PatkányBlog

Na igen, ez is megesett, csalódnom kellett megint valakiben, akiben pedig megbíztam. Nem, szerencsére nem Gáborról van szó, bár ez csak nézőpont kérdése, mert a szóban forgó illetőnek is Gábor a neve. Ma megtudtam Nyautól, hogy amikor még nem tudta a srác, hogy mi együtt vagyunk, elég szépen lefikázott engem, és ez nem gyengén szarul esett. Pont ő... akik régóta olvassák ezt a blogot, talán emlékeznek még egy áprilisi bejegyzésre, amikor megemlítettem, hogy a sok trógerrel szemben állítólag ő volt az egyetlen, aki kiállt mellettem. Legalábbis Budai Adri akkor ezt mondta, de hétfőn még rákérdezek, hogy ez tényleg így volt-e. Mert ezek után már valahogy nem nagyon hiszem, hogy tényleg úgy történt minden. Hm, hogy egy új frizura mennyire meg tudja változtatni az embereket... Nyaunak csak annyit mondtam, hogy ha esetleg majd kérdezi tőle ez az emberke, hogy miért nem állok szóba vele, akkor annyit mondjon neki, hogy ne legyen meglepve. Szerencsére a dolgokon nem változtatott sokat, de azért még rosszul esik. Mert ha valami huszonötödik senki lenne a parkból, akkor azt mondom, hogy oké, azt csinál és pofázik, amit akar, de éppen ez az, hogy nem... áh... LOL!!! Tekében majdnem elsírtam magam, de akkor Andi elmesélte, hogy őt is szépen elhordta mindenféle tehénnek, meg ilyen apróságok. Hát akkor el lehet képzelni, hogy rólam miket oszthatott. Bele se nagyon merek gondolni. Szívem szerint jól lejáratnám a barátnője előtt, ha már olyan boldog, hogy megint együtt vannak, de nem akarok lesüllyedni arra a szinre, amin (úgy látszik) ő is van. Oké, Nyau megmondta, hogy akárki akármit mondhat, ő ugyanúgy szeret engem, de attól még tényleg szarul esett! Sokáig filóztam rajta, hogy Tesómnak el merjem-e mondani, de aztán úgy döntöttem, hogy miért is ne... de a gondolkodás jogos volt, ő is kiakadt. Naná, hát a közös gének... nekem sem lenne őszinte a mosolyom, ha valaki róla osztana olyanokat, mint ez a gyerek rólam. Viszont nála meg Ákossal van valami alakulóban, úgyhogy tessék neki szorítani! :)

Ma boldog voltam. Fáradt, de boldog. Holnap találkozunk, gyakorlat után, végre megint vele lehetek, és hiába próbáltam ide képet feltölteni, nem engedi a rendszer... annyi, de annyi tervem van! Márciusra, tavaszra, nyárra, őszre, és decemberre, és utána fehérség van... de vidám fehérség! Mint amikor az ember a Napba néz. Vagy csukott szemmel elképzeli a tűz melegét, ahogy lágyan átjárja a teste és lelke minden kis zugát, és örül, hogy élhet, hogy megkapta ezt a kincset, és néha majdnem elhajította, most őrzi, őrzi, őrzi... egyszer majd ha jobb lesz az idő, szerintem majd májusban, elviszem a kápolnához. Szerintem tetszene neki. Meg ott tényleg csönd van. Hányszor és hányszor próbáltunk egy kicsit elbújni a világ elől, de sosem sikerült, a zaj és a sok ember utolért minket, szerettünk volna egy kis időre árnyékba burkolózni, de sosem sikerült, úgyhogy tényleg elviszem majd oda. És oda is (az nincs is messze a kápolnától) majd egyszer, ahonnan be lehet látni (legalábbis pár éve még be lehetett látni) az egész környéket, több kilométerig, és valami gyönyörűszép! Azt tudom, hogy ő is szereti az erdőt, és tudom azt is, hogy ő megértené a gondolataimat, ha már olvasni tud bennük, és elmagyarázná nekem a tücskök és a baglyok beszélgetését, velem hallgatná a szél suhogását, este velem fejtené meg a csillagok állását... biztos vagyok benne. Van bennünk valami, ami ugyanolyan. Sokmindenben különbözünk, de több dologban egyezünk, és azt hiszem, ez adja meg mindennek a varázsát. Nyáron bulizunk, ha minden jól megy: Rockmaraton, Pollen, helyi különlegességek... utána lemegyünk a parkba, eldőlünk a fűben, és szerintem akkor is azt fogom érezni, amit most: végtelen nyugalmat és boldogságot, és örök hálát az Istennek, amiért részem lehet ebben. Ez egy igazi csoda. De tényleg igazi csoda! Fölösleges volt minden eddigi félelmem, ő tényleg megért engem, és soha nem tart hülyének, akármit is csinálok. Ha el is megy valahova, mindig visszajön, és én annyi mindent szeretnék megmutatni neki, amik nekem nagyon fontosak, de a legfontosabbat csak akkor láthatja, ha a víztükörbe néz. Akkor látszik meg az ember teljes valója és mélysége, az fejezi ki a legjobban, hogy nem csak a felszín vagyunk, hanem alatta van még valami, amit szavakkal leírni nem lehet, azt megélni kell. Én kezdek elmerülni ebben a mélységben, az ő lelke mélységében, és ami a legszebb: ugyanúgy szabadon tudok lélegezni, mint előtte. Megtaláltam, akit egészen eddig kerestem, de csak kicsi, halovány részeit fedeztem fel olyanokban, akik arra sem lennének méltók, hogy az árnyékai legyenek, hiába minden iskolai végzettség vagy hihetetlenül hosszú haj ellenére. Számomra ő a tökéletes férfi, még ha ezt egy ideig nem is vettem észre. Sőt. De az már a múlté... már előre nézek, és megint tudok mosolyogni naphosszat... megint... életemben talán először. Mikor Zoli volt, akkor is boldog voltam, de tőle negyedennyi szeretetet, törődést és kedvességet nem kaptam. A többiről meg mélyen hallgatok, mert azok aztán... de mindegy. Mostmár minden rendben lesz. Tudom. :)

Az első közös ünnepünket "ültük" (álltuk, mentük, ittuk) tegnap Gáborral: a születésnapját, a huszonkettediket. A hét többi részét fölösleges említenem, anyám beteg és állandóan hiszterizál, nem tud a valagán maradni, az osztálytársaim még mindig hülyék, de a kedd az jó volt... azt le is írom. Úgy kezdődött, hogy megkértem Gábort, hogy ha nem nagy gond, akkor jöjjön má' ki elém a sulihoz, elvagánykodok a tyúkoknak is, meg minden... aztán jött az sms, hogy nem tud jönni, majd Promiban találkozunk, reméli megértem, imád, stb. Egy pillanatra azt hittem, már valami gáz van. Szóval hetedik óra után iszkiri le a parkba... jó oka volt, hogy nem jött: ott volt három osztálytársa, meg még a Promis csapatból pár emberke, és még Iza is, és ittak. Érdekes, mert pont aznap délelőtt mondtam Moncsinak, hogy én inni akarok, csak nem tudom hogy miből és hogyan. Szóval megoldódott a problémám. Addig-addig vedeltünk, míg ránksötétedett. Addigra már a hangulat is jó volt, és öt óra tájban lett egy olyan ötletem, hogy ez a srác nem fog hazamenni a hétórási busszal... na nem mintha bántam volna, megy busz később is. Boldog voltam, és szívből örültem, hogy velem van, elég illúzióromboló lett volna, ha a szokásos időben hazament volna... de nem is tette. Dina kitalálta, hogy nézzünk fel Tekébe. Oké, felmentünk. Gáborral beültünk a nemdohányzóba, mint általában. Itt a legtöbbször csend, nyugalom, és