PatkányBlog

Még mindig történnek néha furcsa dolgok, de már olyan, mintha állatkertben járnék, és nézném a rácsok mögötti állatok dolgait. Azt hiszem, egyenesbe jött az életem, megvan a szakvizsgám, a nyelvvizsgám (62%, elég vicces), csak abból a rühös parkból kezd egyre jobban elegem lenni. Állandóan keverik a szart és/vagy a piát, itt jöttem rá hogy öregszem: egy héten maximum egyszer iszok. Oké, akkor talán sokat is, de amúgy meg egyáltalán nem. A pekvanctól már rosszul vagyok, a jónép pedig mindig azért rinyál. A friss kollégisták is kezdenek az agyamra menni, amikor lejönnek és körbelejmolnak mindenkit, verik a taknyukat, utána meg mikor már tényleg mindenkitől amit lehetett lehúztak... elhúznak. A másik ami néha sokszor fáj, hogy Gáborral is keveset vagyunk kettesben. Oké, nincs olyan nap hogy ne találkoznánk, és mindig bent is marad 22:20-ig, de akkor is kint vagyunk a parkban, mert haverok, mert pia... holnap meg fogom mondani neki, hogy ez nekem így nem jó... ha már szombaton úgyis majdnem összevesztünk, na persze nem végleg. Úgy történt, hogy délután kint találkoztunk Promiban, és előre megbeszéltük, hogy a hétórási busszal fogunk hozzájuk menni. Az ám, lent volt Schalli Barbi is, akit nem láttam már Rockmaraton óta, és nagyon megörültem neki. Ott váltott át az egész napos rosszkedvem örömmé. Később megjelentek Reizer Norbiék, és egyébként is sokan lent voltak, mentek Vádló Bitófákra (pfuj!), meg mindenfelé. Szóval fölmentünk Norbiékhoz (mármint föl a sziklákhoz), dumáltunk, ittunk, stb. Nem sokkal később én visszatértem Barbihoz, háromnegyed hétkor felkiabáltam Gábornak, hogy lassan indulnunk kéne. Jó, rendben. Kb. öt perc múlva odamentem hozzá, és megkérdeztem, hogy megyünk-e? Kitalálta, hogy ha nem baj, akkor ő még maradni szeretne, mert tök jól elvan. Erre valami olyasmit vetettem oda, hogy "jóvan akkor maradunk!!!", de igyekeztem olyan hangsúlyban, hogy azért érezze: ez nekem nagyon rosszul esett. Én is elmentem Barbival dumálni, megnéztük a tablókat, utána feltettem a fél nyolcas buszra, majd Izával folytattam a beszélgetést... illetve a monológot, hogy mennyire haragszom Gáborra, hogyha már a haverjai meg a pia fontosabb neki mint én. Leültem egy padra a fa takarásába zenét hallgatni, közben majdnem elbőgtem magam. Negyed kilenckor (!) odajött hozzám, hogy mi a bajom. Elmondtam neki. Szerinte én voltam a hülye, mert szólnom kellett volna, hogy én nem ezt akarom, hogy én a hétórási busszal akarok menni Mányokra, mert egy párkapcsolat erről szól, hogy nincsen "én" és nincsen "te", csak olyan van, hogy "mi". Hiába soroltam, hogy azért egyeztem bele hogy maradjunk, mert láttam hogy jól érzi magát, és nem akartam elrontani a szórakozását. Vagy nem figyelt, vagy nem érdekelte. Aztán jött az ötlet, hogy inkább ezt az éjszakát töltsük mégis külön. Na akkor ijedtem meg igazán! Hát gondoltam ez most szakítani akar, eddig tartott a jólét, nincs többé, mélypont, válság, mi lesz most? Még egyszer elmondtam, hogy csak neki akartam jót azzal, hogy beleegyeztem a maradásba. Mire a mondat végére értem, már szinte zokogtam. Utána bocsánatot kért, hogy ezt megjátszotta... bocsánatot kért... nem győzött bocsánatot kérni. Én meg olyan görcsösen kapaszkodtam a karjába, mintha életem utolsó másodperceit tölteném vele. Komolyan nagyon féltem, azt hittem, hogy itt a vége, tényleg ennyi volt. Még most is beleborzongok, ha eszembe jut. Valamivel utána megkérdeztem, hogy akkor most mit akar, mi legyen? Megszorította a kezem, és azt válaszolta, hogy hazamenni velem. Akkor kezdtem megnyugodni. Persze sikerült megbeszélnünk mindent, fél órával később már olyanok voltunk, mintha semmi nem történt volna. Azt azért még bevallottam neki, hogy elkezdtem szívből rettegni, amikor kitalálta, hogy mind a ketten inkább menjünk haza. Arra a néhány pillanatra tehetetlennek, kiszolgáltatottnak és gyámoltalannak éreztem magam. Na még a hazaút volt vicces. Kitalálta, hogy hallgassunk zenét a telefonjáról, egyik fülhallgató az ő jobb fülébe, másik az én bal fülembe. Rendben. Szegénykém még valahol Kakasdon elaludt, Bonyhád előtt a telefonja is lemerült, nem ébredt föl rá. Mikor végre felriadt, csak annyit közöltem vele mosolyogva, hogy "Majos". Lassan beértünk Mányokra, ott még a Casino-ban ittunk egy sört, aztán irány hozzájuk. Vacsi (pörkölt tésztával és tejföllel isteni, próbáljátok ki!) után kávé, közben észrevettem, hogy húga nincs lent, de még az ágyneműje sem, ennek nem lesz jó vége. Bejött: húga fent aludt, amire Gábor tényleg felkapta a vizet, hiszen állítása szerint direkt szólt neki, hogy jövünk. Bekapcsolta hát a tévét, hangerőt feltekerte, Reni felébredt, jó mérges volt, emelt hangon váltottak pár mondatot, én ültem az ágyon és fogtam a fejem, közben Reni annyit mondott nekem, hogy ez nem nekem szól, nehogy magamra vegyem, aztán még pár szitok, és fogta az ágyneműjét, lement aludni. Gábor még mindig ideges volt, cigi, aztán megnyugodott kissé. Ilyen szempontból. Utána leült mellém az ágyra, és megint megkérdezte, hogy tényleg nem haragszom-e rá. Hát lehet rá haragudni? Egy kicsit lehet, de nem sokáig. És azt is csak ritkán. Megsimogattam a hátát, rámosolyogtam a sötétben, és kijelentettem, hogy egyáltalán nem, és hogy szeretem. Hosszú hetek óta először tudtam teljesen nyugodtan aludni, szorosan hozzá bújva, elalvás előtt adtam egy puszit még az arcára, és akkor rájöttem, hogy milyen hihetetlenül csodálatos és rövid is az élet valójában. De valahol tudom, hogy még ha a halál el is választ minket egyszer majd egymástól, a következő életben újra rátalálunk a másikra, ebben biztos vagyok, a mi lelkeinket az Isten is egymásnak teremtette. Mindettől függetlenül még fogok vele beszélni holnap, hogy kicsit lehetnénk tényleg többet kettesben, úgyis neki jön majd a szakvizsga, amikor aztán nem is tudunk annyit együtt lenni. Jövő héten bemutatom faternak is. Az ő szülei állítása szerint szeretnek engem - ez kölcsönös. Szerintem az enyémek is bírni fogják. De még ha nem is, az sem fog érdekelni. Én választottam magamnak, nem nekik. Én őt ilyennek szeretem, imádom, pont amilyen az összes kis és nagy hülyeségével, amikor gyerekes és amikor véresen komoly, amikor szomorú, amikor nevet, minden dologért rajongok, ami hozzá kötődik, minden pillanatban. Ja, jövhéten a kápolnát is megmutatom neki, ha minden jól megy. Dina szerint depressziós vagyok, de szerintem pont most vagyok igazán, szívből boldog, nyugodt, elégedett és világgá tudnám kiabálni, hogy az élet és a világ gyönyörű!!!

