Igen, idén már másodszor együtt mentem bulizni az én egy szem hugicámmal. Fürge koncert volt, és köszi állandó olvasóm, hogy eljöttél! Viszont a lelkem mélyén éreztem, hogy nem lesz ez akkora eresztés, mint amilyet várok, talán azért is, mert alig volt pénzem. Be is jött. Amikor odaértünk, egyből találkoztam Áronnal, két puszi, meg néhány szó, semmi több. Oké, bementünk, megvettük a jegyeket (vagyis a karszalagokat) meg én egy sört, de mivel sehol nem volt még senki, inkább kimentünk a képgalériába, mert kaptam egy fülest, hogy ott vannak a többiek. Ott is voltak, nem mintha nagy hasznukat vettem volna. Egy köszönés után alig szólt hozzám, hozzánk valaki, itt kivételt képez Paddi Balázs, Rizsa, és Emese. Cintiával visszamentünk, akkor már találkoztunk Lillával, Nikivel, és megint Áronnal, aki két, totálisan helyes sráccal meg egy számomra ismeretlen lánnyal ült egy asztalnál kint. Odamentem hozzájuk, hogy miért, azt magam sem tudom. Áron akkor kijelentette, hogy ha nálunk alhatna, akkor nagyon meg... őőő... vacsoráztunk volna. Kell magyarázni?! Szerintem nem. Ezt egyébként később még a mosdóban is közölte. Több, mint a semmi. Visszatérve a témához: elkezdett kísérteni a múlt: az egyik gyerek, szép hosszú szőke hajú, barna szemű megkérdezte, hogy nem én voltam-e az, aki Rockmaratonon Muffinnal mászkált. Először nem esett le, hogy az meg ki, de a másik, akinek tüsi haja volt, és szintén csodás barna szemei, már úgy mondta, hogy Jézus. Válaszoltam, hogy de igen. Akik esetleg nem értenék a sztorit: Mogyiról van szó. Rockmaratonon végig egy olyan lepedővel a hátán mászkált, amire rá volt írva, hogy JÉZUS MUFFIN, innen jött ez a név. A kis lüke megnyerte a sörivóversenyt, valami versíró akármit, és mindemellett ő lett az idei rockmaraton arca. Elvileg a http://www.rockmaraton.hu/ oldalon van videó, amin ő is rajta van. Aztán a tüsi kérdezett, mégpedig azt, hogy nem én jártam-e azzal a sráccal, aki úgy néz ki, mint Pély Barna. Na ez már gyomorba vágott. Hogy ő látott minket anno egy szórakozóhelyen ücsörögni, és értelemszerű volt, hogy mi együtt vagyunk. Erre csak annyit tudtam kinyögni, hogy de igen, én voltam, de már több mint másfél éve külön vagyunk, azóta nem szívesen hallok róla. Ez valamilyen szinten hazugság volt, főleg hogyha az első egy évet nézzük, ami szakítás után eltelt, amikor még arra is kíváncsi voltam, hogy milyen arcot vág tüsszentés közben. Most már viszont tényleg csak akkor akarok bármilyen hírt kapni felőle, ha annak hasznát veszem abban, hogy valahogyan bosszút álljak rajta. Szóval a nosztalgiázás után inkább megint bementem, és bulizni próbáltam. Sikerült ahogy sikerült... életemben először együtt cigiztem Cintiával, és bár majdnem végig ott álltam Áron mellett, nem történt semmi. Egymást átkarolva ráztuk a csutka hajunkat, azzal az árnyalatbeli különbséggel, hogy nekem egy tincsemmel üveget lehetett volna metszeni, úgy be voltam (és még vagyok is) vegyszerezve. Éljen a hajlakk! Ahogy viszont ott álltam, arra gondoltam, hogy meg kéne csókolni... de aztán mégsem tettem. Az ok baromi egyszerű: nem merem. Nem csak őt, senki mást sem. Zolit is már csak a kapcsolatunk tulajdonképpen majdnem vége felé, amikor már majdnem három hónapja együtt voltunk. Fogalmam sincs, hogy ez miért lehet, de igazából nem is érdekel. Árontól meg nem akartam mást, mint egy kis hiúságlegyezgetést. Vagy valami olyasmit. Végülis ugyanazt, mint Secturán: érezni a teste melegét. Ezt nem kell félreérteni, ez szín tisztán erről szól: érezni, hogy mellettem van, fizikailag persze. De semmi több. Ennyi össze is jött, de nem tudom, hogy elég volt-e. Azt hiszem, azt a minimális mennyiségű érzelmet megkaptam ezzel, ami nekem pár hétig kitart. Ugyanakkor jó lett volna Mogyival lenni Dombóváron, megint délig aludni, hallgatni a hülyeségeit, másnap tévét bambulni, és egyáltalán azt érezni, hogy olyannal vagyok egy légtérben aki tényleg fontos nekem, nem csak egy olyannal, akit jóformán kényszerből kedvelek, mert éppen nincs más. Mikor véget ért a koncert, mindenki elment haza, Áronnal egyszer ugyan elbúcsúztunk egymástól, de utána szinte észre sem vett. Nem gond, nem ő az első, nem is az utolsó. De ha még egyszer meg merészel csörgetni...! Az igazat megvallva ezer másik helyen szívesebben lettem volna. Például Madocsán Lolácskával, vagy Pécsen (igen, jól gondolod!), vagy akár Parásztán egymagamban, azzal a tudattal, hogy valahol a közelben olyasvalaki alszik, aki annyira fontos nekem, hogy még én magam sem tudom felfogni. Ez nem szerelem, ez annál valamivel több, azt hiszem. Látni valakit, köré szőni egy mesét, amiből legenda lesz, és a végén már én is elhiszem, hogy az úgy van. Beleszeretni