PatkányBlog

Komolyan mondom, egyszer még ez a rühes suli fog a sírba vinni! Holnap verseny, ami ráadásul délután lesz, szóval olyan este hét körül érek majd haza. Anyámék ráadásul itthon lesznek egész hétvégén (a péntekre tervezett akció tehát lefújva), még ez is boldogít... mindennek tetejébe Gyuri bejelentette, hogy szombaton Lazaegérszagra fog költözni. Ezúton is üzenem: hiányozni fogsz!!! Nagyon jó barátomnak tartalak! Igazából nem is tudok mit írni, azt sem tudom, hol jár az eszem helye, valahogy nincsenek megfogható gondolataim, amikbe bele tudnék kapaszkodni, és velük menni... mindenféle hülyeség vibrál a fejemben, félig alfában vagyok, ez lehetséges? Az új szerelem sem kecsegtet semmi jóval, bár ez várható volt. Az olyasfajta srácok nem a magamfajta "lányokat" kedvelik. De hát ez van... majd valamikor ha mást nem, megbeszélem Detoxszal, hogy ütközni kellene... egy jó szex mindig visszahozza az életkedvemet. Szoktam mondani, hogy egyszer vagyok fiatal, akkor sem sokáig. Néha magam sem tudom, hogy mit akarok. Talán ez megint csak egy szemfényvesztés, és még mindig annak a szörnyetegnek a markában vagyok, csak éppen nem tudok róla. Holnapután lesz egy éve, hogy teljesen, testem-lelkem neki adtam. Ez pedig az a dolog volt, amit azóta sem bántam meg. Életemben először éreztem teljes összetartozást, és hosszú idő óta olyan biztonságot, amit azóta sem. De mindez már a múlté, tovább kell mennem, még akkor is, ha nem tudom, vajon feljutok-e a hegyre, hogy aztán majd nyugodtan és derülten nézzek szét a napsütötte tájon - vagy szakadékba zuhanok, nyakam szegem, és ott fogok elpusztulni. De azt tudom, hogy jönnek még szebb napok, leszek még olyan boldog, mint egykor voltam, talán lesz aki megfogja a kezem, és ahelyett hogy belémrúgna ha elestem, felsegít. Azt viszont biztosan nem ebben a városban fogom megtalálni. Állítólag tizenkilenc éves koromban találom majd meg az igazi szerelmet. Tehát májustól nekiállhatok várni, vagy keresni. Szerintem ez hülyeség, nem hiszek a horoszkópban, még akkor sem, ha szakember készíti el. Nekem megvan a magam kis vérből-tűzből kovácsolt vallása, az Istennel és az Ördöggel, még akkor is, ha én vagyok az egyetlen hívő. Ha nem hiszel semmiben, teremts magadnak saját vallást! Roppant egyszerű. Szerintem Isten felelős minden jóért a világon, és az Ördög a rossz dolgokért. Ezek ketten megteremtették az embereket tűzből és vérből. Halálunk után kiderül, mi van bennünk több: tűz vagy vér. Ha tűz, elkárhoztunk, ha vér, akkor nem. Mindenkinek több esélye van, tehát újjászülethet. Ezért van az, hogy a lelkek vándorolnak, tűz és vér másik testben születik újjá. Talán teljesen megőrültem, hogy ilyesmiken agyalok, de hát valahogy a nyári sarudivat nem hoz lázba. Abban biztos vagyok, hogy ezzel az észjárással vagy meggazdagodok egyszer, vagy ebbe fogok belehalni. Lehet, hogy egy elmegyógyintézetben végzem magányosan, mint Jani. Benne is nagyot csalódtam. Ma a fülembe jutott, hogy elszidott engem a hátam mögött mindennek. Hát... kedves tőle... végülis csak alig másfél éve próbálom tartani benne a lelket, és buzdítom, hogy ne adja fel, várok rá itt kint... erre olyanokat hallok vissza, hogy én egy hülye kurva vagyok, meg ecet. Remélem csak dühében és őrületében mondott ilyeneket, és nem a rosszindulat beszélt belőle. Adrit is szidta, meg a legjobb barátját is... hárman voltunk, akik próbáltunk a magunk módján segíteni neki, mind a hárman megkaptuk a mocskot tőle. Csalódtam benne, nem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége. Én minden esetre kitartok mellette, szerintem nem tudja, hogy mi merre hogy hány méter. Ha meg mégis, akkor szépen meg fogom köszönni neki. Sokáig az ő levelei tartották bennem a lelket, szó szerint azokért éltem, ő volt az egyetlen reményem, amikor mindenki elhagyott. Fájdalmas ősz volt a tavalyi, nem sírom vissza, csak a novemberi Auróra koncertet... az volt az egyetlen jó dolog, de annak is vége lett. Baromira egyedül éreztem magam, hála Istennek meg az angyalainak, akiket mellém küldött, mostmár nem. Ha ezt olvassátok, remélem tudjátok, hogy Rátok gondolok, nagyon szeretlek Titeket, mert hiszitek vagy sem: Nektek köszönhetem az életem.

