Bömbölt a zene, villogtak a fények, körülöttem mindenféle szerzet, többnyire hosszú hajú, feketébe öltözött emberek. Pokolgép koncert. Nem vagyok oda a zenéjükért, mégis kifizettem a belépőt, és a rosszulléteket leszámítva kint voltam. Túl sokat és sokfélét ittam ahhoz, hogy végig bent maradjak. Hogy miért mentem be mégis? Egyszerű. Épp indulni akartam otthonról, amikor egyik barátnőm felhívott, hogy Zoli, életem szerelme is ott van. Tudtam. Erre vártam egész héten. Bár november óta nem láttam, biztos voltam benne, hogy egy Pokolgép koncertet nem fog kihagyni. Reszkettek a kezeim, a lábaim, minden kis porcikám. Igyekeztem nem túl feltűnően mögötte állni a show alatt. Hát itt van... azóta nem láttam, hogy megmondtam a szemébe: még mindig szeretem. Akkor hátat fordítottam és eljöttem. Most azonban nem voltam biztos abban, hogy egyáltalán megszólítsam-e. Az imént említett haverina, Adri beszélgetett vele, szóba hozott engem is. Zoli váltig állította, hogy már nem szeret. Hazugság! Soha nem is szeretett! Különben április végén nem hagyott volna el. Amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, csak ő ezt nem tudta. Elég sok gondom volt, csak a sulival nem volt semmi baj, egyébként fekete felhők tornyosultak fölöttem. Négy hónapig jártunk... négy hónap a Mennyországban. És tessék, február eleje van... még mindig imádom, ugyanazzal a lángoló szerelemmel, mint az elején. Őt nem lehet csak úgy elfelejteni... Ő maga a felkelő Nap, ami ha lenyugszik, csak sötétség és hideg marad utána. Oda akartam menni hozzá, érezni az illatát, belenézni a szemeibe, azokba az angyali szemeibe, amiben a Pokol tüze ég, látni a csillogást selyemszálú barna haján, hallani bársonyos hangját... de hát mit mondtam volna neki? Hogy szeretem. De semmi értelme nem lett volna. Miért nem szólított meg? Ha beszélgettünk volna, annyi mindent elárultam volna Neki! Hogy amióta nincs velem, teljesen kihűltem, és minden más is megfagyott körülöttem. Kedvesem... végre látlak... életem szerelme... mondd, hol voltál ilyen sokáig? Miért hagytál el annak idején? Ha lenne bennem elég bátorság, közölném Veled, hogy imádlak, hogy nem vagyok képes aludni sem, mert amint lehunyom a szemeim, a Te arcod villan be, a csend a Te hangodon ordítja a fülembe a gondolatokat, minden kis légmozdulásban erős kezed gyengéd simogatását érzem... ott vagy mindenben, ami körülöttem létezik. Szívemben a Te szíved dobban, tudod jól. Mégis... még csak hátra sem fordulsz. Cica... miért csinálod ezt? Levélben sem merem megírni Neked, pedig ezer módja lenne. De még ha meg is írnám... sosem merném odaadni, vagy elküldeni. Csak akkor, amikor már késő lenne, amikor már nem lehetne mit tenni. Tudom, akkor sem reagálnál semmit. Pedig ha nem is tudod, gyakoroltam. Félelemből, mert igen, elismerem: félek nélküled élni. Most kint vagyok... hogy kerültem ide? Áh, ott vannak Petiék... talán maradt még vodka. Nem, megitták. De nini, az üveg ott van, ha jól látom... túl sötét van. Lehajolok, érzem, ahogy próbál belőlem minden érzésemen túl az eddig fogyasztott alkohol is előtörni. Gyorsan felkapom az üveget, és nagy lendülettel a földhöz vágom. Millió apró szilánkra törik... pont ahogy akartam. Felemelek egyet a földről, áh igen, elég éles. Nem akarok meghalni, csak megnyugodni. Tudom, hogy hol nem szabad vágni. Szívem és eszem szerint is megtenném, de valami belső erő visszatart. Talán a remény, ami csak velem együtt hal majd meg. A bal csuklómon ejtek egy vágást. Vérzik. De nem eléggé! Még egyet! Na még egyet! Most nem