Néha azon tűnődöm, hogy vagy tényleg balfasznak születtem, ahogy anyám és tesóm is mondani szokta, vagy meg nem értett gondolkodónak. A tegnapelőtti kocsmázás jó lett volna, ha lett volna több pénzem, többen lettünk volna, és hazaértve üres lakás fogadott volna. Ma pedig megyünk az álmok városába, Dunapatajra. Hurrá. Tesóm kb ugyanúgy lelkesedik érte, ahogy én is. Oké, hogy távol a világ zajától, de ne ilyen közel a trágyadombokhoz. Már várnak a kedvenceim: a nyüzsgő, virágkorát élő poratka-kolónia, és a kétkilós, vastag és szőrös lábú, hatalmas pókok. Ha ezt a pár napot túlélem, akkor sosem visz el az ördög. De nem csak ez van. Összevesztem Nándival is, részben az ő hibájából, részben az enyémből. Szólnom kellett volna már az elején hogy ha velem akar valamit, akármit, akkor más csajokat ne emlegessen. Azt csinál velük, amit akar, csak nekem ne részletezze. Belőle viszont kinéztem volna hogy legyen annyi esze, hogy erre rájöjjön. Azt hiszem, tényleg minden férfi egyforma. Ezt elbasztuk. Rossz, persze hogy rossz, de kiheverem. Legalább volt egy időszak amikor volt értelme itthon leülni a gép elé és kockulni. Hogy ő nem féltékeny típus, az nem is tudja, mekkora szerencse. De valahogy mindig meg akarja magyarázni, hogy neki rosszabb élete volt, mint nekem. Én elhiszem, hogy egyáltalán nem volt könnyű neki, sőt, de hogy nekem milyen volt azt csak én tudom meg tesóm, akivel együtt nőttem fel. Öngyilkossági kísérletek, megaláztatások, tűrések szépen csendben... gondolom, aki ott volt, az még emlékszik a februári Pokolgép koncertre. Olyat soha többé!!! Ugyanakkor Nándi a fejemhez vágta azt is, amit már olyan sokan előtte, és szerintem még utána is: hogy nem vagyok normális. Hm, lehet. És akkor mi van? Ha besétálnék egy kórházba, szerintem tíz perc múlva kezemben lenne a papír, hogy dilis vagyok. Nem (csak) azért, ami történt, hanem amivel születtem. A szívemmel nincs gond, a vesémmel sem, a májamról gondoskodom, hát akkor csak az elmém maradhat... ennek több köze van az orvostudományoz, mint a tapasztalataimhoz. Érdekes, mert most valahogy kurvára azt érzem hogy van valaki a szobában rajtam kívül. Az előbb még a hangját is hallani véltem. Ennek már sosem lesz vége?! Kezdem baszottul unni!!! Mi a faszt akarnak tőlem, miért nem hagynak már békén? Vagy ezt is csak beképzelem magamnak? Már az ablakon sem merek kinézni. Mi a büdös picsáért félek ettől a szaros sötétségtől? Mostmár elég ha a szobában egyedül vagyok, eddig csak akkor paráztam ha a lakás is üres volt! Erre kell egy cigi. A tűztől, úgy tudom, félnek a túlvilágiak, minden esetre én megnyugszom tőle. Érdekes, ezt még Zoli mondta nekem, amikor arról mesélt, miket látott "benarkózva", amikor a szívét műtötték. Ezzel, és a mellkasán lévő heggel tudja bizonyítani, hogy van szíve. De nem érdekel. Adri ma felhívott, és mondta, hogy találkozott vele, eltört a kisujja, mert motorral nekihajtott valami oszlopnak vagy minek... nem komplett, bele is halhatott volna! Mondom én, aki a forgalommal szemben bringázok ha rámjön az ötperc... Na mindegy. Utóiratnak csak az, hogy Nándinak köszi mindent, jó volt vele dumálni, sok szerencsét a továbbiakban. Hiányozni fogsz.