PatkányBlog

Az elmúlt szar évet egy újabb szar év követi, legalábbis ami a dögvészt illeti. Még mindig zárva minden, sőt, hétfő óta még durvábban, mint idáig: kb az megy, mint tavaly tavasszal. De szerintem már egyáltalán nem fosik annyira a nép. Valószínűleg már megszoktuk, sokan talán úgy is vagyunk vele, hogy ha idáig nem haltunk bele, eztán se fogunk. A magam részéről már átkozottul unom az egészet. All work, no fun. Hiányoznak a barátaim. Hiányzik a kocsmázás. Hiányzik a kimaradozás. November 6. óta nem voltam kocsmában. Október 29. óta nem ittam a kollégáimmal. Ráadásul ma az egyik részleget gyakorlatilag felszámolták egy leépítés miatt, a csapat egy részét azonnali hatállyal kirúgták, a másik részét szétszórták a többiek között. Kapunk mi is két srácot, az egyiküket ismerem a dohányzóból, normális gyereknek tűnik. Ráadásul az utolsó gyöngyi ma kapott állásajánlatot egy francia gyógyszerkutató cégtől, hetedikén kezd. Ezzel begyógyul egy elvetélt részleg utolsó sebhelye. Lesz így vajon gyöngyis piálás? Egy hónapja jöttek hozzánk ketten, a sráccal hamar összehaverkodtam, kis pletykafészek meleg fiú, tünemény-aranyos, Nyusznyuszon kívül ő lett a benti új legjobb barátnőm.
Más nem igazán van. D. még mindig home office-ban, szerencsére most pár hete kevesebb munkánk van (értsd: a transzfer leállása, és hogy a főnököm átvette a teljes részleg irányítását meghozta gyümölcsét, és sikerül eltakarítani a Nacs'sasszony szarát), én se úgy érek haza, mint akit kikérődztek. Életem csúcsformájában vagyok, az elmúlt egy évben majdnem negyven kilót fogytam, és baszki senki sem látja, mert nagykabátos idő is van, és egyébként is hova a véres gecibe kerázzam ki magam, hova a rákba tegyek föl sötét rúzst, hova a bús picsába vegyek föl négy számmal kisebb ruhát annál, mint amit tavaly hordtam... pedig már alig várom. Dögös vagyok bazmeg mint a szar, és alig látják néhányan. Kocsmák. Ivás. Piálás. A barátaim. Vissza akarom kapni a szájbatett életem. Soha semmire nem fogok nemet mondani, ha egyszer ennek a fosnak vége lesz.