PatkányBlog

Néha azon tűnődöm, hogy vagy tényleg balfasznak születtem, ahogy anyám és tesóm is mondani szokta, vagy meg nem értett gondolkodónak. A tegnapelőtti kocsmázás jó lett volna, ha lett volna több pénzem, többen lettünk volna, és hazaértve üres lakás fogadott volna. Ma pedig megyünk az álmok városába, Dunapatajra. Hurrá. Tesóm kb ugyanúgy lelkesedik érte, ahogy én is. Oké, hogy távol a világ zajától, de ne ilyen közel a trágyadombokhoz. Már várnak a kedvenceim: a nyüzsgő, virágkorát élő poratka-kolónia, és a kétkilós, vastag és szőrös lábú, hatalmas pókok. Ha ezt a pár napot túlélem, akkor sosem visz el az ördög. De nem csak ez van. Összevesztem Nándival is, részben az ő hibájából, részben az enyémből. Szólnom kellett volna már az elején hogy ha velem akar valamit, akármit, akkor más csajokat ne emlegessen. Azt csinál velük, amit akar, csak nekem ne részletezze. Belőle viszont kinéztem volna hogy legyen annyi esze, hogy erre rájöjjön. Azt hiszem, tényleg minden férfi egyforma. Ezt elbasztuk. Rossz, persze hogy rossz, de kiheverem. Legalább volt egy időszak amikor volt értelme itthon leülni a gép elé és kockulni. Hogy ő nem féltékeny típus, az nem is tudja, mekkora szerencse. De valahogy mindig meg akarja magyarázni, hogy neki rosszabb élete volt, mint nekem. Én elhiszem, hogy egyáltalán nem volt könnyű neki, sőt, de hogy nekem milyen volt azt csak én tudom meg tesóm, akivel együtt nőttem fel. Öngyilkossági kísérletek, megaláztatások, tűrések szépen csendben... gondolom, aki ott volt, az még emlékszik a februári Pokolgép koncertre. Olyat soha többé!!! Ugyanakkor Nándi a fejemhez vágta azt is, amit már olyan sokan előtte, és szerintem még utána is: hogy nem vagyok normális. Hm, lehet. És akkor mi van? Ha besétálnék egy kórházba, szerintem tíz perc múlva kezemben lenne a papír, hogy dilis vagyok. Nem (csak) azért, ami történt, hanem amivel születtem. A szívemmel nincs gond, a vesémmel sem, a májamról gondoskodom, hát akkor csak az elmém maradhat... ennek több köze van az orvostudományoz, mint a tapasztalataimhoz. Érdekes, mert most valahogy kurvára azt érzem hogy van valaki a szobában rajtam kívül. Az előbb még a hangját is hallani véltem. Ennek már sosem lesz vége?! Kezdem baszottul unni!!! Mi a faszt akarnak tőlem, miért nem hagynak már békén? Vagy ezt is csak beképzelem magamnak? Már az ablakon sem merek kinézni. Mi a büdös picsáért félek ettől a szaros sötétségtől? Mostmár elég ha a szobában egyedül vagyok, eddig csak akkor paráztam ha a lakás is üres volt! Erre kell egy cigi. A tűztől, úgy tudom, félnek a túlvilágiak, minden esetre én megnyugszom tőle. Érdekes, ezt még Zoli mondta nekem, amikor arról mesélt, miket látott "benarkózva", amikor a szívét műtötték. Ezzel, és a mellkasán lévő heggel tudja bizonyítani, hogy van szíve. De nem érdekel. Adri ma felhívott, és mondta, hogy találkozott vele, eltört a kisujja, mert motorral nekihajtott valami oszlopnak vagy minek... nem komplett, bele is halhatott volna! Mondom én, aki a forgalommal szemben bringázok ha rámjön az ötperc... Na mindegy. Utóiratnak csak az, hogy Nándinak köszi mindent, jó volt vele dumálni, sok szerencsét a továbbiakban. Hiányozni fogsz.

Ami most jön, annak vagy semmi köze a valósághoz, vagy maga a valóság. Már augusztus óta az eszemben volt, amikor Mogyi mutatott nekem valami beteg agyú, pörgős-hörgős zenét, de csak tegnap este a Tekében vitt rá a szentlélek, hogy leírjam. Íme:

Bentről kihallatszott a zaj, a dobok monoton hangja és a tépett gitár sírása, az üvöltések. Érzem, hogy bent az izzó Pokol vár. Belépek. Zsíros hajú, nyeszlett srác néz a szemembe. Körbenézek: hosszú hajú, fekete ruhás alakokat látok. Egy sarokban kábult szerelmespár bújik egymásba, miközben a radiátorra támaszkodnak, máshol extázisba zuhant emberek ugrálnak, fetrengenek. Elöl, ahol a zenekar játszik,tombol a közönség. Látom, ahogy a zsíros hajú beszél hozzám, de hangját csak nagyon halkan és nagyon messziről hallom. Lassan rájövök, hogy a jegyemet kéri. Szemei vörösek, tekintete kifejezéstelen, azt hiszem, már minden reményét elvesztette, de ez az ő hibája is lehet. Előkotrom a gyűrött jegyet szakadt kabátom zsebéből, és a markába nyomom. Megvizsgálja, bólint, majd beljebb terel. Ahogy egyre közelebb kerülök a tömeghez, a kép annál zavarosabb lesz. Vörös lámpa rikít a szemembe, cigarettafüst és testnedvek szaga terjeng, teljesen el tudja venni az ember minden olyan képességét, amivel felmérhetné, hogy hova is került: alig hallok, alig látok, és valahogy nagyon furcsa minden. A homályban lassan mégis odakeveredek a pulthoz. A hideg sör talán jót fog tenni.  