Elég cinkes hetem volt, eleve ott kezdődött a dolog hogy hétfőn megfáztam, kedden nem is mentem gyakorlatra, és egész héten tüsszögtem meg kehültem, mint a kutya, ráadásul rossz kedvem volt végig. Miután végigizgultam az egész hetet, pénteken végre meg mertem nézni a nyelvvizsga eredményeit, de még nincsenek fönt. Huh, megnyugvás! Gábor hívott koncertre szombatra, de időközben kiderült, hogy pénteken lesz. Rendben, nem téma, persze pénteken kellett a legtöbbet hajtani gyakorlaton is, nehogymá' egy kevés erőm legyen! Szarni rá, mikor kiértem délután szépen frissen és üdén a parkba, már boldog voltam. Kiderült hogy Ákos és Dina nem jönnek, Ric és az öccse sem, de ott lesz Timi, Schilli Laci, és Flaskár Livi. Nekik örültem, a többi meg nem igazán érdekelt, max annyira hogy legyenek majd ott ismerős arcok. Amikor leértünk Bonyhádra, bementünk a Tesco-ba kólát venni (a borhoz, természetesen). Kitaláltam, hogy vegyünk kaját is, mert éhes voltam. Hát annyira szar, csóró, hullaszagú és hullaszínű parizert én még az életben nem ettem! Nem csodálom, hogy 199.- volt kilója. Egy szeletet ettem én, egyet Timi, egyet Gábor, vagy nem tudom, valahogy így, a többi a kukában landolt. Na mindegy, megvettük a piát, irány a művház. Azért volt ott még egy-két ember, akiről tudtam, hogy kicsoda. Kajáltunk, de a piát nem tudtuk bekeverni, mert nem volt flakon. Akkor én, az okos szakmunkás kitaláltam, hogy egy-két korty bor, rá ugyanannyi kóla, összerázzuk, és lenyeljük. Bejött! :) Később valakinek még jobb ötlet jutott eszébe: kérjünk poharakat! Jó, oké, beleegyeztem. Nem lehet mindenki zseni. Poharat kérni túl bonyolult művelet, meg aztán hé, nem ismertem a helyet, honnan tudtam volna hogy adnak kétdecis üvegpoharat?! Sebaj, adtak. Már javában ment a buli, amikor szemet szúrt nekem egy csaj, hogy bőrnadrág volt rajta. Jaaaj mondom, ki ez?! Bár ne kérdeztem volna. Megfordult, és akkor már megismertem a boglyas fekete haját és a szemüvegét, bár még csak képen láttam. Abban a pillanatban elkapott a harci ideg, szerencsére elég messze ült le tőlünk. Megkérdeztem Timit, hogy ez a leány most az, akire gondolok? Mielőtt válaszolhatott volna, Lackó már rávágta, hogy igen. Nagyon bátor volt, hogy a közelembe merészkedett, de úgy voltam vele, hogy finom leszek és nőies (kivételesen képesnek kellett lennem rá), és nem bántom. Timivel fél szemünket rajta tartottuk végig, én meg csak ittam, ittam, Gábor tombolt vagy velem volt, vagy kint, én meg csak ittam, mint a jó kocsmatöltelékek... meg is látszott. Gábor vigyorogva mondta nekem, hogy a lány úgy fél tőlem, mint a tűztől, szóval nem mer egyikünk közelébe sem menni. Hát ez egy igazán bölcs döntés volt, mert nem tudom, hogy adtam-e neki okot arra, hogy féljen, de ha kell, adok én nagyon szívesen, ha arról van szó. Van még egy olyan emlékem, hogy kimentem a mosdóba azt hiszem, hogy Livivel, és észrevettem, hogy ez az Eszter is bejött. Amikor kezet mostam, akkor is ott ólálkodott körülöttem, mire én nagy vidáman odakiabáltam Livinek, hogy "na, visszatérek szerelmemhez". Egy futó pillantást vetettem ennek a fruskának az arcára, de szerintem csak a szemüvegének a lencséi tartották vissza a szemeit, különben kiestek volna. Én meg röhögtem. Talán geci húzás volt tőlem, de hé, nem én kezdtem, és azzal még egyébként sem volt vége. Pár órával később ki kellett mennem a friss levegőre, mert rosszul voltam. Gábor jött velem, érdekes módon Eszter is megjelent kint nem sokkal később egy sráccal. Elég részeg voltam ahhoz, hogy odamenjek hozzá, és megköszönjem neki, hogy értelmet adott az életemnek, de ehhez úgy éreztem, kell Gábor áldása is. Megkaptam. Mosolyogva odamentem, félrehívtam, és idézem: "Szia őőő... Eszter, igaz? Na, csak meg akarom köszönni hogy értelmet adtál az életemnek, mert imádom ezt a srácot... de igen, van mit, és köszönöm tényleg, hogy értelmet adtál hogy éljek!", vagy valami ilyesmi. A lényege ez volt. Gábor mondta, hogy csajszikám most valószínűleg két hétig ezen fog sírni. Hát sírjon! Ha nem pedálozott volna, hogy