Ma megint jó napom volt, szansájn, bícs, tücsök, köcsög, meg amit csak akartam. Nyolc óra kabinet, na igen, az kissé lefáraszott, de hát kéthetente egyszer van ilyen, azt meg ki lehet bírni. Remélem, pénteken rá fogok érni este, mert ha nem, akkor olyan hajkibontás lesz, hogy eszem-faszom megáll bele! Gyönyörűszép Naplementének lehetek szemtanúja, ahogy kitekintek az ablakon... a szőke Napsugarak eltűnnek a domb mögött, megint kezdődik egy újabb éjszaka, álmodok majd valami szépet, talán valóra is válik. Kérdés: ha este megnézem a televízióban a Kör című színes, szinkronizált amerikai horrorfilmet, mennyire fogok majd szépet álmodni? Na sebaj... majd igyekszek szebb dolgokra koncentrálni. Óceán mélységű titokzatos szempárra, meg ilyesmikre. Tudom, megint fájok, de hát ez van, ha nem tetszik, ne olvass blogot! Hogy kiről van szó, az maradjon az én titkom, ha egyszer talán eljön az ideje, meg fogjátok tudni. De addig nem. Találgatni is fölösleges: ha valamit nem akarok elmondani azt úgysem mondom el. Mit gondoltok, miért bíznak meg bennem sokan? Már megszületett, az első vers, az első firka is, amiben kissé nyersen, de megvallom érzéseim. Nem, azt sem fogom ide feltenni. Viszont annak mindenképpen örülök, hogy végre sikerült kihánynom magamból Zolit. Remélem boldog lesz, és hogy egyszer ő is úgy fog viszonyulni valakihez, ahogy én viszonyultam hozzá. Beleértve a nyálcsorgatást, a vágyakozást, a féltékenységet, és a megalázottság érzését is, természetesen. :)

Megint ért egy sokkhatás, igen, már megint pasi miatt. De ez más, mint a többi. Ez a srác nem akárki... egyedül neki sikerült elérnie azt, hogy megcsaljam Zolit. Mert igen, vele megtettem. Nem feküdtünk ugyan le, mert nem volt gumi, de már bánom. Meg kellett volna tennem. Nem csak a strigulák miatt. Felvidéki srác, már valószínűleg sosem fogunk találkozni. De ma MSN-eztünk egy kicsit, kérdeztem, hogy megvan-e még a taraja. Írta, hogy nézzem meg myvip-en. Megnéztem. A lélegzetem is elállt! Hogyan tudtam én kihagyni egy ilyen srácot, mint ő?! Annyira más, mint Zoli, és talán pont ez fogott meg benne. Valamilyen szempontból sokkal lazább. És az az ölelés... jó lenne, ha még egyszer együtt lehetnék vele. Sokáig bántam, hogy megcsaltam vele Zolit... hát mostmár azt bánom, hogy nem élveztem ki az együttlétünk minden egyes kis pillanatát. Még kicsit pityeregtem is a búcsúnál, ami életem egyetlen romantikus eseménye volt! Épp végeztem a szomorúan elfogyasztott ebédemmel. Körülöttem mindenki nevetgélt, várták, hogy induljanak haza... de én le nem tudtam venni róla a szemeimet... csendben evett pár asztallal odébb. Valamit jó lett volna mondani neki, mielőtt elmegy, mielőtt bekövetkezik az a pillanat, hogy többé már nem látjuk egymást. Felállt, elvitte a tálcáját... és odajött hozzám. Szólni sem tudtam. Egyfelől torkomon akadt minden hang, másfelől tele volt a pofám ischlerrel. Megállt mellettem, átkarolt, míg én hirtelen fel sem tudtam állni. "Most sietnem kell - mondta -, már várnak a kocsinál, de... talán még összehoz minket a sors." Én meg csak néztem bambán bele a hatalmas kék szemeibe. Láttam, hogy ő sem szívesen megy el. Nagyjából három másodpercig voltunk így, de nem tudom, az idő akkor megállt, miközben mégis rohant. Az a pillanat (Zoli ide vagy oda, akkor épp boldogságunk csúcsán voltunk, amit ezzel az éjszakával basztam el) örökre beleégette magát a szívembe. Szóval néztünk egymás szemébe, akkor már az asztalnál többen is minket néztek... sok ilyen egyéjszakás románc szövődött akkor este. Végül adott egy forró csókot a számra, majd kiment a teremből gyorsan, de lehajtott fejjel. Ennek öt hét múlva lesz egy éve. De még mindig úgy emlékszem minden részletre, mintha most történne meg velem. Nem tudom, mi fáj jobban: hogy emiatt veszítettem el Zolit, vagy hogy mégsem teljesedett be minden Punkkal, elvégre nem feküdtem le vele. Azt hiszem már tiszta és szerelemmentes fejjel, hogy az utóbbi.

