PatkányBlog

Igen, idén már másodszor együtt mentem bulizni az én egy szem hugicámmal. Fürge koncert volt, és köszi állandó olvasóm, hogy eljöttél! Viszont a lelkem mélyén éreztem, hogy nem lesz ez akkora eresztés, mint amilyet várok, talán azért is, mert alig volt pénzem. Be is jött. Amikor odaértünk, egyből találkoztam Áronnal, két puszi, meg néhány szó, semmi több. Oké, bementünk, megvettük a jegyeket (vagyis a karszalagokat) meg én egy sört, de mivel sehol nem volt még senki, inkább kimentünk a képgalériába, mert kaptam egy fülest, hogy ott vannak a többiek. Ott is voltak, nem mintha nagy hasznukat vettem volna. Egy köszönés után alig szólt hozzám, hozzánk valaki, itt kivételt képez Paddi Balázs, Rizsa, és Emese. Cintiával visszamentünk, akkor már találkoztunk Lillával, Nikivel, és megint Áronnal, aki két, totálisan helyes sráccal meg egy számomra ismeretlen lánnyal ült egy asztalnál kint. Odamentem hozzájuk, hogy miért, azt magam sem tudom. Áron akkor kijelentette, hogy ha nálunk alhatna, akkor nagyon meg... őőő... vacsoráztunk volna. Kell magyarázni?! Szerintem nem. Ezt egyébként később még a mosdóban is közölte. Több, mint a semmi. Visszatérve a témához: elkezdett kísérteni a múlt: az egyik gyerek, szép hosszú szőke hajú, barna szemű megkérdezte, hogy nem én voltam-e az, aki Rockmaratonon Muffinnal mászkált. Először nem esett le, hogy az meg ki, de a másik, akinek tüsi haja volt, és szintén csodás barna szemei, már úgy mondta, hogy Jézus. Válaszoltam, hogy de igen. Akik esetleg nem értenék a sztorit: Mogyiról van szó. Rockmaratonon végig egy olyan lepedővel a hátán mászkált, amire rá volt írva, hogy JÉZUS MUFFIN, innen jött ez a név. A kis lüke megnyerte a sörivóversenyt, valami versíró akármit, és mindemellett ő lett az idei rockmaraton arca. Elvileg a http://www.rockmaraton.hu/ oldalon van videó, amin ő is rajta van. Aztán a tüsi kérdezett, mégpedig azt, hogy nem én jártam-e azzal a sráccal, aki úgy néz ki, mint Pély Barna. Na ez már gyomorba vágott. Hogy ő látott minket anno egy szórakozóhelyen ücsörögni, és értelemszerű volt, hogy mi együtt vagyunk. Erre csak annyit tudtam kinyögni, hogy de igen, én voltam, de már több mint másfél éve külön vagyunk, azóta nem szívesen hallok róla. Ez valamilyen szinten hazugság volt, főleg hogyha az első egy évet nézzük, ami szakítás után eltelt, amikor még arra is kíváncsi voltam, hogy milyen arcot vág tüsszentés közben. Most már viszont tényleg csak akkor akarok bármilyen hírt kapni felőle, ha annak hasznát veszem abban, hogy valahogyan bosszút álljak rajta. Szóval a nosztalgiázás után inkább megint bementem, és bulizni próbáltam. Sikerült ahogy sikerült... életemben először együtt cigiztem Cintiával, és bár majdnem végig ott álltam Áron mellett, nem történt semmi. Egymást átkarolva ráztuk a csutka hajunkat, azzal az árnyalatbeli különbséggel, hogy nekem egy tincsemmel üveget lehetett volna metszeni, úgy be voltam (és még vagyok is) vegyszerezve. Éljen a hajlakk! Ahogy viszont ott álltam, arra gondoltam, hogy meg kéne csókolni... de aztán mégsem tettem. Az ok baromi egyszerű: nem merem. Nem csak őt, senki mást sem. Zolit is már csak a kapcsolatunk tulajdonképpen majdnem vége felé, amikor már majdnem három hónapja együtt voltunk. Fogalmam sincs, hogy ez miért lehet, de igazából nem is érdekel. Árontól meg nem akartam mást, mint egy kis hiúságlegyezgetést. Vagy valami olyasmit. Végülis ugyanazt, mint Secturán: érezni a teste melegét. Ezt nem kell félreérteni, ez szín tisztán erről szól: érezni, hogy mellettem van, fizikailag persze. De semmi több. Ennyi össze is jött, de nem tudom, hogy elég volt-e. Azt hiszem, azt a minimális mennyiségű érzelmet megkaptam ezzel, ami nekem pár hétig kitart. Ugyanakkor jó lett volna Mogyival lenni Dombóváron, megint délig aludni, hallgatni a hülyeségeit, másnap tévét bambulni, és egyáltalán azt érezni, hogy olyannal vagyok egy légtérben aki tényleg fontos nekem, nem csak egy olyannal, akit jóformán kényszerből kedvelek, mert éppen nincs más. Mikor véget ért a koncert, mindenki elment haza, Áronnal egyszer ugyan elbúcsúztunk egymástól, de utána szinte észre sem vett. Nem gond, nem ő az első, nem is az utolsó. De ha még egyszer meg merészel csörgetni...! Az igazat megvallva ezer másik helyen szívesebben lettem volna. Például Madocsán Lolácskával, vagy Pécsen (igen, jól gondolod!), vagy akár Parásztán egymagamban, azzal a tudattal, hogy valahol a közelben olyasvalaki alszik, aki annyira fontos nekem, hogy még én magam sem tudom felfogni. Ez nem szerelem, ez annál valamivel több, azt hiszem. Látni valakit, köré szőni egy mesét, amiből legenda lesz, és a végén már én is elhiszem, hogy az úgy van. Beleszeretni valakibe egészen más. Ezt nem lehet elmagyarázni... a szerelmes lányok és talán a fiúk is bemesélik maguknak, hogy márpedig őket egymásnak teremtette az ég, örökké összetartoznak... én ilyenekkel igyekszem nem álltatni magam. Szerintem Hercinek nem itt lenne a helye, hanem egy sokkal szebb világban, mert ez egyszerűen nem érti meg. Vajon én megérteném, ha egyszer elmondaná nekem, hogy miért is olyan, amilyen? Azt hiszem, hogy igen. És ő is megértene engem. Hogy miért szeretem ha átszúrják a fülemet (aki látott már, annak gondolom ez megmagyarázza a fülbevalókat), miért jó nem gondolni semmire, miért szeretem a mentőautó szirénájának hangját (ezt pedig szintén nem tudom), hogy miért nem tűrök meg magam mellett senkit hosszú távon... bár vele kivételt tennék. Mással is, csak hülye vagyok. Az ilyeneket egyszerűen nem rám szabták. Olyan ez, mint egy adott normát elfogadni annyira, hogy vele éljen az ember, de szívből gyűlölje. Az emberi kapcsolatokkal egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Sosem vagyok tisztában olyan dolgokkal, hogy mikor mi a helyes, mit kéne tennem, az érzéseimre vagy az eszemre hallgassak-e inkább. Ezért persze rengeteg rossz döntést hozok, amikből nem mindig tanulok, mert szerintem minden eset más és más, mindenkinek adok még egy esélyt, én ilyen vagyok. Szerintem az emberek nagy része is ilyen. Ebben persze nem vagyok biztos, mint ahogy semmi másban sem. De ha már így megbolygatták a múltat, érdemes megemlíteni még egy dolgot: amikor a képgalériában voltam, bejött három emberke: a hosszú szőke és a tüsi, akiket már említettem, és egy harmadik, egy bőrkabátos, akit még alaposan meg is bambultam, mert teljesen olyan volt, mint Zoli rövid hajjal. Kis híján utána is kiabáltam, hogy na mi van, megismerni már nem megy? De jobb is hogy nem tettem. Koncert után tesóm esküdni mert rá, hogy többször is engem nézett. Engem? Kizárt, elég impotens jelenség voltam: belőtt haj, ami úgy nézett ki, mintha megvágott volna a 220, kockás ing, fekete fölső, feltűrt farmer, koszos bakancs, télikabát, a táskámról csak annyit jegyzett meg valaki, hogy olyan, mintha bekentem volna ragasztóval, aztán belemártottam volna egy kukába. Mondjuk tényleg sokminden van rajta: biztosítótű, szegecs, gemkapocs, kitűző, kisállatok (kulcstartó), kisautó, kulcstartókarikák, dobókocka, öngyújtóról leszedett fém biszbasz, meg az a fonott vagy mittudomén hogyan készült akármi, amit én nem tudok csinálni. Szóval megkérdeztem tesómat, hogy miért nem szólt nekem előtte? De mindegy, végülis mit csináltam, mit csinálhattam volna? Semmit. Hát akkor meg? Na mindegy, megvan a tudat és a bizonyosság, hogy tesómat el kell vinni a szemészetre. Ahogy jöttünk hazafelé, egyre csak azt éreztem, hogy itthon két számot kell meghallgatnom. Az előadó közös, és még az album is. Az egyik Hátsó Szándék - Tarts a magasba, a másik pedig a Mit tudhat még adni az élet című szerzemény. Érdekes szövege van mindkettőnek, ha egyszer majd rájövök, hogy hogyan lehet ide zenét felpakolni, akkor felteszem. Itthon írtam egy sms-t de nem tudtam, hogy kinek küldjem el. A lényege az volt, hogy nagyon fontos vagy nekem, és jó lenne veled lenni. Mivel több név is eszembe jutott, elgondolkoztam azon, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért ilyen téren is bőségzavarban "szenvedek". De aztán a telefonnévsort nézegetve átgondoltam: Bátori Gábor ott volt végülis a koncerten, neki minek? Cseszit nem akartam zavarni. Detox külföldön van, azok után meg amit művelt, végleg storno, még ha volt is, ami volt. Nándi, nem hiszem hogy díjaztad volna, pedig ezen sokáig merengtem. Gábor? Ugyan már. Lolácska? Hmmm, ehhez még visszatérek. Marilyn? Túlságosan megkeverték a szart körülöttünk, nem akartam bosszantani. Áron? Viccnek is rossz lenne. Mogyival msn-en meg tudom beszélni. Punk talán már nem is emlékszik rám, bár májusban még megköszönte a szülinapi sms-t, és akkor írta, hogy még ő sem felejtette el azt az estét... még?! Kikérem magamnak! Szilasi Szabi? Neki már a múltkor küldtem. Zillel csak haverok vagyunk, de olyan igazán szoros barátságról nincs szó még szerintem. Zoli? Soha!!! Bár poénnak bejött volna. Végül tehát Lolácskánál maradtam, neki küldtem el. Itt azért vannak csak férfiak, mert a lányok úgyis tudják hogy ki fontos nekem meg ki nem. És szerintem kicsit langyos és csöpögős olyat írni egy lánynak, hogy szívesen lennék vele. Sőt, eléggé félreérthető. Na mindegy. Vannak az életben különös dolgok, amiket talán soha nem fogok megérteni. De azt tudom, hogy van két olyan ember, akit tudnék annyira szeretni szerelemből, hogy elmenjek velük nagyon messzire. Az egyik Herci. A másik az én titkom marad.

