PatkányBlog

A mai napom egy rohanás volt, egy összefüggő, nagy csúnya rohanás. Reggel melóba, aztán postára (majd külön sztori később), aztán ebédért 505-be meg lángososhoz, aztán bolton belül ide-oda. Elfáradtam. De szerencsére egyik szombaton sem kell melózni (eddig úgy volt, hogy jövhéten kell menni), mert a főnökről kiderült hogy vallási mániákus, és a Biblia tiltja, hogy szombaton dolgozzon. Így mi sem dolgozunk. Hurrá! És holnap pedig Prosectura előtt nem Self Control lesz, hanem Lecsó, aminek nagyon örülök! Szóval a posta: épp sorban álltam, előttem egy nő sorsjegyekkel tökölt, mögötte egy középkorú hapsi állt, utána meg én. Egy kis ablakon sandítottam ki az utcára, hátha jön Herci. Jött. Egy pillanatig haboztam, hogy most mitévő legyek, aztán úgy ahogy voltam kiszaladtam a postáról, és álltam mögötte a lépcsőn mint egy rakás szerencsétlenség. Kapucni volt rajta, nem láthattam a haját, amibe úgymond beleszerettem. A zebránál pirosat kapott, így egy helyben ácsorgott biciklistől úgy fél percig, aztán megint nekiiramodott. Egyszerűen csodálatos volt. Nem akarok ugyan nagyravágyó lenni, de még sokkal szebb lett volna, ha nem lett volna a fején kapucni. Nagyon erős és hideg szél fújt ugyan, de bármit megért volna az a látvány, ahogy az a szél fújja a haját. Iza azt mondja, most van egy kis bajsza meg szakálla. Pont ahogy szeretem. Diával megígértettem, hogy megtudja róla, hogy miért osztotta el egy srácnak, hogy hogyan ölné meg. Velem vajon hogyan végezne? Egyszer ha részeg leszek, és találkozok vele, bizony Isten megkérdezem. Egyébként megint vele álmodtam. Méghozzá azt, hogy nyár volt, és megint jártam angolra, ugyanoda, de a nyelvsuli helyén valamiért a könyvtár volt... egy toronyban, ahova egy elég meredek csigalépcsőn (ami még rózsaszín is volt) kellett felmenni. Ugyanúgy hat szék volt egy nagy asztal körül, és ugyanúgy Ádám volt a tanár. Mikor felértem, akkor láttam, hogy Herci is ott van, és mivel már csak mellette volt üres szék, oda tettem le magam. Kérdezte, hogy írhat-e az én papíromra, mert ő nem hozott magával. Természetesen. Az nem is esett le, csak amikor már ébren voltunk, hogy ketten írtunk egy papírra, amire még valami szöveg is volt nyomtatva. A térdünk pedig összeért. Sokkal jobban lefoglalt ez, mint gondoltam volna, és csak akkor vettem észre, hogy úgy remeg a kezem, hogy nem tudom elolvasni a saját írásom. Az viszont tiszta, hogy ő fehér Pax tollal írt, jobb kézzel. Olyan közel volt hozzám... vajon éreztem az illatát? Angol után lementünk, és ő felhúzott egy ugyanolyan Mátrix kabátot, amilyen nekem is van, erre én is magamra kanyarítottam az enyémet, ő semmitmondóan rámnézett, és elindult haza, gyalog. Én meg bosszankodtam, hogy ezért akartam én megsülni, semmi elismerés, vagy legalább az a világmegváltó mosoly? Felébredtem. Hát, legalább álmomban velem van. Nem is tudja, milyen sokat jelent nekem, már csak az is, hogy láthatom időnként egy icipicit. Azt is általában csak messziről. Valósággá válhat ez az egész? Egyáltalán... miért álmodom újabban mindig vele? De tényleg, már kb. egy hét óta minden álmomban benne van. Szerelmes lennék? Aligha. De tényleg... hogyan venné el az életem? Biztosan sok vérrel, ahogyan feltehetőleg mindketten szeretjük. Őszi szünetre meg kitalálom, hogy hogyan láthatnám legalább egyszer, de ha egy mód van rá, minél többször. Polipnál leszek, Iza is ott látta tegnap. Ha kell, egész nap ott vagy a könyvtár előtt fogok ücsörögni. Megoldom. Látnom kell.