A pultos nyersen elémlöki, sok dolga van még, nem ér rá nyájaskodni. Nem gond. Elteszem a visszajárót, és a színpad felé fordulok. Hátulról valaki erősen a jobb vállamnak jön, majd ugyanazzal a hévvel elszáguld mellettem. A sör egy része a pólómra borult, nem gond, úgyis agyonvizezték. Nem tudom, hogy mit keresek itt, miért jöttem ide. Ez nem az áhított nyugalom. Hol vagyok? És kik ezek itt körülöttem? Érzem hogy szédülök. Nem kapok levegőt. Elbódít a szag, a gyenge alkohol és a bömbölő zene, ez a három valami különös masszát alkot, amibe belecsöppenve egyre mélyebbre süllyedek és hiába nyújtom ki a kezem, nem segít... Behunyom a szemem, és soha meg nem történt képek sorát látom: mintha fegyverrel lőnék a szemembe őket. Gyepes udvaron életem egyetlen szerelmét ölelem át, de nem tudom, ki az. Ismeretlen az arca. Aztán egy romos, fehérre meszelt templom, nyirkos fű, köd, derengő napfény. Sírkövek. Vajon kik nyugszanak ott, a hideg, vizes földben? Egyáltalán meglelték a nyugalmat? Talán. Érzem ahogy testem lassan dől hátra, majd a földre esek. Kinyitom a szemem és látom, hogy még mindig ugyanott állok. Homályosan látom magam körül az alakokat is, de ők nem látnak engem, nem vesznek rólam tudomást. Szédülök. Egy másik dimenzióban érzem magam, nem abban a világban, ahová születtem. Megfájdul a fejem és már megint nem látok semmit. A piros fény szinte a zenével egybeforrva löködi a tüdőmet és a gyomromat. Nem kapok levegőt. Hirtelen torz arcok rohannak felém, és kis híján átgázolnak rajtam. Mintha az összes vérem a fejembe tódulna, és ettől bármelyik pillanatban felrobbanhatok. Megfordulok, lassan elindulok a kijárat felé... úgy hívogat, mintha az Éden kapuja lenne. Mikor odaérek, rémültem lököm félre a zsíros hajú jegyszedőt, lépteim egyre gyorsabbak lesznek, azon kapom magam, hogy már szaladok, futok ahogy a lábam bírja, messze el a zajtól és a dübörgéstől, magam mögött hagyva a ködös termet és furcsa alakokat, csak futok... Amikor megállok, idegen utca vesz körül. Kicsi, fehér házak, mohás tetők, sötét ablakok. Nyirkos diófalevelet fúj elém a hideg szél, más hangot nem hallok, csak a saját zihálásomat és szívem egyhangú lüktetését. Nem tudom, hogy milyen messze vagyok az otthonomtól, azt is csak sejtem, hogy merre menjek majd, ha lesz erőm. De most nincs. Felnézek. Az utcai lámpa fehér fénye világít a szemembe. Izzadok, mégis ráz a hideg. Elmémben még mindig vitustáncot jár a vörös fény, a furcsa szag, és minden amit láttam, de nem tudtam felfogni igazán. Hányingerem van, leülök a padkára, és boldog vagyok. Már csak azt érzem, hogy egy könnyes lesz a szemem az örömtől, amiért megmenekültem és életben maradtam.

Hát ez lenne az. Tényleg nem tudom.

Átlagos nap, egy órával hamarabb elmehettünk kabinetről, ahol is a tanárnővel azon vitáztunk, hogy vajon összeillenék-e én Lolácskával. Azt mondta, hogy nem, mert ő elég lányos. Hát, válaszoltam, ebben nincsen semmi probléma, mert én meg elég pasis csaj vagyok. Ezen már elgondolkodott, és igazat adott, de hozzátette, hogy eléggé bolond. Nahát, nem gondoltam volna! Végigleveleztük az egész nyarat, órákig dumáltunk msn-en, és sms-ben még a szexuális vágyai sem maradtak rejtve előttem. Szóval azt hiszem, ismerem. Mindegy. Parkban végre volt egy kis élet. Azért mentem le, mert előtte a Korzóban voltunk, ahol megcsodálhattuk Betti undorító puncsolóképességét, még jobban mint eddig. Szóval a Korzó ablakából láttam, hogy kik vannak, és kik nincsenek lent. Aztán go haza, itthon, net, kaja, net, filmek, net. Közben elég sokszor tér vissza az agyam a Prosectura koncertre, ahol végre érezhettem hogy kapok levegőt, és egy másik ember testének a hőjét. Nem fáztam.