Tegnap nem volt semmi érdekes, szokásos nyolc órás kabinet, fejzsongás, hülye szakmunkások, nagyképű szakközepesek, öregszagú tanárok, gyenge automata kávé, sár a dohányzórészen, eső, lazulás. Mikor hazaértem, már csak tesóm volt itthon. Szóval folytattam a hesszelést. Közben felhívott Bátori Gábor, hogy holnap (azaz ma) megyek-e Fürgére, mondtam hogy igen, ezer százalék, miért? Megkért, hogy tartsam szemmel a barátnőjét, és hogyha valaki úgy közeledne hozzá, ahogy nem kéne, akkor szóljak Csubinak, hogy állítsa le a srácot... nos, Csubi erejéről csak annyit, hogy engem olyan könnyen felkapott, mintha huszonöt kiló sem lenne bennem. Szóval gyanús, hogy ha valami olyan állna elő, hogy le kell szerelni valakit, akkor inkább magam megyek oda az illetőhöz, és szépen megkérem, hogy ne molesztálja a hölgyet, mert foglalt. De azért persze megígértem Gábornak, hogy nyitva tartom a szemem. Elvégre tartozok neki egy szívességgel... sőt, talán nem is eggyel. Mikor Zolival válófélben voltunk, akkor is tőle kértem tanácsot, hogy mit csináljak hogy ne veszítsem el. A tanács jó volt, csak akkor már nem rajtam múlott a dolog, jobb is ez így. A másik a híres áprilisi eset volt, amikor a csapat egyöntetűen megállapította, hogy én egy idegbeteg alkoholista barom vagyok, így hát nem szólnak hogy piálni mennek, akkor is Gábor volt állítólag az, aki (Adrika állítása szerint) lebaszta a jónépet, hogy mi a frászt képzelnek magukról, meg hogy én nem ezt érdemlem, stb. Szóval ilyenek után szerintem teljesen egyértelmű hogy megpróbálok segíteni neki, még ha nem is azzal, hogy szétveretek minden ötödik pasit egy buli alatt. Aztán ott van még Gergő, akit nem ismerhettek, osztálytársam. Akinek a tételeket kell átküldenem. Aki rendszeresen beszól, utána mégis vagy bocsánatot kér, vagy ha szarrá dörgölöm is a haját, akkor legalább úgy tesz, mintha fájt volna neki. Én ilyenkor egy önelégült mosoly után elnézést kérek, nem akartam bántani, és így egálban vagyunk. Megvár, ha előbb elszívja a cigit mint én, meg egyáltalán... ahhoz képest, hogy tizedikben gyűlöltem, ki nem állhattam, egy címeres ökörnek, agyilag zokninak tartottam, most egészen megkedveltem. Most ez az egész onnan jött elő, hogy myvipen megnézte az adatlapomat. Nemrég megkérdeztem tőle, hogy miért nincs barátnője? Helyes srác, de komolyan, szőkés hajú, kék szemű létére. Mindemellett "tökéletes" XXI. századi diszkós. Azt válaszolta, hogy túl válogatós, hogy ő nem jön össze egy csajjal csak azért mert félig-meddig bejön neki, ő a tökéleteset keresi... itt tettem fel magamnak a kérdést hogy ebből mire következtethetek? Válogatós? Hülye? Vagy esetleg romantikus, és hisz a végzetben? Nem tudom, különösebben nem is érdekel. Aztán ott van Herci, akinek az ellopott bringáját akartam előkeríteni, szintén áprilisban. Szerintem tudom is hogy ki vitte el, de már marhaság lenne szólni. Azóta már úgyis van neki másik, amit legalább pontosan tudom hogy hogy néz ki, tehát ha látom valahova lezárva, akkor megállok, rágyújtok, és várok. Ahogy hétfőn is tettem... igen. Segítene kéne még tesómnak is, de hát a matekhoz nekem nincs türelmem magyarázni, az angolt nem tudom megtanulni helyette, a nyelvtanhoz sík hülye vagyok, világéletemben utáltam, töri dettó, stb... másban meg nem szorul a segítségemre. Pasizni nélkülem is tud, ha meg valami baja van, ritkán beszél róla. Vagy nincs is baja? Olyan, mintha ő egy egészen másik világban élne, ami szivárványból (jaj, valamelyik nap de gyönyörű szivárványt láttam!) és vattacukorból van, némi csillámmal meghintve. Ehhez adott neki még hozzá az ég hosszú, dús hajat, kreol bőrt, szimmetrikus szemeket (a színük is egyforma, kis mázlista), és akkora pofát, mint a bécsi kapu. Engem simán lealáz a kiscsaj, ha arról van szó, na persze csak ha álmos vagyok, vagy másnapos. Már kitakarítottam a lakás nagyrészét (tehát anyára irányuló segítség is kipipálva), holnap úgyis feküdni fogok egész nap. Kint baromi hideg van, dereng a napfény (pont ahogy télen szeretem, de még csak november van), és csípős szél fúj. Ha Rozi üzemképes lenne, kitekernék Parásztára... illetve dehogyis. Azt délelőtt kellett volna megejteni, mert a könyvtár ma csak délig van nyitva. Néha azon filózok, hogy be kéne íratkoznom. Szerintem viszont akkor szegény Herci megölné valamelyikünket. Ezt inkább nem fűzöm tovább, mert megint elragadtatom magam, és tényleg bevisznek a zártosztályra.
Most, ebben a pillanatban rájöttem, hogy van nekem egy drága legjobb barátom. Épp msn-ezünk, kérdezte hogy megyek-e Dombóvárra (igen, Mogyi az). Hát sajna nem tudok, pedig szívesen mentem volna, kérdeztem hogy milyen buli lesz. Azt válaszolta, hogy csak hiányzok. Ő is hiányzik nekem. De annyira jólesett, hogy ő sem csak akkor gondol rám, amikor le akar lejmolni valamivel, vagy akármi... sosem felejtem el, amikor Rockmaratonon ott aludtam a sátrában, és hajnalig beszélgettünk, akkor mesélt nekem a negatív élményeiről is, olyan dolgokról amik fájnak neki, akkor nagyon mélyen elgondolkoztam azon, hogy miért is utálják őt annyian, mikor ő is csak a boldogságát keresi, mint akárki más. Jó, beismerem, egyszer én is nagyon haragudtam rá, de hát annak már majdnem egy éve, már el is felejtettem szinte. Arról nem is szólva, hogy kiengesztelt már (nem olyan értelemben, mi csak barátok vagyunk). De azért valamikor, ha eszembe jut Pollen, verem a fejem a falba... amikor arról beszéltünk, hogy mi tulajdonképpen járhatnánk is, de aztán mindketten azt mondtuk, hogy inkább ne. Mondjuk akkor elég részeg volt, bár én sem voltam teljesen tiszta. De még megvannak természetesen a romantikus eljegyzésünk videói, és az a pillanat bennem, amikor átkarolt, és én is átkaroltam (ez is Pollen), hiába nem akartam, mégis jólesett. És engem komolyan nem érdekel, hogy ki mit mond róla, nem érdekel hogy rólam mit mondanak amiért bírom, nekem akkor is ő az egyik legjobb barátom, és nagyon örülök neki, hogy ilyen jóban vagyunk.