visszakapja Gábort, akkor egyáltalán nem lettem volna ilyen vele. Ha folytatja, akkor én is, de abban nem lesz köszönet. Szerény megítélésem szerint én ritkán vagyok bunkó, de ha kihozzák belőlem... akkor az tudok lenni. Oké, bulinak vége lett, hánytam egyet, öblögetés, stb, menjünk le a Kishordóba, úgyis majd kocsival hazavisznek minket. Jó, hatan beültünk egy kis nemtommilyen verdába, irány Kishordó. Ott épp hogy kiszálltunk, Gábor elkezdte magyarázni, hogy reméli mostmár elhiszem hogy őt nem érdekli ez az Eszter, direkt azért hívta meg, hogy bebizonyíthassa ezt nekem. Na akkor tényleg majdnem bemostam neki egyet, de csak rákérdeztem, hogy "Hogy mit csináltál?! Ugye ezt most nem mondtad komolyan?!". Ebből az lett, hogy hát ő nem is meghívta, csak szólt neki hogy lesz koncert Bonyhádon. Mielőtt megint elkezdhettem volna bőgni (mert buli alatt, kint már volt egy ilyen, amikor tökrészegen tényleg átéreztem hogy színtisztán mennyire imádom), többiek kirontottak a kocsmából, és valamit magyaráztak, hogy mennek haza, Zolikának köszönjük, és mire szólhattunk volna, már elhúztak. Bementünk, és mivel Gábor ismeri a tulajt, ingyen kapott egy üveg sört én meg egy ásványvizet. Már majd' meghaltam, olyan álmos voltam, és még csak fél három volt... több mint egy óra a busz indulásáig... azt persze lekéstük... de jött velünk szembe, Gábor leintette, így hajnali ötkor már végre ledőlhettünk aludni. Fáradtan hozzábújtam, adtam egy puszit az arcára, és utána úgy aludtam, mint akit fejbevágtak. Szombaton kicsit szar volt, hogy kell hazamenni, így hát kitalálta, hogy maradjak, szülei úgyis bírnak engem, húga meg... majdcsak lesz valahogy. Azért túl sokat nem kellett győzködnie. Dobtam haza egy SMS-t, hogy majd csak vasárnap megyek. Oké, szombat este még Nagyi kihívott minket a kocsmának nevezett, de igazából kultúráltabb, valami étteremszerűségbe (Casino), hát kimentünk, de nem voltunk kint sokat, talán olyan másfél órát, aztán irány vissza. Ma pedig délután az ötórási busszal jöttem haza, de olyan volt ez a hétvége, mintha kb. fél nap lett volna. Ültem a buszon, bámultam dombokat, és bár Bonyhádig ott ült mellettem az unokatesója, éreztem ahogy fizikailag egyre távolabb leszek tőle, két napig folyamatosan össze voltunk bújva, mint akik életük utolsó óráit töltik együtt... és nekem ez rengeteget jelent, mindent! És ezt nem tudják sokan megérteni, hogy végre elértem azt a szintet, hogy Zoli után szabadon újra úgy tudok szeretni, mintha soha nem fájt volna semmi, és hogy újra szabad vagyok, boldog, és hogy vissza tudtam térni ahhoz az ártatlan kis hülyegyerekhez, aki régen voltam. Nem csak arra gondolok, hogy rá se nagyon nézek más férfiakra, hanem hogy megint elkezdett érdekelni, hogy mit fogok csinálni ha nagy leszek, újra vannak terveim... szóval tényleg van értelme élni. Még a gyerekes álmaim is visszatértek, bár azt nem sokan tudják, hogy egyáltalán van. Most a "megvalósítható" álmaim netovábbja, hogy Gáborral össze tudjak költözni, ő el tudjon helyezkedni a szakmájában egy jó és biztos helyen, én meg folytatni tudjam a tanulást, ha már egyszer kezd benőni a fejem lágya. A pia meg a cigi az más, de abban holtbiztos vagyok, hogy az ivást simán el tudnám hagyni, mert ha nem kérek inni, akkor nem is iszok. Volt ilyen is a héten. A nyelvvizsgát meg leszarom hogy hogy sikerült, nem merem még mindig megnézni, de hogy többet az életben nem próbálkozok meg semmilyen idegen nyelvvel (csak Gáboréval), az zicher! Most egyébként már tényleg szép az április... már nem szakad az eső, nincs hideg, megint ki lehet feküdni a fűbe a narancssárga napsütétes délutánokon, amikor hunyorogva nézek körül a fény és a határtalan boldogság miatt, rágyújtok, visszadőlök, magam melett érzem Gábort, hallom a haverjaim nevetgélését, és bár eszembe jutnak elmúlt áprilisok (Zoli, Herci, Detox, stb.,), már egyáltalán nem érdekelnek. Megtaláltam az életem értelmét, és amikor ezt megköszöntem annak a csitrinek, azt nem csak azért mondtam, hogy bosszantsam, hanem mert tényleg komolyan gondoltam.