Ma sem történt semmi különös. Kerin azt hittem, hogy írunk, de kiderült, hogy nem. Én meg dolgoztam, mint a kisangyal. Aztán amikor rájöttem, hogy ez csak "háztájiba" megy, próbáltam lazítani és rajzolni, megalkottam az első anti emo öngyújtómat, nagyon kreatív voltam. Angolon hiába kértünk netet, a tanár észrevette hogy be vannak kapcsolva a gépek, és levette őket az áramról. Merénylő! Tesin gyúrás, aztán megint angol, szódolgozat, majd két áruismeret, ahol kiakasztottuk szegény Péterfinét. Nem tehetek róla, nagyon bírom azt a nőt, de imádom szekálni is. Suli után lementem a parkba, Iza már lent volt. Kissé unom, hogy bárhová megyek, bármit csinálok, ő ott van. Persze ma is előadta, hogy valaki hajt rá, és hogy ezért állítólag a csaja még fel is pofozta a srácot nyilvánosan, a New Yorkerben. Hát, ennyi. Dia tényleg azért csörgetett tegnap, mert látta Hercit. Érdekes, mert a suliban mindig jó a kedvem, itthon meg le vagyok törve, mint a bili füle. Mi van itt a levegőben? Mikor anyámék kérdezték a hétvégén, hogy miért nem akartam elmenni velük, azt válaszoltam hogy azért, mert szükségem lenne egy kis egyedüllétre, hogy magamba szálljak, kipucoljam a fejemből a fölösleges gondolatokat, ha ugyan képes vagyok rá, de ezt már nem tettem hozzá. Erre ők azt mondták, hogy eleget vagyok én egyedül, amikor ők kint vannak a tanyán. Ezen elgondolkodtam ugyan, de nem adtam igazat nekik. Néhány olyan nap lenne jó, amikor teljesen, de totál egymagam vagyok, maximum az internet nyújt társaságot, és álló nap csak takarítok, netezek, meg alszok. Vagy ha Rozi működőképes lenne, akkor tekernék egy sort, de ahhoz is hideg van. De nem baj. Kimennék Parásztára, leülnék az útpadkára, és várnék, nyugat felé nézve, ahogy mindig. Talán ez azért van, mert az ablakom is nyugatra néz, és már rá van állva a fejem. Vagy nem tudom. Mikor hazajöttem kajáltam, nekiálltam vasalni, mire anyám hazajött, végeztem, de nem nagyon zavarta. Utál vasalni, én nagyon szeretek. Közben a Barlangot (The Descent) néztem, mint egyfajta léleképítőt. Most pedig hallom ahogy a másik szobában tesóm meg anyám egymással hülyülnek. Valahogy ezekből mindig szerettem kimaradni. Üvölteni akarok, bele ebbe a kibaszott, jéghideg éjszakába, ordítani ahogy a torkomon kifér, hogy holnap meg se tudjak szólalni. Úgy kiabálni ahogy még soha nem kiabáltam, hogy kitörjenek az üvegek és visszhangozzon a hegyről. Valamiért most úgy érzem, hogy semminek nincs értelme. A tanulásnak nem (nem mintha az elmúlt másfél évben tanultam volna akármit is, leszámítva néha nyáron az angolt), mert úgyis csak egy szaros szakma lesz a kezemben, majd utána, ha megyek érettségizni, akkor tanulok. Parkba járni sem éri meg, alig van ott valaki, meg állandóan Iza bosszant a tökéletes életével, amit néha legszívesebben lenyomnék a torkán. Csak azt nem tudom, hogy miért nem mondom ezt meg neki soha. Hogy ő korántsem olyan tökéletes, mint hiszi. Kék szeme van, és ennyi. Alkatilag olyan mint én, csak állítólag aránytalanabb, nagyképű, és nyávogós (a hangja is), elkényeztetett, és kiszolgáltatja magát. Na mindegy. Holnap úgysem megyek le, mert kabinetem lesz (pfujj). Itthon lenni csak a net, a meleg, meg a kaja miatt érdemes, mert vagy a fejemre se szarik senki, vagy óbégatnak minden szarért. Néha megértem fatert amiért állandóan a kurva tanyán lebzsel, a szőlőt mütyörészve, néha viszont haragszom rá, biztos hogy lenne ideje időnként hazaszagolni a kölkeire meg a nejére... utána még én vagyok lebaszva, hogy miért nem megyek ki soha, nem is találkozunk, meg ecet. Nem gond. Kíváncsi vagyok, hogy a huszadik születésnapomra mit fog kitalálni, hogy lehetőleg megint bőgve menjek suliba. És hogy milyen fejjel ad majd pénzt a szalagtűzőre meg a tablóra. Nem lehet ebben a tekintetben egy szava sem, mert nem fogok új rongyot venni, az már ezer! Fekete blúz meg fekete nadrág. Na jó, talán naci tényleg kéne új, de hát ezerkettőért már olyat kapok, hogy dalolja a Himnuszt. De ha boldoggá teszi, akkor menjen az ösztöndíjamból minden, leszarom. Szalagtűző után viszont úgy berúgok, hogy szarrá okádom magam. Attól legalább jobb lesz, és a részegség is legalább meglátszik, még ha utána két napig nem is tudok gondolkodni. Szerintem viszont kezd szétszakadni az agyam, nem (teljesen) a pia miatt, mert annyira régóta még nem iszok, és nem is olyan gyakran. De észreveszem olykor-olykor, hogy összekeverek szavakat, betűket, dadogok, és amit már a múltkor is leírtam: merengek X ideig, és utána nem tudom, hogy az az idő hova tűnt el. Ma pedig megint hallottam sírást a hálószobából, ami teljesen tök üres volt, és tesóm sem lehetett. Megint vannak árnyak, amik nem tudom hogy honnan jönnek, rémálmok, és félelem egyedül már világosban is. Jó lenne tudni, hogy mitől lehetnek ezek, annyi horrort nem nézek, nem is néztem. Sőt, túl gyakran filmet sem nézek. Vagy csak bemesélem magamnak az egészet, és már kezdek komolyan megtébolyodni?