Hétvégén volt időm sok kérdést feltenni magamnak, némelyikre asszem meg is van a válasz, de ez még nem biztos. Miért van az, hogy olyanok jelennek meg az álmaimban, akikre az életben alig figyelek, vagy ritkán találkozunk, mégis, álmomban olyan mély hatással vannak rám, hogy aztán hetekig nem tudom kiverni őket a fejemből? Ott van az egyik osztálytársam, akiről azt álmodtam, hogy a legjobb barátom. Aztán ott voltak még páran, de nem igazán emlékszem, milyen helyzetben voltunk éppen. Csak azt lenne jó tudni, hogy ezek a kis fantáziavideók végül hol érnek véget? Összefutnak majd valahol egy nagy valóságban? Vagy csak azt jelenítik meg a szemhéjam mögött, amit szeretnék? Fogalmam sincs. Van egy srác, akivel például tudom, hogy boldog lennék, talán nincs is senki, aki közénk álljon. Nevet nem írok le, mert sokan ismeritek. Nem tudja, talán nincs is mit tudnia, mert érzem hogy ez nem szerelem. Közel sem az. Még. De asszem jobb lesz, ha nem is válik azzá. Ha még lenne is köztünk valami, annak nem hiszem, hogy lenne jövője. Kár... de hát optimista vagyok, elvégre olyan illetőről van szó, akivel már volt, hogy kicsit közel kerültünk egymáshoz. Ne is kérdezzétek, hogy ki az a srác, mert úgysem fogom elmondani. Sajnálom, de ez az én titkom marad. Majd esetleg ha valami csoda folytán mégis lesz valami köztünk (amit kizártnak tartok), akkor úgyis elmondom. Ha meg nem, akkor minek? :)

Tegnpa csodával határos módon úgy voltam boldog, hogy alig ittam (zirka két sör, meg négy cent vodka), mégis valamiért olyan érzésem volt, hogy van értelme ebben a dimenzióban létezni. Egy nagyon kedves haverommal és egy barátosnémmal elmentem a régóta hirdetett Kispál koncertre. Borsos kis belépő volt (1400,- de én már előző nap megvettem a jegyet), de nagyon megérte szerintem! Igaz, hogy tegnap valamiért végig derűlátó voltam. Áruismeret órán össze is hoztam valami gyerekes akármit, de akik ismernek, azok is alig tudták elolvasni az írásom, úgy látszik, már elszoktam tőle. Úgy döntöttem, ide is lejegyzem, bár nem hiszem, hogy öt napon belül kipostázzák nekem az irodalmi Nobel-díjat érte... na, jól megszívtam megint a négerfaszt! Sehol sem találom azt a füzetet, szerintem bent felejtettem a suliban... de hol?! A kurva életbe!!! Ha valaki megnézi, nekem végem! írások, rajzok, minden hülyeségem benne van! Amiket nem a publikumnak csináltam, hanem hogy valahogy kiadjam magamból az érzéseimet, hogy ne traktáljak velük senkit lehetőség szerint, vagy max. 1-2 embert, ha szívesen meghallgat. Rájöttem, hogy ez a blog is azért jó, mert ide ha őszintén leírok valamit (lásd: hülye leány Pokolgép koncerten - ja, egyébként Adri mondta, hogy akkor is mindenki elmebeteg alkoholistának nézett... asszem nem járnak messze a valóságtól), akkor akit érdekel, hogy mi van velem, az elolvassa, akit meg nem, az nem. Ennyire egyszerű. És akkor nincsen az, hogy mindig csak sírok meg panaszkodok, meg ecet. Bár ma nem leszek