sötét van. Szóval nyugodtan lehet beszélgetni. Szegénykém ki a is fakadt, elmondta hogy mennyire átbaszta egy nagyon jó haverja, meg egy csomó olyan dologról beszélt, amit szerintem érthető, ha nem írok le ide. Aztán történt valami, amitől már tényleg megijedtem, de nem kell semmi rosszra gondolni. Ezt amúgy sem szeretném világgá kürtölni, igazából csak ránk tartozik, de hogy én embert ilyen őszintének még ritkán láttam, az szent igaz. Aztán persze jobban lett, és minden visszatért a régi kerékvágásba. Kikísértem a buszmegállóba, ájlávjú, meg minden ami kell, boldogság, öröm... és nem is kellett olyan sokat várni a péntekre. Úgy volt, hogy nem kell bemennünk majd suliba. Nem is kellett, helyette mehettünk dolgozni. Négykor holtfáradtan indultam haza, még át sem öltöztem, csak cipőt váltottam (ja, és le lettem baszva, hogy miért nem tudok most az egyszer nyolc órát bent maradni, hát talán mert programom van!!!), aztán uccu haza, fürdés, smink, frizura, nincs-egy-rongyom-amit-felvegyek-hiszti, kiegészítők, és hoppá, máris nemsokára hat óra, irány a bolt, aztán Promi elé. Vigyorogtam egész úton, ez feltűnt az eladónak is, rutinból nyúlt a kék Golden Gate felé... rohanok Promihoz mint az őrültek... Gábor sehol. Csattogtam a rágómmal, hát gondoltam ezt csak meghallja, akkor meg úgyis tudni fogja, hogy én vagyok... még a fülhallgatókat is kiszedtem, süketkét kikapcsoltam, és ahogy oldalra néztem, hogy a zsebembe tegyem, akkor láttam meg, hogy ott áll a Művész Presszónak támaszkodva, mosolyog mint egy angyal... és mindemellett istenien nézett ki. Bakancsba tűrt terepmintás nadrág, bomberdzseki, és még a szép hosszú haját is fújta a szél, a fény a szemeiben... hát valami gyönyörű látvány volt. El tudtam volna még nézegetni egy darabig. Előtte nap Dina hívott minket Tekébe, hogy koncert előtt még menjünk fel. Oké, irányba is kerültünk. Mikor felértünk, sehol senki, csak egy-két, szinte vadidegen ember. Persze egy percen belül berontott a jónép, mi be is menekültünk megint a nemdohányzóba. Sör, cigi, rágó, boldog összebújás, nagy szerelem, igazi forró nagy szerelem... még pálinkát is sikerült innom, pedig ő nekem vodkát kért... na nem baj, ez egyszer letoltam a torkomon azt is. Közben mindvégig ott lapult a zsebemben az ajándéknak szánt öngyújtó, ami szerintem egészen szépre sikerült: fém, kissé gyöngyházfényű bordó, de mégsem buzis, és bele lett gravírozva, hogy ÖRÖKKÉ. Mikor Dya barátnője behozta gyakszira, én olyan boldog lettem tőle... nekem tetszett! Na mindegy, akkor még nem mertem odaadni neki. Azt hiszem, a megfelelő pillanatot vártam. Akkor és ott azt akartam, hogy velem foglalkozzon (oké, egy szavam sem lehet, mert végig mást se csinált). Ezt én nem értem. Zolit is nagyon szerettem, de ennyire mégsem! Hm, na mindegy. Nyolc óra körül kiültünk a többiekhez, Aranyi kivételesen nem csapta a szelet, talán mert ezúttal a barátnője is ott ült mellette. Bár Gábor esküszik rá, hogy neki nem az a csaj kell, hanem én. Lehet, de nekem nem ő kell, hanem Gábor, szóval ennyi! Közben kiderült, hogy hárman leszünk, akik ünnepelni fogjuk a születésnapját. Azt mondta, hogy nem baj, én ott vagyok, és az a fontos. Persze láttam a szemén, hogy bántja, amiért magára hagyták, és teljesen meg is értem. Az egyik a buszt késte le, a másik pénzt nem tudott szerezni, a harmadikkal nemrég összevesztek... szóval volt gond. Na lényeg a lényeg, hogy valamikor kilenc után lementünk Zughoz. Sehol semmi. Se kép, se ember, se hang. Bejárat zárva. Na mondom ez aztán remek, még a koncert is elmarad. Kiderült, hogy nem, csak a nemdohányzó felől kell bemenni. Oké, jegy megvesz, sör kap, cigi meggyújt, Nyaut átkarol, és elvoltunk. Nemsokára megjött haverja is, ő azon nyomban meg is szülinapolta. Na akkor jött el az én időm. Zsebembe nyúltam, kivettem az öngyújtót, megfogtam a kezét, és a másik kezemmel a tenyerébe csúsztattam, "boldog születésnapot, Nyau", és akkor jöttem rá, hogy valamit elfelejtettem... úgy gravírozták meg, hogy ha rágyújt, akkor látszódik a felirat - ha jobbkezes. De ő nem az. Na mindegy. Először nem látta, aztán megfordítottam, és úgy már világossá vált neki minden. Azt hiszem, tényleg nagyon örült neki, mert szélesen mosolygott és úgy csillogtak a szemei, hogy hűha! Később bevallotta, hogy majdnem elsírta magát, annyira meghatódott. Azt este hátralévő részében nem telt el tíz perc úgy, hogy ne mondta volna el, hogy mennyire szeret, öt perc úgy, hogy nem csókolt meg, és kettő úgy, hogy nem volt velem. Hát igen, nem akarok nagyképű lenni, de vele tudjuk értékelni egymást. Ugyanakkor vérzett a szívem, amiért az este nem végződhetett úgy, ahogy terveztük, de huszonharmadikán Auróra koncert, és utána azt már nem lehet kihagyni. Szegénykém egyre többet ivott, de hát neki szabad, és még így sem mondott vagy tett semmi olyat, ami nekem rossz lett volna. Buli volt, na! Koncert után felmentünk még kicsit Tekébe, ahol ki mással találkoztunk, mint a mi Varga Dani náci tetű barátunkkal. Na akkor már félni kezdtem kicsit... elvégre miből tartott volna neki kiprovokálnia akármit is? Gáborról meg tudom, hogy nem hagyta volna magát, ami szerintem teljesen érthető. Na mindegy. Ott volt még Zil és Dina is, meg egy csomóan még, de most csak velük kettőjükkel foglalkozom: ugyanis ők megígérték, hogy ott lesznek Zugban. Hát persze. Nem voltak ott. Egy ideig vártuk őket, aztán tíz után már kezdett világossá válni a dolog: nem fognak jönni. Dina később tőlem kért bocsánatot, de szerintem joggal mondtam neki, hogy ne nekem ossza ezt, hanem Gábornak. Zil meg... a tököm tudja. Minden esetre rosszul esett neki, és én ezt teljes mértékben megértem. Zárórakor elléptünk, de legalább nem kellett csöveznie, mert ott tudott aludni haverja öccsénél. A kistesconál még beszélgettünk egy jó fél órát, ami szegény Nagyinak nem nagyon tetszett (ő a haverja), de hát ez van. Most pedig fél órán belül fent lesz msn-en. Soknak tűnik... csütörtökön a két perc is két órának tűnt, amikor tényleg a suli előtt várt, és a tetves tanár hiába tudta ezt, nem engedett volna el öt perccel előbb. Na mindegy. Legközelebb viszont csak szerdán látom, ami megint cinkes, de esténként még mindig ott az msn. Imádom ezt a srácot, nagyon nagyon nagyon, és ami abba az öngyújtóba lett gravírozva, azt komolyan gondolom, halálosan komolyan. Egyébként neki állítólag azt jósolták, hogy huszonkét évesen éli majd meg az igazi szerelmet. Hát nem tudom, ha ő mondja akkor biztosan úgy van... de hogy nekem tizenkilenc évesen beütött a cuccos, az már tuti!

