Sikerült a terv: berúgtam tegnap este. Szabival és egy volt tanárával mentünk el a Húsvasalóba, gurultak le a sörök szép számmal egymás után. És végre megtettem azt, amit már régóta terveztem: leírtam amik berúgva az eszembe jutottak. Ez született: úgy értem magam, mint egy burokban. Megint többet ittam a kelleténél, de kevesebbet, mint terveztem. Mellettem németül beszélnek ah jól hallom, és én azon tűnődöm, hogy mi mindent rontottam el az utóbbi időben. Elsősorban Nándi. Aki fontosabb volt nekem mint hitte, én mégis hülye voltam. Tehetek róla? Naná! Riherongy természetem van. Szabiék csocsóznak. A zenegépből Tankcsapda szól: Senki nem menekül. Tudom a szöveget, mégse nagyon jut eszembe. Velem majdnem szemben hosszú hajú srác ül, emlékeztet Hercire. Szabiék még mindig játszanak. Eszembe jutszinte minden: akik fontosak nekem, akiket régen láttam (pld. Lovász Brigi)és az is, hogy miért nem vagyok én most Pécsen. És Herci. Akiről regényt tudnék írni, vagy verset, a legszebbet a világon! A Tanár Úrral a bukásokról beszélgetünk, eszembe jutnak a sajátjaim, az iskolában és az életben egyaránt. Megint Nándira gondoltam, és az a rajz amit róla, rólunk csináltam áruismeret órán. Már nem jelent semmit. De talán ha tíz év múlva előszedem, megint csak arra gondolok, hogy volt egy srác, akit nagyon fontosnak tartottam és még most is annak tartok. A srác, aki Hercire emlékeztetett, elment. Magam előtt látom Zoli, életem egyetlen igaz szerelmének arcát, de látom még Nándit, Hercit, Szabit, Lolácskát, Tesómat, szüleimet, ahogy anyám mosolyog rám... az a mosoly tart életben. Hercié értelmet ad neki. Nándiét még nem láttam.
Nem tudják elolvasni az írásom. Nem hibáztatom őket, sokan nem tudják. Megint ott tartok, hogy hallom a hangokat magam körül, de nem fogom fel őket. azt hiszem most Prodigy szól. De nem biztos. Nem értek én már semmit. Egyedül szeretnék leülni valahol a friss levegőn, és zokogni, megsíratni hogy ekkora barom vagyok. Hiába, az ember már csak ilyen: ritkán veszi észre, ha kincs, igazi kincs van a kezében. Vagy legalábbis a közelében. Régóta tervezem, hogy papírra vetem ami részegen a fejemben van. Nem ittam sokat, mégis berúgtam. Mert nem bírom jól a piát. Anyám egykori barátnője is eszembe jut: anya mesélte, hogy a nő mikor berúgott, több oldalas leveleket írt neki, hogy milyen jó barátnője, mennyire szereti, satöbbi... jó tizenöt évvel később mégis lefeküdt a férjével: faterral. Ez az egy olyan hűtlenség van a családban, amiről tudok, de nem igazán érdekel az sem, ha több van. Nem rám tartozik. Ettől függetlenül én nagyon szeretem fatert. Rengeteget dolgozik, és miért? Értünk, a családjáért. Áron ma csörgetett. Jólesett, hogy gondolt rám. Jövő héten találkozunk majd Fürge koncerten. Nem akarok többet inni, pedig itt van egy teli korsó sör, ismétlem: teli korsó SÖR előttem. De már tompák a hangok, tudom hogy ma este vagy rémálmom lesz, vagy nem álmodok semmit. Menekülni akarok. Menekülni a felelősség, a dolgok, az élet elől. Kézenfogni valakit, akárkit, és elszaladni vele jó messzire. Hogy ki lenne az? Nem tudom. Fogalmam sincs. Szürreális ez az egész. De hát én akartam berúgni, most sorozatban rágom a rágókat, pótcselekvés, jólesik. Nem akarok rágyújtani, attól most csak még jobban szédülnék. Mogyi is eszembe jut: másik legjobb barátom, akinek olyat mondtam első szex után, ami nem volt teljesen igaz. Az illetékesek tudják. Jó volt, jó volt, de nem a legjobb. Hiányoztak az igazi érzelmek, amik Zolinál megvoltak. Dögölj