PatkányBlog

Kurvául nem egyszerű ide belépni. Persze mióta tönkrement a laptopom, stikában, melóból nyomom. Ugyanott, majdnem ugyanazt, nagyjából ugyanannyiért. Folyamatosan keresek mást, mert ebből már rohadtul elegem van. Nem szar ez, csak langyos víz, már semmi kihívás, csak a mókuskodás, a pénz meg mindig megy. Oké, ez az év egyébként se egyszerű, spórolás fürdőszobára, esküvőre, babámfaszára, mindig van valami kiadás. Nyilván nem nyomorgunk, de azért bosszantó, hogy barna nyelvű emberek nyelvtudás és releváns végzettség nélkül másfélszer annyit keresnek, mint én (ez nem csak az én csőrömet böki). Így két év után már elég. Érdemben nyaralni se voltunk idén, a két hét, amíg a fürdőszobát csinálták, pihenni tök jó volt, de az azért mégse az a definíció szerinti nyaralás - főleg a kalocsai baszódás az ottani fürdőszobával, a szétrohadt csöveivel, felszakadt linóleummal és hisztérika alsó szomszéddal. De egyébként meg vatevör.
Valahogy nagyon sikerült magamra hozni a frászt. Időről időre belesuttog a kisördög a fülembe, hogy egyszer majd megint rá fog jönni valaki, hogy nem vagyok elég jó, nem vagyok elég érdekes, nem vagyok elég csinos, nem vagyok elég okos... valaki, aki eddig talán még nem jött rá, de majd úgyis észreveszi, és ő is ajtót mutat. Három éve és egy hónapja mantrázom, hogy ez nem igaz (?), és mondja ő is, de az ember elméjében élő démonok csak vele együtt halnak meg, avagy akit egyszer a kígyó megmart, az utána a gyíktól is fél, és lásd az idézetet a fejlécben. Úgy érzem, velem nem tud úgy kiteljesedni alkotói mivoltában, mint ahogy. Hiába mondja, hogy sokkal kiegyensúlyozottabb és boldogabb, mint régen. Nem tudom, néha csak annyira kurvára, kibaszottul tudok rettegni, hogy megint egyik hétről a másikra összeomlik körülöttem minden, és most így fülig szerelmesen ezt... szóval ezt nem szeretném. Akkora faszság, nem is hiszek a nagy ő-ben meg az egyetlen igazi nagy szerelemben, de mi van, MI VAN, ha tényleg létezik másoknak? Ha nem lenne ilyen irgalmatlan hideg, tök jó lenne berúgni. Ja, ez mindenképpen jó, hogy mostanában kevesebbszer piálok. Mármint a heti egyet fixen tartom, kollégák, civil barátok, Zoli, mindig van társaság és ok. Ugyanakkor olyan jól már nem bírom, másnap egyre inkább vagyok kifosott szar. Mondjuk múlt szombaton, Zoliék koncertje után semmi bajom nem volt. Kevesebbet cigiztem volna? Elég hideg volt, nem nagyon mászkáltam ki... de most pénteken Újpesti Borvíkend, B. már lestipistopizott, jövő pénteken civil piálást akarok, de valamikor városismereti séták is lesznek Pesten és otthon is, 12-én kéne lánybúcsút tartanom, 19. meg fixen piálás. Megvan a ruhám, a helyszín, pár perce érkezett a közös bankkártyáról az értesítés, hogy Zoli befizette a nyanyakönyvvezető tiszteletdíját. Talán a szöveg, amit írt, mármint igazán szép és megható, de van benne egy rész, ami a frászt hozza rám. Fölsorol néhány fogalmat, hogy mi kell egy jó házassághoz, és az egész valahogy olyan, mintha kényszer lenne. Természetesen javasoltam, hogy néhányat cseréljünk le valami pozitívabb csengésűre. Mintha valahogy súlyozva venném észre a szart. Hendikeppes vagyok, kész. Talán a hideg idő miatt vagyok így befordulva, mert egyébként, józan paraszti ésszel nézve minden fasza. Hiányoznak a barátaim, akiket már régen láttam.
Igazából csak rettegek attól, hogy ez is elbaszódik, és miattam baszódik el, mert nem vagyok elég jó. Mi is az irracionális félelem? Létezik egyáltalán irracionális félelem?
Még harminchárom nap. A nevem nem fog változni.