Na, végre rászántam magam az írásra. Eddig kissé elfoglalt voltam, köcsög suli, köcsög gyakorlat, köcsög leltár, köcsög főnök, köcsög mindenki-aki-beszól, köcsög osztálytársak, köcsög világ! De történtek ám jó dolgok is velem! Például elismerték a művészetemet. Jó, ez kissé nagyzolás, aláírom, de ha már lúd, érjen nyakig. Egyik írásomat feltettem a netre (a többi gyökér írásom mellé, úgysem mondom meg, hogy hova), és egész jó kritikákat kaptam rá. Az alap még 2006. novemberében megvolt, csak aztán elhagytam a füzetet, amibe leírtam, és már nem volt kedvem megint lekörmölni, azt hiszem, durcás lettem, vagy mi... na mindegy, mivel eszembe jutott, hogy a történetet mostmár lehetne folytatni, ezért mégis újraírtam, bumm fel netre, és ennyi! Siker! Az élet igazán csodálatos, csak sajna néha vannak zavaró tényezők, mint például egy hisztis anyuka, némi idegbajjal. Néha azon filózok, hogy ki kéne löknöm az ablakon, de akkor meg én kerülnék sittre, gond, gond, gond... elköltözni még nem tudok, ez is gond. De nem baj, megoldom, megoldom, megoldom... a világ néha tényleg nagyon gonosz tud lenni, de már van ami erőt adjon a mindennapokhoz, és ezért van is egy kis lelkiismeret-furdalásom, amiért olyan régóta nem volt blogbejegyzésem... egy ilyen remek kapcsolatnak minden percét le kéne jegyeznem, hogy még ha el is felejtek valamit, akkor itt újra tudom olvasni, és megint eszembe jut, hogy még ha rossz is a kedvem néha, voltam én boldog is, és leszek is! Egyébként most is az vagyok. Egyedül ücsörgök, anyámék másfél órája mentek el, és csak holnap valamikor jönnek haza, Tesóm felvételizik (sok sikert!!!), még vár rám a takarítás meg ez-az-amaz, de utána háromtól tízig kezeimben lesz a világ, és megint hülyeségeket fogok beszélni, mint mindig mostanában, szemébe nézek és a gyönyörű hosszú haját birizgálom majd... apropó, hosszú haj! Rájöttem arra is, hogy én tulajdonképpen tényleg nagyon el voltam tájolva pár hónapig. Úgy értem, mit ettem én Hercin?! Alkatra olyan, mint egy fültisztító pálcika. Kicsi és vézna. Az arca sem túl szép. A haja meg hiába hosszú, a héten megfigyeltem, hogy szarrá van töredezve. Szóval juj. Gyakorlaton még mindig a kirakat körül lebzselek, ha éppen nem a leltárellenőrzéssel húzzák az agyamat, de már nem miatta... csak úgy megszokásból. Április óta minden szabad pillanatomban a kirakaton bambultam ki a világra, már tényleg nem tudnék mást csinálni... és nem is akarok, azt hiszem. Szeretem figyelni az utcákat, és tudom hogy mindettől függetlenül egyszer még ki fogok menni Parásztára, de csak az érzés miatt... mert az az igazi, hamisítatlan külváros. Ha mást nem, akkor majd szólok Dyának, aztán ücsörgünk meg dumálunk egy sort. Szerintem egész jókat lehetne írni így Parászta után. Annyi szép hely van ebben a városban és a környékén, de erről olyan kevesen tudnak! Idén nyáron, ha sok időm lesz (nem úgy, mint tavaly nyáron ugyebár...) akkor ezer, hogy menni fogok... busszal, bringával, gyalog... tökmindegy, csak menjek már! Egyre jobban unom a telet. Most az is eszembe jutott, hogy érvényét vesztette a "Parásztai házak" című nótám, újat kell kitalálnom. Az ám, de honnan? Na sebaj, majd ha berúgok, úgyis eszembe jut valami. Viszont tegnap Gábor mondott valamit, amin azért úgy nem gyengén megütköztem... hogy amikor Kakasdon voltunk, akkor ugye engem Palkó Zoli hazavitt (ezer hála ezúton is!), és mikor visszamentek (mert Gábor is elkísért :), egyik barátnőm, akiről aztán végképp nem gondoltam volna, nagyon érdekesen közelített Gábor felé. Mikor pedig ő mondta a csajnak, hogy hagyja békén, ő csak annyit válaszolt erre, hogy "miért, a Szilvi most úgysincs itt!". Hát ez aztán szép!!! Imádom, mikor ilyen megbízható emberek vesznek körül! Most nem azért a két forintért, de én csak akkor mondanék ilyet pasinak, hogy már úgysincs itt a barátnőd, ha félreérthető szándékkal közelednék hozzá... illetve dehogyis... ez eléggé egyértelmű szándék volt. Vagy csak én vagyok paranoiás? Na mindegy, úgy igazából nem is érdekel. Jó, persze hogy érdekel... ugrott a bizalom, ebből már nem tudja kimagyarázni magát... előző nap még többek közt az én vállamon sírt, mert a nagypapája haldoklott. Én nem Gábort féltem, tudom, hogy affelől nem kell aggódni... viszont a lányt ismerem annyira, hogy tudjam: nem a megrendíthetetlen hűség mintapéldánya. De azt a legvadabb álmomban sem gondoltam volna, hogy pont annak a barátjánál próbálkozna be, akivel tényleg tök jó barátnők... mert én eddig azt hittem, hogy azok vagyunk. Én is bőgtem már neki, ő is nekem, egálban vagyunk. Húúú, de akkor is! Na mindegy. Rajta fogom tartani a szemem. Egyébként minden rendben, csak néha túl nagy a zsongás. Gyakorlat, suli, zajos kocsmák, sehol semmi csend. Tegnap este, amikor mentem haza a pályaudvarról, leültem egy padra, és az tök jó volt. Egy óra hosszat ücsörögtem ott, de hogy min járt az agyam, arról fogalmam sincs. Pedig józan voltam, teljes mértékben józan. Agyaltam egyszer ezen a "Szilvi most úgysincs itt" dolgon, és hogy mi lenne, ha esetleg mégis történt volna valami... de több már nem ugrik be. Örültem a csendnek és a sötétségnek, hogy végre nem vagyok magányos, hogy kiábrándultam Herciből, új esélyt kaptam élni, az elmúlt egy hónapban végig boldog voltam, kivéve mikor anyám bedinkult, de az is max pár óra egy nap, szóval ki lehet bírni. Mindent összevetve jól érzem magam. Ja, és eszem ágában sincs menni februárban a Pokolgép koncertre!

