PatkányBlog

...rémálmomban rád gondolok heti négy ilyen alkalom van. Mióta a júliusi-augusztusi események lezajlottak, már nem is félek a sötétben. Régen mindig égnie kellett legalább valahol egy kis lámpának, de mióta belém égett, hogy csak az élők bántanak, már a legmélyebb kuka sötétben is halálosan nyugodtan alszom. Bejön ez az egyedül lakósdi. Az albérlet kicsit kicsi, kicsit zsúfolt, de egyelőre teljesen jó. Holnaptól ha minden igaz, már fűtésem is lesz, aminek épp ideje, kicsit korán jött a kurvahideg az idén. Egyébként csak aludni járok haza. Kivéve hétfőnként, akkorra pedig direkt nincs programom. Kedden és csütörtökön edzés, de ezen a héten sajnos ki kell hagynom. Holnap a Szlovák Filmnapok keretében megyünk moziba, csütörtökön pedig le kell vágatni már a hajam, pénteken céges piálás, szerdán szintén mozi, ha még kapunk jegyet... visz magával. Mindig visz, mindenhova. De ha csak sörözni akarok, akkor sörözünk és beszélgetünk. Eszméletlenül sokat, és mindenről. Nem is tudom, mikor találkoztam utoljára ilyen tájékozott és művelt emberrel. Igazából szeretek vele lenni. Szeretem nézni, ahogy főz. Szeretem, hogy alig magasabb nálam. Ahogy a cigarettát fogja, miközben magyaráz. Ahogy az arcom simogatja. Ahogy rám néz. Azt az egyet nem szeretem, hogy akármilyen nagyon szeretném, képtelen vagyok egy bizonyos szintnél közelebb engedni magamhoz. Mármint lelkileg. Folyton az van bennem, hogy majd ő is jól átbaszik, visszamegy az exéhez, lecserél valami alsó középkategóriás muffra, majd rájön, hogy milyen kevés vagyok hozzá, hogy a rengeteg közös vonás ellenére mégis mennyi mindenben különbözünk, egyszerűen megun, és megint csak ott leszek, ahonnan elindultam. Persze ha egyszer föl tudtam állni, legközelebb is menni fog. Talán ostobaság is ezen kattogni, de akkor is ma van két hónapja, hogy ismerem, messziről jött ember pedig azt mond, amit akar, nyilván én se azzal kezdeném a bemutatkozásom, hogy egy megbízhatatlan szar vagyok, aki megrágja az embereket, lenyeli, felöklendezi és kiköpi. Oké, őt is legalább annyira pofára ejtették, mint engem, nagyjából ráadásul egyszerre is történt. És tényleg annyira, olyan nagyon jó lenne, ha képes lennék kifejezni felé, hogy mennyire rohadtul szeretek vele lenni, és néha sikerül is, de aztán úgy bezárkózom, hogy órákig alig vagyok képes egyáltalán megszólalni is. Tesóm is megjegyezte múlt héten, hogy amióta történt, ami történt, csöndesebb vagyok. Azt hiszem, igaza van. Ez az, amiért haragszom Dénesre, hogy egy olyan darabot szakított ki belőlem azzal a rengeteg hazudozással, amiben az eszenciám volt, ami engem azzá tett, aki vagyok. Leszarom, hogy elhagyott, leszarom, hogy kiért hagyott el, leszarom, hogy boldog-e vagy sem, de ezt, és azt a rengeteg szart amit el akart hitetni velem, fittyet hányva mindenre, ami előtte volt, nem törődve a következményekkel... ezt képtelen vagyok megbocsátani. Mármint ha valaha is eszébe jutna, hogy bocsánatot merjen kérni, de amilyen sunyi, alattomos alak, ezt el se várom tőle. Csak... csak az a heti három este, amikor nem egyedül alszom, és annyira, olyan nagyon el akarom mondani neki, hogy mennyire, de tényleg mennyire fontos a számomra a jelenléte meg egyáltalán a létezése, de meg se bírok nyikkanni, mert nem merem, pedig tényleg, és talán majd idővel képes leszek beszélni az érzéseimről, mármint pia nélkül, úgy megy, de azért az nem az igazi... fantasztikus srác. Annyira szeretném, ha tudná, hogy az.