Igen, mindig, mert hiába próbált nekünk bekeverni drága azt-hittem-hogy-barátnőm, nem sikerült. Ezt beszéltük valamelyik délután Promiban, ahol meggyőződhettem róla, hogy nem csak én vagyok az, aki nem igazán csípi. Tomi kezdte, hogy mennyire nem szereti az olyan embereket, akik keverik a szart, megosztják a társaságot, és mikor ezt elmondta, jelentőségteljesen rám nézett, mintha megkérdezte volna, hogy tudom-e kiről van szó. Mosolygott, én folytattam a mondókát, hogy én pedig azt nem szeretem, ha valaki elkezd lejárni, és rögtön nekiáll dirigálni mindenkinek mindent, mint egy királynő, aki nem tűr semmiféle ellentmondást. Tomi folytatta: "...és gondolom azt se, ha rámászik Foxyra!". Na ott tapintott rá a lényegre! Visszakérdeztem, hogy ezek szerint ő is észrevette-e? Azt állítólag nem lehetett nem észrevenni. Na mindegy, úgy kb. nyolcan megbeszéltük, hogy nem lebasszuk, csak szarni fogunk a fejére. Ha valamit kérdez, akkor nem, most nincs, nem akarok menni, nincs kedvem, stb. Na, pénteken lejött. Gáborral éppen félrevonultunk lelkizni valamit, csináltam egy minihisztit azt hiszem, megint Eszter, de már nem igazán tudom. Ja, igen. Hogy szegény csajnak beilleszkedési problémái vannak, és ezért szeretne ragaszkodni ahhoz a valakihez, aki két évig biztos pont volt az életében. Lehet mindenkinek kettőt találgatni hogy ki az a biztos pont. Megmondtam, hogy lehet hogy én egy geci vagyok, de magasról leszarom a bajait, az én életem sem habostorta, egyébként is a csaj találta ki, hogy legyen vége, nem tudom most mit rinyál, de az szent igaz, hogy ha egyszer a szemem elé kerül, kitépem az összes haját, de minimum rávezetem, hogy ne legyen két- vagy akár egyértelmű, mert akkor tényleg nekiszalad a kezemnek és abban nem lesz köszönet. Na, szóval ezt rágtuk át, de végülis megnyugtatott, hogy valószínűleg nem mer majd odajönni hozzánk, a másik meg az hogy én megbízom Gáborban, csak zavar a csaj... ha egyszer ő szakított, akkor most mégis mit akar? Én szeretem Gábort a saját lelkemnél is jobban, és hűségesebb vagyok hozzá mint önmagamhoz, és nem fogom elhagyni, mert benne minden megvan, amit kerestem. Sőt még több is, az a bizonyos tökéletes plusz. Na lényeg a lényeg hogy amikor a beszélgetés végén visszatértünk a többiekhez, meghallottuk Virág hangját. Azzal a huzattal megfordultunk és félreültünk. Azt utána azért megfigyeltük, hogy tényleg nem nagyon foglalkozott vele senki, de hát ez van, magának kereste a bajt. Gábor kitalálta, hogy nem megy haza, bent marad velem. Oké, beleegyeztem, bár aggódtam, mi lesz vele hogyha mondjuk nekem haza kell majd mennem, vagy valami. Később mind felmentünk Tekébe: Dina, Ric, kis Aranyi, Zil, Gábor meg én. Tök jó lett a hangulat, ittunk, csocsóztunk, amikor is megjelent a színen az a srác, akit Virág agyonkeresett már rajtunk, de ha jól tévedek, senki nem tudta, hogy kiről beszél. Én is csak onnét, hogy Gábor mondta. Jó. Aztán volt egy olyan jelenet, hogy Virág (közben valahogy odakeveredett, passz) nagyon tenni akarta a szépen annak a pasinak, de hát neki az arcáról lerítt, hogy hova kívánja. Előfordul az ilyen... később láttam, ahogy egymagában ül egy baszottnagy asztalnál, és a kutya oda nem ment volna hozzá... hát ez van, saját magának köszönheti. Dina is leosztotta szép finoman, közben besétált Komjáthi Gergő is, aki megkérdezte, hogy nem ismerek-e egy Patkány becenevű csajt, mert egyszer poénból rákeresett a saját nevére Google programmal, és annak a csajnak a blogját hozta be, és ott azt írta, hogy ő az első nagy szerelme. Először nem esett le. Aztán szép lassan összeraktam ám a képet... Patkány becenevű csaj... blog... Komjáthi mint első szerelem... hűűűbasszameeeg, az én vagyok! Visítottam, és megmondtam neki négyszemközt, hogy az az én blogom, de az már régen volt, tizennégy éves voltam, fiatal és gyermek és stb... háromkor zárt Teke, fölmentünk hozzájuk. Valamikor hozzánkcsapódott az a szőke csaj, akit szegény Ric már négyszer lerázott, de szerintem azóta már ötödszörre is. De ez csak akkor esett le igazán, amikor felértünk Gergőékhez. Tiszta szép lakásuk van, nekem nagyon tetszett! Kaptunk enni, inni, rágyújtottunk, szóval dolce vita. És akkor megkérdeztem tőle valamit, amit soha nem tettem volna meg, ha nem lettem volna eszméletlenül behasítva még mindig: hogy nincs-e egy szabad szobájuk. Volt. Jelentettem Gábornak, hogy van szabad szoba. A többit a fantáziátokra bízom. Reggel negyed nyolckor haza is estem, de alig bírtam aludni valamit. Szombaton napközben hesszeltem meg takarítgattam, hatkor go ki Promi, találkozás Gáborral. Szar volt az idő, esett, meg minden, így felmentünk Tekébe. Ott beültünk a nemdohányzóba, ahol mindig egyből rágyújtunk. Dumáltunk, fáradtan néztünk egymásra, és boldogok voltunk. Aztán feljött Mikola Peti is, aki egy cédét hozott Gábornak, ezúton is köszi! Fél kilenc körül feljöttünk hozzánk, kis tévénézés, kaja, cigi, aztán meghallgattuk a lemezt, megpróbáltunk megnézni egy animációs filmet, de se a gép, se a DVD nem olvasta be, illetve a DVD az igen, de csak az első nagyjából kilenc percet. Na mindegy. Reggel kaja, aztán pihi, szóval végiglazultuk az egész napot. Ma már szép idő volt, sütött a nap, holnap újra látom, és megint érezhetem az illatát, teste melegét, és egyáltalán hogy velem van, és hogy mennyire imádom.

