PatkányBlog

Tudom, hogy olvasod. Baszd meg. Tudod?! Elvetted a hitet, amiről azt hittem, hogy soha senki nem fogja tudni elvenni tőlem, mert stabil volt, de neked ezt is sikerült lerombolnod. Leszarom, hogy elhagytál, légy vele boldog, találd meg benne ami bennem nincs, nem érdekel, éljetek együtt száz évig, de azt, hogy nem vagyok képes senkinek, de bazmeg senkinek a szemébe nézni úgy, hogy ne kelljen attól félnem, hogy mikor fog átgázolni rajtam a saját érdekeli miatt, azt soha, SOHA BAZMEG SOHA nem fogom neked megbocsátani. Tudtad, hogy milyen sebeket hordozok, és miután begyógyítottad volna őket, még mélyebbeket ejtettél, mélyebbeket mint bárki bármikor, évek sora helyett napok alatt. Ittam, persze, mostanában aránylag sokat iszok, egyszerűen azért, mert akkor kicsit oldódnak a gátlásaim, és hangyafasznyival képes vagyok közelebb engedni magamhoz másokat, és hangyafasznyival képes vagyok közelebb merészkedni másokhoz, és persze reggel megbánom, és gyönge szarnak érzem magam akkor is, ha hajnalban az arcom simogatja és képtelen vagyok nem úgy nézni rá, hogy te is át fogsz verni és fájdalmat fogsz okozni és akkor nekem rossz lesz és te továbblépsz és én itt maradok és te öt perc múlva emlékezni se fogsz hogy én egyáltalán ki voltam, pedig én azt hittem, hittem volna, és pedig közben nem is, én hülye picsa.
Fasznak kellett ennyit hazudnod. Fasznak nem tudtál férfiként viselkedni és kerek perec megmondani, hogy mi a hányás.
Igazából tudom, hogy faszság, hogy ezen kattogok. Ugyanakkor mivel a mindennapjaimat mételyezi, nem könnyű túljutni rajta. Gondolom, egyszer majd képes leszek rá. Aztán a tök tudja. Fel se fogod, nincs elég eszed (érzelmi intelligenciád?) hozzá.
Minta minden összeroppant volna. Nem egyszerre, nem egy nagy reccsenéssel, csak mint amikor visszaérsz egy régen látott, számodra kedves helyre, és azt látod, hogy helyrehozhatatlan, üszkös romokban hever az egész. És szeretnéd újraépíteni, de se erőd, se kitartásod hozzá. Pedig tök jó lenne. És nem is lennél egyedül. De nem mered.