oldalt, hanem fölül! Ez az... a vérem lassan folyik le a kézfejemen, majd a kisujjamon, míg lecsöppen a földre. Nevetek. Nem tudom miért, de nevetek. Lenyalom. Isteni íze van, szeretem a vért, megnyugtat a látványa. Visszamegyek a tömegbe. Meglátlak... egymagadban állsz, bal csuklódon az a karkötő, amit egyszer nálunk felejtettél... amikor megtaláltam, majdnem elsírtam magam a boldogságtól, pedig akkor még együtt voltunk. De ott volt nálam valami, ami már felvette a rezgésedet! Emlékszem, felcsatoltam a kezemre, és amíg nem találkoztunk, le sem vettem. Az egy darabnyi Te voltál. Olyan volt, mintha fogtad volna a kezem. És az én bal csuklóm? Hoppá, ebből ömlik a vér! Már tiszta vörösesbarna az egész kézfejem, a kabátom ujja, és még a vágás fölött is, ahogy elmaszatoltam akaratlanul is. Újfent lenyaltam. Oda akartam lépni hozzád, hogy megkérdezzem, hogyan lehet elállítani a vérzést, mert mivel Te egészségügyiben vagy technikumon, biztosan tudod. De csak magamat járattam volna le még jobban. Egyszerűen lemosattad volna velem a vért. Azt a vért, ami csak érted folyik! Az összeset vidáman elcsorgatnám, ha azon múlna, hogy visszakapjalak! Annyira szeretném hallani a hangod! Nincs az az elektromos gitár, az a dobcucc, az a hangos ének, ami elnyomná a Te csodálatos, mélyen búgó, tűzből lett hangodat. Ezer közül is megismerném, és ha meghallanám, szaladnék felé, ahogy csak a lábam bírja. Mert minden muzsikánál szebben cseng! Az angyalok dalolnak így az égben! Úgy érzem, Te magad vagy a Mindenható. Uralkodsz élet és halál fölött, legalábbis ami engem illet. Fordulj meg, kedvesem, kérlek, fordulj meg! Hadd lássam azt a híresen ragyogó szempárt, azt a finom metszésű angyalarcot, amibe annak idején beleszerettem! Lényed foglya vagyok, csak Te tudsz feloldozni ez alól, de kérlek, ne tedd! Gyere vissza, ha csak egy ölelés, egy mosoly erejéig is! Vagy járjuk el az utolsó táncot, csak mi ketten, kizárva a külvilágot, ahogyan az álmaimban! Mennyire csodálatos lenne! Újra szárnyalhatnék, és nem szánalmas, törött szárnyú madár módjára haldokolnék a földön, várva, hogy valaki eltemessen, akár élve is. De csak állsz, és nézed a zenekar tagjait, a tömeget, meg sem mozdulsz. Vajon mi játszódik le benned? Egyáltalán tudod, hogy itt vagyok? Csak egy pillanatot kérek, amíg elmondom, hogy nem tudok nélküled élni... habár minek? Úgyis tisztában vagy vele. Talán még élvezed is, hogy a markodban vagyok. Áh, de mégsem... hiszen látszik, hogy már teljesen közömbös vagyok számodra, ha egyáltalán volt olyan idő, amikor nem voltam. Talán mégis szerettél? Nem volt hazugság minden szavad, az érintések, a csókok, az együtt eltöltött idő, a nevetések, minden apró butaságunk? Talán. Ezt már sosem fogom megtudni. Legszívesebben leborulnék a lábaid elé, és imába foglalnám Neked minden könyörgésem, minden vallomásom, minden gondolatom, mindent, amit csak irántad érzek. De nem tehetem. A zenétől nem is hallanál, a tömegtől nem látnál. Inkább kimegyek levegőzni. Még mindig csurom vér a kezem, már kezd száradni. Nem érdekel. Csak Te érdekelsz, mert nekem Te vagy az egész világ!

Mire visszaértem, Zoli már nem volt sehol. Talán kisurrant, de abban az egyben biztos vagyok, hogy nem akart találkozni velem. Lassan tíz hónapja, hogy visszavárom. Ha kell, várok tíz évet is. Nekem Ő az igazi. Előtte nem is hittem benne. De az Ő varázsa mindent megváltoztatott. Lassan, szinte hipnotizálva mentem ki a friss levegőre, mosolyt erőltettem az arcomra, és két haverommal némi beszélgetés után elindultunk hazafelé.