Véget ért a hétvége, elmentem a családdal három napra, jó is volt meg nem is. Feltaláltam volna magam itthon, de nincs a sorból kipofázás, ez van. Majd legközelebb. Viszont legalább szombaton ott voltam Prosectura meg Lecsó koncerten, na az igazán tetszett. Nem ittam sokat, de azért állapotba kerültem, oda se neki, ez volt a cél, az ingem még jobban szétszakadt, majd megfoltozom biztosítótűkkel. Mexi elkérte a számom Timitől, ezt onnan tudtam meg, hogy csörgetett valaki, aztán második nap végén már felhívtam fater teflonjáról, hogy oké ki vagy, és miért is? Akkor homályosodtam fel. Kérdezte, hogy megyek-e majd tizedikén Fürgére, hát igen, tervben van. Ha addig kapok fizut. Ami jó lenne, mert a november egy eléggé húzós hónap lesz, mindenkinek névnapja, csak faternak nem, mert neki születésnapja lesz. Hideg van, vagy csak én fázok, nem tudom. Ma, amikor lementem Promiba, már ott volt Iza meg Ferke, én meg mivel eléggé kész voltam agyilag, azzal szórakoztam, hogy a pénztárosi órán lepötyögött két, egyenként kb öt-hat méter hosszú blokkot a kukához, majd a fához kötöztem. Ebben vajon lát valaki művészetet? Mert egyfelől bele lehet magyarázni, hogy a fogyasztói társadalom köti össze a természetet a mesterséges anyagokkal, vagy hogy a környezetszennyezés milyen szorosan összefügg az emberekkel, és ez a két, keresztbe álló blokk akarja erre felhívni a figyelmet. Vagy akár az is lehet, hogy egyszerűen maga a papír: ami átmenet természet és emberi kéz alkotta, mesterséges holmik között. Vagy amit én magam is gondoltam: egy agyilag zokni, fáradt szakmunkásleány butasága egy hosszú és fárasztó nap után, röhögőgörcs közben. Közben Dia csörgetett, szerintem azért, mert látta Hercit. Kis híján idegbajt kaptam, mert az azt jeletni, hogy ha egy perccel később megyek át a zebrán, magyarul várok még annyit az 505-nél, akkor én is láthattam volna. Vajon mi lehet vele? Ilyen hidegben is pulóverben tekereg? Mi lesz vele a télen? Nem akarom, hogy baja essen. Bár szerintem ő lelkileg már halott. Üres a tekintete. Valami nagyon fájhat, vagy fájhatott neki valamikor. De mi lehet az? Mióta nem csillog a szeme? Van benne valami, valami mélyről fakadó gyűlölet, ugyanakkor közöny is... tud még szeretni? Vajon szokott mosolyogni, csak úgy, minden látható ok nélkül? Álmomban néha még most is előjön az a mosoly... a mosoly, amiért megérte világra jönni. Ő szeret itt lenni? Vagy ő is el akar menni innen jó messzire? Menekül valami elől? Vagy épp ellenkezőleg: üldöz valamit? Ő miket szokott álmodni? Szeretnék olyan csöndes helyen lakni mint ő... kint a város szélén, ami nincs túl messze a nyüzsgő élettől, de elég távol van a zajoktól. A házak mögött már ott az erdő, a csendes, sötét erdő... ott lenne jó felmenni egy meleg padlásszobába, leülni az ablak mellé, és ott maradni, soha el nem menni. Diát kérdeztem Herci családjáról, de nem lettem sokkal okosabb. Az anyukája állítólag aranyos, de amikor az apjáról kérdeztem, arra rögtön rávágta, hogy egy idegbeteg buzi. Mikor erre rákaptam, már nem fűzte tovább a szót, de engem kíváncsivá tett. Talán ő bántotta? Megjegyzem, nem lehet nehéz... látszik Hercin, hogy gyenge, talán lelkileg is. De akkor is van benne valami, amiért félni lehet tőle. Talán pont a szemének üressége. Vagy én nem is tudom. De abban biztos vagyok, hogy ha már ide keveredett, erre a világra, akkor itt hagyja a keze nyomát.

A mai napom egy rohanás volt, egy összefüggő, nagy csúnya rohanás. Reggel melóba, aztán postára (majd külön sztori később), aztán ebédért 505-be meg lángososhoz, aztán bolton belül ide-oda. Elfáradtam. De szerencsére egyik szombaton sem kell melózni (eddig úgy volt, hogy jövhéten kell menni), mert a főnökről kiderült hogy vallási mániákus, és a Biblia tiltja, hogy szombaton dolgozzon. Így mi sem dolgozunk. Hurrá! És holnap pedig Prosectura előtt nem Self Control lesz, hanem Lecsó, aminek nagyon örülök! Szóval a posta: épp sorban álltam, előttem egy nő sorsjegyekkel tökölt, mögötte egy középkorú hapsi állt, utána meg én. Egy kis ablakon sandítottam ki az utcára, hátha jön Herci. Jött. Egy pillanatig haboztam, hogy most mitévő legyek, aztán úgy ahogy voltam kiszaladtam a postáról, és álltam mögötte a lépcsőn mint egy rakás szerencsétlenség. Kapucni volt rajta, nem láthattam a haját, amibe úgymond beleszerettem. A zebránál pirosat kapott, így egy helyben ácsorgott biciklistől úgy fél percig, aztán megint nekiiramodott. Egyszerűen csodálatos volt. Nem akarok ugyan nagyravágyó lenni, de még sokkal szebb lett volna, ha nem lett volna a fején kapucni. Nagyon erős és hideg szél fújt ugyan, de bármit megért volna az a látvány, ahogy az a szél fújja a haját. Iza azt mondja, most van egy kis bajsza meg szakálla. Pont ahogy szeretem. Diával megígértettem, hogy megtudja róla, hogy miért osztotta el egy srácnak, hogy hogyan ölné meg. Velem vajon hogyan végezne? Egyszer ha részeg leszek, és találkozok vele, bizony Isten megkérdezem. Egyébként megint vele álmodtam. Méghozzá azt, hogy nyár volt, és megint jártam angolra, ugyanoda, de a nyelvsuli helyén valamiért a könyvtár volt... egy toronyban, ahova egy elég meredek csigalépcsőn (ami még rózsaszín is volt) kellett felmenni. Ugyanúgy hat szék volt egy nagy asztal körül, és ugyanúgy Ádám volt a tanár. Mikor felértem, akkor láttam, hogy Herci is ott van, és mivel már csak mellette volt üres szék, oda tettem le magam. Kérdezte, hogy írhat-e az én papíromra, mert ő nem hozott magával. Természetesen. Az nem is esett le, csak amikor már ébren voltunk, hogy ketten írtunk egy papírra, amire még valami szöveg is volt nyomtatva. A térdünk pedig