Igen, bekövetkezett: engem is megtalált a régen várt boldogság. Véget ért a magány, és most megint minden új értelmet nyert, van miért fölkelni reggelente és van miért elaludni éjszakánként. Egy ideje rémálmaim sincsenek, azt hiszem. Hogy szerelmes vagyok-e? Ezt még talán korai lenne kijelenteni, de az tény és való, hogy jobban érzem magam, mint az elmúlt jó néhány hónapban. Persze azért van néhány dolog, ami nem változik. Ugyanolyan dilis maradtam, mint eddig voltam. Foxinak is vannak hülye gondolatai, de ennek is örülök, jól megértjük egymást, van közös témánk, sokmindenben hasonlítunk, de mégsem vagyunk egyformák... szóval éppen ideális. Kérdezték többen is, hogy most akkor mi lesz Hercivel? Mi lenne? Ő megmarad csodálatom tárgyának, és ahogyan eddig, úgy ezutánis mosolyogni fogok, ha látom elsuhanni a kirakat előtt. Aki szép, az szép. És ő csodálatos. Viszont tahó. Én is az vagyok, de én másképp. Ő rosszindulatból vagy védekezésből, én buliból, és általában nem ok nélkül. Na de hagyjuk ezt. Közben kiderült, hogy a keritanárnőm egy kétszínű dög. A szemembe tette a szépet, hogy ő mindenképpen akar engem indítani a bestofszakmunkáson, erre kiderült, hogy ketten szavaztak ellenem, amikor a nevem szóba jött. Az egyik Péterfiné volt, ahogy sejtettem. Valahol meg is értem szegény öregasszonyt, de Lampek után nyomoznom kellett. Sallainé nem akarta elmondani, hogy ki volt a másik, az angoltanárnőt mondjuk én felejtettem el megkérdezni, ez az én hülyeségem volt. De aztán a csajok mondták, hogy csak Lampek lehetett. Hát nagyszerű! Felnőtt ember, miért nem tudja a szemembe mondani, hogy nincs velem megelégedve? Ja, és miért voksolt ellenem? Mert én állítólag elszúrtam egy dolgozatot! Az a nagy elszúrás az volt, hogy kb. hét-nyolc képletből egyet elrontottam, mert nem ott járt az agyam. Ennyi! Szóval legyen csak megint sulihét, ezt még számonkérem tőle. Mondjuk sok vizet nem zavar, mert ígyis-úgyis megyek, megmutatom neki hogy érdemes vagyok arra, hogy hónapokkal előbb befejezzem a sulit, és kézhez kapjam a rühes szakmunkásbizonyítványt, és hogy le tudok érettségizni, mert nem vagyok hülye!!! Csak lusta. De az már más. Utána meg a tanári kar fele kinyalhatja a hatalmas, fehér seggem, és megcsókolhatják a vadonatúj bakancsomat! Tibkával is beszéltem ma, neki mondjuk lehet baja... nagyon valószínű, hogy nem fog velünk ballagni, vagy én nem tudom, ugyanis mindenből bukásra áll. Kár érte... megkedveltem, na! Ami történt, az pedig már megtörtént, nem érdekel különösebben. Szép emlék, és kész. Most a jövőre koncentrálok, ha már egyszer meggyógyultak a szárnyaim.

Tudom, már régóta nem írtam, de azt hiszem, hogy sejtettem előre, mi fog történni. Suli utolsó napján sikerült találkoznom Lolácskával, bár az egész nem tartott öt percig. Utána néhány sms, de csak a szokásos. Nem rettent el attól, hogy hosszú idő után újra látott, ez valamelyest megnyugtatott. A karácsony teljesen kivett az észből, úgy éreztem magam, mint egy egy kis hal, ami sodródik az árral, bár meg kell jegyeznem, jó volt. Huszonharmadikán Pitbull koncert volt, hát azt bűn lett volna kihagyni! Újra találkoztam Foxival, és néhány sör után már volt bátorságom úgy bújni hozzá, ahogy szerettem volna. Így hát most hivatalosan is együtt vagyunk, Varga Dani legnagyobb örömére. Állítólag nem gyengén leesett az álla, amikor minket együtt meglátott... nem csoda, Foxival jó haverok, engem meg ki nem állhat (és ez kölcsönös). Na mindegy. Szenteste napján kissé másnapos voltam, de azért segítettem, amit tudtam, jöttek mamáék is, szóval tiszta jó volt minden. Annyi volt a cink, hogy a bakancs nem érkezett meg Kétyről, így azt csak tegnapelőtt tudtam átvenni. Szóval szenteste: anyai nagyszülők és nagynéni, könyvek, DVD-k (mégis kaptunk tizennyolcaskarikás filmet, hiába fogadkozott anyám, hogy olyat soha többé :), parfüm, ruha, szóval boldogság volt. Apa is majd' kibújt a bőréből örömében, amikor meglátta, hogy a kedvenc rajzfilmjét kapta meg DVD-n hármunktól (Dzsungel könyve, haláli aranyos kis mese, mindenkinek tudom ajánlani). Anya megint porfogót (mécsestartót) kapott, azt tesóm vette neki, csak a költségek voltak közösek. Mondjuk mák, mert nekem lövésem nem volt, hogy mit hozzon neki az én Jézuskám. Ja, meg kapott még két szép golyóstollat is. Elvoltunk mint a befőtt, römiztünk, egyszer talán sikerült is nyernem a kb tizenöt menetből. Szidta mindenki a püspököket, a papokat, de én már megszoktam, az én családom... utána úgy aludtam, mint akit fejbecsaptak. Másnap (25-én) délután mentünk Patajra másik mamámhoz. Előtte még jött unokatesóm és a barátnője, tőle egy olyan cuki fekete macskaboszorkányt kaptam, hogy nagyon! :) Szóval Pataj. Az a kis, falunak is alig nevezhető, Isten háta mögötti, civilizációtól távol maradott házhalmaz, amit Bács megye kispolgárai, sznobjai és trógerei töltenek meg. El sem hiszem, hogy az én apukám ott nőtt föl. Ráadásul az utolsó utcában, ami aztán tényleg borzalmas... kopott, és iszonyatosan hideg, nyüzsögnek a pókok, és még ott van szegény mama, akinek a hülyeségeből egy hatkötetes regényt lehetne kiadni. Ha fél órát vagyunk ott, nekem az is sok, hiába szeretem az öreglányt a magam kis primitív módján. De nem, mi két napig ott dekkoltunk. Internet nuku. Oké, tévé az van, de hát mit kezdjek vele? Nem szeretem a tévét, ellenkezik az elveimmel. Egy jó műsor volt: a Macskafogó. Közben Tesóm a hajamat simította... nagyon komoly lett! :) Huszonhatodikán este elmentünk keresztanyámékhoz János-napot ünnepelni. Ott voltak a kedvenceim: bunkóék és Dekóder (srácnak úgy járnak a szemei mint egy kódleolvasó, így Tesóm elnevezte Dekódernek... egy eszméletlenül nagy kretén, hiába jár egyetemre, aki köszönni