Bazipöpec vagyok! Most például keriórán kéne lennem, mégis a könyvtárban netezek. Az egész egy dolgozattal kezdődött, amit első órában írtunk. Késni akartam, hiába tudom az anyagot, nem volt kedvem írni. Nem jött össze, még így is a tanárnő előtt értem be. Oké, lap kioszt, toll elő, írjuk! Kivételesen még a számolásokat is leírtam, amit sosem szoktam. Fogalmak, felsorolások, babámfasza... végeztem, beadtam, kezembe nyomja a másik csoport dolgozatpapírját, hogy írjam meg azt is. Megkérdeztem, hogy kapok-e rá valami jegyet, vagy csak úgy, szerelemből? Azt válaszolta a tanárnő, hogy ha nem akarom, nem kell megírni, de ha jó lesz, leosztályozza. Oké, végeztem, néztem rá, hogy most alhatok-e, vagy mit csináljak. Nem tudott mit kezdeni velem, Tibkáék már annál többet, súgnom kellett. Akkor a tanárnő kitalálta, hogy inkább menjek cigizni vagy netezni. Én éltem a lehetőséggel... feltöltöttem a kártyámat és letöltöttem azt a csengőhangot, amit anya küldött át nekem tegnap (A múri partizánok dala), bagóztam egy jót, majd feljöttem a könyvtárba. Mikor visszamentem a terembe (ma egymás után van a két kerióra), a tanárnő azzal fogadott, hogy nem kell bent maradnom, mert nem a tételeket fogja lediktálni, hanem a dolgozat feladatait ellenőrzik együtt. Na mondom, akkor már itt sem vagyok. Széles vigyorral rúgtam egy puszit az osztálynak, majd kávéval a kezemben angolosan távoztam. Most pedig már a könyvtárban ülök, és élvezem a csendes terem és az internet nyújtotta luxust.
A tegnapi napom sem volt rossz, bár lehetett volna jobb is. Reggel megszülinapoltuk apát, 39 éves lett (na jó... igazából negyvenöt), suliban semmi extra. Órák után elindultam a Promiba, de a központ felé mentem, hátha látom Hercit. Ja, az utolsó két óránk elmaradt, Isten adja, hogy a tanárnő többször menjen Hollandiába vakációzni! Útközben találkoztam három osztálytársammal, Dia mondta, hogy az Adidasban voltak felvenni az ösztöndíjukat, és amikor mentek, látták Hercit, amit hazafelé teker. Hát ez kurvajó! Direkt kerülőúton megyek, hogy legalább láthassam, ahogy száguld a szürke aszfalton, hosszú haját borzolja a szél, arcáról üvöltsön az őrület... erre lecsúszok róla! Nem gond, találkoztam Timivel is, vele kimentem a parkba, majd Cintia hívott, hogy siessek haza, mert majd még ki kell mennünk a Tescoba is. Mikor hazaértem, ezt megejtettük tesómmal, megvettük a Dzsungel Könyvét DVD-n faternak, úgy volt, hogy azt is szülinapjára kapja, de anyám kitalálta, hogy az legyen inkább karácsonyi ajándék. Jó ötlet, ezzel is az én pénztárcámat fogja kímélni, a december úgyis húzósnak ígérkezik. Mikor hazaértünk, nekiálltam gépezni, jól tettem, Lolácska fent volt msn-en. Beszélgettünk az autóvezetésről, meg hogy januárban áll neki a jogsinak. Mondtam, hogy én inkább majd motorozni szeretnék, de hát ahhoz is hülye vagyok, hogy Rozin a pedált tekerjem. Nem is igaz, stb, és hozzátette hogy ha motorral elütök valakit, akkor én is meghalhatok. Rávágtam, hogy no problemo, én nem féltem magam. Erre ő, hogy de más igen. Engem? Ugyan ki? Válasz: én (mosolygós hangulatjellel). Ez nagyon jólesett, meg egyáltalán az is, hogy a barátnője mellett is gondol rám, bár az egésznek nem tudom az okát. Minden esetre jó kedvem lett tőle, ahogy magam elé képzeltem koromfekete szemeit és haját, sápadt, szinte hófehér bőrét, és úgy egyáltalán, ahogy régen mentem fel a lépcsőn, és néztem őt, ahogy megy le... aztán visszanézett, mint a vak asszony. Én meg nem győztem pirulni, Iza akkor kitalálta, hogy biztosan tetszem neki. Na az kizárt, én? Ennek a másfélistennek? Na mindegy. Anyámék hazajöttek, tesóm nekiült tanulni. Mire megint gép elé kerültem, elszállt a net. Vírusirtóztam, tempeket töröltem, frissítések, javítások, Lan beállítások... semmi eredmény. Bosszankodva lekapcsoltam a gépet, szerencse hogy mezítláb voltam, és nem bakancsban. Fürdés után mondjuk elég nagy hülyeség lett volna... de ha a lábamon lett volna, már lehet hogy a gép egy ötezer darabos kirakóra hasonlítana a rúgások következtében. Na mindegy. Nekiálltam olvasni, abban elfáradtam. Jó könyvet választottam, olyan dögunalmas, mint az atom (Jókai: A lőcsei fehér asszony). Ezt említette Krúdy az Álmoskönyvben, gondoltam elolvasom. Ha már elkezdtem, megpróbálom befejezni. Aztán valami baromságot álmodtam... Zugban voltam, talán koncerten, ott volt pár haverom, és Áron is, aki akkor történetesen egy huszonöt éves csöves volt. Én meg csak lestem mint a lukinyúl, hogy akkor mi a fenét akarok tőle, és ő tőlem. Utána filmszakadás.