összeért. Sokkal jobban lefoglalt ez, mint gondoltam volna, és csak akkor vettem észre, hogy úgy remeg a kezem, hogy nem tudom elolvasni a saját írásom. Az viszont tiszta, hogy ő fehér Pax tollal írt, jobb kézzel. Olyan közel volt hozzám... vajon éreztem az illatát? Angol után lementünk, és ő felhúzott egy ugyanolyan Mátrix kabátot, amilyen nekem is van, erre én is magamra kanyarítottam az enyémet, ő semmitmondóan rámnézett, és elindult haza, gyalog. Én meg bosszankodtam, hogy ezért akartam én megsülni, semmi elismerés, vagy legalább az a világmegváltó mosoly? Felébredtem. Hát, legalább álmomban velem van. Nem is tudja, milyen sokat jelent nekem, már csak az is, hogy láthatom időnként egy icipicit. Azt is általában csak messziről. Valósággá válhat ez az egész? Egyáltalán... miért álmodom újabban mindig vele? De tényleg, már kb. egy hét óta minden álmomban benne van. Szerelmes lennék? Aligha. De tényleg... hogyan venné el az életem? Biztosan sok vérrel, ahogyan feltehetőleg mindketten szeretjük. Őszi szünetre meg kitalálom, hogy hogyan láthatnám legalább egyszer, de ha egy mód van rá, minél többször. Polipnál leszek, Iza is ott látta tegnap. Ha kell, egész nap ott vagy a könyvtár előtt fogok ücsörögni. Megoldom. Látnom kell.

Ki bántott kit? Ezen gondolkodtam ma, meg tegnap, meg tegnapelőtt is. Minden nap látom Hercit... őt ki bántotta? Ki írta az arcára hogy őrült? Mert az, abban biztos vagyok. Annak pedig oka van. Milyen lehet a családja? Szeretheti őket? Vagy tud szeretni egyáltalán? Ő értené, miért ülnék az erdő szélére. Miért volt idegösszeroppanása? Ez a fiú tiszta rejtély. Ahogy a haja lobog a szélben, ahogy néz egyenesen előre, azokkal a hatalmas, gyűlöletet árasztó, fénytelen szemeivel... de valamiért mégis látszik, hogy ha most talán már nem is boldog, valamikor az lehetett. Lehet, hogy még kisgyerek korában, de akkor is az volt. Csak azt tudom, hogy én soha nem engedném hogy valaki bántsa, soha! Ahhoz ő túl fontos nekem, még így is, hogy ki nem állhat. Aggódom miatta. Talán annál több esze van, hogy kárt tegyen magában, de szerintem ha akarta volna, már megtette volna. Neki is megvannak a maga haverjai, nekem is. De azért jó lenne, ha ott lenne egy olyan koncerten vagy kocsmában, ahol én is ott vagyok. Csak azért, hogy több ideig lássam, mint tíz másodperc. Aztán ott van tesóm is. Valami nem stimmel vele, úgy érzem. Kérdeztem ugyan tőle, hogy minden rendben van-e, de azt válaszolta, hogy igen, hát nem faggattam tovább. Lehet hogy csak bemesélem magamnak, de nem tudom. Nándit is bántották, elég sokan. Úgy érzem, időnként én is. De miért fáj az neki, hogy nem akarok beszélni arról hogy mit érzek? Ez a blog pont azért van, hogy akit érdekel, az elolvassa, akit meg nem, az nem olvassa el, és nem fog tudni róla, amíg be nem csípek/rúgok, és szófosást kapok. Vagy mit tudom én. Szeretnék kicsit rendet tenni magamban, rengeteg gondolat kavarog a fejemben, és nem jutok egyről a kettőre. Ez kihat a munkámra is, vagy fordítva? A meló miatt nem tudok koncentrálni? Az tény és való, hogy ha bent van Maci Laci, akkor mindenki tiszta stressz. Remélem, holnap otthon marad. Nem akarok mást, mint a kirakat körül őgyelegni, hogy lássam azt a csodálatos teremtést, ahogy végighasítja a ködös levegőt, ahogy egy kis színt hoz a szürke betontömbök közé, még ha csak egy villanás is, és semmi több. Ha egyszer lenne alkalmam beszélgetni vele, annyi minden megkérdeznék! Mi elől menekül? Vagy éppen hogy nem menekül, hanem próbál szembenézni vele? És ha így van, megtörik miatta? Vagy halad előre, töretlenül? Ő is akar üvölteni, vagy néha üvölt is? Neki is megjelennek álmaiban a félelmei, karonfogva a legféltettebb álmaival, amiket talán már évek, évtizedek óta titokban dédelget? Egyáltalán, mik az álmai? Szokott rettegve felébredni, amikor kint süvít a szél? Kinek a hangját hallja benne? Az ő szobájában milyen árnyak lapulnak? Milyen volt a gyerekkora? Volt egyáltalán igazi gyerekkora? Ha az ő anyukája vigyázott régen Diára, akkor biztos nem lehet gonosz... Dia azt mondta, hogy aranyos. Néha úgy érzem, hogy összefüggök valahol ezzel a sráccal, de hol? Mi a konkrét közös nevező? Vagy ezt is csak tévedem? Talán semmit nem rendelt nekünk sem az ég sem a föld, csak külön utakat? Vagy nem véletlen, hogy áprilisban ellopták a biciklijét? Azóta nincs nyugtom tőle, álmomban rengetegszer látom a mosolyát. Tegnap éjjel is ott volt... Patajon voltunk, valami családi hacacáré miatt, és még csodálkoztam is hogy mit keres ott. Aztán bementünk egy házba, ami mamámé volt, de igazából sosem jártam ott, csak álmomban valahogy kitaláltam, vagy én nem is tudom. Amikor elkezdett megágyazni a földön, akkor kérdeztem meg, hogy miért csinálja, és azt felelte, hogy hát mert itt alszik. Boldog voltam, hogy egy szobában alhatok vele, jó éjszakát kívántam, pedig reggel volt, vagy délután, már nem emlékszem. Vagy ugyanúgy összefolyt az idő, mint a valóságban. Lényeg az, hogy utána Mogyi felhívott, hogy menjek Dombóvárra, én meg fölkeltem és mentem. Mikor onnan jöttem haza, akkor vettem észre, hogy ott felejtettem a táskámat és a kabátomat, ami gáz, mert anyámék még Patajon vannak, én meg Szekszárdon, és nincsen kulcsom, mert az is a táskámban volt. Aztán eszembe jutott, hogy van egy pótkulcsom... a táskámban. Így hát leakasztottam a vállamról (odamaterializálódott, nem tudok logikusabb magyarázatot, elvégre mégiscsak álmodtam, hé!), és kinyitottam az ajtót, és fölébredtem. Ebben csak az a csavar, hogy nincs az az ember, akiért én lemondanék egy olyan alkalmat, hogy Hercivel akár csak egy egész percet is együtt töltsek.