nem tud, csak sztárolni magát hogy ő délután ivott ám pálinkát, az hozzám ne szóljon), keresztszüleim hasonló észjárású idősebb fia, a lányuk, aki az egyetlen normális lény volt a nagy dunapataji társaságban, és a legkisebb fiuk, aki egy igazi kis gyökér. Na mindegy, bánatomban bekajáltam, Judit jó kajákat dobott össze megint... minden évben ugyanaz, de nem bánom. Sőt, egy negyed órára még internethez is jutottam, majdnem összecsókoltam a monitort örömömben. Írtam gyorsan egy emilt Foxinak hogy holnap mikor meg hol találkozzunk, megnéztem a közösségi oldalakat, felmentem kicsit msn-re, és máris jobban éreztem magam. Később Foxi fel is hívott, hogy csütörtök délután három óra a kórháznál okés-e? Természetesen. Be voltam sózva, nem tudtam hogy miért. Akarom is ezt a kapcsolatot, ugyanakkor érzem hogy most már nincs szabadság, nincs kötetlenség, nincs ész nélküli lábszétpakolás, nincs férfiak molesztálása, és ilyenek. Megéri? Azt hiszem, igen. Egy hét híján húsz hónap magány után az ember értékelni tudja, ha valakinek megfoghatja a kezét. Hogy Foxi milyen? Hát... nem egy Adonisz, az tény és való. Nálam úgy fél fejjel magasabb, hosszú hajú, viszonylag erős alkatú... és be kell vallanom, oltári jó fej! Ez tipikusan az az eset, amikor nem a külső számít. Vele azt hiszem, jól érzem magam, eddig jól megértettük egymást... leszámítva a tegnap estét, amikor háromnegyed kilenckor felhívott, hogy megyek-e Tekébe. Mondtam, hogy már itt vagyok. Oké, ő is jön majd. Kimentünk Evelinnel vécére (végre ütköztünk, hónapok óta nem láttam a szép diszkós fejét! :), akkor hívott valamilyen Viki, hogy Zugban koncert van, és Herci is ott bulizik. Azonnal le akartam menni, de hát meg kellett várnom Foxit is, szóval cinkes volt... nem jött, nem jött... közben Zillel lementünk Zughoz olyan tíz óra körül, én be is akartam menni, csak elhagytam a pénzem. Visszamentem Evelinékhez Tekébe, ott sem volt a mani. Hát mondom remek! Annyi még maradt, hogy két sört megigyak, de annyira el voltam kámpicsorodva, hogy nem is igazán kívántam... de aztán elkezdtünk hülyülni, visszatért a jókedvem, és amikor elindultunk haza, addigra már Tantiék is visszajöttek, szóval zárásig ott dekkoltunk. Hazafelé a szép új szerelmem (húszsoros, koromfekete acélbetétes, csak hogy itt is villogjak vele :) kibaszottul törte a lábam, de nem gáz, hajlandó vagyok áldozni ezzel az acélbetét eme éjfekete oltárán. Ma a család Pécsen van, de én éhes voltam és kómás, így itthon maradtam. Kb. öt perce viszont, amikor kinyitottam a hűtőt, rájöttem, hogy valószínűleg nem fogok ételmérgezést kapni... hacsak nem főzök magamnak gombapörköltet, de nincs sok kedvem hozzá, meg szerintem tejföl sincs. Na mindegy, majd meglátom még. Boldog új évet mindenkinek!

Ma valahogy minden olyan volt, mintha egy álomban, egy rossz álomban lettem volna, ahol minden és mindenki rajtam gúnyolódik. Este megint rémálmom volt, miért is ne lett volna... reggel tehát felkelni is alig bírtam, olyan kómás voltam. Suliból megint késtem, mint ahogy az tíz alkalomból kilencszer elő is fordul. De most késett velem még valaki, akivel a bejárat előtt találkoztam. Talán a sors iróniája: Tibka volt az. Kértem tőle egy szál cigit, azt elszívtam, utána megkérdezte, hogy bemegyek-e órára. Hát mondom nem ártana, de sok kedvem nincsen hozzá. Ő kitalálta, hogy nem megy be, mert dolgozatot kéne írnia, és ha elbassza, akkor megbukik, márpedig nem tanult rá. Végülis bementünk a suliba, ő ivott egy forró kapucsínót, én meg egy kávét. Leültünk az automata mellé, ahol nagyon kényelmes kis fotelek vannak, és ott dumáltunk valamivel fél kilenc utánig. Rá se mertem nézni. A furcsa az volt, hogy szóba jött ugyan a péntek, a szalagtűző, hogy ki mennyit ivott, ki hol bulizott, pasik, csajok, szóval tényleg minden... kivéve azt az egy dolgot. Én azért nem hoztam fel, mert nem mertem. Ő szerintem nem akarta. Mosolyogni mosolyogtam, hiszen ott ült mellettem, ezt mondjuk hétfőn nem hittem volna. Illetve nemcsak ezt, hanem egyáltalán azt, hogy még szóbaállunk egymással. Utálom ezt az egész kibaszott helyzetet! Ja, egyébként van barátnője. Egyre inkább azt veszem észre, hogy a férfiakat ez mennyire nem tudja érdekelni, és talán hálás is lehetek ott fönt vagy lent valakinek, amiért magányos vagyok. Tényleg, mi lehet a jobb? Ha az ember egyedül van, vagy ha kihasználják? Azt hiszem, hogy az utóbbi. Szóval örvendek, háhá! De mégsem... jót fog tenni most ez a szünet, remélem kicsit lesz időm kiszellőztetni a fejem, átgondolni mindent, és talán arra is rájövök végre, hogy mit akarok és hogy mit kéne tennem, hogy végre leléphessek. Lolácska írt tegnap, hogy pénteken jön be Szekszárdra, persze én nem tudok elszabadulni kabinetről, így felhívtam, hogy nem tudna-e esetleg kicsit tovább bent maradni... mert ő háromkor megy el, én meg akkor végzek. Azt mondta, hogy talán, megpróbálja. Hát jó lenne, szerintem a suliból sem rúgják ki érte, és Gyöngyi sem fog cirkuszolni. Ha meg igen, akkor kiütöm. Lala a barátja, de nem a tulajdona. Be kell rúgni hétvégén, az jó szokott lenni, utána pár napig legalább eléggé le vagyok lassulva gondolatilag annyira, hogy ne pörgessem túl a kis agyacskámat. Lehet, hogy mamáék nem tudnak jönni karácsonykor, ami kibaszottul szar lenne, egész életemben egyszer karácsonyoztam nélkülük, három éves voltam, de emlékszem, hogy mennyire hiányoltam őket. Érzem ugyan, hogy el fognak tudni jönni... de az csak egy dolog. Minden télem rámjön ez a hülye dinkultság, és már régóta nincsen Zoli, hogy kirántson a mocsokból. Nem tudom hogy mi lesz, de nem is érdekel, beleszarok az egészbe, ha semmit nem érdekel hogy mi van velem, akkor engem sem érdekel semmi, és kész. A közöny mindent megold.

