PatkányBlog

Persze, senki nem gondolta volna. Én a legkevésbé. No de haladjunk szépen sorjában, mindent kiírva, őszintén. Talán azzal kezdeném, hogy igen, bele voltam esve B-be. Eléggé bele voltam esve. A modorába, a humorába, az okosságába, a tájszólásába. Természetesen full plátói és viszonzatlan volt az egész. Amikor március végén otthagyta a céget, elég vidám voltam, mert noha egyébként tényleg jóban voltunk, az utolsó néhány hétben már annyira ignorált, hogy többen kérdezték, hogy min vesztünk össze. Semmin, tojik rám, én meg nem fogok utána szaladgálni, miért is tenném? Aztán az utolsó hetén beszéltem vele erről, állítása szerint semmi baja velem, csak azért került, mert azt hitte, én is kerülöm, és nem akart kellemetlenkedni. Szóval ezt tisztáztuk. Utána kinyitott a világ, elhívott piálni, és májusban pocsolyarészegen felfedtem, hogy eléggé odavoltam érte. Beleivott a sörömbe, beleszívott a cigimbe (nem, nem dohányzik), majd három perc révedés után kijelentette, hogy nem működne. Ezzel kénytelen voltam egyetérteni, ő jobbra, én balra, távesz. Valahol nagy kő esett le a szívemről, tudtam, hogy jobb ez így, vissza akartam találni D-hez, régebben más kapcsán beszélgettünk is erről B-vel, hogy azért egy több éves kapcsolatot nem baszik ki az ember az ablakon holmi belezúgásért.
Gondoltam én.
D. elkezdett egyre inkább kimaradozni, folyton a gödi csapattal lógott, és eleinte tényleg örültem is, hogy van saját társasága úgy, ahogy nekem pld. a kollégáim. Szerintem ez kell. Főleg hogy eléggé be volt fordulva, és állítása szerint én nem segítettem rajta, de egy másik csaj igen. Lelke rajta. Aztán júliusban egy Auróra koncert után elég sokat beszélgettem Zitával, és ő hívta föl rá a figyelmem külsősként, hogy lehetnék tényleg előzékenyebb és kedvesebb D-vel. Igazat adtam neki, és megfogadtam, hogy jobban odateszem magam. Fasz se gondolta volna, hogy épp azon az éjszakán, talán épp a beszélgetésünk alatt hozatott meg egy olyan döntés, ami a valagára csapott ennek az egésznek. D. aznap este nem jött haza, mert állítólag a másik csajt kellett kórházba vinnie. Ezt, mint ahogy azóta mást se, nem hiszem el. Akkor még nyilván semmi okom nem volt kételkedni, de aztán a dolgok napról napra rosszabbra fordultak, a végén már haza se jött. Csak szakítani. Három napig bőgtem (oké, kettő), nem mertem elmondani a családomnak, a barátaimnak, a kollégáim előtt nem tudtam titkolni, és ha száz évig fogok élni, akkor se fogom elfelejteni nekik azt a hihhhetetlen mennyiségű szeretetet és törődést, amit kaptam. Nélkülük sokkal nehezebb lett volna. Egyelőre csak ahhoz akartam tartani magam, hogy reggel fölkelek, rendbe szedem magam, bemegyek dolgozni, és a szart is kihajtom magamból. Elkezdtünk edzeni járni is, azt is nagyon megszerettem. Fogalmam se volt, mikorra leszek ismét jól. Úgy igazán jól. Hát, nem egészen tíz nap kellett hozzá, amin magam is megdöbbentem, de gondoltam akkor oké. :)
Aztán nyakamba zúdult a fekete leves.