Most pedig már itthon vagyok, este van, ki-ki nyugalomba, sötéten bólingat tesóm kómásodva, ecet. Na, megint átbasztak, mert amit kinéztem magamnak süketkét, az memóriakártya nélkül volt, azért adták olyan olcsón. Na mindegy, este anyáék mentek ki a Tescoba, kivittek hát a Park Centerig, vettem egy másik kis zsebwurlitzert, aztán megindultam a buszmegálló felé. Tegnap még ki volt téve a menetrend... ma már nem. Persze telefonfülke sehol a környéken, a telefonom meg otthon poshadt az asztalomon. Hát gondoltam, bemegyek addig a Tescoba, aztán a bejáratnál megvárom az öregeket. Ja persze cigim sem volt, így hát egy sráctól kértem. Rendes volt, adott. Ja, ahogy mentem, na milyen autót láttam? Na milyet? Kék furgon, üvegszállító prizmával. És kié, illetve kiké az a kocsi? Na ki szokta benne mereszteni a formás kis valagát amit egyszer még löttyedtre rugdosok? Az én drága kedven Pély Barna hasonmásom. Reméltem hogy nem futok össze vele, bár erre kicsi volt az esély, mert kb. fél óra hosszat ácsorogtam nem messze a vevőszolgálattól. Végül nem találkoztunk, azt sem tudom hogy ő is ott volt-e, vagy csak nevelőfaterja meg az anyukája. Igazából nem is érdekel, nem vagyok rá túlzottan kíváncsi. Egyszer még bosszút állok rajta, amiért elég csúnyán kitolt velem, agymosás, meg minden ami kell. Na a végén aztán jöttek anyáék, hazavittek, de néztek egy nagyot, hogy tulajdonképpen mit is keresek én ott egy marhanagy Elektropontos szatyorral meg a kabátommal a kezemben, ráadásul vigyorogtam is. Nem gond, hazahoztak, itthon kiéhezett vadállatként vetettem magam az új játékomra, még most is örömködök benne. Tesóm persze megint megkérdezte, hogy miért mp3-at vettem, miért nem mp4-et. Hát mert én se képet, se filmet, se klipet nem néznék rajta, nem játszanék vele... nekem csak arra kell, hogy zenéljen. Hatezer pénzért meg aztán úgy, mint a jóllakott dalos pacsirta! Mikor pedig géphez ültem, megnéztem myvipen azt is, hogy kik voltak kíváncsiak az adatlapomra. És ki volt ott új emberként? Lolácska... egyem a pici szívét... megint végignéztem a képeit... engem abszolút nem érdekel, hogy ki mit mond róla, hogy mennyire buzis (mert a köldökében is van piercing, de egyszer volt szerencsém véletlenül látni, majdnem leestem a lépcsőn a gyönyörtől, neki igenis jól áll; más pasit lazán kiröhögnék vele, de ő más, ő egészen más... mondjuk a szemöldökszedés már tényleg kicsit cinkes, de neki azt is szabad... remélem egyszer még megunja a barátnője, vagy ő a csajt). Azon filózok, hogy vajon ha oda mertem volna menni hozzá a két év alatt, akkor tényleg járhattunk volna, ahogy azt megírta egyszer? Vagy vele is barátok lettünk volna? Talán annál a régi, két évvel ezelőtti kósza mosolynál mégiscsak oda kellett volna mennem hozzá, és ugyanazt, vagy legalábbis hasonló szöveget bevágni, mint Hercinek. Lala biztos jobban értékelte volna, legalábbis ezek után ezt bizton merem állítani. De mindketten hülyék voltunk, most meg már késő. Vagy nem? Hát, ha összejön a december, akkor minden erőmmel azon leszek, hogy elszakítsam Gyöngyitől. Lehet hogy geci vagyok, de hé, ennyi nekem is jár, meg könyörgöm, erősebb kutya baszik. Ha szereti, akkor úgyis kitart mellette, ha meg vannak kétségei effelől, akkor beleadok apait-anyait. Ha meg nem jön össze a december, akkor majd a január, ha az sem, akkor március... több mint két év várakozás után ez a pár hónap már igazán semmiség, ha azt vesszük. Ja, tegnap azt is mondta msn-en, hogy ha nekiáll a jogsinak, akkor havonta egyszer kell majd jönnie Szekszárdra. Na, ezt még kinyomozom, de szerintem úgyis kitalálja, hogy találkozzunk, múltkor is szólt hogy majd lehet jön be. Akkor elmaradt az ütközet, mert állítólag szinte csak jött és már ment is. Nem téma, nála nem. Hercit persze ma sem láttam, ami érthető, minden csurom víz volt. Bár amikor mentem ki a Tescoba, a könyvtár előtt ott volt a bringája. Na mindegy, talán majd holnap. De jövhéten mindenképp! Ha már a férfiaknál tartunk: Áronnal csörgettük egymást (a hiúságomat is be kell lőni, nem csak a hajamat), de nem igazán tudom, hogy mit akarok tőle. Azt hiszem, semmi komolyat. Biztosan tudom, hogy nem az igazi. Azt már megtaláltam, el is basztam, ő is engem, nem kapom már vissza, ha meg mégis, akkor addig mesterkedek, amíg testi-lelki ronccsá nem teszem. Ő is mosolyogva nézte, ahogy szenvedek, szerintem ez nekem is kijár. Lehet hogy nem lennék boldog, és belül, a szívem helyének mélyén nekem is fájna, de akkor is megérné. Majd ha a vérével pecsételi meg, hogy sosem hazudott, akkor fogom csak feladni, hogy kicsináljam. Vagy ha más megteszi helyettem annyira, hogy tényleg minden baja legyen tőle! Szóval még mindig toborzom az embereket Sióagárd felgyújtásához, tényleg, lehet hogy az árutételekért cserébe nem piát vagy cigit kérek, hanem benzint. Hm, én tényleg bazipöpec vagyok! A paksi Csubis eset: egy buliban szerencsétlen annyit ivott, hogy másnap igencsak arra ébredt, hogy összefosott mindent. Hiteles sztori, megbízható forrásból. És akkor már Zsiráf égette magát vele, szóval megint volt okom röhögni, elvégre legszebb öröm a káröröm, és ez így is van, édes a bosszú, pláne ha véres, stb.

Egész jó nap, asszem. Suliból majdnem megint elkéstem, de aztán mégsem, mert a tanárnő is később jött be öt perccel, mint kellett volna. Sosem gond. Újabb két keritétel, amit Gergő nem tudott leírni, illetve le tudta volna, de inkább aludt. Utána el akarta kérni a füzetem, hogy lemásolja, de eszébe jutott, hogy ha megfeszül se tudja elolvasni az írásom. Mellesleg én sem az övét. Nekem meg mivel úgyis le kell gépelnem, felajánlottam hogy átküldöm neki emilen. Na ennek megörült, mondta hogy kapok érte egy doboz cigit. Hé, semmi sincs ingyen! Rávágtam, hogy ékszert, drágakövet, hitelkártyát is elfogadok... addig-addig alkudoztunk, míg a végén egy kis üveg vodkában egyeztünk meg. Kérdés hogy milyen kicsi üveg? Na mindegy, Gergő gazdag, én meg szorgalmas vagyok - már amikor. Meg hát ő az egyetlen olyan srác az osztályban (megjegyzés: az egész osztályban nyolc pasi van), aki akkor is hív cigizni, amikor nem akar éppen lejmolni. Egyébként meg ő is ad, ha nekem esetleg nincs cigim... szóval neki ingyen is elküldöm a tételeket, de ezt nem kell tudnia. Ő felajánlotta, én elfogadtam. Ennyi! Suli után lementem a parkba, de a központ felé kerültem egy kicsit, hátha megint szerencsém lesz... nem lett. Promiban már ott voltak páran: Iza, Ferke, Judit, Monsu, Csilla és Orsi. Velük dumálgattam, bagózgattam... amikor egyszer csak látom ám, hogy lent ki száguld el biciklivel? Igen. Csapot-papot otthagyva szaladtam le a macskakövön, amikor bekanyarodott a mozi mellett, úgyhogy futhattam vissza a többiekhez, hogy ne veszítsem szem elől. Mikor visszaértem, csak mosolyogtam... egészen addig, amíg Iza le nem fütyült neki egy jó hangosat. Abban a pillanatban belapultam egy ritkás bokor mögé, ha jól tévedek, akkor a szikla is takart. Mikor megkérdeztem, hogy felnézett-e a tyüfülésre, volt aki azt mondta hogy nem, volt aki azt mondta, hogy igen. Hát a futásomat ezer hogy látta, de ha mégse, akkor a trappolásomat hallhatta. Szerintem észrevett, és nyilvánvalóan van annyi esze, hogy összerakja magában a sztorit. Később kiültem a Coop elé Orsival, mert azt hittem hogy a Polipba ment netezni, de nem, vagy ha igen, akkor sietett. Itthon semmi extra. Állandó olvasóm, amit kérdeztél Csubi beleivel kapcsolatban: tudod, júniusban volt egy Prosectura koncert itt a Sporiban, utolsó tanítási napon (amikor Herci kikosarazott, nem is kicsit ), na akkor este én elvileg összejöttem Csubival. Később kiderült hogy ő ezt baromira nem így gondolta, és hogy ezt már Száraz Andival is eljátszotta. A vicces az, hogy ő mondta ki, hogy meg kéne próbálni együtt, aztán se kép se hang róla. Egy héttel később ugyan találkoztunk, akkor akartam is beszélni vele erről, de lelépett mint kurva a díványról. Legközelebb csak rockmaratonról kaptam hírt felőle: Zsiráffal újrakezdték. Igen, azzal a Zsiráffal, aki engem egy nagyon jó barátnőjének tartott, és tisztában volt azzal, hogy mi elvileg együtt vagyunk Csubival. Így hát amikor lementem én is egy szombati nap maratonra, kerestem Csubit, már a terv is megvolt (ha megtettem volna, már elég komoly merevedési problémával küszködne, de erről csak annyit, hogy Mogyitól akartam elkérni az acélbetétes bakancsát). Skata viszont elárulta, hogy aznap délben Csubi hazautazott, mert már semmi pénze nem maradt, és kocsival haza tudták vinni. Nem volt őszinte a mosolyom, de már nem haragszom se rá, se Zsiráfra. Sőt, neki kimondottan hálás vagyok... nem rajtam röhögött az egész park hogy hogy tudok vele szóbaállni egyáltalán a Paksos-befosós sztorit meg gondolom ismered... tényleg, ha jobban belegondolok, lehet hogy Zsiráf ezért ment át Pécsre tanulni. Persze már rég nincsenek együtt. Kacaj kacaj kacaj. Minden szál Pécsre húz... Barbi is odaköltözött a nyáron, nagyon hiányzik... ha egyszer ráér és én is és lesz pénzem, meglátogatom. Apropó Pécs! Nándi életjelet adott magáról, persze megint sikerült két-három emil után összekapnunk. Minden esetre én örültem neki. Igaz, hogy csak egy képpel kapcsolatban, amit említettem. De egyvalami nem világos: miért érdekli? Nem értjük mi meg egymást. De ha olvasod ezt, akkor tudd hogy hiányzol! Igen, képzeld! Hiányzol, még ha nem is hiszed el! Tudom hogy nem érdekel. Nem hibáztatlak érte, én ilyen vagyok, te meg olyan.