It's been a while. De élek, minden fasza, ugyanott lakom, ugyanott dolgozok, ugyanazokkal lógok. Nagyjából tartom a súlyom. Októberben esküvő, ha addig is így marad minden. Majd jelentkezem, csak tönkrement a laptopom, telefonon meg nem akarok litániákat írni, most pedig melóból lógtam be.

Hú, de régen kú... írtam. :) Visszaolvasva a novemberi posztomat, ugyanazt mondhatom el, mint akkor. Csöndes nyugalomban és szeretetben éljük a kis életünket együtt, immáron fél éve. Szeretek itt lakni. Szép a város, közel van a természet, sőt, időközben egy statisztika is kijött arról, hogy ez a második legélhetőbb megyei jogú város az országban (fun fact: Szekszárd is a második, csak hátulról, paraszthajszállal megelőzve Salgótarjánt). A meló még mindig sok, de mostanában - lekopogom! - főnivel aránylag jól kijövünk. Egy büdös paraszt tud lenni, mármint nyilván rajta is hatalmas a nyomás, de igazából én már csak örülök, ha minket közvetlen kolléganőmmel, Vikivel békén hagy, hogy csináljuk a kis dolgainkat legjobb belátásunk szerint. Maximum egy személlyel egyeztetünk, aki bár kedves és jószándékú, halál tapasztalatlan, így neki sincs nagyon más választása, mint hogy ránk hagyatkozzon. Decemberben megvett a cég egy csődbe ment angol labort, azóta mi négyen főleg azzal molyoltunk, januárban vettek föl dedikáltan egy technikus lányt erre a részlegre, vele is nagyon jól kijövünk, értelmes, okos csaj. Szóval a munka fasza, ráadásul áprilisban egész korrekt emelést kaptunk, plusz végre eljött a cafet is. Külön öröm, hogy a törzskocsmámban lehet SZÉP kártyával fizetni, ezt tegnap le is teszteltük a céges kemény maggal és Zitáékkal. Már igazán rám fért, jó itthon szittyózni hétvégén Zolival, de azért már hiányzott a barátaimmal való kimozdulás. Ő is tudja, hogy erre nekem ugyanúgy szükségem van, mint neki a zenekarra, soha nem is jutna szerintem eszünkbe ezen parádézni a másiknak. Persze jó lenne még a többi, civil baráttal is találkozni, csak az áprilisom valami eszméletlenül zsúfoltra sikerült, ugyanis... édes húgom férjhez ment! ♥ Szép lagzi volt, de olyan feszkók voltak előtte, hogy inkább bele se kezdek a leírásukba, mert hosszú is lenne, és magamat is fölhúznám vele. Anya az élő fába is belekötött, és legszívesebben még a levesnél megkértem volna, hogy ne puffogjon már mindenen, próbálja meg kihúzni a karót a seggéből és örülni, hogy a gyönyörű, okos lánya összeházasodik a gyönyörű, okos szerelmével. De inkább Izussal jól berúgtunk, annak is épp ideje volt már. Évek óta nem találkoztunk, és örömmel állapíthattuk meg, hogy igazából mindkettőnknek kurvajót tettek az évek. Mi nem sírjuk vissza a kamaszkori külsőnket vagy állapotunkat, persze megvolt a maga szépsége, de most minden sokkal faszább. D. is nősül, elveszi Bettit, és igazából amikor a héten a lakás miatt váltottunk pár szót telefonon, és illendőségből gratuláltam és sok boldogságot kívántam; rájöttem, hogy ezt komolyan gondolom. Nincs bennem harag, és ez tök jó. Nyilván nem óhajtok vele, velük a jövőben sem ápolni semmilyen viszonyt, de a saját kis lelkemnek őszinte megkönnyebbülés, hogy talán végre sikerült tényleg elengednem a sérelmeket, és most már teljes erővel a jelenre és a jövőre koncentrálhatok a sebeim nyalogatása (és újrafertőzése) helyett.