Azt hiszem, kezdek megint kiegyensúlyozott lenni. Ez tök jó. Szombaton nyelvvizsgáztam (megint, fuck!), most annak az eredményétől félek, de megpróbálok nem rágondolni. Gábor nálunk aludt, ami szintén vicces volt, ugyanis nem tudtunk csinálni semmit. Miattam nem. Oké, az túlzás, hogy vicces volt, de... jobb híján röhögtünk. Vasárnap anyámmal is találkozott, na azon tényleg visítottam. Szegénykém éppen kajált egyet még gyorsan a buszindulás előtt, amikor kopognak... kinyitom: anyám, Tesóm. Hazajöttek Pécsről, és amikor ajtót nyitottam, mondtam nekik, hogy mi még itthon vagyunk, nem igazán foglalkoztak vele: berontottak, ledobták a cuccokat, anyám kiviharzott a konyhába, gondolom már majd' meghalt a kíváncsiságtól, hogy lássa a lánya szíve választottját. Mindezt kb. négy másodperc alatt! Gábornak megállt a kaja torkában, én is megijedtem egy pillanatra, de aztán úgy fogtam fel, hogy jöjjön aminek jönnie kell. Gyors bemutatkozás, puszi-puszi, aztán anyám már ment is el apával a tanyára. Én még mindig csak röhögni tudtam. Pár percre rá elindultunk a pályaudvarra. Igen, végigvigyorogtam az utat. A suli is poénos, mert tényleg tök jó, hogy arra az órára megyek csak be, amelyikre akarok, és elvileg meg sem büntethetnek érte. Úgy értem, nem kapok igazolatlant, nem kiabálhat velem az osztályfőnök, stb. Mindenki gratulál, én vagyok a favorit, persze Révai még mindig szarik rám, de már rég nem érdekel, maximum annyira, hogy Péterfinét cukkoljam vele. :) Igenis megérdemli azok után, hogy állandóan bosszantott, és hogy még egy igazán szép romantikus pillanatot is megzavart. Ha nem írtam volna le, az akkor történt, amikor a verseny előtti héten asszem, de tuti hogy pénteken kint ültünk Gáborral a százhatvanas előtt, holdfény, kaja, egymás karjaiba bújva, lángoló örök szerelem, szóval tényleg nem volt nyálas... de csodaszép. És akkor egy ismerős öregasszonyhangot hallottam bal oldalról: "Szilvike, tanuljál!". Na arra felkaptam a vizet, nem is kicsit, és mondtam neki, hogy hagyjon már békén! Szóval ezek után szerintem megérdemli hogy egy kicsit gonoszkodjak vele. Oké, aláírom, a két év alatt sokszor kergettem én is a sírba, de hé, cserébe sosem kaptam hármasnál jobb jegyet a dolgozataimra, hiába írtam le mindent amit tudtam (ami néha tényleg elérte volna a négyest). Viszont végre április van, amiről nekem mindig a 2006-os április fog az eszembe jutni... az a szomorú, szép hónap. Viszont már mosolyogva gondolok vissza rá, csak az a Más Világ érzés van bennem, de az örökké bennem is fog maradni. Várni valakire egy életen át, és a halálos ágyon rádöbbenni, hogy valamikor mellettünk volt, csak nem vettük észre. Én észrevettem, és boldog vagyok hogy velem van. De meg lehet figyelni hogy az áprilisoknak mindig van valami különleges aromájuk. A narancssárga délutánok és ivászatok a parkban, az a bizonyos fáradt megnyugvás, az első fűbe fekvések, valaki haját gyengéden a szemembe fújja a szél, és mire föleszmélek, rájövök, hogy ott ülök a park közepén, megy körbe a pia, Gábor szorítja a kezem, rámmosolyog, én vissza, hozzábújok, és tudom hogy ez tényleg örökké fog tartani. Hiába próbálta olyasvalaki elvenni tőlem, akiről nem gondoltam volna hogy valaha ilyesmire vetemedik... többen mondták, hogy igencsak rámászott Gáborra, ezt megbeszéltem vele, azt mondta, hogy nem tudja elhinni hogy ennyire vak volt, mert azt észrevette ugyan, hogy állandóan körülötte lebzsel, zavarta is (ezt is többen alátámasztották :), de nem is gondolta volna... hogy huh... szerencsére a csaj megfogadta hogy már nem jön le többet... hazudnék, ha azt mondanám, hogy sajnálom. Mert nem. Az ilyen nem barátnő. Nekem soha meg se fordult volna a fejemben, hogy mittomén Paddi Balázsra vagy Weisz Gáborra ráhajtsak... mert ez kb. ugyanaz a kategória lenne. De mindegy. Megbíztam Gáborban, ahogyan most is, illetve most még jobban. Minket az Isten is egymásnak teremtett. A szánalmas viszont az, hogy Rémarcú bepofátlankodott a köreinkbe, illetve Tesóm bepofátlankodta, inkább úgy mondanám. Nem tom má' kinek hiányzik az a hólyag, de ha még egyszer lejön, akkor engem és Gábort utoljára láttatok a parkban!!!

Mint ahogy azt láthattátok, megoldódott a fesztiválkérdés, semmi gáz nem volt. Gábor nálunk aludt mindkét este, szombaton pedig tesóm barátja is, aki ugyan utána hétfőn sms-ben ott is hagyta szegénykémet, de ez más téma. A lényeg, hogy végülis minden úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Utána pénteken Gábor megint nálunk aludt, csak sajna reggel el kellett mennie, mert jöttek haza anyámék. De hogy mi a fasznak...! Szép nagy ordítozás kerekedett a dologból, mert a konyhában bagóztunk, és szabály, hogy a lakás egész területén tilos a dohányzás. Na mindegy, túléltem. Kedden pedig Győrbe kellett mennem, a Best of Szakmunkásra. Már délután kettőkor kint rinyáltam a srácoknak (Ricsinek és Zolinak, akik szintén jöttek), hogy én nem akarok Győrbe menni, itthon akarok maradni, nem tudom minek kell egy rühös versenyt olyan kibaszottul messzire tenni... jó, tudom hogy ez relatív, de akkor is! A szállás maga oké volt, három és fél óra alatt értünk oda, összespanoltunk a koleszos csajokkal, Árkádoltunk, iszogattunk... és oltári nagy honvágyam volt. Akkor este ott is aludtam a "helyieknél", mert a szobámban egyedül lettem volna, azt pedig akkor nagyon nem akartam. Előtte azért a vallási mániákus folyosófelügyelő levisította a hajamat, de nem akartam balhézni vele, mert akkor a kollégisták szívták volna meg. Reggel is az ő hangja ébresztett, aztán rádió... lementem reggelizni, majd lezuhanyoztam, ami legalább jólesett. Megérkezett még három csaj, akik a szobatársaim lettek arra a két estére: két rucis és egy élelmiszeres. Ez utóbbi normálisnak tűnt, tipikusan az a fajta lány, akiről lerí, hogy nagyszájú szakmunkás. A legtöbb ilyen élelmiszeres, vagy vendéglátós. A rucisok közül az egyik egy vinnyogós, de szerencsére magát visszafogó csaj volt, a másik valami anyuci kedvencének nézett ki. Szóval zuhany után átöltöztem díszmagyarba, és elmentünk a sulihoz megnézni a verseny nyitányát. Ez egyébként olyan szűk négy percre van a kolesztól, egy cigit azért mindig el tudtunk szívni... a szentbeszédek után ebéd, aztán sorszámhúzás. Na mit húztam? Én lettema  13. versenyző. Ez már alapból röhelyes lenne, de ráadásul tizenöten indultunk, szóval a végét kaptam már megint, ami alaposan meg is mutatokozott. A verseny kezdete alapból egy órát késett: délután egy helyett kettő után kezdtük el. Én angollal indítottam, függönyt kellett eladnom, az állítólag jó lett. Aztán mentem tovább, nászajándékot kellett néznem tízezer forint értékben, ez két ágyneműhuzat és egy terítő lett (9570.