Igen, ma jól éreztem magam a bürkémben. Leszámítva anyám rekkeli rikácsolását, amit este megbeszéltünk, spongyát rá, nem vagyok én haragtartó. Mondtam neki, hogy a lavórt is sikerült eltörnöm, de az tiszta véletlen volt, azért sem volt cirkusz. Csoda, de jó. Suliban elmaradt a hetedik óránk, ami angol lett volna: az első angolon a helyettesítőtanárt nagyon bírtam, dolgozni kellett ugyan, de nem szólt, amiért neteztünk végig. Lényeg a lényeg: fél kettő körül négyen csajok kiléptünk az iskola kapuján, és elindultunk, egy darabig együtt mentünk. Nem tellik el két perc, hát mit látnak szemeim? Azt, ahogy egy tündöklő lény az 505 zebrája előtt áll bringával. Én szaladni kezdtem felé, Dorina nem értette, hogy mi ütött belém, én csak annyit tudtam mondani, hogy Herci! Áthajtott az úton, és elkanyarodott a központ irányába. Csalódott voltam, mert bár messziről láttam, és ennek örültem, az valahogy mégsem volt az igazi. Már csak Dia és Anita voltak mellettem, amikor észrevettem, hogy a bringája le van zárva a CBA elé. Ilyen mákom legyen! Megkértem a lányokat, hogy várjunk, mert ha most nem láthatom, akkor üvöltözni fogok. Dia rávágta hogy sebaj, úgyis be akart menni csokiért. Benyitottunk, és láttuk hogy kilométeres a sor, így Dia lemondott az édességről. Én viszont rágyújtottam. Szívtam a cigit, szívtam, csak szívtam... Herci még mindig sehol. A csikkről egy másik cigit kezdtem szívni, annál a kukánál kellett elnyomnom az előzőt ahol ő parkolt. Nem jött, még mindig nem. Közben Anitát hívta a barátja telefonon, hogy látta a városban, vagy mit tudom én... Anita mondta neki, hogy lehetséges, mert épp egy bolt előtt állunk, mert az egyik osztálytársának a nagy szerelme bent van. Kikérem magamnak, nem vagyok szerelmes, csak elbűvöl! És végre, Nap kisüt, eső eláll: Herci kilép a boltból. Még jobban elkezdtem remegni, nem tudtam hogy hova nézzek, aztán a pillantásom mégis a gyönyörű, fenékig érő haján állapodott meg. Közben Anita elég hallhatóan ecsetelte a telefonba, hogy "na most jött ki a srác... Szilvi látod?". Ugyanakkor Dia is jó hangosan felhívta rá a figyelmemet... én meg csak álltam lehajtott fejjel, cigi a kezemben, és mormoltam magam elé, hogy "ezért még pofán lesztek rugdosva, kitekerem a nyakatokat". Éreztem ahogy lassan süllyedek egyre mélyebbre, mégis felemeltem a fejem... az első dolog amit láttam, Herci gyilkos pillantása volt, pontosan a szemembe. Ezek szerint nem csak csodaszép, de a hallásával sincs gond. Ez az egymás szemébe nézés legalább két másodpercig tartott, aztán már nem bírtam tovább, nem álltam a tekintetét... őszintén szólva féltem. Igen, féltem hogy odajön hozzám, elküld a halál faszára, szemközt köp, bokánrúg, kitöri a kezeimet, a lengőbordáimat kitépi és a hasamba döfi, leönt benzinnel, meggyújt, majd a hamvaimat rituálisan leönti vérrel, majd elássa egy kietlen helyen. Na jó, ezzel kicsit talán elvetettem a sulykot, de ahogy babrált a zárral, egy-két másodpercre megállt. Úgy néztünk egymásra, mint a vadász és az áldozat. De ki volt itt a vadász, és ki a vad? A zsákmánya: két csomag Lays chips, paprikás, ez egy rózsaszínes-lilás és fehér csíkos szatyorban, széles blokkal. Megfigyeltem, hogy nem ül rá a biciklire, hanem a fenekét kicsit balra tartva teker. Hosszú haja libeg utána, ez leírhatatlan, ezt látni kell... utána persze negyed óráig nem lehetett letörölni a képemről a fültől-fülig mosolyt. Főleg miután az Adidasban megkaptam az ösztöndíjat is, és csak alig áztam el, mert volt rajtam kapucni, hiába voltam lusta elővenni az esernyőmet. Itthon kaja, ami jó volt, már nagyon éhes voltam, és tegnap este óta semmi. Ugyanakkor már várom a szombati koncertet, Áron miatt is, meg amúgy is...

Sikerült a terv: berúgtam tegnap este. Szabival és egy volt tanárával mentünk el a Húsvasalóba, gurultak le a sörök szép számmal egymás után. És végre megtettem azt, amit már régóta terveztem: leírtam amik berúgva az eszembe jutottak. Ez született: úgy értem magam, mint egy burokban. Megint többet ittam a kelleténél, de kevesebbet, mint terveztem. Mellettem németül beszélnek ah jól hallom, és én azon tűnődöm, hogy mi mindent rontottam el az utóbbi időben. Elsősorban Nándi. Aki fontosabb volt nekem mint hitte, én mégis hülye voltam. Tehetek róla? Naná! Riherongy természetem van. Szabiék csocsóznak. A zenegépből Tankcsapda szól: Senki nem menekül. Tudom a szöveget, mégse nagyon jut eszembe. Velem majdnem szemben hosszú hajú srác ül, emlékeztet Hercire. Szabiék még mindig játszanak. Eszembe jutszinte minden: akik fontosak nekem, akiket régen láttam (pld. Lovász Brigi)és az is, hogy miért nem vagyok én most Pécsen. És Herci. Akiről regényt tudnék írni, vagy verset, a legszebbet a világon! A Tanár Úrral a bukásokról beszélgetünk, eszembe jutnak a sajátjaim, az iskolában és az életben egyaránt. Megint Nándira gondoltam, és az a rajz amit róla, rólunk csináltam áruismeret órán. Már nem jelent semmit. De talán ha tíz év múlva előszedem, megint csak arra gondolok, hogy volt egy srác, akit nagyon fontosnak tartottam és még most is annak tartok. A srác, aki Hercire emlékeztetett, elment. Magam előtt látom Zoli, életem egyetlen igaz szerelmének arcát, de látom még Nándit, Hercit, Szabit, Lolácskát, Tesómat, szüleimet, ahogy anyám mosolyog rám... az a mosoly  tart életben. Hercié értelmet ad neki. Nándiét még nem láttam.