Szalagtűző. Sokan azt mondják, hogy ez egyfajta mérföldkő az ember életében, de szerintem ez hülyeség. Péntek reggel még reményekkel telve mentem be a suliba a karácsonyi műsornak azt a részét felvenni, amiben én vagyok. Már ott voltam a sulinál, amikor lemerült az elem a süketkémben. Nekiálltam másikat keresni, de sehogy sem találtam. Közben Tibka jött arra, kérdezte, hogy megyek-e este. Még szép, hat év középiskola után végre megértem, hogy végzős legyek, nem hagyom ki a szalagtűzőt! Oké, suliban a felvétel eléggé középszar lett, de nem téma. Utána gyakszi, onnan haza készülődés, és szokásos késéssel, matrózblúzban, rogyott frizurával, lihegve beestem. Hamar meglett az osztályom, és rájöttem, hogy minden lány csodaszép (kivétel szerencsétlen Margit), minden srác észbontóan helyes, és hogy a csapat fele bűzlött a piától. Feltűzték a szalagot, amit én olyan tíz perc múlva el is hagytam. Nem téma. A kaja elég silány volt, és komoly hisztit kellett csapnom, hogy kimehessünk cigizni, de megérte! Szakadt a hó, lejmoltam Ricsitől tojáslikőrt, felhívtam Ragát, hogy nem tudok kimenni elé a pályaudvarra, de azt mondta, hogy nem gond. Megnyugodtam, a vacsora még csak utána jött, persze jó szakmunkás lévén rendetlenkedtem és rutymálkodtam a sütivel úgy, hogy megtanítsam Móninak, hogyan lehet az összerágott kaját a fogaink közül kipréselni. Nem tudom, hogy mennyire értékelte, de szerintem Szabynak tetszett, mert visszagusztustalankodott. Amint el lehetett menni, én leléptem a Sporiba. Áh, senki sem röhögött ki, hogy ünneplőben vagyok, ugyan már... körbeüdvözöltem, akiket kellett, és mentem átöltözni. Utána már embernek kezdtem érezni magam, sőt, szomjas embernek, így megcéloztam a sörosztót. Bent persze nem lehetett rágyújtani, így kint is maradtam egy cigire. Épp feszítettem, mint pók a lucernásban, amikor a másodperc törtrészéig egy ismerős arc villant fel előttem, de el is tűnt a tömegben. Remegni kezdtem, nem tudom hogy miért, és hálát adtam magamnak, amiért a késemet leadtam amikor a jegyemet megvettem, mert az ezer, hogy a hátában kötött volna ki. Képmutató kis geci. Igen, Zoli volt az. Közben másik volt barátom jött oda hozzám (Gábor), és a viszonylag mélyen dekoltált fölsőmnek köszönhetően (a piros-fehér csíkos) nem a szemembe nézett, ami kicsit idegesített, de akkor és ott nem nagyon tudott érdekelni. Később Varga Virággal is megtaláltuk egymást. Elmesélte, hogy ő is látta Zolit, sőt, hozzá oda is ment jópofizni. Virágom állítása szerint elküldte a picsába, hogy neki ne tegye a szépet, mert haragszik rá. Zoli persze nem értette. Virág elmagyarázta neki, hogy régen engem nagyon megbántott, nem kicsi fájdalmat okozott azzal, hogy csak úgy egyik napról a másikra kivágott, mint macskát szarni. Hiába hajtogatta Zoli, hogy de hát ő azzal nem Virágot bántotta, ő visszafeleselt, hogy ha engem bánt, az olyan, mintha őt bántaná. Ennyi. Ja, még mielőtt összeakadtam Virággal, elsuhantunk egymás mellett, de úgy, mint két vadidegen, akik sosem találkoztak előtte. Na az már rosszul esett. A mai napig nem tudom, hogy miért haragszik rám pontosan. Oké, csináltam hülyeségeket, de ha jobban belegondolna, talán rájönne, hogy csak azért, mert nem bírtam elviselni, hogy már nincs velem. Mindegy, kihevertem, túltettem magam rajta, kész. Még utána egyszer láttam, de akkor már annyira remegtem, hogy szégyenszemre egy sör után kitettem a rókát. Viszont Virágom segítségével fél perc alatt talpra álltam, ebben szerepe volt annak is, hogy magam elé idéztem Csaba mosolyát, az rögtön erőt adott, és egy percen belül már mindenki a vécében Picsától a "Meztelenül, részegen" című nótát énekelte, utána jöttem én a "Parásztai házak"-kal. A buli maga nem volt egy nagy eresztés, Tankcsapda jobbára az új számokat játszotta, amit a kicsik vidáman skandáltak, de nekem nem jelentettek semmit. Ossian koncertről már kimentem az előtérbe és leültem, így ismertem meg Foxit, akivel most is msn-ezek. Buli után Ragával lementünk Incognito-ba, osztálytársaim még napokkal előtte hívtak, meg hát még sosem buliztam velük. Útközben megittunk két liter boroskólát, lent én vodkát ittam még, Raga pedig Camparit azt hiszem. Köszöntem Gergőnek (nagyon jól állt neki az öltöny), Anita volt még lent, Kövesi Évi, és ő mondta, hogy valahol Ricsi és Tibka is lent kujtorog. Hamar megtaláltam őket, illetve hát jöttek felénk, satu részegen. Tibka megörült nekem, legalábbis úgy vettem észre, mert össze-vissza puszilgatott. Na végre! Hónapok óta erre vártam. Ahogy ott álltunk egymás mellett, egyszer csak rám nézett, és annyit mondott, hogy szívesen lesmárolna, én válaszoltam, hogy nem tiltakoznék. Abban a pillanatban odalibegett valami ribanc. Azt hittem, megfojtom, de inkább még közelebb húzódtam Tibkához, a hatás nem is maradt el. Ahogy ez a srác csókol...! Ez még megismétlődött kétszer, aztán zárt a diszkó, ment mindenki a maga útjára. Azzal búcsúztunk el egymástól, hogy hétfőn találkozunk a suliban. Velem persze madarat lehetett volna fogatni. Raga nálunk aludt, reggel kikísértem a buszhoz, és az egész szombat délutánt tulajdonképpen végigaludtam. Vasárnap be kellett mennem gyakorlatra, de nem bántam, mert jött Szaby és Schön Andris is. Szaby el is kezdett hülyéskedni, hogy "Baaandi... Baaandi... hát hol vagy? Nem Bandi... Schön kapitány!", én meg egész nap ezen röhögtem. Szegény Andris olyan kis aranyos, viszont stroke-os is, de látszik rajta, hogy az egész gyerek gátlásokból áll, és nagyon tündéri, szerintem egy gramm rosszindulat nincs benne. Vártam a hétfőt, ami végülis nagy nehezen eljött. Reggel amikor bementem