Bekövetkezett az, ami már évek óta nem fordult elő velem... beteg vagyok. Mandulagyulladás. Már csak ez hiányzott! Hála Istennek az a pár ember tartja bennem a lelket, akiket tényleg barátaimnak merek nevezni. Ezúton is szeretném megköszönni Nekik, hogy nem hagynak magamra, mert nekem már csak ők maradtak! Köszi Gyuri és Lilla! :)
Zolival nem tudom, hogy megosszam-e az érzelmeimet. Félek, hogy megint csak az lenne, mint novemberben. Arra meg semmi szükségem. Inkább megpróbálom elfelejteni ezt az egészet, mintha csak álmodtam volna. Sokszor tényleg úgy érzem, nem is volt valóság, csak szerencsétlen képzeletem szüleménye. Mintha rajtam kívül már senki nem emlékezne rá. Az élet mindenkinek megy tovább, de nálam valamiért megállt. Valahogy még mindig ott vagyok a parkban, Vele... vajon ez mindörökre csak egy pillanatkép marad, vagy még lesz alkalmam átélni?