Kiderült, hogy D. a szakításunk előtt már megcsalt, erre cáfolhatatlan bizonyítékaim is vannak. Ezt megtudni ezerszer jobban mellbe vágott, mint az, hogy elhagyott. Hat kibaszott évig papolt nekem a hűségről, meg hogy merre mehetek, ha megcsalom, B-nek soha még csak a kezét se próbáltam megfogni, másnak pedig pláne nem, mert tudtam, hogy mihez tartsam magam. Erre ez itt olyan üzenetváltásokat produkált a másik csajjal, hogy a pofám tőből leszakadt. Hangsúlyozom: még a válásunk előtt. Először nem pucsítottam ki, hogy mindent tudok, kíváncsi voltam, hogy ha direkt rákérdezek, beismeri-e. Tagadott. Végig. Ez volt a második nagy pofon, hogy ő engem hülyének néz. Kurvanagy lelki erő kellett hozzá, hogy ne üssem meg. Ült mellettem a nyomorult kanapén, és sorolta, hogy ő még mindig nem tud más nőre nézni, hogy még mindig párkapcsolatban érzi magát, és hogy ez a másik csaj totál friendzoned, én pedig csak néztem az ablakot, hallgattam, és ha valaki akkor a kezembe ad egy kést, gondolkodás nélkül belenyomom abba a jegyességszédelgő oldalába, mint egy disznónak. Ami még fontos lesz a későbbiekben, hogy azon a hétvégén, amikor ez kiderült, de még szombaton regisztráltam Tinderre. De erről majd később. Szóval folyamatosan hazudott, az én szüleimtől kapott kocsival vitte a csajt nyaralni, mondjuk legalább a szakítás után (legalábbis amiről tudok), de erről is hazudott, Istenem, olyan sokat hazudott, annyi mindenről hazudott... a közös barátaink barátaim szintén el voltak hűlve, nem is hittek a fülüknek, némelyiknek meg kellett mutatnom a képeket, a hangfelvételeket, amikkel alá tudtam támasztani, hogy nem őrültem meg, D-nek ment el az esze teljesen. Ebben a pillanatban küldött egy nagyon kedves barátom egy képet a másik csajról azzal a szöveggel, hogy úgy néz ki, mint egy tizenéves, dagi rocker srác. Mivel a csaj csoporttársam volt az egyetemen, konkrétan tudom, hogy tényleg. :D Oké, én se vagyok egy matyóhímzés, főleg amióta tavaly május óta majdnem ötven kilót fogytam, de igazság szerint kurvajól nézek ki, kurvajól is érzem magam. Szóval mindenki teljesen elhűlt, a szüleimnek nem is mondtam el mindent, csak nagy vonalakban, és hogy D. félrekúrt, ezt is csak azért, mert mivel nagyon szerették, nem akartam, hogy azt higgyék, hogy esetleg ez is az én bokazárási pánikjaim miatt ment tönkre. Ja, a dolog pikantériája volt külön, hogy a csajjal szépen kibeszélték a szexuális életünket is. Néhol picit hazudott, de igazából a történtek után ennyi már igazán belefért. Ezen már csak nevettem, a többiek is.
A Tinderre regisztrálásom után öt nappal kezdtem beszélgetni Új Sráccal. Oké, vele párhuzamosan ha hússzal nem chateltem, akkor eggyel se, de ő volt az egyetlen, akivel tényleg élmény volt. Igazából arról szólt a bemutatkozása, hogy dohányzik, punk, nincs gyereke, nem is akar, okos lányt keres. Gondoltam egy próbát megér. És bejött. 16-án találkoztunk először, semmi extra, de rengeteget beszélgettünk, én azon a héten szabadságon voltam a labor átépítése miatt, úgyhogy délután kettőtől este fél tizenkettőig megállás nélkül. Kurvajó volt. Nem volt semmi, puszi-puszi, de komolyan ennyire felszabadultan egy kb. idegen társaságában még nem éreztem magam. Mintha bármit elmondhattam volna neki anélkül, hogy attól kelljen félnem, hogy ítélkezni fog, vagy rosszallja, vagy hülye picsának tart. Aztán találkoztunk szerdán is. Aztán jól össze is jöttünk. Mármint nem úgy, de arra jutottunk, hogy érdemes lenne megpróbálni együtt. Hát így. Kurvajól érzem magam vele, eszméletlen stílusa van, okos, művelt, tájékozott, három diploma meg amit az ember lánya akar. Aztán majd alakul. Ha minden jól megy, a hétvégén el is költözöm innen, életemben először teljesen egyedül fogok lakni. Már nagyon izgatott vagyok, kicsit persze félek is, de annál inkább várom. Ami érdekes, hogy mióta ez a szarlavina lezúdult, egyáltalán nem félek a sötétben. Mintha tudatosult volna bennem, hogy világosban is lehet fájdalmat okozni, vagy nem is tudom. De akárhogy is, ha most még néhány dolgot elrendezek, akkor bódottá lesz. Legalábbis remélem.