- forint), ezekről aztán számlát írtam, és az egyiket még be is csomagoltam szépen. De csak azért, mert szépen be kellett csomagolni. Számlát sem szerelemből írtam. Na ezek után már kellőképpen elfáradtam, de a java még hátravolt: este háromnegyed hétkor volt az alkalmazott áruismeret: babakelengyét kellett gyűjtenem egy kétszintes, vadidegen áruházban, amiket aztán be is kellett mutatnom. Össze voltam zavarodva, aludni akartam, de mindenek előtt menekülni abból a koszlott, kibaszott Győrből! Ja, amíg vártuk a többi versenyzőt, egy kb. négyszer négy méteres kis szobába voltunk betuszkolva, ahol már volt szekrénysor, néhány asztal egymás hegyén-hátán... meg asszem nyolc szék. Tizenöt felnőtt emberre!!! De legalább kaptunk üdítőt. Meg is ittam amit csak értem, szartam én másokra akkor! Na lényeg, hogy álltam ünneplőben, egy kosárral a kezemen, és amit értem és kis méretű volt, azt belepakoltam. A végén a bizottság előtt el kellett mondjam ezeknek a rendeltetését és a címkén található használati utasításokat, ami olyan volt, mintha egy rémálomban lennék, mert semmi nem olyan volt, aminek tanították. Pl. a babacuccokat mindig pamutból kell készíteni. Na itt egy se volt színtiszta pamut, nem lehetett őket a címke szerint fertőtleníteni, se semmit! Na mindegy, megmondtam a három vénasszonynak, hogy fáradt vagyok, már alig látok, azért még mondtam pár mondatot, és amikor végeztem, elköszöntem, és már rohantam is a cuccaimért... ja, cigizni sem volt szabad, úgyhogy hat órán keresztül, amíg szét baszott az ideg, nem gyújthattunk rá. Erről ennyit. Amikor kiértem az utcára, láttam, hogy anyám keresett. Megcsörgettem, úgy voltam vele, hogy hátha mond valami bíztatót. Ja, elkezdett baszogatni, hogy el tudja képzelni, hogy hogy nézek ki, hogy olyan fejem van hogy rosszul lesznek ha meglátnak, tuti nem fog sikerülni ezért semmi, stb. stb... annyit vettem észre hogy amíg szidott, két-három könnycsepp folyt végig az arcomon, mindez egy csúf, vadidegen városban, ahol mindenütt csak a nagy, rusnya, szürke betontömböket lehetett látni, és senki nem volt ott, hogy bátorítson egy kicsit, vagy legalább egy jó szót mondjon. Erőt vettem magamon, mert hát hogy néz már ki, hogy bőgök a forgalmat sétálóutcán?! Megvártam a többieket, visszamentünk a kollégiumba, megvacsoráztunk, aztán a csajokkal és a két osztálytársammal folytattuk az ivást. Csütörtök reggel szintén Jesus hangja, majd a rádió, reggeli, zuhany... díszmagyar, és utána irány az áruház, a műsornak mennie kellett... az első versenyző (anyuci-kedvence-szobatárs) húzott két tételt: egyet áruismeretből, egyet keriből, és mindenkinek ezt a kettőt kellett mondania. Persze nekünk sejtelmünk se lehetett arról, hogy mi lehet az a két tétel, amíg be nem léptünk a csúf, üres, neonfényes terembe. Azon izgultam, hogy ne a gazdasági társulások (Kft, Bt, ilyesmik) legyenek, mert arról szart sem tudok. Már a tizenegyedik emberke ment be azt hiszem, amikor az egyik pesztonka csaj (a győri suli diákjai, nagyon aranyosak voltak velünk, ezúton is köszi!) annyit súgott, hogy cellulóz és munkaviszony. Azt a megkönnyebbülést! Húsz perc volt a felkészülési idő, amikor beléptem a nagyterembe, utána öt-öt percet kellett beszélni a tételekről. Sikerült. Utána vissza kóter, ebéd, délután pedig úgy aludtam, mint egy kisbaba. Naná, hogy azt álmodtam, hogy itthon vagyok, Gáborral szórakozunk, csak álmomban eltörte a térdét, amikor velem a hátán futkározott, és a lendület miatt letérdelt egy falat... akkor fel is ébredtem, rendbe szedtem magam, megint felöltöttem a díszmagyart, mert állófogadást rendeztek a tiszteletünkre a suliban. Svédasztal, pezsgő, műsor... ittunk, ettünk, akkor már majdnem jól éreztük magunkat. Nyaut kedden és szerdán este felhívtam, de csütörtökön már ő hívott, aminek nagyon örültem, na meg persze az sms-ei... egész nap azokat vártam. Mikor elfogyott a pezsgő, visszamentünk a koleszba boroskólázni. Aztán végre eljött a péntek... reggel zuhany, kaja, és irány a suli az eredményhirdetésre. Igaz, hogy csak tizenkettedik lettem a tizenötből, de szereztem valamit, ami nem minden helyezettnek adatott meg: teljes felmentést a vizsga alól. Magyarul megvan a szakmunkásbizonyítványom, tudom igazolni, hogy kiváló tróger vagyok. Mondtam ezt anyáméknak telefonon, de nem igazán érdekelte egyiket sem. Ja tényleg, hiszen ez csak szakma, még mindig nem érettségi... megebédeltünk, aztán indultunk haza. Szekszárdon szép napos idő volt, Győrben meg végig felhős volt az ég. Hazaértem, kajoltam, és már mentem is ki a parkba Nyaumhoz, tesómhoz, haverjaimhoz, barátaimhoz... anyámék a tanyán voltak, úgy beszéltem meg velük, hogy majd szombaton kinézünk hozzájuk tesómmal. Tekertem mint a félőrültek, amikor elértem a park széléhez, csak annyit tudtam már, hogy üvöltsek: hazajöttem!!! Odaértem hozzájuk, lelöktem Rozit, Gábor abban a pillanatban a nyakamba ugrott, és akkor már tudtam, hogy nincsen semmi baj, révbe értem, újra itthon vagyok, biztonságban egy olyan helyen, ahol számítok még valamennyit. Tesómmal majdnem összevesztek rajtam, nagyölelés, kérdezték hogy hogy sikerült a verseny, mondtam hogy jól. Milyen különös a világ... anyámék magasról leszarták, a haverok pedig gratuláltak, és azt mondták, hogy büszkék rám. Na akkor pontosan mi is az a bizonyos család és otthon??? Szombaton pedig Mányokra mentem, arról csak annyit, hogy újabb éjszaka, amire a halálos ágyamon is mosolyogva fogok visszagondolni, mert az ilyenekért érdemes élni. A karjaiban aludtam el, reggel a karjaiban ébredtem... nem érdekelt semmi más, de tényleg, a világon semmi. És nem is fog már soha többé.