Eltelt a hétvége, nem is bánom, mert nem volt jó. Mamámhoz mentünk, aztán úgy volt hogy lemegyek szombat este Timiékkel, de anyám begorombult, a részletek nem publikusak. Még kilenc előtt aludni mentem, és vasárnap reggel kilencig fel sem keltem. Miért alszom ennyit? Eddig csak egy álmom van, amire nem emlékszem. Érdekes, mert elég sokszor van, hogy valamilyen bajba kerülök (ezt asszem előzőleg már írtam valahol), és akkor mindig anyámért kiabálok. Nem vagyok nyugodt, valami nem hagy békén, de nem tudok rájönni hogy mi az. Azt hiszem, nincs időm. Néha előbújik valahonnan ez a kósza gondolat, és ha elmélázok rajta, akkor rájövök, hogy csakugyan... Valahogy sokszor úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretném, de a fontosabbak valamiért soha. Néha úgy érzem, sikerül elrugaszkodnom a földtől és messze eljutni, de rá kell döbbennem, hogy nem, ez sajnos nem ilyen egyszerű. Valamiért mindig bezárnak az agyamban lévő kapucskák, amikor nem ott vagyok ahol lenni akarok, vagy nem azt csinálom amit szeretnék. Sokszor azon kapom magam, hogy már megint bemenekültem a kis képzeletbeli "csigaházamba", ahol azt hiszem, hogy sebeztetetlen vagyok, pedig akkor lehet a leginkább megsebezni. De nem tehetek róla... vagy igen? Kicsi korom óta valahogy a képzeletembe menekülök ha valamiért nem érzem jól magam. Nem tudom, hogy mások hogy vannak vele, de nekem azt hiszem, ez egyfajta függőség lett. Előfordul, hogy akaratomon kívül ott kötök ki, és van hogy csak egy órával később térek magamhoz, és csak lesek mint a lukinyúl, hogy min is gondolkoztam el, hol voltam, vagy mi van egyáltalán? Azt hiszem, ezért van az, hogy sokszor nem tudok odafigyelni dolgokra, és sokmindent összekeverek. Attól tartok, hogy ez csak romlani fog, de nem tudok tenni ellene, talán nem is akarok. Vajon mi lenne, ha változna a helyzet? Ha többé nem csuknám be a szemem és nem fognám be a fülem amikor nem akarok látni vagy hallani dolgokat? Talán tudom a választ. Megjelennek az álmaimban, mert amiket meg kell élnem, azt úgyis megélem. Miért álmodok sokat? Újabban elég sokra emlékszem is, reggel össze szokott állni a kép, sőt vannak olyanok, amikre már több mint tíz éve (de talán tizenöt is megvan) emlékszem. Lehet hogy már leírtam egyszer, hogy szerintem egyáltalán mi is az, hogy álom. Li, kérdésedre válaszolva, hogy hiszek-e a Sátánban: igen. De Istenben is. Ezt egyszer a Tekében beszéltük, ha jól tévedek. Ha nem: saját vallás, tavaly nyár, jó és rossz örök szövetsége (nem harca), emberek Isten és Sátán által lettek megteremtve tűzből, vérből és sárból. A kérdés, amire én szeretnék választ kapni: mit keresek itt? Hova megyek? Mi a célom? Úgy értem, nem az a cél, amiért ötéves kislányok "küzdenek", nem akarok se királylány lenni, sem híres modell/énekes/színésznő. Van álmom, persze hogy van... de az lenne a célom is? Az a cél, amiért fentről vagy lentről engem ide küldtek? Vagy egyszerűen túl sokat várok az élettől? Ezek után már nem kérdezem, mitől fáj a fejem minden nap. Főleg amikor itthon vagyok. Mi van ebben a lakásban, mi itta be magát a falakba? És amire már évek óta szeretnék választ kapni: mi a faszért félek én egymagam a sötétben? Egyszerűen úgy érzem, hogy ha kimennék az erdőbe, megnyugodnék. De mindig mindenhova rohanni kell, nincs időm, mindig csak halogatom... de azt hiszem, a szünetben tényleg sort kerítek rá, még ha csak a kápolnáig is. Panda mondott ott nekem dolgokat, na persze nem hittem el, mint ahogyan most sem. Azt mondta, hogy van bennem angyal akármi ("vonyó", ha így érthető), és hogy ez érvényesülni tudjon száz százalékig, ahhoz valakinek meg kell halni, de az két héten belül bekövetkezik. Mondta ezt tavaly nyáron. Azt is mondta, hogy az én lelkem örök magányra van ítélve vagy kárhoztatva, nem tudom már. Na ebben lehet valami. Azt megfigyeltem már, hogy vagy engem nem tűrnek meg valahol sokáig a dilijeim miatt, vagy én kergetem el magam körül az embereket. Általában szeretek egyedül lenni, de akkor megint csak ott vagyok, hogy visszahúzódtam a kis csigaházamba, és ki kell mennem az emberek közé, de idegesít a sokáig tartó zsongás, meg ilyenek, és hopp! Újból a mókuskerékben. Mikor lesz ennek vége? Lesz egyáltalán olyan? Sokszor már a hideg ráz az egésztől, amikor torznak látom az arcokat, és nem merek az emberek szemébe nézni, máskor emelt fővel vonulok végig az utcán, azon filózva, hogy tulajdonképpen szabad ember vagyok... nem. Nem vagyok az. Még nem. De én vagyok a hülye! El akarok szakadni tőle, messze elmenni, elrohanni, de úgyis vissza kéne jönnöm hozzá, mert mindig utána üvöltök álmomban.