Nem tudják elolvasni az írásom. Nem hibáztatom őket, sokan nem tudják. Megint ott tartok, hogy hallom a hangokat magam körül, de nem fogom fel őket. azt hiszem most Prodigy szól. De nem biztos. Nem értek én már semmit. Egyedül szeretnék leülni valahol a friss levegőn, és zokogni, megsíratni hogy ekkora barom vagyok. Hiába, az ember már csak ilyen: ritkán veszi észre, ha kincs, igazi kincs van a kezében. Vagy legalábbis a közelében. Régóta tervezem, hogy papírra vetem ami részegen a fejemben van. Nem ittam sokat, mégis berúgtam. Mert nem bírom jól a piát. Anyám egykori barátnője is eszembe jut: anya mesélte, hogy a nő mikor berúgott, több oldalas leveleket írt neki, hogy milyen jó barátnője, mennyire szereti, satöbbi... jó tizenöt évvel később mégis lefeküdt a férjével: faterral. Ez az egy olyan hűtlenség van a családban, amiről tudok, de nem igazán érdekel az sem, ha több van. Nem rám tartozik. Ettől függetlenül én nagyon szeretem fatert. Rengeteget dolgozik, és miért? Értünk, a családjáért. Áron ma csörgetett. Jólesett, hogy gondolt rám. Jövő héten találkozunk majd Fürge koncerten. Nem akarok többet inni, pedig itt van egy teli korsó sör, ismétlem: teli korsó SÖR előttem. De már tompák a hangok, tudom hogy ma este vagy rémálmom lesz, vagy nem álmodok semmit. Menekülni akarok. Menekülni a felelősség, a dolgok, az élet elől. Kézenfogni valakit, akárkit, és elszaladni vele jó messzire. Hogy ki lenne az? Nem tudom. Fogalmam sincs. Szürreális ez az egész. De hát én akartam berúgni, most sorozatban rágom a rágókat, pótcselekvés, jólesik. Nem akarok rágyújtani, attól most csak még jobban szédülnék. Mogyi is eszembe jut: másik legjobb barátom, akinek olyat mondtam első szex után, ami nem volt teljesen igaz. Az illetékesek tudják. Jó volt, jó volt, de nem a legjobb. Hiányoztak az igazi érzelmek, amik Zolinál megvoltak. Dögölj meg!!! Szerettem teljes, igaz szívemből, végtelenül megbíztam benne... és mégis miért vágott ki? Mert szerinte én nem bíztam meg benne. Szinte érzem, ahogy ugyanúgy állok az előszobában, kezemben a telefon, és olvasom az üzenetet, hogy ennyi volt. Akkor és ott volt egy olyan pillanat, hogy nem tudtam megszólalni, megmozdulni, szinte levegőt venni sem. Aznap nagyon berúgtam. És amikor számonkértem tőle személyesen... még akkor is képes volt hazudni, szemrebbenés nélkül azt mondta hogy még mindig szeret. De én is hülye voltam, mert nem vágtam arcon, és nem mondtam meg neki, hogy ha szeretsz baszd meg, akkor nem dobsz ki... nem, én hülye picsa azt válaszoltam, hogy én is szeretem. Utána még egy hónapig mindenkitől azt hallottam vissza, hogy imád és hiányzok neki, a legjobb barátnőmtől, az ő legjobb barátnőjétől, közös barátainktól, satöbbi... mindenki azon volt, hogy összeboronáljon minket újból, de nem sikerült. Még ha érzett is irántam valamit, az csak egy múló fellángolás volt. Nem gond, már nem. Sióagárdon is lesz még egy múló fellángolás, ha érti valaki, mire gondolok... de annak semmi köze nem lesz az érzelmekhez, a benzinhez viszont már annál több. Baszódj meg, Cica! Jössz te még az én utcámba szárazság idején, hogy hugyozzak a szádba, de akkor fogok beleszarni! Erről egy nagy kedvencem ugrik be: Hátsó Szándék - Tarts a magasba. Imádom ezt a számot. "Sírj egy kicsit, hogy megbocsássak, hogy én is mindent másként lássak, engedd, hogy amit tudok, elvegyek, felejts el, hogy elfelejthesselek!". Már elfelejtettem. Legalábbis azt hiszem. Vagy talán még éppen azért kapaszkodok a "szalmaszálakba", hogy túltegyem magam rajta? Nem értem. Már a Matrix filmzenéje szól, afféle szárnyalós muzsika. Órákig tudnék írni így, csak lusta vagyok rá. Azon filózok, hogy még valahogy legyűröm ezt a sört, és ellépek, leülök valahol és eléneklem az életem azon dalok alapján, amiket úgy szeretek. Szeretem a világot, de valahol félek tőle. Miért nem mertem én Pécsre utazni azon kívül hogy nem akartam megfagyni a csövezésben? Talán Nándi miatt. Butaság volt, hiszen soha többé nem akar hallani felőlem, tehát még véletlenül sem találkoztunk volna. Megértem. Igaza van. Érzem hogy mennem kell.

Nost, hát ez lenne az. Nem sokkal később elindultunk haza, én különváltam félútnál, egy kicsit tényleg szerettem volna már egymagam lenni. Bolyongtam a városban, elmentem a Polip felé, aztán a Korzó előtt leültem arra a padra, amin Herci is ült, amikor mosolygott. Akkor ott leírtam hogy szeretem (nem, ezt nem tudom miért csináltam), és bedobtam a könyvtár rácsaihoz. Mert hülye vagyok. Na mindegy, úgysem olvassa el senki, illetve még ha akarná se tudná elolvasni, még nekem is nehezemre esik, pedig a saját írásom! Leültem kicsit a Garay téren is, néztem az Inco-s emberkéket. Hányni akartam, de nem tudtam, hát nagy énekelve elindultam haza. Itthon tesóm aludt, anyámék kint maradtak a tanyán. Mikor felébredt, mondta hogy ma megyünk ki mi is. Nem volt kedvem, hát mondtam hogy én itthon maradok. Délben, amikor indult a buszhoz, elég tahó volt. Én nem tudom, miért nem lehet megérteni, hogy nincs kedvem hozzá? Hogy inkább itthon maradok és csendben takarítgatok. Zsong már fejem, egész héten alig volt egy csöndes percem. Mikor ideültem a gép elé, láttam, hogy üzenetet hagyott nekem: "Ha már úgysem jössz ki a tanyára, akkor tégy meg nekem egy szívességet: Dögölj meg! Jah és vidd le a porzsákot! Köszi!" Én is köszi, Tesóm, baromi jólesett. Na csak érjél haza!

Hesszelés volt egész nap, de remélem holnap már jobb lesz: anyám meg tesóm is kizúznak a tanyára, és én egymagam lehetek itthon karöltve a takarítással, este meg elmegyek és jól berúgok. De kivel, kikkel? A társaság egy része Pécsen lesz, a másik Pakson Prosecturán. Na mindegy, megoldom. Egész nap kergették a fejemben egymást a gondolatok, de most semmi nem jut eszembe. Utálom az ilyen napokat. Mindenki lazul, de a felszín alatt mindenkiben ott van a feszültség és az idegesség, ami bármelyik pillanatban robbanhat. De legalább Lolácskával sikerült tegnap este dűlőre jutni, ha egyáltalán ezt nevezhetem annak. Egy hónap hosszú idő. De akkor elméletileg találkozunk. Kíváncsian várom. Kár volt elmennie a suliból. Hm, azon filózok, hogy holnap egy üveg vodkával a kezemben elindulok várost járni, valahol csak találok valami ismerőst, és ha nem is, legalább senki nem látja hogy egyedül részegedek le. A vasárnapot pedig egy az egyben végigalszom. Csak ne jöjjön haza a tisztelt család! Jövő héten meg már suli, apa születésnapja, zsongás, szaladgálás, ajándéknézés, ilyenek... szombaton pedig vééégre Fürge. Na akkor fogom magam igazán taccsra inni, addig kell kapnom ösztöndíjat is. Áronnal beszéltem valamelyik nap msn-en, kérdeztem hogy jön-e (hülye kérdés volt, naná hogy jön), a válaszához pedig hozzáfűzte, hogy nálunk fog aludni. Néztem egy sort, hogy ezt monst honnét vette... azt mondta, hogy megálmodta. Nekem nyolc, de hát nem hiszem hogy lenne belőle valami, főleg ha tesóm is velem jön, márpedig valószínű, mert Kittivel összevesztek úgy tudom, szóval Szedresbe biztos nem megy. Anyáék a tanyán ünnepelni fognak, oda sem megy. Itthon maradna? Gyanús. Viszont Hercilesre egyszer sem tudtam menni, bár valamelyik nap megint vele álmodtam, azt hiszem, nem írtam le. Kalocsára kellett mennem, de előtte Pécsre, és mivel nyár volt, hát elhatároztam, hogy nem adok ki pénzt buszra - bringával megyek! Pécsig el is jutottam, rendeztem az ügyeket, amikre már nem emlékszem, de valami haverjaim (sose láttam őket) a külvárosban (sosem jártam ott) azt tanácsolták, hogy ma már ne menjek haza Szekszárdra, hanem gyorsan Kalocsára, ott tudok majd aludni nagyszüleimnél. Hogy Pécshez Szekszárd sokkal közelebb van, azt nem figyeltem álmomban, elhajtottam hát Kalocsára, pedig már sötétedett, és Rozin nincsenek lámpák. Kalocsára érve délután volt (időeltolódás?), és valamiért a régi, Vörösmarty utcai házban laktak még mamáék, amit én teljesen természetesnek vettem (minden nyarat ott töltöttem gyerekkoromban, ejjj, a régi szép idők). Ahogy a kiskonyhától mentem befelé, láttam hogy valaki ül a kispadon, de az se papám, se mamám, se