Asszem, ezzel össze is foglaltam mindent. Jó nekem itt Zolinál. Békés és nyugodt minden. Reggel fölkelek, bemegyek Pestre, van, hogy vele, van, hogy egyedül. Dolgozok, hazajövök, bevásárolunk, főzünk, olvasunk, beszélgetünk. Nincs semmi dráma, semmi hiszti, néha elmegyünk színházba, koncertre, tegnap a belvárosban néztük meg az adventi kirakodást, szóval ha össze kéne foglalnom mindent, ami ezzel kapcsolatos: békés. Határtalan békességet érzek, amikor vele vagyok. Ugyanakkor néha roppantul szorongok néha, amikor nem. Még mindig nem voltam képes túllépni azon, hogy minden múlandó, bármikor bármi véget érhet, aki az egyik héten még a legjobb barátom, az a következő héten már csak egy idegen. El fog ez múlni valaha? Nem akarok mindig így élni, ilyen félelemben. Ezt persze nem mondom neki, nem akarom nyomasztani, bár szerintem sejti. A héten jöttem rá, hogy az egyik nagyon kedves, barátomnak gondolt személy valószínűleg nem véletlenül védte be mindig D. seggét, amikor szidtam, vagy akár többen is szidtuk. Noha rákérdeztem elég direkt módon, hogy van-e erre valami oka, nem kaptam konkrét választ, és mivel soha nem adott okot arra, hogy megkérdőjelezzek tőle bármit, ráhagytam. De így már kissé más a gyerek fekvése, és egyelőre csak ott tartok, hogy nem írok rá, nem rakom ki a közös chat csoportból, és ne is kerüljön a szemem elé, mert - noha lehet, hogy túldramatizálom - ezt az egészet elég nagy árulásnak élem meg, és idő kell, hogy kissé lehiggadjak, és küldjem el a bús picsába tizenkét év barátság dacára.
A meló sok. Régi/új főnök elég durva tempót diktál, és olykor az az érzésünk közvetlen kolleginával, hogy ő se tudja pontosan, hogy mit akar. Néha a hülye picsára emlékeztető húzásai vannak. Egy éve sincs még nálunk, de több embert rúgott ki, mint előtte összesen bárki, és többen föl is mondtak miatta. Jobb lesz, ha vigyázok a seggemre. Sokat tanulhatok tőle, ez kétségtelen, de elég hirtelen figura, és az ilyeneket soha nem tudtam jól kezelni.
Egyébként minden rendben. Oké, ezt szerintem minden posztomban leírom, de tényleg. Bár a 65 kg-s álomsúlyomtól még mindig öt plusz kiló elválaszt, és ez nem karácsonyig fog lemenni. Januárig legalább háromtól meg kéne szabadulni, akkor lesz Tesóm eljegyzési bulija, februárban nekem üljük meg a diplomaosztóm. Mondtam otthon, hogy igazán nem kell kapkodni, én se siettem el a sulit. Ráadásul halovány segédfogalmam sincs, hogy a költözés alatt hova tökítettem el a diplomámat. :D
Az elmúlt héten sokszor eszembe jutott, amit egyszer Joker mondott: hogy ők elsősorban mindig az én barátaim lesznek. Ez akkor is tök jólesett, azóta is vigaszt nyújt. Nyilván senkinek nem szabhatom meg, hogy kikkel lóghat, kikkel barátkozzon, csak amikor kiderültek azok a dolgok, jöttek a screenshot-ok amiben engem szidott, a családomat szidta, amikor kiderült az összes nyomorult hazugsága, akkor utána többen mondták, hogy egyszerűen megszakítottak vele minden kapcsolatot, ők ezt az embert nem ismerik. Isten bocsássa meg, ez nagyon jólesett akkor is, és most is. Madarat tolláról, nem igaz? Elvégre Tábornokkal is jóban vagyunk, ha nem is tudunk olyan gyakran beszélni. Ez egyáltalán nem arról szól, hogy jártunk-e vagy sem, ezek egyszerűen emberi tényezők. És ha valaki emberként leszerepelt, akkor távesz. Ha annyira, akkor egy életre.