Ma már valamivel jobb volt, ezt nagyban köszönhetem a hülye szakmunkásoknak: Csolláknak, Geeegőőőnek, Zurának, és egy kicsit Tibkának. Csollák keriórán vett ki az észből, amikor ecsetelte a helyettesítő, ötven év körüli tanárnő szexuális életét, hogy bekeni magát valami csípős kajával, már nem emlékszem hogy mivel, és a háromlábú tacskó nyalja le róla. Ezen elkapott a röhögőgörcs. Gergőről csak annyi, hogy Sprite. Fél literes flakon, amire nyújtott betűkkel rá volt írva, hogy "Ez után büfögni fogsz". Mekkora felfedezés! Ennek örömére én ott helyben böfögtem egyet, majd ittam néhány kortyot, és megint. Feltettem a kérdést, hogy akkor a babkonzervre miért nem írják rá, hogy "Ez után fingani fogsz"? Na mindegy, a lényeg hogy már mindnyájan elolvastuk (asszem négyen voltunk ott), Gergő még akkor is szenvedett vele. Negyed óra hosszat forgatta a kezében az üveget, már elpofáztuk neki ötvenszer, hogy mit hogyan kell nézni, de a világért nem látta volna. Aztán nagy nehezen megvilágosodott, és csak ennyit mondott: "jaaa, hogy itt betűk is vannak? Azt hittem, a pontokból jön ki valami". Azokra a pontokra gondolt, amik tulajdonképpen a flakonon levő műanyagfólia mintáját adják. Igen, azokra a nagyon kicsikre. Nem baj. Aztán pénztárosin kiderült, hogy Tibkának sejtelme sincs a pénztárgépbefűzés (milyen csúnya szó!) rejtelmeiről. Nem gond. Zura meg csak simán... ott volt. Végre meg is lettem nyesve. Kíváncsi vagyok, holnap jön-e Lolácska (Gyuri, egyébként Lala, csak volt az a gyökér kólás reklám, amikor a faszi végigkiabálta az egész várost, hogy Lóóóláááá, és mivel olyan kis aranyos a srác [mármint Lala], ezért lett Lolácska) Szekszárdra. Még várom a visszasms-t, de gyanítom hogy nem fog jönni. Ha meg igen, akkor a barátnőjével. Érthető. De akkor is, szerintem az genyó húzás lenne. Nándi nem lesz gépnél a hétvégén. Na ez viszont bassza a csőrömet. Lesz értelme így msn-en lenni? Aligha... De legalább akkor egyedül tudok lenni, legalábbis reményeim szerint. Apámnak még kell írjak emilt, hogy semmi kedvem a kiruccanáshoz. Nehéz menet lesz, de hát hétközben alig látom, meg szerintem jobb az ilyenen hamar túlesni. De még várok egy kicsit. Hátha reggel személyesen is meg tudjuk beszélni.
Viszont a hülye álmok még mindig kísértenek, még mindig nem tudok rendesen aludni. Most azt álmodtam, hogy elmentem Rockmaratonra, ahol találkoztam Szabináékkal (Kövesi Évi, Stella, talán Csizi, meg Szaby - érdekes, csak melírozott hajúak, de talán Pusztai Dorina is ott volt), és kérdeztem, hogy hát ők mi járatban errefelé? Mondták hogy bulizni jöttek, és egy földomladék tövében kihajtogatták a hálózsákjaikat. Akkor jutott eszembe, hogy én otthon felejtettem a sátramat és a hálózsákomat is (igazából egyik sincs). Megkérdeztem, hogy hol fognak aludni (micsoda hülye kérdés!), hátha valamelyikükhöz majd be tudok fészkelődni. Mondta Szaby, hogy hát én hülye vagyok, bulizni jöttek ide, nem aludni. Oké, akkor csajok storno. Visszamentem (!) megvenni a jegyet, a sorban előttem Mogyi állt. Megkopogtattam a vállát, köszöntem neki, megcsókoltam, és ő ott helyben... igen. Aztán valami sétálóutca-szerűségre keveredtem, ahol bementem egy bárba, de az inkább nézett ki cukrászdának, puccos volt, pasztellszínek, tükrök, na mindegy, meg akartam inni egy sört. A bárban egyetlen öreg szék volt, az is a pult mellett a sarokban... azon pedig Herci ült. Nem voltak szemei, csak két fekete üreg. A pultos az anyukája volt (sose láttam még), neki voltak szemei, csak az arca volt torz, de nem mertem szóba hozni. Aztán elkezdett beszélgetni Hercivel, megkérte hogy öltözzön már át feketébe, erre a srác előttem kibújt a nadrágjából, nekem meg csorgott a nyálam, és baromira meg voltam lepődve, mert kreol bőre volt, kb. mint tesómnak. Aztán anyukája azért is rászólt, hogy hagyományos alsónadrág van rajta, nem boxer. Én hülye itt már kimentem a bárból, vissza a koncertekre. Este volt, de sütött a nap. Vagy csak telihold? Szerintem nem, mert az ég töksötét volt, csillagok meg ecet, de a szemünkbe sütött a Nap, emlékszem, mert zavart. Hullámzott körülöttem a tömeg, sok ember, én meg ott álltam egy szál magamban, kiabáltam de nem hallották, és kezdtem pánikba esni. Többre nem emlékszem, szerintem felébredtem. Kíváncsi vagyok, ma este mi lesz, miről fog szólni. Milyen elfolytott vágyak törnek föl az emberben amikor álmodik? Vagy éppen a félelmei azok? Tegnap éjfél előtt amikor sutyiban, az ablakon kihajolva cigiztem, azon tűnődtem, hogy a paranoia örökölhető-e, és ha igen, mennyire? Szerintem recesszíven, de már akkor is szarban vagyok, ha csak egy ici-picit öröklődik. Csak azt tudom, hogy egyre jobban félek a sötétben. Mi lesz ennek a vége?