itthon, vigyázni kell a két frissen ivartalanított cicánkra, kíváncsi vagyok, milyen napom lesz. Ha anyám nem áll neki póverkodni, akkor jó. Ha meg mégis, akkor megmondom faternak, hogy hozzon haza engem macskástól, aztán csókolom! Azoknak pedig, akik mennek Skanzen 42 koncertre (illetve az utána következőkre ) jó bulizást kívánok ezúton is, Horváth Balázsnak pedig üzenem, hogy bocs, hogy nem tudtam menni, majd legközelebb! Tudom, hogy ígéret szép szó... de hát a két kis cicuska... tegnap iskárolták ki őket... Még egyszer köszönöm annak a pár embernek, akiket barátnak merek nevezni, hogy kitartanak mellettem, és tudjátok: bármi kell, csak egy szavatokba kerül! Szeretlek Titeket!

Azt hittem, ennél jobban már nem utálhatom a Valentin-napot. Tévedtem. Rendszeresen befürdök vele minden évben, kivéve a tavalyit. Amennyire vissza tudok emlékezni, két alkalom kivételével magányos voltam. Az egyik kivételnél a srác fűvel-fával csalt, én meg hülye voltam, és mivel jobban szerettem annál, hogy elveszítsem, csak tűrtem. A másik Zoli volt. Aki ma megint összetört, megint kitépett belőlem egy darabot, aminek a helye fáj és vérzik. A külső sebeket el tudom takarni, azok hamar be is gyógyulnak. Jönnek majd újak, de azok piciny, felszínes kis csíkok. A belső fájdalom sokkal alattomosabb, mert ha kívülről nem is látszik, belülről jön, és a szív minden halk dobbanásával erősebb lesz. De hogyan hallgattassam el a lelkem, amikor halálért ordít? Úgy érzem magam, mint akit megcsonkítottak, elvettek tőle valamit, amit már soha nem kap vissza. Látni életem szerelmét egy másikkal, átölelkezve... azt hittem, leesek a bringáról. Még nagyobb lendülettel tekertem, olyan gyorsan tűntem el a szemük elől, amennyire csak tudtam. Akkor még inkább egyedül éreztem magam. Megálltam, elszívtam egy cigit, közben azon tanakodtam, hogy most hova menjek? A Nap szinte ugyanabban a pillanatban szállt le a domb mögé, mintha csak ő is el akarna hagyni, mintha nem akarna fényével és melegével oltalmat adni. Aztán elindultam a Promiba, hátha Panda még ott van. Úgy éreztem, ha nem beszélhetek valakivel, akkor tényleg megbolondulok. Hatalmas vágyat éreztem, hogy a forgalmas úton felkenjem magam egy autó szélvédőjére. Csak tekertem, tekertem és tekertem, két perc alatt ott voltam. Sehol senki. Leültem az egyik kőre, rágyújtottam, és képzeletem megint a régi időkbe vitt vissza. Mennyire boldog voltam akkor! Azóta alig egy év telt el. A lelkem, és minden mást odaadnék érte, ha visszamehetnék oda! Csak egyetlen percre! De nem. Kezdett hűvös lenni, sehol nem volt senki, csak néhány szerelmespár a padokon. Egy idő után aztán már nem tudtam gondolni semmire. Nem tudom, mennyi ideig ülhettem ott, csak hallgattam a zenét, szívtam a cigit, és hagytam, hogy könnycseppeim egymás után peregjenek le az arcomon. Lefelé néztem, senkinek nem kell látnia, hogy hirtelen az egész lelkem átvette az uralmat az arcom felett. Az élet fáj. De vajon jönnek még jobb idők? Lesz valaki, aki megfogja a kezem, és kivezet a sötétből? Ha igen, mikor jön már? És ha nem, meddig kell még itt tengődnöm ebben az Árnyékvilágban? Mert ez szó szerint az! Néhányan Zolit szólították Árnyéknak. Találó. Én inkább sunyi dögnek szólítanám - mostmár. Elegem van belőle! Valamelyikünknek el kell tűnnie. Vagy neki, vagy nekem. Még várok egy kicsit, aztán döntést hozok. Elmegyek innen olyan messzire, amennyire csak tudok, és soha de soha nem jövök vissza!