suliba rá se mertem nézni Tibkára. Jól tettem. Évi egyik szünetben, amikor kint cigiztünk, félrehívott. Mondta, hogy látott ott az Inco-ban engem és Tibkát. Jó, és? Viszont Tibka még szombat délután felhívta, hogy ne mondja el senkinek. Jaaa hogy így állunk? Na ez volt az, ami nagyon rosszul esett. Sokféle sráccal volt már dolgom, de olyannal még nem, aki rühellte volna, hogyha történt valami. Egész nap kerültem, nem akartam látni sem, legszívesebben hátbarúgtam volna egyszer, és még egyszer, és még egyszer, és megint, és megint, és még egyszer... de inkább tényleg nem is néztem rá. Befordultam, nem akartam ott lenni, tegnap sem és ma sem. Bár ma már kibékültünk levélben. Írtam neki a közös képeink miatt, és szegény srác nem győzött bocsánatot kérni. Hát lehet haragudni egy ilyen csodaszép szempárra? Lehet, hogy azért nem akarta, hogy kiszivárogjon az egész, mert ismerjük mindketten az osztálytársainkat, halálra fikáznának mindkettőnket. De akkor azt miért nem lehetett mondani?! Miért kellett inkább a szemtanút felhívni? Miért nem tudott nekem szólni? Ma msn-en is kérte, hogy tartsuk titokban, és felejtsük el. Persze. Ő nem tudja, hogy nekem ez milyen sokat jelentett, és hogy soha nem fogom elfelejteni. Arra is gondoltam, hogy ki kéne iratkoznom a suliból, elmenni máshova, de így az utolsó év vége felé már hülyeség lenne. De akkor legalább nem látnám minden nap. Ja, azt is írta a levélben, hogy idézem: "én nem akarok rosszba lenni veled! ne haragudj rám!... lehetnénk ugyanolyan jóban mint előtte?". Nem tudom hogy miért akar megint jóban lenni velem, de szerintem azért, hogy ne járjon el a szám. Bár úgy gondolom, ha Évin múlik legkésőbb szünet után az egész osztály tudni fogja. De nem is érdekel, tudják csak meg, de ne tőlem! Most egyedül az vígasztal, hogy legalább Lolácska szinte minden nap ír valami jót, és hogy karácsonyra elvileg egy csodaszép, húsz soros acélbetétes büszke tulajdonosa leszek. Tibkával meg majdcsak lesz valahogy... azt tudom, hogy józanon sosem tette volna meg. És azt is tudom, hogy készült egy olyan kép, amin éppen akció közben vagyunk lekapva. Vajon azt miért nem küldte át msn-en? Na mindegy, akárhogy és akármi is lesz, én ezt sosem fogom elfelejteni, még ha ő már egy hét múlva nem fog rá emlékezni, akkor sem, mert még így a következmények nélkül is életem egyik legcsodálatosabb estéje volt a pénteki. Köszönet minden közreműködőnek!

Tegnap: elkúrtam. Nem kicsit. Nagyon! Nem tanultam reggel, délben, este meg számítógépeztem! Meg lehet magyarázni... de az írásbeli nyelvvizsgám nincs meg. Nyolc pont kellett volna. Szerencsére balhé nem lett belőle... végülis olyan segg hülye nem lehetek, hiszen a szóbelim viszonylag tök jó lett. Na mindegy. Legalább valamennyire  aludni tudok. Egyébként jó kedvem volt ma... amíg gyakszin át nem mentem boltba, ahol is negyed órát szerencsétlenkedtem a tejszínhab keresgélésével, mert eladó az sehol nem volt. Oké, mire nagy nehezen megtaláltam, és elvergődtem a pénztárig, már fizettem, mikor eszembe jutott, hogy három helyett négyet kell vinnem. Rendben, visszamentem, aztán a szokásos, Találka téri átjárónál rágyújtottam, onnan remek kilátás nyílik a könyvtárra. Herci még nem jött. Elszívtam a cigit, eltapostam a csikket, és elindultam... a bolt előtt már ott áltt Szaby és Dya (szakmunkásokra jellemző, hogy ipszilonnal írják a nevüket... de nekem meg ne prónálja senki úgy leírni a nevemet, hogy Szylwy!!!). Kérdeztem tőlük valamit, és akkor láttam meg a száguldó csodát a túloldalon, összekötött hajjal. Akkor megszűnt körülöttem a világ, örültem, hogy láthatom, úgy érzem, szerencsés vagyok... egészen addig a pillanatig, amíg Dya át nem üvöltött hozzá, hogy "HEEERCIII, HEEERCIII!!!". Én ránéztem egy pillanatra, majd gyorsan beugrottam az üzletbe, mielőtt meglát. Oké, ez hülyeség volt, már belátom... egyértelmű az egész sztori. Bent elkapott a röhögőgörcs, és megesküdtem, hogy Dyának ezért ki fogom tekerni a nyakát. Mikor visszaértek, elmeséltettem vele, hogy mégis szegény Herci hogyan reagálta le ezt az egészet. Aszonta, hogy mikor átkiabált neki, akkor odanézett, és utána lesett be a boltba. De hogy ő (mármint Dya) rögtön a kiabálás után elnézett és integetett egy másik irányba. Hát... szerintetek bevette? Szerintem sem. Na jó, talán. Egyszer már Reni is átüvöltött neki a túloldalra, amikor a bringájával bénázott... akkor én is kinevettem, sajnálom, de tényleg vicces volt, ahogy az úttest mellett a bokrok közt szerencsétlenkedik a biciklijével. Lényeg a lényeg: ha két héten belül nem mészárol le, akkor mákom van. Ha meg igen, akkor is, hiszen az ő szent kezei által vész el halandó lényem. Ez kicsit giccsesre sikeredett, de hát ilyen az élet... nem születtem költőnek. Kezdem várni már a pénteket... a képek egyébként egészen jól sikerültek, majd lehet, hogy teszek fel myvipre, de az még kicsit odébb van, mert CD-nem fogok kérni. Úgy ezeröt lenne felvételenként. Szóval ha két kép lenne csak a cédén, már az háromezer pénz lenne. Én meg nem vagyok kulák. Szóval szkennelés lesz, de hogy hol...? Na de sebaj, megoldom, megoldom, megoldom... Raga írta msn-en hogy ott lesz pénteken, jaj de jó! :))) Szüreti óta nem találkoztam vele. Mogyi sajna nem jön, pedig már ő is nagyon hiányzik. Kíváncsi vagyok, nagyon kíváncsi, hogy Zoli ott lesz-e. Szerintem már tényleg színtiszta közönnyel tudnék a szemébe nézni, és nem miatta fogom leinni magam a sárga földig, nem miatta fogom ordítani a Szerelmes Punk Dalát, ahogy azt már írtam párszor, és ami a legfontosabb: nem csinálok olyan hülyeséget, mint februárban, amire még emlékezhetsz, Drága Hű Olvasóm, szó szerint ittuk a levét! xD Bulinak jó volt, csak utána volt cinkes elrejteni. Mert Zoli nem törődött akkor velem, nem féltett, nem ölelt át, pedig még az ének is azt kérte... és azt nem is én adtam elő. Na mindegy. Beletaposok én még a lelkébe, nem amiatt, amit tett, hanem amiatt, amit nem tett, és amivel fájdalmat okozott. >:)

