PatkányBlog

Ki bántott kit? Ezen gondolkodtam ma, meg tegnap, meg tegnapelőtt is. Minden nap látom Hercit... őt ki bántotta? Ki írta az arcára hogy őrült? Mert az, abban biztos vagyok. Annak pedig oka van. Milyen lehet a családja? Szeretheti őket? Vagy tud szeretni egyáltalán? Ő értené, miért ülnék az erdő szélére. Miért volt idegösszeroppanása? Ez a fiú tiszta rejtély. Ahogy a haja lobog a szélben, ahogy néz egyenesen előre, azokkal a hatalmas, gyűlöletet árasztó, fénytelen szemeivel... de valamiért mégis látszik, hogy ha most talán már nem is boldog, valamikor az lehetett. Lehet, hogy még kisgyerek korában, de akkor is az volt. Csak azt tudom, hogy én soha nem engedném hogy valaki bántsa, soha! Ahhoz ő túl fontos nekem, még így is, hogy ki nem állhat. Aggódom miatta. Talán annál több esze van, hogy kárt tegyen magában, de szerintem ha akarta volna, már megtette volna. Neki is megvannak a maga haverjai, nekem is. De azért jó lenne, ha ott lenne egy olyan koncerten vagy kocsmában, ahol én is ott vagyok. Csak azért, hogy több ideig lássam, mint tíz másodperc. Aztán ott van tesóm is. Valami nem stimmel vele, úgy érzem. Kérdeztem ugyan tőle, hogy minden rendben van-e, de azt válaszolta, hogy igen, hát nem faggattam tovább. Lehet hogy csak bemesélem magamnak, de nem tudom. Nándit is bántották, elég sokan. Úgy érzem, időnként én is. De miért fáj az neki, hogy nem akarok beszélni arról hogy mit érzek? Ez a blog pont azért van, hogy akit érdekel, az elolvassa, akit meg nem, az nem olvassa el, és nem fog tudni róla, amíg be nem csípek/rúgok, és szófosást kapok. Vagy mit tudom én. Szeretnék kicsit rendet tenni magamban, rengeteg gondolat kavarog a fejemben, és nem jutok egyről a kettőre. Ez kihat a munkámra is, vagy fordítva? A meló miatt nem tudok koncentrálni? Az tény és való, hogy ha bent van Maci Laci, akkor mindenki tiszta stressz. Remélem, holnap otthon marad. Nem akarok mást, mint a kirakat körül őgyelegni, hogy lássam azt a csodálatos teremtést, ahogy végighasítja a ködös levegőt, ahogy egy kis színt hoz a szürke betontömbök közé, még ha csak egy villanás is, és semmi több. Ha egyszer lenne alkalmam beszélgetni vele, annyi minden megkérdeznék! Mi elől menekül? Vagy éppen hogy nem menekül, hanem próbál szembenézni vele? És ha így van, megtörik miatta? Vagy halad előre, töretlenül? Ő is akar üvölteni, vagy néha üvölt is? Neki is megjelennek álmaiban a félelmei, karonfogva a legféltettebb álmaival, amiket talán már évek, évtizedek óta titokban dédelget? Egyáltalán, mik az álmai? Szokott rettegve felébredni, amikor kint süvít a szél? Kinek a hangját hallja benne? Az ő szobájában milyen árnyak lapulnak? Milyen volt a gyerekkora? Volt egyáltalán igazi gyerekkora? Ha az ő anyukája vigyázott régen Diára, akkor biztos nem lehet gonosz... Dia azt mondta, hogy aranyos. Néha úgy érzem, hogy összefüggök valahol ezzel a sráccal, de hol? Mi a konkrét közös nevező? Vagy ezt is csak tévedem? Talán semmit nem rendelt nekünk sem az ég sem a föld, csak külön utakat? Vagy nem véletlen, hogy áprilisban ellopták a biciklijét? Azóta nincs nyugtom tőle, álmomban rengetegszer látom a mosolyát. Tegnap éjjel is ott volt... Patajon voltunk, valami családi hacacáré miatt, és még csodálkoztam is hogy mit keres ott. Aztán bementünk egy házba, ami mamámé volt, de igazából sosem jártam ott, csak álmomban valahogy kitaláltam, vagy én nem is tudom. Amikor elkezdett megágyazni a földön, akkor kérdeztem meg, hogy miért csinálja, és azt felelte, hogy hát mert itt alszik. Boldog voltam, hogy egy szobában alhatok vele, jó éjszakát kívántam, pedig reggel volt, vagy délután, már nem emlékszem. Vagy ugyanúgy összefolyt az idő, mint a valóságban. Lényeg az, hogy utána Mogyi felhívott, hogy menjek Dombóvárra, én meg fölkeltem és mentem. Mikor onnan jöttem haza, akkor vettem észre, hogy ott felejtettem a táskámat és a kabátomat, ami gáz, mert anyámék még Patajon vannak, én meg Szekszárdon, és nincsen kulcsom, mert az is a táskámban volt. Aztán eszembe jutott, hogy van egy pótkulcsom... a táskámban. Így hát leakasztottam a vállamról (odamaterializálódott, nem tudok logikusabb magyarázatot, elvégre mégiscsak álmodtam, hé!), és kinyitottam az ajtót, és fölébredtem. Ebben csak az a csavar, hogy nincs az az ember, akiért én lemondanék egy olyan alkalmat, hogy Hercivel akár csak egy egész percet is együtt töltsek.