Bekövetkezett az, ami már évek óta nem fordult elő velem... beteg vagyok. Mandulagyulladás. Már csak ez hiányzott! Hála Istennek az a pár ember tartja bennem a lelket, akiket tényleg barátaimnak merek nevezni. Ezúton is szeretném megköszönni Nekik, hogy nem hagynak magamra, mert nekem már csak ők maradtak! Köszi Gyuri és Lilla! :)

 Zolival nem tudom, hogy megosszam-e az érzelmeimet. Félek, hogy megint csak az lenne, mint novemberben. Arra meg semmi szükségem. Inkább megpróbálom elfelejteni ezt az egészet, mintha csak álmodtam volna. Sokszor tényleg úgy érzem, nem is volt valóság, csak szerencsétlen képzeletem szüleménye. Mintha rajtam kívül már senki nem emlékezne rá. Az élet mindenkinek megy tovább, de nálam valamiért megállt. Valahogy még mindig ott vagyok a parkban, Vele... vajon ez mindörökre csak egy pillanatkép marad, vagy még lesz alkalmam átélni?

Bömbölt a zene, villogtak a fények, körülöttem mindenféle szerzet, többnyire hosszú hajú, feketébe öltözött emberek. Pokolgép koncert. Nem vagyok oda a zenéjükért, mégis kifizettem a belépőt, és a rosszulléteket leszámítva kint voltam. Túl sokat és sokfélét ittam ahhoz, hogy végig bent maradjak. Hogy miért mentem be mégis? Egyszerű. Épp indulni akartam otthonról, amikor egyik barátnőm felhívott, hogy Zoli, életem szerelme is ott van. Tudtam. Erre vártam egész héten. Bár november óta nem láttam, biztos voltam benne, hogy egy Pokolgép koncertet nem fog kihagyni. Reszkettek a kezeim, a lábaim, minden kis porcikám. Igyekeztem nem túl feltűnően mögötte állni a show alatt. Hát itt van... azóta nem láttam, hogy megmondtam a szemébe: még mindig szeretem. Akkor hátat fordítottam és eljöttem. Most azonban nem voltam biztos abban, hogy egyáltalán megszólítsam-e. Az imént említett haverina, Adri beszélgetett vele, szóba hozott engem is. Zoli váltig állította, hogy már nem szeret. Hazugság! Soha nem is szeretett! Különben április végén nem hagyott volna el. Amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, csak ő ezt nem tudta. Elég sok gondom volt, csak a sulival nem volt semmi baj, egyébként fekete felhők tornyosultak fölöttem. Négy hónapig jártunk... négy hónap a Mennyországban. És tessék, február eleje van... még mindig imádom, ugyanazzal a lángoló szerelemmel, mint az elején. Őt nem lehet csak úgy elfelejteni... Ő maga a felkelő Nap, ami ha lenyugszik, csak sötétség és hideg marad utána. Oda akartam menni hozzá, érezni az illatát, belenézni a szemeibe, azokba az angyali szemeibe, amiben a Pokol tüze ég, látni a csillogást selyemszálú barna haján, hallani bársonyos hangját... de hát mit mondtam volna neki? Hogy szeretem. De semmi értelme nem lett volna. Miért nem szólított meg? Ha beszélgettünk volna, annyi mindent elárultam volna Neki! Hogy amióta nincs velem, teljesen kihűltem, és minden más is megfagyott körülöttem. Kedvesem... végre látlak... életem szerelme... mondd, hol voltál ilyen sokáig? Miért hagytál el annak idején? Ha lenne bennem elég bátorság, közölném Veled, hogy imádlak, hogy nem vagyok képes aludni sem, mert amint lehunyom a szemeim, a Te arcod villan be, a csend a Te hangodon ordítja a fülembe a gondolatokat, minden kis légmozdulásban erős kezed gyengéd simogatását érzem... ott vagy mindenben, ami körülöttem létezik. Szívemben a Te szíved