Szinte már hivatalos, hogy el fogok költözni. Mármint... a cuccaim jó részét már összepakoltam, a könyveim zsákszatyrokban, búcsúbuli megvolt, tegnap aláírta a lakcímbejelentő papírt is, amit legkésőbb jövő szerdán el is viszek az okmányirodába, hogy ismét ofisöli vidéki picsa lehessek. Igazából nagyon várom. Jót fog tenni nekem ez az egész. Apropó, jót fog tenni: szeptemberben kiraktak az ÁNTSZ-től, úgyhogy melegváltásban rohantam vissza a régi munkahelyemre, a régi kollégáimhoz és a régi-új főnökömhöz. Szeretettel vártak, és kurvajó, mert régi-új főnöknél nem az számít, hogy ki tud benyalni a meleg szarig azzal, hogy cukorkát meg csokikát visz neki. Szóval visszakaptam a régi munkám, a régi pozíciómat, noha azért vannak olyan változások, amik kissé szúrnak: régi közvetlen kolléganőm gyártásvezető lett (diploma és nyelvtudás nélkül), és első dolga volt a kis pincsijét (szintén diploma és nyelvtudás nélkül) megtenni egy szinttel magasabb pozira, mint ahol én vagyok (diplomával, angoltudással). Vatevör, majd Tamás (régi-új főnök) és az "új" közvetlen kolléganőm (egy hihetetlenül értelmes, okos, belevaló csaj) majd remélhetőleg odabaszunk, a transzfer ismét el fog különülni a gyártástól. Legalábbis nagyon remélem. Jó lesz ez, sokkal jobb, mint az az állami tötymörgés és monotonitás amott. Amikor kirúgtak, délután mondtam Zolinak, hogy mi van, nem vagyok rá büszke, de megtörtént... szóval visszakérdezett, hogy "de hát utáltad, nem?" ...és igazából akkor hasított belém a fölismerés, hogy de, tényleg utáltam. Kell a pörgés, a munkahelyi rush, a multicéges nyomás, a korombeli kollégák... akikkel újabban színházba is járunk, nem mindig csak piálni. B. ötlete volt az egész, szeptemberben megkérdezte amikor a Katonás élményemet meséltem, hogy elmennék-e vele színházba, mert van néhány ígéretes darab, de egyedül olyan meeeh, csatlakoznék-e? Hátmárhogyapicsábane. Mivel épp aznap vágatta le a haját tarkopaszra, fél óráig azon röhögtünk, hogy egy vicc is kezdődhetne így, hogy a punk meg a skinhead elmennek színházba. Aztán persze csatlakozott még Réka, Nyuszi és Zoli is, és az előadások kurvajók voltak, csak most novemberre amit kinéztünk már még többen jönnének, és valahogy úgy érzem, hogy az egész elveszíti a varázsát. Nyuszi tényleg egy kis nyuszika, tündérbűbáj, de néha kurvasok tud lenni, ahogy mindenbe lebekotnyeleskedik, aztán otthagyja. Igazából a héten is olyan, millió sebből vérző gyártási doksit javítottam, ami elvileg az ő keze munkája, de jobban jártam volna, ha egy teljesen szűz excelbe kezdem el az egészet. Tamás halkan meg is jegyezte, hogy nem mószerolni akar, de ez Nyusznyusz műve. Mondtam, hogy tudom, és valamikor beszélni is fogok vele erről. Mint kolléga és mint barát.
Édes húgomat meg eljegyezték :) Olyan smukkot kapott, Tiffany & Co. négy gyémánttal, hogy idáig ragyog a Csányi utcából! :) Örülök nekik nagyon, szép pár, jól kijönnek, éltek is már együtt néhány szart, kitartottak egymás mellett, úgyhogy szerintem ez tényleg működni fog. Tavasszal esküvő.
Zoli sokat van nálam, amit egyáltalán nem bánok. Úgy érzem, hogy ez az egész olyan, mint ahogy az ember egy idilli, augusztus végi délutánt elképzel valahol kint a természetben. Egy gyönyörű erdőben egy terebélyes, ősöreg fán valahol van fönt egy méhkas, amiben szorgos kis virágporlepte méhecskék döngicsélnek, gyűjtögetik a nektárt, és ez a kas lassacskán megtelik mézzel, és ahogy az aranyló méz szépen, lassan csöpög a fa kérgére a délutáni napfényben, úgy csöpög szépen és lassan a bizalom is. Nem tudom, hogy újra fogom-e tudni építeni olyanra, mint régen volt, mielőtt még. De jó lenne, ha igen. 

Nincs kedvem takarítani. Kivételesen reggeliztem (és ha már nekiálltam, ebédeltem is), beütött a kajakóma, úgyhogy takarítás helyett mesét nézek és döglök. Meg járatom az agyam. Igazából elég jól vagyok. Voltunk nyaralni. Az Őrségben. Abban az Őrségben, ahová 13 éve vissza szerettem volna menni, és ezer meg egy ígéretet kaptam annak idején, hogy majd megyünk, és persze aztán nem mentünk, vagyis aki megígérte, az ment, csak mással. Tahóság? Az. De már rég nem számít. Mostanában kissé rámtört a letargia, vagyis inkább a félelem, hogy majd megint úgy járok. Persze amikor Zoli velem van, akkor ennek az érzésnek nyoma sincs, csakhogy nincs mindig velem, nem is lehet, és ez teljesen oké is. A meló a szokásos, a régiekkel tudok találkozni, meg szerintem ezután is fogok tudni. Gondolom majd működni fog.
