Azt hittem, ennél jobban már nem utálhatom a Valentin-napot. Tévedtem. Rendszeresen befürdök vele minden évben, kivéve a tavalyit. Amennyire vissza tudok emlékezni, két alkalom kivételével magányos voltam. Az egyik kivételnél a srác fűvel-fával csalt, én meg hülye voltam, és mivel jobban szerettem annál, hogy elveszítsem, csak tűrtem. A másik Zoli volt. Aki ma megint összetört, megint kitépett belőlem egy darabot, aminek a helye fáj és vérzik. A külső sebeket el tudom takarni, azok hamar be is gyógyulnak. Jönnek majd újak, de azok piciny, felszínes kis csíkok. A belső fájdalom sokkal alattomosabb, mert ha kívülről nem is látszik, belülről jön, és a szív minden halk dobbanásával erősebb lesz. De hogyan hallgattassam el a lelkem, amikor halálért ordít? Úgy érzem magam, mint akit megcsonkítottak, elvettek tőle valamit, amit már soha nem kap vissza. Látni életem szerelmét egy másikkal, átölelkezve... azt hittem, leesek a bringáról. Még nagyobb lendülettel tekertem, olyan gyorsan tűntem el a szemük elől, amennyire csak tudtam. Akkor még inkább egyedül éreztem magam. Megálltam, elszívtam egy cigit, közben azon tanakodtam, hogy most hova menjek? A Nap szinte ugyanabban a pillanatban szállt le a domb mögé, mintha csak ő is el akarna hagyni, mintha nem akarna fényével és melegével oltalmat adni. Aztán elindultam a Promiba, hátha Panda még ott van. Úgy éreztem, ha nem beszélhetek valakivel, akkor tényleg megbolondulok. Hatalmas vágyat éreztem, hogy a forgalmas úton felkenjem magam egy autó szélvédőjére. Csak tekertem, tekertem és tekertem, két perc alatt ott voltam. Sehol senki. Leültem az egyik kőre, rágyújtottam, és képzeletem megint a régi időkbe vitt vissza. Mennyire boldog voltam akkor! Azóta alig egy év telt el. A lelkem, és minden mást odaadnék érte, ha visszamehetnék oda! Csak egyetlen percre! De nem. Kezdett hűvös lenni, sehol nem volt senki, csak néhány szerelmespár a padokon. Egy idő után aztán már nem tudtam gondolni semmire. Nem tudom, mennyi ideig ülhettem ott, csak hallgattam a zenét, szívtam a cigit, és hagytam, hogy könnycseppeim egymás után peregjenek le az arcomon. Lefelé néztem, senkinek nem kell látnia, hogy hirtelen az egész lelkem átvette az uralmat az arcom felett. Az élet fáj. De vajon jönnek még jobb idők? Lesz valaki, aki megfogja a kezem, és kivezet a sötétből? Ha igen, mikor jön már? És ha nem, meddig kell még itt tengődnöm ebben az Árnyékvilágban? Mert ez szó szerint az! Néhányan Zolit szólították Árnyéknak. Találó. Én inkább sunyi dögnek szólítanám - mostmár. Elegem van belőle! Valamelyikünknek el kell tűnnie. Vagy neki, vagy nekem. Még várok egy kicsit, aztán döntést hozok. Elmegyek innen olyan messzire, amennyire csak tudok, és soha de soha nem jövök vissza!