unokatesóm nem volt. Hanem ki, na kicsoda? Herci, de az arca valahogy más volt. Nem szóltam egy kukkot sem, inkább bementem, és aludni akartam, de nem tudtam. Feljött mama, és vele beszélgettem. Kérdeztem, hogy ki az a hosszú hajú fiú a teraszon, és azt válaszolta, hogy a szomszéd gyerek. Az utca másik oldalán laktak, a kocsmával szemben... ugyanaz a ház, ami ott áll most is, sőt még a kutya is ott volt: egy nagy kuvasz. Át akartam menni hozzá, csak váltani pár szót, de a pillantása a kertjükből mindent elárult: nem kíváncsi rám. Így hát vállat vontam, de ott maradtam a kerítésnél, és csak néztem, amíg fel nem ébredtem, amit nem tudok pontosan hogy mikor történt. Más álmomra azt hiszem, hogy nem emlékszem. Mások is hiányoznak, és fáj hogy elbasztam, mert igen, beismerem, én basztam el a hisztis természetemmel. Tökmindegy, nem számít. Ja, valamelyik álmomban Marilyn is benne volt, hát igen, ő is hiányzik. De ha ő inkább a füvet választotta, hát csinálja. Évekig legjobb barátok voltunk, most meg semmi... nekem ez valahogy nagyno abszurd! Fogalmam sincs hogy ki keverte meg a szart, néha már nem is érdekel, elvégre Marilyn nem egész három hónappal fiatalabb nálam, meg ismerem, okos srác, tudja használni az agyát, legalábbis amíg nem szívja el. Talán egyszer még megpróbálok egy békeüzenetet küldeni neki, ha másért nem, csak azért, hogy megbizonyosodjak róla, hogy tényleg képes eldobni mindent... ha ugyan még nem dobta el. De ha eldobta, fel tudja venni megint? Egyetlenegy kilátásom van ebből az egész szar helyzetből rövid távon, mivel megint hülye voltam: be kell rúgni. Nem kicsit, nagyon. Ugyanakkor elég sokszor jut eszembe a nyár is, amikor angolra jártam, Rizsa üres piásflakonokból felépítette Sziget 2007-et, persze mindannyian színjózanok voltunk... aztán amikor ki akartam taposni Csubi belét, mert mit képzel, kivel szórakozik, Rockmaraton amikor Mogyival lógtam, a nyári gyakorlat amikor csak utolsó nap láttam Hercit, mert végig zárva volt a könyvtár... zsúfolt egy nyár volt, de mégis volt benne valami jó, azt hiszem, a remény volt az. A remény és újváros, minden titkával együtt, a hűvös és árnyas parásztai utcák, szúrós szemű cigányok, lepukkant kis házak, füstös kis kocsmák... nem voltam nyugodt, azt tudom. Hiába Szekszárd az is, már valahogy egy egészen másik Szekszárd. De fogok én még arra menni, ebben biztos vagyok. Azt hittem, sosem fogom ezt mondani, de azért jó kis nyár volt ez. Még ha a rühes Zug végig be is volt zárva, és egész nyáron kettő, azaz kettő bulira tudtam elmenni: egy nap Pollen, egy nap Rockmaraton. Volt hogy fáztam, hogy megáztam, hogy meg kellett tennem amit soha többé nem akartam, sokat kellett tanulnom, és mindennek a tetejébe majdnem teherbe is estem (jövőre ha megtalálom Pollenen, kinyírom, de lehet hogy Pécsen keresem meg), de azért mégiscsak mosolygok, ha ez az egész az eszembe jut, és várom már a jövő nyarat, amikor végre kötelezettségek nélkül bulizhatok, lazulhatok, ésss... élvezhetem az életet. Ennyi jár. Megalakulóban van A Zegyéves Terv: Rockmaraton, amit már részleteztem, legalább egy hónapig járni valakivel, sikeres nyelv- és szakvizsga, nyáron kicsit elmenni melózni a pénz miatt, szép hosszú szárú acélbetétes bakancs, valami új frizura, és egy újabb mosoly kierőszakolása Hercitől. Egy évben egyszer egy mosoly belefér, nem? Én június óta annak örülök!

Tudom hogy megbántottalak, és nagyon sajnálom, még ha nem is hiszed el! De azt is gondoltam, hogy többet az életben nem akarsz felőlem hallani, szerintem is jobb lesz így.
Fárasztó két nap: Dunapataj, ami már önmagában véve is kikészít. Ki kellett rámolni két szobát, éljen az allergia! Ahol mi szoktunk aludni, ott megjelentek valami bazinagy, mutáns darazsak. Tesómat meg is találták, szerencsére egy sem csípte meg, de a frászt azért sikeresen ráhozták. Hogy mamám szobájából miket pakoltunk ki, azt már csak anyám mesélte, szerintem rá is fért volna némi nyugtató: többek között öt darab használhatatlan hajszárítót, egy ezeréves fogast, amit nagyjából harminc éve nem használt senki, özönvíz előtti piákat (az üvegek miatt el akartam tenni párat, de letettem róla), és még sorolhatnám. A darazsak miatt Kalocsán aludtunk, én csak aludtam volna, ha másik mamám nem horkolt volna egész éjjel. Ma temetőjárás, ami legalább szép volt. Imádom a temetőket, és végre elmentünk Fajszra is. Mire odaértünk, már koromsötét volt... gyönyörű látványt nyújtott, ahogy az egész temetőben égtek a mécsesek, ezt elmondani nem lehet. De már akkor is vártam, hogy hazaérjünk. Idegesített az állandó zsongás, és hogy nem volt más szórakozás, csak a tévé, amit köztudottan ki nem állhatok. De ami jó: előkerült Patajon néhány teljesen elfeledett dolog is: kiskori mesekönyveim, sőt még a ruháim is. El sem hittem volna, ha nem látom őket, hogy voltam akkoriban normális ruhában is, nem csak abban a rongyban, amit a kórházban kellett viselni. Persze ezért senkit sem hibáztatok, leszámítva azt a magát nőgyógyásznak, orvosnak nevező sarlatánt, aki elsorolta anno anyámnak, hogy attól nekem a kis hasában nem lesz semmi bajom, ha szedi azt a szar gyógyszert amit felírt neki. Ma már az egész nem jelent semmit, alig emlékszem valamire, csak a rácsos ágyamra, hogy az ablak mellett voltam a sarokban, és hogy volt mellettem valami növény. Ja, és hogy velem szemben egy sebes arcú kisfiú volt, akire ráborult a forró leves, amíg az anyja a szobában telefonon beszélt a pasijával. Minek az ilyennek gyerek? Én azt hittem, hogy akinek kisbabája, vagy kicsi gyereke van, az legalább vigyáz rá, ha már vállalta érte a felelősséget, onnantól kezdve, hogy nem védekezett ellene. Soha nem akarok gyereket szülni. Ismerem magam, amilyen hülye vagyok, az első egy hetet nem élné túl, valamit elbasznék. Prédikálhatnak nekem az anyai ösztönről amit akarnak, én nem hiszek benne. Meg aztán ahhoz hogy valakinek gyereke legyen, kell saját lakás, biztos meló, és legalább egy társ, aki a gyerek apja. Hol találni ilyen megbízható pasit manapság? És ha még találok is, azt is elcseszném valahogy egy hónapon belül, mint ahogy most is. Inkább nem kísérletezek. Lehet hogy Pandának volt igaza? Ebben az egy dologban biztosan nem tévedett: örök magányra vagyok ítélve. De ezt hol döntötték el, és kik? Vagy egyszerűen csak ismer annyira, hogy tudja, hogy milyen a kapcsolatom az emberekkel? Ma még lementem egy bő fél órára kiszellőztetni a fejem, de nem volt sok haszna. Viszont volt egy kisebb kalandom: már majdnem meghaltam egy cigiért. Oké, leültem egy padra, előkotortam a cigit, egy szál a szájba, az ám, de hol a tüzem? Feltúrtam az egész táskámat, de sehol nem találtam. Akkor jutott eszembe, hogy a másik kabátom zsebében maradt. Hiába volt tehát nálam pénz, ünnep lévén egy bolt sem tartott nyitva, az utcán sem volt senki. De a szerencse utolért: a Tartsay utcában levő kis kocsmában égett a villany, hát bementem. Mellettem ünnepélyesen öltözött, 25 év körüli manus állt, én pedig elkezdtem azon tűnődni, hogy nem kéne ennek ilyenkor a családjával lennie? Mindegy, vettem egy öngyújtót, kiviharoztam a lebujból, és hagytam, hogy a cigarettafüst szétáramoljon a tüdőmben. Tudom, azt várta valaki, hogy azzal a manussal legyen valami. Nem lett. :p Viszont most legalább Lolácska itt van msn-en, myvipen is írt, eléggé két- vagy inkább egyértelműt. De ha neki ott van a barátnője, akkor mi a szart akar? Ez költői kérdés volt. Néha már én sem tudom hogy mit akarok tőle. Gyakorlatilag elérhetetlen. Az a néhány (sok) emil és sms amit a témáról váltottunk, semmi. Bizonyítson! Nem lesz ez így jó... eldöntöttem hogy szombaton nem megyek Pécsre. Mi értelme? Ha Pittbullék mennek Pécsre koncertezni, akkor csak idő kérdése, hogy Szekszárdra is jöjjenek, és akkor legalább nem kell fagyoskodnom fél éjszaka, meg az útiköltséget is megspórolom, mondjuk Malomvölgyre. Jövőre mindenképpen végig ott akarok lenni. Kibulizom magam, minden nap részeg leszek mint az atom, azt csinálok amit akarok, és legalább addig az egy hétig úgy élhetek, ahogy akarok.