   - Ha ezt megiszod, nincs visszaút!
   - Tudom.
   - Nincs több sárdagonya!
   - Tudom!
   - Nincs több seggvakarászás!
   - Tudom!!!
   - De te szeretsz Szilvus lenni!
   - TUDOM!!! De Zolit jobban szeretem.
Szóval az van, hogy megkért, hogy költözzek hozzá. Úgyhogy ha addig nem változik semmi (nem gondolja meg magát, nem ábrándul ki belőlem, nem döbben rá, hogy...), novemberben 10-12 év után offolok Pestről.

Tudom, hogy nem lenne szabad haragból írnom. Se piásan. Pláne a kettőt együtt. Mégis megteszem. Mert haragszom. Mert sértett vagyok. Mert dacára a rengeteg mesébe illően csodás dolognak, mégis egy eldobható darab szarnak érzem magam. Mert állandóan rajtam van a kibaszott letargia, és erőt kell vennem magamon, hogy ne menjek ki a konyhába a legélesebb késemért és vágjam föl az ereimet, vagy ne ejtsek magamon minimum olyan sebet, hogy ne győzzem elkötni. Faszság, persze. Gyengeség? Az. De mit tehetnék, ha egyszer nem érzem magam biztonságban? Igazából csak jólesik leírni. Ennek valószínűleg (?) nyoma sem lesz, amikor holnap már itt lesz velem kedden úton leszünk nyaralni... igazából fogalmam sincs. Magamban kéne ezt lerendezni. De ha az elmúlt 25-30 évben nem sikerült, akkor nem tudom, mire számítok. Hiába pofázom el, hogy mi a bajom, mintha meg se akarná hallani. Mind hordozunk sebeket, persze. De ahogy neki is megmondtam, kurvára könnyű szeretni valakit úgy, hogy minden fasza. Hogy tizenévek óta dédelgetett álmaimat váltja valóra napok alatt. Egyszer kértem, hogy legyen mellettem, mert szarul vagyok. Egyszer. Ismerjük a kimenetelt. Hiába hozza-viszi a seggem, hiába osztja meg velem a boldog perceket, órákat, napokat, ha akkor egyszer, EGYSZER bazmeg kérem, hogy legyen velem, mert szarul vagyok, és nem... így hogyan bízzak? Persze, nehéz segítséget kérni. Nem vagyok képes leírni neki most, meg minek is, hogy megint rosszul vagyok, és nem tudom eldönteni, hogy egyedül akarok-e lenni a nyomorommal, amíg el nem múlik, vagy itt nem lesz és ki nem hoz belőle, mert képes rá, ha akarja, kérdés, hogy akarja-e. Faszom se fog könyörögni. De ezt tudja. Csak jó lenne megszűnni. Akkora hülyeség. Alapvetően jól megvagyok. Irigylésre méltó munkám van, a barátaimmal imádjuk egymást, vele is minden fasza. De valahogy mégis. Mégse. Olyan jó lenne beszélni valakivel, aki szintén ebben van. Talán megértené. Talán tudnánk segíteni egymásnak.

Nem is tudom, mikor írtam utoljára. Már tervezem egy ideje, csak lusta vagyok, mint a föld. Igazából minden rendben. Sőt, minden a legnagyobb rendben. Kezdem ott, hogy munkahelyet váltottam, jelentősen fölfelé: múlt kedd óta hivatalosan vegyészként dolgozom egy komplex labor vízkémia részlegén. Kicsit méltatlannak érzem, mármint olyan kontextusban, hogy mesterdiplomás vegyész exkolléga technikusi pozícióban van (oké, egy elég komoly kutató cégnél). Lesz mit tanulni, de egyelőre minden szempontból jobb és lazább, mint a régi helyem. Csak hát nagyon hiányoznak. Persze azért tartjuk a kapcsolatot, Nyuszikával és Mátéval mindenképpen össze kell járni, múlt szombaton kicsit össze is fésültem a civil csapatot és a volt céges bandát, így már teljesen jól fönntartható lesz az egész, már nem dolgozom ott, már nem vagyok belezúgva. Igazából kurvajó buli volt. Emelt fővel jöttem el a cégtől, mindent sikerült lezárni, befejezni, az új főnök biztosított, hogy bármikor boldogan visszavesz. Úgy fölmagasztaltak, hogy kis híján meggondoltam magam.