meg!!! Szerettem teljes, igaz szívemből, végtelenül megbíztam benne... és mégis miért vágott ki? Mert szerinte én nem bíztam meg benne. Szinte érzem, ahogy ugyanúgy állok az előszobában, kezemben a telefon, és olvasom az üzenetet, hogy ennyi volt. Akkor és ott volt egy olyan pillanat, hogy nem tudtam megszólalni, megmozdulni, szinte levegőt venni sem. Aznap nagyon berúgtam. És amikor számonkértem tőle személyesen... még akkor is képes volt hazudni, szemrebbenés nélkül azt mondta hogy még mindig szeret. De én is hülye voltam, mert nem vágtam arcon, és nem mondtam meg neki, hogy ha szeretsz baszd meg, akkor nem dobsz ki... nem, én hülye picsa azt válaszoltam, hogy én is szeretem. Utána még egy hónapig mindenkitől azt hallottam vissza, hogy imád és hiányzok neki, a legjobb barátnőmtől, az ő legjobb barátnőjétől, közös barátainktól, satöbbi... mindenki azon volt, hogy összeboronáljon minket újból, de nem sikerült. Még ha érzett is irántam valamit, az csak egy múló fellángolás volt. Nem gond, már nem. Sióagárdon is lesz még egy múló fellángolás, ha érti valaki, mire gondolok... de annak semmi köze nem lesz az érzelmekhez, a benzinhez viszont már annál több. Baszódj meg, Cica! Jössz te még az én utcámba szárazság idején, hogy hugyozzak a szádba, de akkor fogok beleszarni! Erről egy nagy kedvencem ugrik be: Hátsó Szándék - Tarts a magasba. Imádom ezt a számot. "Sírj egy kicsit, hogy megbocsássak, hogy én is mindent másként lássak, engedd, hogy amit tudok, elvegyek, felejts el, hogy elfelejthesselek!". Már elfelejtettem. Legalábbis azt hiszem. Vagy talán még éppen azért kapaszkodok a "szalmaszálakba", hogy túltegyem magam rajta? Nem értem. Már a Matrix filmzenéje szól, afféle szárnyalós muzsika. Órákig tudnék írni így, csak lusta vagyok rá. Azon filózok, hogy még valahogy legyűröm ezt a sört, és ellépek, leülök valahol és eléneklem az életem azon dalok alapján, amiket úgy szeretek. Szeretem a világot, de valahol félek tőle. Miért nem mertem én Pécsre utazni azon kívül hogy nem akartam megfagyni a csövezésben? Talán Nándi miatt. Butaság volt, hiszen soha többé nem akar hallani felőlem, tehát még véletlenül sem találkoztunk volna. Megértem. Igaza van. Érzem hogy mennem kell.
Nost, hát ez lenne az. Nem sokkal később elindultunk haza, én különváltam félútnál, egy kicsit tényleg szerettem volna már egymagam lenni. Bolyongtam a városban, elmentem a Polip felé, aztán a Korzó előtt leültem arra a padra, amin Herci is ült, amikor mosolygott. Akkor ott leírtam hogy szeretem (nem, ezt nem tudom miért csináltam), és bedobtam a könyvtár rácsaihoz. Mert hülye vagyok. Na mindegy, úgysem olvassa el senki, illetve még ha akarná se tudná elolvasni, még nekem is nehezemre esik, pedig a saját írásom! Leültem kicsit a Garay téren is, néztem az Inco-s emberkéket. Hányni akartam, de nem tudtam, hát nagy énekelve elindultam haza. Itthon tesóm aludt, anyámék kint maradtak a tanyán. Mikor felébredt, mondta hogy ma megyünk ki mi is. Nem volt kedvem, hát mondtam hogy én itthon maradok. Délben, amikor indult a buszhoz, elég tahó volt. Én nem tudom, miért nem lehet megérteni, hogy nincs kedvem hozzá? Hogy inkább itthon maradok és csendben takarítgatok. Zsong már fejem, egész héten alig volt egy csöndes percem. Mikor ideültem a gép elé, láttam, hogy üzenetet hagyott nekem: "Ha már úgysem jössz ki a tanyára, akkor tégy meg nekem egy szívességet: Dögölj meg! Jah és vidd le a porzsákot! Köszi!" Én is köszi, Tesóm, baromi jólesett. Na csak érjél haza!