Néha azon tűnődöm, hogy vagy tényleg balfasznak születtem, ahogy anyám és tesóm is mondani szokta, vagy meg nem értett gondolkodónak. A tegnapelőtti kocsmázás jó lett volna, ha lett volna több pénzem, többen lettünk volna, és hazaértve üres lakás fogadott volna. Ma pedig megyünk az álmok városába, Dunapatajra. Hurrá. Tesóm kb ugyanúgy lelkesedik érte, ahogy én is. Oké, hogy távol a világ zajától, de ne ilyen közel a trágyadombokhoz. Már várnak a kedvenceim: a nyüzsgő, virágkorát élő poratka-kolónia, és a kétkilós, vastag és szőrös lábú, hatalmas pókok. Ha ezt a pár napot túlélem, akkor sosem visz el az ördög. De nem csak ez van. Összevesztem Nándival is, részben az ő hibájából, részben az enyémből. Szólnom kellett volna már az elején hogy ha velem akar valamit, akármit, akkor más csajokat ne emlegessen. Azt csinál velük, amit akar, csak nekem ne részletezze. Belőle viszont kinéztem volna hogy legyen annyi esze, hogy erre rájöjjön. Azt hiszem, tényleg minden férfi egyforma. Ezt elbasztuk. Rossz, persze hogy rossz, de kiheverem. Legalább volt egy időszak amikor volt értelme itthon leülni a gép elé és kockulni. Hogy ő nem féltékeny típus, az nem is tudja, mekkora szerencse. De valahogy mindig meg akarja magyarázni, hogy neki rosszabb élete volt, mint nekem. Én elhiszem, hogy egyáltalán nem volt könnyű neki, sőt, de hogy nekem milyen volt azt csak én tudom meg tesóm, akivel együtt nőttem fel. Öngyilkossági kísérletek, megaláztatások, tűrések szépen csendben... gondolom, aki ott volt, az még emlékszik a februári Pokolgép koncertre. Olyat soha többé!!! Ugyanakkor Nándi a fejemhez vágta azt is, amit már olyan sokan előtte, és szerintem még utána is: hogy nem vagyok normális. Hm, lehet. És akkor mi van? Ha besétálnék egy kórházba, szerintem tíz perc múlva kezemben lenne a papír, hogy dilis vagyok. Nem (csak) azért, ami történt, hanem amivel születtem. A szívemmel nincs gond, a vesémmel sem, a májamról gondoskodom, hát akkor csak az elmém maradhat... ennek több köze van az orvostudományoz, mint a tapasztalataimhoz. Érdekes, mert most valahogy kurvára azt érzem hogy van valaki a szobában rajtam kívül. Az előbb még a hangját is hallani véltem. Ennek már sosem lesz vége?! Kezdem baszottul unni!!! Mi a faszt akarnak tőlem, miért nem hagynak már békén? Vagy ezt is csak beképzelem magamnak? Már az ablakon sem merek kinézni. Mi a büdös picsáért félek ettől a szaros sötétségtől? Mostmár elég ha a szobában egyedül vagyok, eddig csak akkor paráztam ha a lakás is üres volt! Erre kell egy cigi. A tűztől, úgy tudom, félnek a túlvilágiak, minden esetre én megnyugszom tőle. Érdekes, ezt még Zoli mondta nekem, amikor arról mesélt, miket látott "benarkózva", amikor a szívét műtötték. Ezzel, és a mellkasán lévő heggel tudja bizonyítani, hogy van szíve. De nem érdekel. Adri ma felhívott, és mondta, hogy találkozott vele, eltört a kisujja, mert motorral nekihajtott valami oszlopnak vagy minek... nem komplett, bele is halhatott volna! Mondom én, aki a forgalommal szemben bringázok ha rámjön az ötperc... Na mindegy. Utóiratnak csak az, hogy Nándinak köszi mindent, jó volt vele dumálni, sok szerencsét a továbbiakban. Hiányozni fogsz.

Ami most jön, annak vagy semmi köze a valósághoz, vagy maga a valóság. Már augusztus óta az eszemben volt, amikor Mogyi mutatott nekem valami beteg agyú, pörgős-hörgős zenét, de csak tegnap este a Tekében vitt rá a szentlélek, hogy leírjam. Íme:

Bentről kihallatszott a zaj, a dobok monoton hangja és a tépett gitár sírása, az üvöltések. Érzem, hogy bent az izzó Pokol vár. Belépek. Zsíros hajú, nyeszlett srác néz a szemembe. Körbenézek: hosszú hajú, fekete ruhás alakokat látok. Egy sarokban kábult szerelmespár bújik egymásba, miközben a radiátorra támaszkodnak, máshol extázisba zuhant emberek ugrálnak, fetrengenek. Elöl, ahol a zenekar játszik,tombol a közönség. Látom, ahogy a zsíros hajú beszél hozzám, de hangját csak nagyon halkan és nagyon messziről hallom. Lassan rájövök, hogy a jegyemet kéri. Szemei vörösek, tekintete kifejezéstelen, azt hiszem, már minden reményét elvesztette, de ez az ő hibája is lehet. Előkotrom a gyűrött jegyet szakadt kabátom zsebéből, és a markába nyomom. Megvizsgálja, bólint, majd beljebb terel. Ahogy egyre közelebb kerülök a tömeghez, a kép annál zavarosabb lesz. Vörös lámpa rikít a szemembe, cigarettafüst és testnedvek szaga terjeng, teljesen el tudja venni az ember minden olyan képességét, amivel felmérhetné, hogy hova is került: alig hallok, alig látok, és valahogy nagyon furcsa minden. A homályban lassan mégis odakeveredek a pulthoz. A hideg sör talán jót fog tenni.  A pultos nyersen elémlöki, sok dolga van még, nem ér rá nyájaskodni. Nem gond. Elteszem a visszajárót, és a színpad felé fordulok. Hátulról valaki erősen a jobb vállamnak jön, majd ugyanazzal a hévvel elszáguld mellettem. A sör egy része a pólómra borult, nem gond, úgyis agyonvizezték. Nem tudom, hogy mit keresek itt, miért jöttem ide. Ez nem az áhított nyugalom. Hol vagyok? És kik ezek itt körülöttem? Érzem hogy szédülök. Nem kapok levegőt. Elbódít a szag, a gyenge alkohol és a bömbölő zene, ez a három valami különös masszát alkot, amibe belecsöppenve egyre mélyebbre süllyedek és hiába nyújtom ki a kezem, nem segít... Behunyom a szemem, és soha meg nem történt képek sorát látom: mintha fegyverrel lőnék a szemembe őket. Gyepes udvaron életem egyetlen szerelmét ölelem át, de nem tudom, ki az. Ismeretlen az arca. Aztán egy romos, fehérre meszelt templom, nyirkos fű, köd, derengő napfény. Sírkövek. Vajon kik nyugszanak ott, a hideg, vizes földben? Egyáltalán meglelték a nyugalmat? Talán. Érzem ahogy testem lassan dől hátra, majd a földre esek. Kinyitom a szemem és látom, hogy még mindig ugyanott állok. Homályosan látom magam körül az alakokat is, de ők nem látnak engem, nem vesznek rólam tudomást. Szédülök. Egy másik dimenzióban érzem magam, nem abban a világban, ahová születtem. Megfájdul a fejem és már megint nem látok semmit. A piros fény szinte a zenével egybeforrva löködi a tüdőmet és a gyomromat. Nem kapok levegőt. Hirtelen torz arcok rohannak felém, és kis híján átgázolnak rajtam. Mintha az összes vérem a fejembe tódulna, és ettől bármelyik pillanatban felrobbanhatok. Megfordulok, lassan elindulok a kijárat felé... úgy hívogat, mintha az Éden kapuja lenne. Mikor odaérek, rémültem lököm félre a zsíros hajú jegyszedőt, lépteim egyre gyorsabbak lesznek, azon kapom magam, hogy már szaladok, futok ahogy a lábam bírja, messze el a zajtól és a dübörgéstől, magam mögött hagyva a ködös termet és furcsa alakokat, csak futok... Amikor megállok, idegen utca vesz körül. Kicsi, fehér házak, mohás tetők, sötét ablakok. Nyirkos diófalevelet fúj elém a hideg szél, más hangot nem hallok, csak a saját zihálásomat és szívem egyhangú lüktetését. Nem tudom, hogy milyen messze vagyok az otthonomtól, azt is csak sejtem, hogy merre menjek majd, ha lesz erőm. De most nincs. Felnézek. Az utcai lámpa fehér fénye világít a szemembe. Izzadok, mégis ráz a hideg. Elmémben még mindig vitustáncot jár a vörös fény, a furcsa szag, és minden amit láttam, de nem tudtam felfogni igazán. Hányingerem van, leülök a padkára, és boldog vagyok. Már csak azt érzem, hogy egy könnyes lesz a szemem az örömtől, amiért megmenekültem és életben maradtam.

Hát ez lenne az. Tényleg nem tudom.