dobban, tudod jól. Mégis... még csak hátra sem fordulsz. Cica... miért csinálod ezt? Levélben sem merem megírni Neked, pedig ezer módja lenne. De még ha meg is írnám... sosem merném odaadni, vagy elküldeni. Csak akkor, amikor már késő lenne, amikor már nem lehetne mit tenni. Tudom, akkor sem reagálnál semmit. Pedig ha nem is tudod, gyakoroltam. Félelemből, mert igen, elismerem: félek nélküled élni. Most kint vagyok... hogy kerültem ide? Áh, ott vannak Petiék... talán maradt még vodka. Nem, megitták. De nini, az üveg ott van, ha jól látom... túl sötét van. Lehajolok, érzem, ahogy próbál belőlem minden érzésemen túl az eddig fogyasztott alkohol is előtörni. Gyorsan felkapom az üveget, és nagy lendülettel a földhöz vágom. Millió apró szilánkra törik... pont ahogy akartam. Felemelek egyet a földről, áh igen, elég éles. Nem akarok meghalni, csak megnyugodni. Tudom, hogy hol nem szabad vágni. Szívem és eszem szerint is megtenném, de valami belső erő visszatart. Talán a remény, ami csak velem együtt hal majd meg. A bal csuklómon ejtek egy vágást. Vérzik. De nem eléggé! Még egyet! Na még egyet! Most nem oldalt, hanem fölül! Ez az... a vérem lassan folyik le a kézfejemen, majd a kisujjamon, míg lecsöppen a földre. Nevetek. Nem tudom miért, de nevetek. Lenyalom. Isteni íze van, szeretem a vért, megnyugtat a látványa. Visszamegyek a tömegbe. Meglátlak... egymagadban állsz, bal csuklódon az a karkötő, amit egyszer nálunk felejtettél... amikor megtaláltam, majdnem elsírtam magam a boldogságtól, pedig akkor még együtt voltunk. De ott volt nálam valami, ami már felvette a rezgésedet! Emlékszem, felcsatoltam a kezemre, és amíg nem találkoztunk, le sem vettem. Az egy darabnyi Te voltál. Olyan volt, mintha fogtad volna a kezem. És az én bal csuklóm? Hoppá, ebből ömlik a vér! Már tiszta vörösesbarna az egész kézfejem, a kabátom ujja, és még a vágás fölött is, ahogy elmaszatoltam akaratlanul is. Újfent lenyaltam. Oda akartam lépni hozzád, hogy megkérdezzem, hogyan lehet elállítani a vérzést, mert mivel Te egészségügyiben vagy technikumon, biztosan tudod. De csak magamat járattam volna le még jobban. Egyszerűen lemosattad volna velem a vért. Azt a vért, ami csak érted folyik! Az összeset vidáman elcsorgatnám, ha azon múlna, hogy visszakapjalak! Annyira szeretném hallani a hangod! Nincs az az elektromos gitár, az a dobcucc, az a hangos ének, ami elnyomná a Te csodálatos, mélyen búgó, tűzből lett hangodat. Ezer közül is megismerném, és ha meghallanám, szaladnék felé, ahogy csak a lábam bírja. Mert minden muzsikánál szebben cseng! Az angyalok dalolnak így az égben! Úgy érzem, Te magad vagy a Mindenható. Uralkodsz élet és halál fölött, legalábbis ami engem illet. Fordulj meg, kedvesem, kérlek, fordulj meg! Hadd lássam azt a híresen ragyogó szempárt, azt a finom metszésű angyalarcot, amibe annak idején beleszerettem! Lényed foglya vagyok, csak Te tudsz feloldozni ez alól, de kérlek, ne tedd! Gyere vissza, ha csak egy ölelés, egy mosoly erejéig is! Vagy járjuk el az utolsó táncot, csak mi ketten, kizárva a külvilágot, ahogyan az álmaimban! Mennyire csodálatos lenne! Újra szárnyalhatnék, és nem szánalmas, törött szárnyú madár módjára haldokolnék a földön, várva, hogy valaki eltemessen, akár élve is. De csak állsz, és nézed a