Csakhogy nekem soha semmi nem elég. Talán elég lenne, lehetne, ha tudnék bízni. Magamban is, másokban is. Ha egyszer végre nem úgy feküdnék le aludni, hogy az az utolsó gondolatom, hogy még mindig nem vagyok elég jó. Félreértés ne essék, jól vagyok, legalábbis igyekszem jól lenni. Csak lehetnék gyorsabb. Ügyesebb. Vékonyabb. Frissebb, fittebb, fiatalosabb. Szorgalmasabb. Okosabb. Műveltebb. Kihajthatnám magamból a szart edzésen. Megtanulhatnám az új munkámat egy hét alatt. Kiolvashatnék egy szépirodalmi művet két nap alatt. Igazából csak ordítani akarok egy koncerten, torkom szakadtából, egyedül, mert még mindig nem vagyok képes bízni. Mert mi lesz, ha látja. Igazából látnia kellene, a teljes valósághoz hozzátartozik az összeomlás, a harag, a kontrollálhatatlan, mély, fekete félelem, ami hullazsákként zár körül, és hideg verejtékben úszva riadok föl az éjszaka közepén. De igazából azt se nagyon tudnám megfogalmazni, hogy mitől félek. Csak minden olyan törékeny. Mármint... minden. Mintha a teljes véráramom leállna, ha nincs velem, de ha meg itt van, hajlamos vagyok teljesen bezárkózni. Nyolc és fél hónap eltelt, és egy tapodtat se haladtam előre ilyen téren. Ő a valaha volt legnormálisabb pasim, talán ezért is tartok tőle, hogy egyszer majd
Szóval jól kéne lennem, és többé-kevésbé jól is vagyok. Csak hát... akit egyszer a kígyó megmart, az a gyíktól is fél. Képtelen vagyok túljutni rajta, így nem. Pedig szeretnék. De nem megy. És tőle se várhatom el, hogy varrja össze a sebeimet. Talán meg kellene lassan tanulnom így élni. Az élet megy tovább. Megy az idő, megy a haladás, mennek le a kilók. Be slim, be size zero, be double zero, be less than zero.
Be nothing.

Úgy tűnik, de még nem merek elkiabálni semmit. Egyelőre szerezzem vissza legalább a bizonyítványaimat, mert azok most nagyon kellenek ahhoz, hogy végre kiléphessek a csicskalétből, és vihessem valamire. Igazából csak jókor voltam jó helyen, és egyelőre nem is merek többet írni, félek, hogy elkiabálom, de azért ha ezek meglesznek, és az erkölcsi is, akkor már sínen vagyok.
Vasárnap bemutattam Zolit otthon. Egyébként is menni akartunk a Busójárásra. Mostanában valahogy egyébként is úgy éreztem, mintha kicsit távolabb kerültünk volna egymástól, de megint csak a dili jött rám, mint már oly sokszor, és biztos, hogy lesz is még ilyen. De amikor kedden jó híreket kaptam, és szerdán elmondtam neki, őszintén örült nekem, és akkor fölvetettem néhány sör után, hogy ha már úgyis a környéken leszünk vasárnap, ha neki is van kedve hozzá, bemutatnám a szüleimnek. Így is lett. Azt hiszem, elég jól sikerült. Persze az ilyesmi mindig kínos, és nem mondom, hogy nem féltem attól, hogy annyit fognak elsőre látni, hogy összeálltam egy negyvenes punkzenésszel, de hála Istennek ilyesmiről szó sem volt. Zoli is ideges volt, anyáék is, de ezen egyszer kell túlesni, aztán a második alkalom már lazább lesz, és így tovább. Szeretek vele lenni. Kurvára, nagyon szeretek vele lenni.
Új főnököt is kaptunk, egyelőre nekem kissé antipatikus. Olyan... trágár rabszolgahajcsárnak tűnik. Idáig javarészt csak a dohányzóban beszélgettem vele, de valahogy túl extrovertált. Nagyon vágja a témát, és tényleg alkalmasnak tűnik a részleg vezetésére szakmailag, talán emberileg is, de aztán a fasz tudja.
