PatkányBlog

Nem is tudom, mikor posztoltam utoljára év elején. Régen szokásom volt, elsején, másnaposan, de már évek óta elmaradt ilyen-olyan okoknál fogva. De most, ahogy egyedül ülök a lakásban, hallgatom a mosógép ütemes zúgását, a költözéskor sebtében a polcra hányt (és azóta csak szaporodó) könyveimet nézem a szemem sarkából, mert még mindig lusta voltam rendet tenni köztük, de talán majd este... a könyvespolc előtt kis halom világos szennyes, amiket fölösleges lenne visszadobálni a szennyeskosárba, egy órán belül úgyis velük fog ütemesen zúgni a mosógép. A szó szerint rongyossá hallgatott Karády-lemezről fölemeltem a tűt, amíg ebédeltem, hogy Ízőrzőket nézzek, és bár régi település volt benne, az ételek már a reformkonyhához tartoztak, úgyhogy kicsit csalódott vagyok. De nem vészes. Ráküldtem a még-tartanak-az-ünnepek-mert-tizedikéig-szabin-vagyok életérzés jegyében egy tábla csokit. Pedig híztam. Nem sokat, és valószínűleg két hét alatt meg is szabadulok tőle, de azért éreztem kicsit szilveszter este, amikor a legújabb és majdnem legszűkebb fekete farmerembe gyűrtem bele a zsírom. Visszateszem a tűt. Nem lettem hipszter, vagy ilyesmi, de annyival máshogy szól a zene bakeliten, főleg valami régi így vasárnap délután, hogy az külön hangulat.
Szóval évnyitó. Szilveszter este mindenki számot vet az évről, mi változott, mi maradt, minek kellett volna változnia, minek kellett volna maradnia. Azt hiszem, egy mondattal le tudom írni az egészet, ez a mondat egyébként el is hagyta a számat 31-én éjjel: kipróbáltam a Tindert. Ebben benne van az előzmény, maga a tény, és mivel csak kipróbáltam, az is, hogy bejött. Változás az aztán volt rendesen. Most 68,3 kg vagyok, tavaly ilyenkor 87 körül voltam. Halkabban és kevesebbet beszélek, mint egy éve, de jobb is ez így. Valahol az elmúlt hat év során eltűnt belőlem az alázat egy része, ideje volt már visszavenni. Az akkori crush-om, a kedves exkolléga jóformán eszembe se jut, a Bunkó még kevésbé. Minek is gondolnék rájuk, van jobb. Sokkal jobb. Baszki, összehasonlíthatatlanul jobb! Talán elfogult vagyok, de jólesik, hogy úgy szeretnek, hogy az nekem is jó, nem fojtogatva, nem magamra hagyva; főleg hogy olyasvalaki szeret így, akit én is úgy szeretek, hogy. Hogy nem is tudom. Nagyon. Hogy még nem tartok ott, hogy mondjam neki, de jobban szeretek vele lenni, mint egyedül. Most öt napot folyamatosan együtt töltöttünk, és szerintem jó volt, de kell a magány, meg vannak olyan dolgok, amiket szeretek egyedül csinálni (takarítás, nagymosás, blogolás, fátyolmaszkos-uborkaszeletes döglés...), neki is lenne dolga otthon, úgyhogy most lesz pár nap külön, de nincs ezzel semmi probléma.
Elvileg meg fogjuk kapni a bónuszt, legalábbis Nyusza azt mondta, hogy 31-én jött egy körímél, amiben az ügyvezető igazgató gratulált mindenkinek az idei munkájához, és megírta, hogy sikerült elérni a kitűzött célokat. Úgyhogy faszány. Ebből ki fogom tudni fizetni az előző albérlő minden közüzemi tartozását, a maradékból veszek magamnak pár cuccot (tönkretettem a vízforralót, tavaszra kellenének új cserepek és kaspók a növényeimnek, 50%-os leárazás van a Cropp-ban, és néhány cucc a Cozy Home-ban augusztus óta nem hagy nyugodni), a maradék maradéka megy a jogsialapba - amire persze nem lenne szükség, ha a Bunkó végre kegyeskedne kifizetni a szüleimtől kapott kocsit. Kicsit leseggelt a társaság, amikor szóba került, hogy még mindig sunnyog vele, és sejtem is, hogy mi jár a fejében... na mindegy, magad, Uram, ha szolgád nincsen, ahogy tudok boldogulni a saját erőmből, úgy meg fogok tudni tanulni vezetni is a saját pénzemből, főleg ha a tavalyihoz hasonlóan idén is januárban lesz az éves esedékes fizetésemelés.