zenekar tagjait, a tömeget, meg sem mozdulsz. Vajon mi játszódik le benned? Egyáltalán tudod, hogy itt vagyok? Csak egy pillanatot kérek, amíg elmondom, hogy nem tudok nélküled élni... habár minek? Úgyis tisztában vagy vele. Talán még élvezed is, hogy a markodban vagyok. Áh, de mégsem... hiszen látszik, hogy már teljesen közömbös vagyok számodra, ha egyáltalán volt olyan idő, amikor nem voltam. Talán mégis szerettél? Nem volt hazugság minden szavad, az érintések, a csókok, az együtt eltöltött idő, a nevetések, minden apró butaságunk? Talán. Ezt már sosem fogom megtudni. Legszívesebben leborulnék a lábaid elé, és imába foglalnám Neked minden könyörgésem, minden vallomásom, minden gondolatom, mindent, amit csak irántad érzek. De nem tehetem. A zenétől nem is hallanál, a tömegtől nem látnál. Inkább kimegyek levegőzni. Még mindig csurom vér a kezem, már kezd száradni. Nem érdekel. Csak Te érdekelsz, mert nekem Te vagy az egész világ!

Mire visszaértem, Zoli már nem volt sehol. Talán kisurrant, de abban az egyben biztos vagyok, hogy nem akart találkozni velem. Lassan tíz hónapja, hogy visszavárom. Ha kell, várok tíz évet is. Nekem Ő az igazi. Előtte nem is hittem benne. De az Ő varázsa mindent megváltoztatott. Lassan, szinte hipnotizálva mentem ki a friss levegőre, mosolyt erőltettem az arcomra, és két haverommal némi beszélgetés után elindultunk hazafelé.

Megint eltelt egy hét... megint nem láttam Zolit. Hiába koslatok utána, ha egyszer valahogy mindig elkerüljük egymást. Ha tudnám, merre viszi az útja, elébe mennék, és ha legalább a másodperc törtrészéig a szemébe nézhetnék, már jobb lenne. Vagy még rosszabb. Lassan két és fél hónapja se kép, se hang felőle. Kezdem unni ezt a semmilyen helyzetet. Közben persze pörög az élet, bulik, Detox, és egyéb ilyen édes kis apróságok, amik felvillanyozzák az embert... meg amikor a boltban este negyed tízkor óvszert akartam venni szombaton, és nem volt, mit kértem rögtön utána? Tartós elemet. De félreértés ne essék, mp3 lejátszóba kellett. Először nem is esett le a dolog, hanem amikor a haverjaimnak meséltem, akik kis híján összepisilték magukat a röhögéstől... hát így lettem én Elemér. De legalább szép, napsütéses idő volt hétfő óta, ráadásul sulihetes voltam... szépeket rajzoltam, szokásos hullák, öngyilkosok, esetleg gyilkosság... de komolyan, ki, ha én nem?

Már egy ideje nem történt igazából semmi. Gábor becsajozott, összevesztünk, aztán kibékültünk, szóval most úgy áll a dolog, hogy barátok maradunk. Talán így lesz a legjobb. Zolit változatlanul nem láttam, változatlanul hiányzik... viszont írtam neki myvip-en egy levelet, válaszul arra, hogy azt igazolta vissza: nem ismer. Csak ennyit: "Kössz. :p". És csodák csodájára nem törölte ki olvasatlanul, hanem elolvasta! Nofene! Léteznek még csodák! Ma százágra sütött a Nap, suli után kint hesszeltünk a Promiban... olyan volt mint régen, csak Ő hiányzott onnan. Mennyi gyönyörű emléket ébresztett bennem az a háromnegyed óra ücsörgés a fűben! Talán van még remény, talán még visszakaphatom, valahol, valamikor... minden este vele álmodok, erről még egy elég béna és amatőr versem is született.  Ha megint másfél évet kell várnom rá, állok elébe. Ma valahogy megint több lett bennem a remény, és őszintén bízom benne, hogy nem hiába!