valakibe egészen más. Ezt nem lehet elmagyarázni... a szerelmes lányok és talán a fiúk is bemesélik maguknak, hogy márpedig őket egymásnak teremtette az ég, örökké összetartoznak... én ilyenekkel igyekszem nem álltatni magam. Szerintem Hercinek nem itt lenne a helye, hanem egy sokkal szebb világban, mert ez egyszerűen nem érti meg. Vajon én megérteném, ha egyszer elmondaná nekem, hogy miért is olyan, amilyen? Azt hiszem, hogy igen. És ő is megértene engem. Hogy miért szeretem ha átszúrják a fülemet (aki látott már, annak gondolom ez megmagyarázza a fülbevalókat), miért jó nem gondolni semmire, miért szeretem a mentőautó szirénájának hangját (ezt pedig szintén nem tudom), hogy miért nem tűrök meg magam mellett senkit hosszú távon... bár vele kivételt tennék. Mással is, csak hülye vagyok. Az ilyeneket egyszerűen nem rám szabták. Olyan ez, mint egy adott normát elfogadni annyira, hogy vele éljen az ember, de szívből gyűlölje. Az emberi kapcsolatokkal egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Sosem vagyok tisztában olyan dolgokkal, hogy mikor mi a helyes, mit kéne tennem, az érzéseimre vagy az eszemre hallgassak-e inkább. Ezért persze rengeteg rossz döntést hozok, amikből nem mindig tanulok, mert szerintem minden eset más és más, mindenkinek adok még egy esélyt, én ilyen vagyok. Szerintem az emberek nagy része is ilyen. Ebben persze nem vagyok biztos, mint ahogy semmi másban sem. De ha már így megbolygatták a múltat, érdemes megemlíteni még egy dolgot: amikor a képgalériában voltam, bejött három emberke: a hosszú szőke és a tüsi, akiket már említettem, és egy harmadik, egy bőrkabátos, akit még alaposan meg is bambultam, mert teljesen olyan volt, mint Zoli rövid hajjal. Kis híján utána is kiabáltam, hogy na mi van, megismerni már nem megy? De jobb is hogy nem tettem. Koncert után tesóm esküdni mert rá, hogy többször is engem nézett. Engem? Kizárt, elég impotens jelenség voltam: belőtt haj, ami úgy nézett ki, mintha megvágott volna a 220, kockás ing, fekete fölső, feltűrt farmer, koszos bakancs, télikabát, a táskámról csak annyit jegyzett meg valaki, hogy olyan, mintha bekentem volna ragasztóval, aztán belemártottam volna egy kukába. Mondjuk tényleg sokminden van rajta: biztosítótű, szegecs, gemkapocs, kitűző, kisállatok (kulcstartó), kisautó, kulcstartókarikák, dobókocka, öngyújtóról leszedett fém biszbasz, meg az a fonott vagy mittudomén hogyan készült akármi, amit én nem tudok csinálni. Szóval megkérdeztem tesómat, hogy miért nem szólt nekem előtte? De mindegy, végülis mit csináltam, mit csinálhattam volna? Semmit. Hát akkor meg? Na mindegy, megvan a tudat és a bizonyosság, hogy tesómat el kell vinni a szemészetre. Ahogy jöttünk hazafelé, egyre csak azt éreztem, hogy itthon két számot kell meghallgatnom. Az előadó közös, és még az album is. Az egyik Hátsó Szándék - Tarts a magasba, a másik pedig a Mit tudhat még adni az élet című szerzemény. Érdekes szövege van mindkettőnek, ha egyszer majd rájövök, hogy hogyan lehet ide zenét felpakolni, akkor felteszem. Itthon írtam egy sms-t de nem tudtam, hogy kinek küldjem el. A lényege az volt, hogy nagyon fontos vagy nekem, és jó lenne veled lenni. Mivel több név is eszembe jutott, elgondolkoztam azon, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért ilyen téren is bőségzavarban "szenvedek". De aztán a telefonnévsort nézegetve átgondoltam: Bátori Gábor ott volt végülis a koncerten, neki minek? Cseszit nem akartam zavarni. Detox külföldön van, azok után meg amit művelt, végleg storno, még ha volt is, ami volt. Nándi, nem hiszem hogy díjaztad volna, pedig ezen sokáig merengtem. Gábor? Ugyan már. Lolácska? Hmmm, ehhez még visszatérek. Marilyn? Túlságosan megkeverték a szart körülöttünk, nem akartam bosszantani. Áron? Viccnek is rossz lenne. Mogyival msn-en meg tudom beszélni. Punk talán már nem is emlékszik rám, bár májusban még megköszönte a szülinapi sms-t, és akkor írta, hogy még ő sem felejtette el azt az estét... még?! Kikérem magamnak! Szilasi Szabi? Neki már a múltkor küldtem. Zillel csak haverok vagyunk, de olyan igazán szoros barátságról nincs szó még szerintem. Zoli? Soha!!! Bár poénnak bejött volna. Végül tehát Lolácskánál maradtam, neki küldtem el. Itt azért vannak csak férfiak, mert a lányok úgyis tudják hogy ki fontos nekem meg ki nem. És szerintem kicsit langyos és csöpögős olyat írni egy lánynak, hogy szívesen lennék vele. Sőt, eléggé félreérthető. Na mindegy. Vannak az életben különös dolgok, amiket talán soha nem fogok megérteni. De azt tudom, hogy van két olyan ember, akit tudnék annyira szeretni szerelemből, hogy elmenjek velük nagyon messzire. Az egyik Herci. A másik az én titkom marad.