Tesóm tegnap írta, hogy Covid-os. Három oltás és nem kevés elővigyázatosság után. Aggódok érte, de szerencsére a barátja vigyáz rá, meg azt mondja, nincs is annyira veszettül szarul, kb mintha egy megfázás lenne. Vajon szed D-vitamint? Szedjetek D-vitamint! Ráadásul éppen Füreden szilvesztereztek, amikor szarul lett, és másnap pozitív lett a tesztje. Hazafelé erre kerültek, így tudtam nekik küldeni egy kis lencselevest meg ezt-azt, nehogymá' Újév napján valaki ne egyen lencsét...
Szóval nagyjából minden rendben. Csöpög a bojler, de a tulaj megígérte, hogy intézi. Remélem. Nekem is volna mit intéznem a kalocsaiakkal, de jövő héten még végig szabadságon leszek, úgyhogy az meglesz. Érdekes, és ugyanakkor jó, hogy idén nem merültem ki annyira, mint tavaly. Na persze idén nem túlóráztam hónapokig, nem emésztett, hogy bele vagyok esve valakibe, aki felém se köp, és nem emésztett az se, hogy vissza kéne találnom ahhoz, aki szeret engem (az anyja picsáját szerette, azt). Persze megvolt az év végi blitzkrieg, 23-án kimaxolva, mivel közvetlen kolléganőm rosszulléte miatt az ő méréseit is nekem kellett megcsinálni, mindezt úgy, hogy délre jött értem Tesóm... elég kapkodós volt, de sikerült, és belegondolva, bár ha most ez nem is hiányzik, mégis ez az a pörgés, amit imádok a munkámban. Amikor tudjuk, hogy jó lesz, működni fog, lesz vele meló, hajtani kell, de a végeredmény kárpótol mindenért, összelogisztikázni, a lehető legjobban beosztani az időt, mindent percre és mikroliterre pontosan megtervezni... azért jó lesz tizedikén újra bemenni, a többiek is hiányoznak. De előtte még nyolcadikán pótoljuk az októberben elmaradt Ramones tribütkoncertet. Ami azért is jó, mert bár a 18-i punkkarácsony nem volt rossz, kicsit lehozott az életről (oké, tényleg nem nagyon, csak kicsit, épp annyira, hogy ivás helyett inkább csak nyitva tartsam a szemem), hogy Zoli volt barátnője is ott volt. Vagyis nyilván nem az zavart, hogy eljött, ez egy szabad ország, többé-kevésbé, inkább csak azt nem tudtam mire vélni, hogy Zoli ezt elmondta nekem. Valószínűleg nem vettem volna észre abban a sötét labirintusban annyi ember között, hogy ott van, főleg hogy nem is figyeltem. Csak egy mi lenne, ha: ha mondjuk valamiért szétmennénk most, az vélhetően sokkal jobban megviselne érzelmileg, mint annak idején a Bunkóval való szakításunk. Mármint akkor inkább amiatt voltam kétségbe esve, hogy mi lesz velem, hol fogok lakni, hogyan fogok tudni megélni, stb... de szerencsére hamar bebizonyosodott, hogy ez nem okoz problémát, főleg hogy a családom mindennemű támogatásukról biztosított együtt és külön-külön is. Szerencsére nem volt rá szükség, és azóta sincs. Remekül boldogulok. Ráadásul miután végigpörgettem magamban minden lehetséges forgatókönyvet az üggyel kapcsolatban, plusz az előzményeket, arra jutottam, hogy ha valakinek mégse kellenék, akkor csecs. Nem mondom, hogy főnyeremény lennék, de azért basszus csini vagyok, igényes vagyok, okos vagyok, önálló vagyok, normális munkám van, saját életem, hobbijaim, baráti köröm, és nemazé', de kurvajól főzök. Oké, neki van saját lakása, saját autója, normális munkája, saját élete, saját zenekara, igényes, kurvaokos (de bazmeg gecire okos, hát imádom!), és szintén kurvajól főz, úgyhogy szerintem passzolunk. Egyébként meg olyannak szeretem, amilyen. Nem tudom, hogy ha egy koncerten vagy kocsmában vagy a metróban találkoztunk volna tök véletlenül először, Tinder match és hosszas beszélgetések nélkül, akkor is így alakult volna-e. Végülis volt már olyan koncert, amin mindketten ott voltunk, talán metróztunk is együtt, talán egymás mögött álltunk sorban egy könyvesboltban, de ez már soha nem fog kiderülni. Hogy így alakult volna? Nem tudom. De benne van a szeme csillanásában az, amit mindenki szemének csillanásában keresek, és örülök, ha megtalálom: az értelemé. Odavagyok.
Boldog új évet mindenkinek. :)