Eltelt a hétvége, nem is bánom, mert nem volt jó. Mamámhoz mentünk, aztán úgy volt hogy lemegyek szombat este Timiékkel, de anyám begorombult, a részletek nem publikusak. Még kilenc előtt aludni mentem, és vasárnap reggel kilencig fel sem keltem. Miért alszom ennyit? Eddig csak egy álmom van, amire nem emlékszem. Érdekes, mert elég sokszor van, hogy valamilyen bajba kerülök (ezt asszem előzőleg már írtam valahol), és akkor mindig anyámért kiabálok. Nem vagyok nyugodt, valami nem hagy békén, de nem tudok rájönni hogy mi az. Azt hiszem, nincs időm. Néha előbújik valahonnan ez a kósza gondolat, és ha elmélázok rajta, akkor rájövök, hogy csakugyan... Valahogy sokszor úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretném, de a fontosabbak valamiért soha. Néha úgy érzem, sikerül elrugaszkodnom a földtől és messze eljutni, de rá kell döbbennem, hogy nem, ez sajnos nem ilyen egyszerű. Valamiért mindig bezárnak az agyamban lévő kapucskák, amikor nem ott vagyok ahol lenni akarok, vagy nem azt csinálom amit szeretnék. Sokszor azon kapom magam, hogy már megint bemenekültem a kis képzeletbeli "csigaházamba", ahol azt hiszem, hogy sebeztetetlen vagyok, pedig akkor lehet a leginkább megsebezni. De nem tehetek róla... vagy igen? Kicsi korom óta valahogy a képzeletembe menekülök ha valamiért nem érzem jól magam. Nem tudom, hogy mások hogy vannak vele, de nekem azt hiszem, ez egyfajta függőség lett. Előfordul, hogy akaratomon kívül ott kötök ki, és van hogy csak egy órával később térek magamhoz, és csak lesek mint a lukinyúl, hogy min is gondolkoztam el, hol voltam, vagy mi van egyáltalán? Azt hiszem, ezért van az, hogy sokszor nem tudok odafigyelni dolgokra, és sokmindent összekeverek. Attól tartok, hogy ez csak romlani fog, de nem tudok tenni ellene, talán nem is akarok. Vajon mi lenne, ha változna a helyzet? Ha többé nem csuknám be a szemem és nem fognám be a fülem amikor nem akarok látni vagy hallani dolgokat? Talán tudom a választ. Megjelennek az álmaimban, mert amiket meg kell élnem, azt úgyis megélem. Miért álmodok sokat? Újabban elég sokra emlékszem is, reggel össze szokott állni a kép, sőt vannak olyanok, amikre már több mint tíz éve (de talán tizenöt is megvan) emlékszem. Lehet hogy már leírtam egyszer, hogy szerintem egyáltalán mi is az, hogy álom. Li, kérdésedre válaszolva, hogy hiszek-e a Sátánban: igen. De Istenben is. Ezt egyszer a Tekében beszéltük, ha jól tévedek. Ha nem: saját vallás, tavaly nyár, jó és rossz örök szövetsége (nem harca), emberek Isten és Sátán által lettek megteremtve tűzből, vérből és sárból. A kérdés, amire én szeretnék választ kapni: mit keresek itt? Hova megyek? Mi a célom? Úgy értem, nem az a cél, amiért ötéves kislányok "küzdenek", nem akarok se királylány lenni, sem híres modell/énekes/színésznő. Van álmom, persze hogy van... de az lenne a célom is? Az a cél, amiért fentről vagy lentről engem ide küldtek? Vagy egyszerűen túl sokat várok az élettől? Ezek után már nem kérdezem, mitől fáj a fejem minden nap. Főleg amikor itthon vagyok. Mi van ebben a lakásban, mi itta be magát a falakba? És amire már évek óta szeretnék választ kapni: mi a faszért félek én egymagam a sötétben? Egyszerűen úgy érzem, hogy ha kimennék az erdőbe, megnyugodnék. De mindig mindenhova rohanni kell, nincs időm, mindig csak halogatom... de azt hiszem, a szünetben tényleg sort kerítek rá, még ha csak a kápolnáig is. Panda mondott ott nekem dolgokat, na persze nem hittem el, mint ahogyan most sem. Azt mondta, hogy van bennem angyal akármi ("vonyó", ha így érthető), és hogy ez érvényesülni tudjon száz százalékig, ahhoz valakinek meg kell halni, de az két héten belül bekövetkezik. Mondta ezt tavaly nyáron. Azt is mondta, hogy az én lelkem örök magányra van ítélve vagy kárhoztatva, nem tudom már. Na ebben lehet valami. Azt megfigyeltem már, hogy vagy engem nem tűrnek meg valahol sokáig a dilijeim miatt, vagy én kergetem el magam körül az embereket. Általában szeretek egyedül lenni, de akkor megint csak ott vagyok, hogy visszahúzódtam a kis csigaházamba, és ki kell mennem az emberek közé, de idegesít a sokáig tartó zsongás, meg ilyenek, és hopp! Újból a mókuskerékben. Mikor lesz ennek vége? Lesz egyáltalán olyan? Sokszor már a hideg ráz az egésztől, amikor torznak látom az arcokat, és nem merek az emberek szemébe nézni, máskor emelt fővel vonulok végig az utcán, azon filózva, hogy tulajdonképpen szabad ember vagyok... nem. Nem vagyok az. Még nem. De én vagyok a hülye! El akarok szakadni tőle, messze elmenni, elrohanni, de úgyis vissza kéne jönnöm hozzá, mert mindig utána üvöltök álmomban.