Jó lenne néha egyedül lenni, épphogy csak annyira, hogy lélegezni tudjon kicsit az ember. Nem kell távol lenni a világ zajától, csak azoktól, akik ismernek, és zavarhatnak magányomban. Messze lenni azoktól, akik és amik bosszantanak, felmenni egy magas ház tetejére, és ott leülni, nézni a nyüzsgő vagy éppen nyugodt utcákat, és elgondolkozni azon, hogy mennyit is ér az élet. Talán sokat, de szerintem nem minden esetben. Ezt mindenki maga dönti el, ha el tudja egyáltalán dönteni. Másnak viszont nincs joga ítélkezni afelett, hogy egy ember élete milyen értékes. Én sem mondhatom meg másnak, és más sem mondhatja meg nekem. Én az enyémet értéktelennek érzem, de még bízom a jövőben. Tizenkilenc évesen egy szakmunkásképzőben nyűglődök, aminek az eredményeképp legjobb esetben egy papírt kapok a kezembe, hogy igen, alkalmas vagyok trógernek. Az összes jót az jelenti, amikor szünetben kimegyek cigizni Gergővel vagy a csajokkal, akkor nem érzem magam annyira egyedül. Vagy amikor iszom azt a veszettül gyenge automatakávét, és rám köszön valaki, vagy csak látom bemenni a tanáriba az új tanárt, ha jól tudom, matekot tanít. Itthon jó egyedül lenni, vagy ha Cintia is itthon van, és nem vitatkozunk. Bebújok a csigaházamba, és azon töröm a fejem, hogy mikor is kezdtem elrontani az életem. Olyan tíz évvel ezelőttre saccolom. Senkit nem hibáztatok azért, hogy olyan lettem és vagyok, amilyen. Egyetlen sablon van, amihez az összes hétvégémet igazítani tudnám: kitakarítanám az egész lakást szombat délelőtt, este elmennék haverokkal/haverinákkal inni vagy koncertre (a helyszín mindegy, csak igyunk), kiütném magam, kiokádnám a belem, ami azért jó, mert akkor valamiért úgy érzem, hogy az agyam is megtisztul. Nem az alkoholtól, hanem valami mástól, amit nem nagyon tudok elmagyarázni. Akkor rossz, amikor csupa könny a szemem és nem kapok levegőt, utána öblögetés, gargalizálás, rágók tömkelege, cigi... de aztán már jó. Utána másnap délig aludni, és egyedül lenni, egymagam, hogy eszembe jussanak olyan dolgok is, olyan pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy érdemes élni, megérte megszületni értük. Az a baj, hogy bár vannak olyan emberek, akiket nagyon szeretem, fogalmam sincs, hogy ez vajon kölcsönös-e. Egyre többször bizonyosodik be, hogy nem, vagy csak ideig-óráig, amíg valami miatt szükségük van rám. Egyszerűen nem tudok megbízni az emberekben, azt hiszem, tényleg egy elmegyógyintézetben lenne a helyem. Sokszor arra gondoltam, hogy önként és dalolva bemegyek, hogy csináljanak már velem valamit, mossák át az agyamat, vagy mindegy, csak ne hagyjanak így! Pár év múlva szépen kijönnék, csak azt nem tudom, hogy vajon akkor tiszta lappal indulnék-e vagy még mocskosabb lennék? Igazából nem is érdekel. Egyelőre még van miért kint maradni: mindig akad legalább egy vállalkozó, aki eljön velem inni; láthatom Csabát száguldozni, ahogy szinte húzza maga után a csodálatos hosszú haját; és mindezeken felül van néhány emberke, aki ír vagy mond néha olyanokat, hogy hiányzom nekik, vagy ilyenek. Kérdés, hogy ők mit várnak tőlem, és én mit várok tőlük? Például… mennyire lenne szemét dolog Lala és a barátnője közé állni? Ez költői kérdés volt, nem érdekel a válasz. Talán ő lehet a normális (?) emberi kapcsolataim várának utolsó bástyája, foggal-körömmel ragaszkodom hozzá, ha már Csaba nem lehet az enyém, és más sem. Pedig ő tényleg mindent megérne nekem… ha egyszer hagyná, hogy elmondjam, talán kicsikarnék belőle egy mosolyt, semmi többet, csak egy mosolyt. Tudom, hogy azért már megérné, hogy még egyszer láthassam nevetni. Vagy legalább egyszer kerüljek egy olyan helyzetbe, hogy fél percnél tovább tudjak gyönyörködni benne. Vártam már ilyen fél percekért, másodpercekért szélben, hőségben, fagyban, sötétben, mentem