PatkányBlog

Újabb céges piálás volt. Reméltem, hogy ez lehet a búcsúbulim, de még mindig lóg a levegőben a dolog. Talán majd jövő héten okosabb leszek. Jó lenne részlegvezetőnek lenni, még ha lepukkantabb is a hely. Na de akárhogy is, céges piálást már nem lehetett lemondani, főleg ha szokás szerint én szerveztem. Nem is volt rossz. De volt valami, ami számomra megkoronázta az egészet. B. és én maradtunk a végére, ketten indultunk haza, aztán a Király utcánál elvileg ő balra, én egyenesen tovább, de úgy gondoltam, hogy tartozom neki egy vallomással, és mivel elég bátorra ittam magam ahhoz, hogy face to face elmondjam neki, így kértem tőle még egy percet, és a szemébe nézve biztosítottam róla, hogy én őt elengedtem, megtaláltam amit kerestem, tiszteletben is tartom, amit augusztusban mondott, de emberileg nagyon kedvelem továbbra is, de ennyi, semmi több. Nincs bennem hátsó szándék, kedvelem, jól kijöttünk mindig, de már igazából rég elengedtem. Mondta, hogy emberként ő is nagyon kedvel engem, és igazából ennyiben maradtunk, mentünk szépen haza külön, és őszintén? Kurvajól éreztem magam, jólesett ezt kiadni, megkönnyebbültem, mintha tényleg szabad lennék. Elmondtam, amit szerettem volna, és ez fasza. Szerelmet vallani se lett volna egyszerűbb vagy nehezebb, de azért valljuk be, nem voltam szerelmes belé. Bele voltam esve, elég komolyan, de az nem volt szerelem. Zoli, na az szerelem. De ez a bejegyzés most még nem róla szól. Tényleg volt valami végtelenül fölszabadító abban, ahogy B. szemébe nézve majd' két év után végre mindent, de mindent tisztázni tudtam. Azt hiszem, még lehetünk barátok, mert tényleg szeretem emberként, de már... ennyi. Ebben valahogy semmi lemondást nem érzek. Elengedtem, nem azért, mert el kellett engednem (persze el is kellett volna engednem), inkább azért, mert lett más, és B. valahogy feledésbe merült. Gondolom ez az élet rendje, a belezúgások rendje. Más kérdés, hogy pár hete az egyik otthoni Facebook oldal földobott egy olyan, még a ZUG-ban készült képet, ami 16 évvel ezelőtt készült, és akkor, és utána még sokáig karom törtem volna érte, de nyilván akkor nem volt elérhető. Ezek a Zolik. Minden nő a lelke mélyén kicsit Zoltán is, örök nőnapi mottó. Talán Tesóm mondta jól, de most tehetek én arról, hogy sok pasit hívnak Zolinak? Egyébként tök furcsa, két héten belül leszünk fél éve együtt, de még soha nem szólítottuk egymást a keresztnevünkön. Van kilenc napom megtenni, ha meg akarom tenni. Vajon fun lenne kivárni a fél évet enélkül? Vagy inkább ijesztő, hogy előbb kattogunk az összeköltözés nehézségein*, mint hogy egyáltalán a nevén neveztük volna a másikat? Valahogy nem áll szájra a "teee, Zoli!"... just... no. Furcsa lenne. Talán holnap majd fölvetem. Fasz tudja. Olyan jó lenne teljesen megnyílni neki, de nem megy. Egyébként se lenne egyszerű, de így pláne nem, tudván, amit tudunk, egy ekkora hátbaszúrást, egy ilyen árulást nem egyszerű kiheverni. Hogy dögölnél meg.


*Az ő városa vs. Pest, ki adja föl az életét? Nem egyszerű kérdés.