Valamit félreértettél, Kunpi, Gábor nem azt mondta, hogy ő gondol engem ribancnak, hanem ő úgy gondolja, hogy a csajok egymás közt nevezik azt ribancnak. Egyébként lehiggadtam kissé, tegnap már megcsókolt (győzelem), ettől a rosszkedvem is elszállt egészen mostanáig, amikor is éccsanyám ki nem találta, hogy hát jövő hétvégén nem megyek sehová, mert ők Prágában lesznek, és ki fog akkor vigyázni tesómra, hogy ne menjen el itthonról? Na kész, idegbajt kaptam. Nem én tehetek róla, hogy a kisasszony úgy füstöl mint egy gyárkémény és hajnalokig vedel! Mondtam is anyámnak, hogy valamit márpedig találjon ki, mert kétnapos fesztivál lesz, és erre gyúrok már régóta! Na erre kitalálta, hogy akkor jöjjön ide öreganyám arra a négy napra. Egyből nemet mondtam természetesen, aztán a végén mégis elkezdtem kacérkodni a gondolattal... szerintem elgondolkozott rajta ő is, hogyha én inkább azt a megoldást választom, hogy az öregasszony arcát nézzem négy napig, akkor fontos lehet nekem az a buli, illetve fontosak lehetnek nekem azok a bulik... igazából nem is a buli, hanem a hangulat, az érzés, és természetesen Gábor. Na akkor jött az a javaslat, hogy kerítsen tesóm valakit, aki majd itt alszik, de nem mennek sehová. Helyes! Sajátkezűleg tekerem ki a nyakát, ha ki merészeli tenni a lábát itthonról, nem akarom megint miatta szívni a fogamat. Azért majd még erre visszatérünk anyámmal is, faterral is átrágom, meg Cintiának is megemlítem, hogy nem igazán lenne őszinte a mosolyom ha bekeverne azért, mert ő hábizti szórakozni akar! Mert különben megszórakozom én úgy, hogy abban nem lesz köszönet! Újabban nagyon kinyílt a csipája, hiába van ott vele a barátja aki nagyon szereti... észhez kéne térítsem a kiscsajt... ja, most azt hittétek, hogy hallgat rám? Ugyan már! Pofázhatok én neki amit akarok, makacs... nem hülye, mert tényleg nem hülye, de ha valamit egyszer a fejébe vesz, akkor azt onnét a jóisten sem törli ki. Közben végigböngészem az egész netet egy szám után, amit már ezer éve le akarok tölteni, de se cím, se előadó, csak a refrén utolsó sora az, hogy "I would never be your woman", és itt vége. Ha valaki tud valamit, segítsen! Előre is köszi!

fél órával később: megtaláltam!!! =) És kiderült, hogy már régebben is, csak elfelejtettem a címet meg az előadót is, mert hülye vagyok. Egyébként akit érdekel: White town - Your woman

Tudom, megint nem írtam már jó régóta, de most rászánom magam. Volt azóta egy igazán jól sikerült Auróra koncert, sulihét, gyakszihét, ivászat a parkban, meg minden egyéb. Szép napok voltak, és szép éjszakák. Összebújva, boldogan, fáradtan, és most mégis félve. Rossz előérzetem van, és egy ideje az esetek nagy részében be is üt a ménkű. Ma például egész nap rossz volt a hangulatom, de ez lehet azért is, mert anyám reggel megint üvöltözött velem, amiért rendetlenség van. De hát könyörgöm, ha egyszer szombat kora délután óta kérleltem Tesómat, hogy pakoljon össze, ha én kitakarítottam, akkor nehogymá' az is az én hibám legyen! Mert úgy látszik, másfél nap nem volt elég neki. Az idegtől kijött a herpesz is a pofámon, úgy nézek ki, mint akinek az arcára csaptak egy szép nagyot. Ez is bosszantott, de akkor akartam igazán ordítani, amikor Gábor kitalálta, hogy nem csókol meg, nehogy elkapja. Nem volt pofám mondani neki, hogy anno például Zoli nekem azt mondta, hogy ha valamelyikünk herpeszes lesz, akkor azt a másik is elkapja majd, mert ő ígyis-úgyis megcsókolna. És a szörnyű az, hogy tudom hogy megtette volna. Talán meg is tette, nem emlékszem már annyira az ilyen apróságokra, hogy akkor volt-e ekkora baszottnagy pöttyöslabda a képemen. Oké, lehet hogy ezt meg kéne értenem, de engem sem érdekelne egy ilyen dolog. Ha teszem azt szájpenésze lenne, az más, mert az az igénytelenség és a higiénia hiánya miatt jön ki. Ez pedig nem, mert ez vírus. Na mindegy, ő tudja. Ja, Bátori barátunk már Tesómat is elfikázta, egyszer ha elememben leszek, akkor lebaszom érte. Megint kezd rámjönni a világundor, és elképzelni nem tudom, hogy mi bajom lehet. Pénteken elvileg megint behasítunk, ami jó, imádom az éjszakába nyúló, de kora délután kezdődő parki piálásokat. Nem vagyok formában, valami nagyon nem stimmel, úgy érzem. Tényleg annyira szeret, amennyire mondja? Igen, ebben szentül hiszek. De péntekig megpróbálom nem hagyni, hogy megcsókoljon, már ha egyáltalán méltóztatna rászánni magát. Pénteken megint turkált a gondolataimban, de nem tudom hogy miért, tudja jól, hogy ezt az egyet utálom. Persze megint a múltamban. Merthogy ő tudja, hogy nekem volt olyan időszakom, hogy minden hétvégén mással... könyörgöm, szinte gyerek voltam, azt se tudtam hogy mit csinálok, csak a boldogságomat kerestem, nem is sejtettem, hogy hol fogom megtalálni! Azt mondta, hogy azt tudja, hogy a csajok ezt úgy hívják, hogy "ribanc" (kössz szépen!), de ő inkább tapasztalatszerzésnek mondaná. Hát persze. Én is rosszul vagyok attól, ha ő a volt barátnőjét emlegeti, de csak egyszer, csak egyetlen egyszer próbáljon meg valahogy hozzá hasonlítani, akkor Isten bizony rákérdezek, hogy ő lenne az etalon, akihez mindenkit mérni