Valami nem stimmel. Megint azt érzem hogy el kell innen mennem, magam mögött hagyni ezt az egész kibaszott akármit, el innen nagyon messzire, ahol már senki nem érhet utol, ahol megszabadulok mindenkitől, ahol már senki nem tudna bántani. Szeretni se, de hát eddig se vetett fel a nagy imádat, amit mások éreznek irántam. Tudom hogy ez az én hibám, ahogy az is hogy a világra jöttem. Szerintem nem itt lenne a helyem, valamit nagyon elcsesztek odafent. Lolácska írt emilt, de odaírta hogy sms-ben válaszoljak neki, ne myvip-en. Szerintem a barátnője tud valamit. Nem mintha érdekelne. Ha megtudja hát megtudja. Mit tud vele kezdeni? Ha akarja, szívesen a képébe röhögök, hogy az ő pasija is csak olyan mint a többi. Fáradt vagyok, nagyon fáradt, de nem tudok aludni. Talán már nem is akarok. Jönnek megint a képek és az álmok, akkor már inkább a virrasztás... Nándi is nyűgös, ami még rátesz egy lapáttal a kedvemre. Igazából nem tudom, hogy mit is vártam. Talán valami mást? Ébredj már fel, hülye liba!!! Az ember csak saját magára számíthat, ami persze kibaszottul nehéz, de legalább nem kell állandóan azon aggódnia, hogy kihasználják, átbasszák, megalázzák... szóval hogy bántják. Néha a legvékonyabb szalmaszálba is képes lenne belekapaszkodni, ha az törődést, szeretetet adhat neki. De mit adhat igazából egy ilyen szalmaszál? Elszakad, és hopp, megint a földön van a szerencsétlen. Ettől tartok én is. Mikor szükségem lenne emberek közelségére, csak annyira hogy tudjam, hogy mondjuk ül valaki a mellettem lévő padon, akkor sehol senki. Mikor egyedül szeretnék lenni, akkor persze megy a nyüzsgés. Msn-en is hiába írom ki hogy csak akkor keressenek ha fontos, szarik bele mindenki. Aztán csodálkozik, hogy bunkó vagyok. Ez van. Persze ez alól is van kivétel, akinek mindig örülök ha ír, mert megnyugtat, és talán mert ő lehet az utolsó szalmaszál. Lehet hogy hülyeség ilyet mondani tizenkilenc évesen, de már nagyon elgem van ebből az egészből, nekem nem itt van a helyem, nem tudom hogy hogy kerültem ide és hogy miért, mi célja van annak hogy életben maradtam, igazuk volt, ott kellett volna maradnom a műtőasztalon. Sok bosszúságot megspóroltam volna sokmindenkinek. Ha már itt vagyok, megpróbálom végigcsinálni, de hogy nem szívvel-lélekkel az ezer. Majd ha lesz értelme. Értelmet hol lehet neki találni? Amikről eddig azt hittem, hogy van, az lófasz, semmi, tévedés. Leszámítva a pénteki lerészegedéseket. Az még fontos, jó hogy van. Leülni valahol Timiékkel és hányni a világra. Apának meg fogom mondani, hogy nem akarok velük elmenni. Hogy már be van fizetve? Így jártak, vigyék el Kittikét, tesóm is jobban örülne neki. Azért ha valamiben azt akarják, hogy részt vegyek, talán előtte meg kellene kérdezni engem is, nem igaz? Tudom hogy szerencsés vagyok, amiért egyáltalán lehetőségem van menni, és szívesen élnék is vele, de nem most. Hétfőn Rómeó Vérzik koncert lesz, ráadásul Lolácska kérdezte hogy mikor mennek el szüleim pár napra. Azt hiszem, ez egy nyílt felhívás keringőre. Nándiról nem is szólva, akivel szintén jó lenne látni egymást. De még ha nem is jön egyik sem... egyedül lehetek, magamba szállhatok, kimennék Újvárosba, leülnék, és várnék. Nem tudom hogy miért, mire várnék, de lehet hogy ha ott leszek, akkor már tudni fogom. Vajon engem is vár valaki? Kötve hiszem, de legalább már kezdek jobban lenni. Ha más tényleg nem is várhat, akkor az erdő biztosan a tücskökkel és a baglyokkal.