PatkányBlog

Annyira mocskosul fáááradt vagyok. Nem tesz jót nekem ez a koránkelősdi. Aztán ki tudja, lehet, hogy meg tudnám szokni. Állítólag nagyon ügyes vagyok, és hiányozni fogok a laborosoknak. Gondolom minden gyakornoknak ezt mondják, de azért jólesett. :) Tegnap véletlenül összefutottam Tábornokkal, akkor esett le, hogy már legalább másfél, de inkább két éve nem találkoztunk, a tavalyi isztambuli szuvenírje még mindig nálam van (kivéve ami romlandó volt, azokat már rég megettem), a szülinapi ajándéka szintén, és ha jól emlékszem, tavalyelőtt kaptam tőle az ametisztet szülinapomra. Asszem két éve kezdte el a doktorit, mondta is hogy mennyire lefoglalja, de jól megy neki, jövőre tanítani fogja a "kicsiket". Igazság szerint jó volt látni, jó volt így látni, úgy tűnt hogy nagyon egyben van, és magabiztosan halad a céljai felé. Aztán neki is sietnie kellett, nekem is dolgom volt még, úgyhogy tíz percet ha dumáltunk, de akkor is, mindig jó pár szót váltani egy régi baráttal. Mint ahogy múlt héten Monsuval a két és fél órás telefonbeszélgetésünk szintén legalább két év után, ami valószínűleg még hosszabbra is nyúlt volna, ha nem kellett volna mennem. Néha olyan apróságokban nyilvánul meg a baráti törődés, mint a szarkasztikus posztok alatt történő megjelölés instagramon, egy évekkel ezelőtti közös emlék megosztása ismétlésre történő felhívással, meg ilyenek. Vagy csak én nem smúzolok azokkal, akikkel nem szándékozom együtt tölteni időt, vagy egyszerűen csak nem érzek késztetést arra, hogy kezdeményezzek? Mert bizonyos esetben igenis érzek, például tegnap (ma reggel?) láttam egy interaktív kiállítás plakátját, és eszembe jutott egy régi barátom, akit biztos érdekelne, de amekkora bajuszösszeakasztás volt, biztos hogy nem fogom kezdeményezni a békülést. Majd szólok valakinek, hogy hívja föl erre a programra a figyelmét, mert mindazonáltal azt nem akarom, hogy az én hisztim miatt maradjon le olyasvalamiről, amire talán szívesen elmenne. Másokról pedig azt remélem, hogy hazatoloncolják a retekbe, és a putris délen fognak éhen dögleni, mielőtt a munkanélküliség miatti alkoholizmus végezne velük, legyen tíz gyerekük és mind a tízet emeljék ki a családból. Ha már annyira megy családcentrikus vernyogás, és gorillamódra mellet döngetve kell bizonygatni a fancy új családnak, hogy ő aztán mostan itten ám a kabbefaszom. Istenem, annyira szánalmas az egész. Na de igazából ebből csak azt akartam kihozni, hogy az ember érzi, ha egy barátságnak nem akar véget vetni, jegeli, vagy legszívesebben az emlékét is elfelejtené örökre. Tudom, mostanában sokat rugózok a barátokon. Talán mert valahogy mindenki elfoglalt. Hol vannak már azok a nem is túl régi egyetemista évek, amikor bárki bármikor ráért és elmentünk piálni, pletykálni beszélgetni, aztán másnap reggel bevertünk egy hatalmas adag kávét, és mentünk suliba... nem mintha ezt bírnám most is, hétköznap semmiképpen. Sokan vannak, akikről rég nem hallottam, vagy látok róluk valamit valamelyik közösségi oldalon, vagy nem, néha némelyikre rá is keresek, nyugtázom hogy úgy van, ahogy azt' csá. Mások kimondottan hiányoznak, pld. amikor Évivel és Dórival biccseskedtünk valami körúthoz közeli szórakozóhelyen, meg ilyenek. Ramone-társam, őt se láttam már mióta, és igazából még sorolhatnám. Össze kéne terelnem megint a csapatot, de mikor? Most hétvégén nem érek rá, utána egy roppantul ígéretes (NEEEEEM!!!) lány- és legénybúcsúra vagyunk hivatalosak valahol az Isten háta mögöttre, aztán... aztán mondjuk lehet, mert szülinapom lesz. Aztán megint nem jó, aztán a jó franc tudja. Tegnap a végére értem egy sok izgalommal kecsegtető, de rémségesen vontatott könyvnek, még valamikor az ősszel vagy talán nyáron kezdtem el, de annyira nem történt semmi, hogy félreraktam, és közben elolvastam négy vagy öt ilyen igazi, ócska picsakrimit, ezt az újvonalas angol hűűű de fordulatos, egyedülálló anyukás főszereplős ponyvát, aminek általában Valaki a Valahol a címe (Lány a vonaton, Lány a vízben, Babámfasza a Picsatudjahol). Tudom hogy igénytelenség, de egyszerűen imádom ezeket az ócskaságokat. Na lényeg hogy befejeztem az agyondicsőített, ötszáz oldalas szart, amiből tavaly még minisorozat is készült azzal a hapsival, aki A. A. Milne-t játszotta, meg a kockafejű rusnyasággal, aki Jane Eyre volt szintén valami BBC-minisorozatban, és állítólag valami bazinagy siker lett. Hát ilyen lapos sztorival fel nem tudom fogni, bár a látványvilágból biztos sokat ki tudott hozni a stáb (ódon, lassan az enyészeté lévő, elszigetelt viktoriánus ház, magányos doktor, különc, lompos úrilány), úgyhogy ha meglesz szinkronosan, adok neki egy esélyt. Aludnom kéne. Aludni akarok. Meg egy kakaót.