már ki a város másik végére, hogy hátha… és előfordult, hogy szerencsém volt, előfordult, hogy nem. Ha a szemembe nézne úgy, hogy félretenné a gyűlöletet, megértené? Zoli annak idején nem értette meg. Vagy megértette, csak nem érdekelte. Vagy érdekelte, és jól szórakozott. Azon a bizonyos Pokolgép koncerten végleg összedőlt bennem a közös világunk, akkor nagyon nem akartam ott lenni, és nem akartam látni, ahogy nélkülem bulizik, egymást átkarolva azzal a lánnyal, aki nagyon jó barátnőmnek tartotta magát… bár ha azt vesszük, belőle nem is tudtam volna kinézni, hogy ráhajtana. Nem is tette meg. Szerencsémre, ha látom valahol Zoli képét, valaki adatlapján a képek között, akkor már semmi mást nem érzek csak dühöt és bosszúvágyat, és egy kis undort, amiért egyáltalán képes voltam szóba állni vele. Talán a világon ő az egyetlen, akit puszta kézzel darabokra tudnék tépni, felnyalni a vérét a földről, szétharapni a leszakított végtagjait és a csonka testét, a maradékot leköpni, lehányni, és otthagyni. Már a gondolatát is élvezem. De lassan tenném, hogy érezze a fájdalmat. Egyszer úgyis azt mondta nekem, hogy ő annak a keze által fog meghalni, aki valaha nagyon szerette. Legalább nem téved. Vele veszett el a bizalom, és még akkor is közömbösen nézett rám, mikor vérző kézzel, részegen énekeltem a Szerelmes Punk Dalát. Akkor viszont mellettem volt valaki, legalábbis Drága Hű Olvasóm, azt mondtad. Annak az illetőnek még egyszer köszönöm. Azt hiszem, ez az igazi barátság, amikor nem hagyjuk, hogy egy barátunk egyedül égesse magát. Vagy nem tudom. Ki más tette volna ezt meg értem? Mondjuk akárkiért én sem tenném meg. Csabáért, Laláért, Timiért, Hűséges Olvasómért és az öccséért, aki megtette értem, azért a valakiért, akinek nem írom le a nevét, Mogyiért, Tesómért, Izáért, Weiszért (régen elég sokat beszélgettünk mindenről, a kép hátulján is erre emlékezett, amit ballagásakor adott nekem), és itt vége. Mielőtt ezt valaki túl soknak találná, vegye figyelembe, hogy elég sok baromságban benne vagyok. Főleg ha iszok. Ja, egyébként jól kitoltak velem, mert decemberben ugyanakkor lesz a szalagtűzőm, mint a Tankcsapda koncert. Szóval tűzögetés, kaja, átvedlés, és irány a Spori, mert ezt nem fogom kihagyni. Úgy berúgok, mint a vadökrök. Előtte hétvégén pedig anyuci meg apuci ruccannak ki Ausztriába négy napra. Lalának már ment a levél. Mehetett volna másnak is, de így alakultak a dolgok. Kimondtad a végszót, nem hibáztatlak érte. Remélem, majd tud jönni, és beindulhat a hadművelet, és még valami, amire már több mint két éve várok. Lassan komolyan kezdem unni az egyedüllétet… viszont megszokni is. Ez a kettő lehet, hogy üti egymást, de néha rossz, néha kifejezetten jó. Valami viszont mégiscsak visszahúz… rühellem beismerni, de myvipen annak a lánynak az adatlapját nézem, akivel csak egyszer találkozunk, ő állítólag mégis emlékezett rám hosszú ideig. Zoli legfiatalabbik húga. Bátyjának a szép hosszú haja hátrakötve… addig örüljön neki, amíg nem gyújtom fel! Ha ott lesz Tankcsapdán, igyekszem messzire elkerülni, két okból: nem akarom, hogy a Pokolgépes koncertnek akár csak egyetlen egy jelenete megismétlődjön, másfelől meg mert kísértésbe esnék, és tényleg halálra szurkálnám, akkor meg csak én bűnhődnék, míg neki viszonylag rövid halála lenne. Mindegy, leiszom magam, és szemrehányást teszek neki. Szó szerint. De tényleg bármit megadnék azért, hogy szenvedni lássam, hogy én is az arcába röhöghessek, szánakozva eldobjak egy csikket, és nevessek azon, hogy mekkora egy gyökér. Annyira jó lenne! Tényleg, majd mondani fogom Mogyinak, hogy jöjjön el Szekszárdra Tankcsapdára, vele mindig jobb a buli, legalábbis nekem mindenképpen. Akár ott lesz Zoli, akár nem. Ezt nem lesz szabad kihagynom!