Cinkes kis hétnek nézek elébe... kezdem: hétfőn délelőtt be kell mennem a Korzóba Moncsihoz, az ajándék végett, amit pénteken sikeresen itthon felejtettem. Aztán gyakszi, de lehet hogy akkor kéne bemennem a suliba, hogy felvegyük a karácsonyi műsort, mivel rám osztották a nyitányt és a finálét. Nem gond, végülis alig ezer diák fog rajtam röhögni. Délután mindenképp be kell mennem, mert az irodalom (vagy nyelvtan, nem tudom) verseny első fordulója lesz. Remélhetőleg utána már nem kell visszamennem dolgozni. Innen minden oké péntekig... nem tudom, hogy hogyan lesz a meló, mert hát fél öttől szalagtűző... hat év középiskola után végre ezt is megértem. Onnan uccu át majd Tankcsapdára, remélhetőleg sokan lesznek, és nem lesz olyan, amit meséltek, hogy Kárpátián volt. Ott ugyanis megesett, hogy ha egyszer az ember bement, akkor a buli végéig nem mehetett ki, mert ráfogták, hogy inni megy ki, és amikor megint be akart menni, ki kellett fizetnie megint a belépőt. Szóval ez azért elég cinkes lenne... na mindegy, megoldom, megoldom, megoldom... ráadásul tegnap kaptam egy fülest, hogy a héten Rózsaszín Pittbull koncert is lesz Szekszárdon. Ááá, azt főbenjáró bűn lenne kihagyni! Vasárnap pedig gyakorlat az advent miatt. Dejó! A cink csak az, hogy vasárnap nincs nyitva a könyvtár, nem láthatok száguldozó Bringástündéreket... illetve csak egy száguldozó Bringástündért. Tegnap Tekében voltunk Tesómmal, és ott volt még Zil, Kopi, Jani, később Andi is. Találkoztam Anitával, és ahogy a pultnál beszélgettünk, észrevettem egy lányt, és megállt bennem a vér. Voltak ugyan kétségeim, de esküdni mertem volna, hogy Csaba nővére az (akit szintén Anitának hívnak, ha még nem írtam volna). Láttam, hogy osztálytársam Anita beszélget vele, így megkérdeztem tőle, hogy nem Csaba nővére-e az a lány véletlenül. Azt mondta, hogy hülye vagyok, az az ő saját nővére. Ja, jó... minden esetre megnyugodtam. Aztán volt még ott egy másik csaj, aki a szemeivel meg tudott volna gyilkolni, legalábbis én nagyon úgy vettem észre. Később a vécén szóba elegyedtünk, egy ex-osztálytársnőmmel, Brigivel volt, és egész jól összehaverkodtunk. Ma már bejelölt iwiw-en, Anett a neve, és jó arc. Akinek Kowalsky idézet van az adatlapján, az rossz ember nem lehet. Közben Gábor is számonkérte tőlem, hogy mi msn-en a kiírás, hogy szerelmes vagyok. Jaj gondoltam magamban, de nagy a jólét... hetekig felém se szagol, most meg egyből ilyeneket kérdez? Na sebaj, megírtam neki, hogy mi a helyzet, természetesen én vagyok a rohadt szemét bunkó, aki fájdalmat okozott neki és megbántotta, blablabla... szegénykém... akkorát téved, ha azt hiszi, hogy érdekel... nem az alaptahóságom miatt, hanem mert leszarta a fejemet jó ideig, átlag kéthavonta egyszer beszéltünk, akkor is jobbára én kezdeményeztem, úgyhogy így egy év után már egész jól beleuntam. Így legalább nem ájtatjuk egymást, ő azzal, hogy feleségül vesz, én meg azzal, hogy hozzámegyek. Megírtam neki sms-ben, hogy legalább megtanulja, hogy más csajra jobban figyeljen és vigyázzon. Mert hiába néz ki úgy, mint egy másfélisten, hiába van olyan kockás hasa, amin diót lehetne törni, hiába egykilencven magas... attól még lehet egy idióta. És az is. Nem értem... mások nem ilyen helyesek, sőt akár kimondottan rondák, mégis kedvesek, figyelmesek és aranyosak, és ezért szerintem sokkal értékesebbek is, mint egy ilyen díszfasz. Ott van például Aladdin (Rezi Dávid). Ő sem egy férfiszépség, mégis bolondulnak érte a nők, mert figyel az emberekre, van stílusa, és ha valaki, akkor ő aztán szabad. Mondjuk szerintem a világon minden férfiban van valami megkapó, lehet akármilyen ronda, akkor is fog találni magának valakit. Most például nem igazán tudnék mondani olyan pasit, akiben nincs semmi szép. Maximum olyat, akit azért látok csúnyának, mert ki nem állhatom. Mondjuk Pulger Csabi. Na őt ki tudnám belezni, és meg is teszem. Ha jelöltetem magam diákigazgatónak, márpedig jelöltetem magam, akkor ha megnyerem... huhú... elsüllyed szégyenében. Ha pedig őt választják meg, akkor sincs gáz, hát így jártam, elmegyek inni a haverjaimmal és bennem lesz a tudat, hogy engem legalább azért utálnak, mert tudják, hogy mi a stílusom, őt viszont azért szeretik, mert mindenkit majmol, egy érdekember, akinek nincs saját egyénisége... hát milyen az, aki Punks not dead-es fölsőben van, aztán meg az Inco-ba és a Rollingba jár bulizni, bocs, helyesbítek: partyzni? Szóval gáááz, nagyon gáááz! Remélem holnap azért szerencsém lesz, és pénteken is jó lenne, ha ott lenne... nem szólnék hozzá semmit, csak a februári Pokolgép koncert egy jelenete ismétlődne meg: a tömegben tisztes távra mögé állnék, és csak csodálnám, csodálnám, fájdalommal vegyes csodálattal, imádnám szépen csendben... de nem csinálnék hülyeséget. Jaj, az a koncert... még jó, hogy csak messziről üvöltöztem a Szerelmes Punk Dalát, és nem mentem oda hozzá (Zolihoz, Drága Hű Olvasóm, emlékszel még? :) megmondani az egyenest... életem egyik legjobb döntése volt. Csak az a náci tetű meg a gárdája ne legyenek ott, mert akkor nekem végem, mint a botnak, ezek úgy leszerepeltetnek, mint még soha senkit. Mogyi nem tud jönni... kár. Nem téma, a buli az buli, és ennyi boldogság nekem is jár, azt hiszem.