A szomszédban meg háború van. Ez több, mint ijesztő. Még emlékszem, amikor kiskoromban a NATO-gépek zúgtak délre. Akkor még nem volt annyira elterjedt az internet, most minden erről szól, és rémes az egész, a síró gyerekek, a férjüktől, fiuktól, apjuktól, testvérüktől elszakított nők... csak remélni merem, hogy pár nap alatt diplomáciai úton rendeződni fognak a dolgok.
És egyébként nem gondoltam komolyan, hogy dögölj meg. Nem akarok neked se rosszat.

Újabb céges piálás volt. Reméltem, hogy ez lehet a búcsúbulim, de még mindig lóg a levegőben a dolog. Talán majd jövő héten okosabb leszek. Jó lenne részlegvezetőnek lenni, még ha lepukkantabb is a hely. Na de akárhogy is, céges piálást már nem lehetett lemondani, főleg ha szokás szerint én szerveztem. Nem is volt rossz. De volt valami, ami számomra megkoronázta az egészet. B. és én maradtunk a végére, ketten indultunk haza, aztán a Király utcánál elvileg ő balra, én egyenesen tovább, de úgy gondoltam, hogy tartozom neki egy vallomással, és mivel elég bátorra ittam magam ahhoz, hogy face to face elmondjam neki, így kértem tőle még egy percet, és a szemébe nézve biztosítottam róla, hogy én őt elengedtem, megtaláltam amit kerestem, tiszteletben is tartom, amit augusztusban mondott, de emberileg nagyon kedvelem továbbra is, de ennyi, semmi több. Nincs bennem hátsó szándék, kedvelem, jól kijöttünk mindig, de már igazából rég elengedtem. Mondta, hogy emberként ő is nagyon kedvel engem, és igazából ennyiben maradtunk, mentünk szépen haza külön, és őszintén? Kurvajól éreztem magam, jólesett ezt kiadni, megkönnyebbültem, mintha tényleg szabad lennék. Elmondtam, amit szerettem volna, és ez fasza. Szerelmet vallani se lett volna egyszerűbb vagy nehezebb, de azért valljuk be, nem voltam szerelmes belé. Bele voltam esve, elég komolyan, de az nem volt szerelem. Zoli, na az szerelem. De ez a bejegyzés most még nem róla szól. Tényleg volt valami végtelenül fölszabadító abban, ahogy B. szemébe nézve majd' két év után végre mindent, de mindent tisztázni tudtam. Azt hiszem, még lehetünk barátok, mert tényleg szeretem emberként, de már... ennyi. Ebben valahogy semmi lemondást nem érzek. Elengedtem, nem azért, mert el kellett engednem (persze el is kellett volna engednem), inkább azért, mert lett más, és B. valahogy feledésbe merült. Gondolom ez az élet rendje, a belezúgások rendje. Más kérdés, hogy pár hete az egyik otthoni Facebook oldal földobott egy olyan, még a ZUG-ban készült képet, ami 16 évvel ezelőtt készült, és akkor, és utána még sokáig karom törtem volna érte, de nyilván akkor nem volt elérhető. Ezek a Zolik. Minden nő a lelke mélyén kicsit Zoltán is, örök nőnapi mottó. Talán Tesóm mondta jól, de most tehetek én arról, hogy sok pasit hívnak Zolinak? Egyébként tök furcsa, két héten belül leszünk fél éve együtt, de még soha nem szólítottuk egymást a keresztnevünkön. Van kilenc napom megtenni, ha meg akarom tenni. Vajon fun lenne kivárni a fél évet enélkül? Vagy inkább ijesztő, hogy előbb kattogunk az összeköltözés nehézségein*, mint hogy egyáltalán a nevén neveztük volna a másikat? Valahogy nem áll szájra a "teee, Zoli!"... just... no. Furcsa lenne. Talán holnap majd fölvetem. Fasz tudja. Olyan jó lenne teljesen megnyílni neki, de nem megy. Egyébként se lenne egyszerű, de így pláne nem, tudván, amit tudunk, egy ekkora hátbaszúrást, egy ilyen árulást nem egyszerű kiheverni. Hogy dögölnél meg.


*Az ő városa vs. Pest, ki adja föl az életét? Nem egyszerű kérdés.