kell? Ha egy mód van rá, én nem hozom szóba se Zolit, se mást. A lényeg az, hogy ha engem zavar ez az egész, akkor őt miért ne zavarná? Hogy mit mond, az egy dolog, hogy mit gondol magában, mi az, amit nem mond ki, csak talán majd egyszer, amikor egy nagy kiabálás hevében az arcomba vágja... azt csak ő tudja. Olyan jó lenne, ha el tudnánk felejteni a múltat, legalábbis olyan részeit, amiket el akarunk felejteni! Istenem, nem sok emlékem maradna... lenne az óvoda, aztán a második kilencedik Bátaszéken, aztán az első tanévem a Keriben egészen addig, hogy Zoli kidobott, néhány koncert vagy jó buli, ivászatok, amikor azt hittem, boldog vagyok, és most onnantól, hogy díszmagyarban sietek rogyott frizurával a főiskolába, a szalagtűzőmre... de most megint nem tudom hogy mit akarok, néha úgy érzem, hogy többet várnak tőlem mint amire képes vagyok. Irodalomból a verseny, a Best of Szakmunkás, a nyelvvizsga, utána a szakvizsga, de előtte még ballagás, ami után az lesz a programom szerintem, hogy vagy fölmegyek Tekébe, vagy ki a parkba, és berúgok mint a vadökrök. Anyámék azt sem tudják, hogy mikor lesz. Nem gond, nem kimondottan az az álmom, hogy ott legyenek. Hiszen én csak egy tróger szakmunkás vagyok, illetve még az sem, csak ha meglesz a vizsgám. Majd az érettségi. Azzal meg úgy vagyok ilyen téren, hogy nekem akkor se kell semmi, csak hagyjanak békén, be akarok majd rúgni, és be is fogok rúgni, az legalább jót tesz, mert ha már mástól nem is, attól jobban érzem magam.

Na igen. Az ember lehiggad kissé, boldogságtól és hiányérzettől könnyes szemmel néz vissza a tegnapba, vagy akár az aznapi reggelre... nem mintha akármi változott volna. Tudom, hogy következő szombaton is ez vár, és örülök neki, de most értettem meg teljességében, hogy milyen érzés az, amikor valaki épphogy elengedi az ember kezét, és már nem tudunk élni, lélegezni, semmi sem teljes, és üveges tekintettel révedünk a ködös valóságba. Közben képek villannak be a tegnap délutánról és estéről: a buszon egymásra mosolygunk, Mányokon sötét és hideg van, a régi cipőgyár kéménye, apukája megnyugtató arca, a szobája, az ablakon bevilágító hold fénye... közben érzem a bőre ízét, vizes a háta, és valahol a lelkem mélyén felszakadtak a láncok. Persze, ideges voltam előtte, közben, és utána is. Lent állunk, cigizünk, mosolygunk, visszamegyünk, beszélgetünk, és minden egyes perctől fiatalabb lettem, talán ártatlanabb is, és érdekes módon nem egy pörgős szám szólt valahol az elmém mögött, hanem egy lassú, visszafogott, mély és bús zene, amiről azt hittem, hogy örökké egy másikhoz fog kötődni. De nem. A képek még mindig pörögnek: megismerem húgát, aranyos csaj, közben leülünk filmet nézni, hülyére röhögöm magam. Azonban végignézni mégsem tudjuk. Csillog a szeme, kisimítok néhány hajtincset az arcából, még mindig mosolygunk. Szorosan magához ölel, lassan elalszik... én nem tudok, talán nem is akarok aludni. Minden pillanatát át akarom élni, hallom ahogy szuszog, átfordulok a másik oldalamra kissé nehezen, mert nem enged el. Végül mégis elnyom az álom. Fél kilenckor felébredünk, de csak tíz után kelünk föl. Eddig imádtam, ez köztudott tény. De tegnap este, vagy ma reggel óta, ezt nem tudom pontosan, jóval túlléptem ezen az állapoton. Több mint szerelem, több mint imádat, több mint rajongás. Felnőttem volna? Talán mostmár valamennyire igen, pedig régóta nem éreztem ennyire gyereknek magam: szabad vagyok és gondtalan, legalábbis amíg mellettem van. Nem érdekel, akárki akármit is mond, én soha nem fogom elengedni. Ugyanakkor félek valamennyire a jövő heti Auróra koncerttől. Ott lesz a volt barátnője, akivel azért mégiscsak két évig együtt voltak, velem meg akkor lesz két hónapja... az első tűzkeresztség tulajdonképpen úgy sikerült, hogy ő azt mondta, nagyon jól, én azt mondom, hogy túl tökéletes lett. Most jöttem rá újra, hogy tényleg gátlásos vagyok, ha arról van szó. Nem azért, mert játszom az agyam, hanem mert tényleg az vagyok. Megígérte, hogy segít leküzdeni őket, ami azért is jó, mert én hiába próbáltam eddig, egyedül nem ment, vagy csak nagyon kicsi időre, nagyon sok alkohol hatására. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy senki mással nem lehetek ennyire boldog, és ha egyszer elmegyek innen olyan messzire, amennyire szeretnék, egy tapodtat sem megyek nélküle! Vagy viszem magammal, vagy maradok. Egyébként kérdeztem, és azt mondta, hogy nem járt még a kápolnánál, azt sem tudja, hogy létezik. Szóval ha tényleg szép idő lesz, akkor meg van dumálva hogy megmutatom neki. Abban is biztos vagyok, hogy a tegnap estétől ma délutánig tartó pár óra lett eddigi életem legcsodásabb időszaka. Most is boldognak kéne lennem, mert tudom hogy nem ez volt az utolsó, valamiért mégsem megy, és fáj, hogy hétfő délutánig várnom kell az új csodára, hogy megint kéz a kézben sétálva fáradtan és leamortizálva a szemébe nézzek, lássam ahogy mosolyog, és új erőre kapjak én is... addig megmarad a képünk a szekrényen. Ha naponta ötvenszer nem nézek rá, akkor egyszer sem. Mindig jobb lesz a kedvem tőle, és "ilyenkor úgy érzem, hogy érdemes élnem, ééélneeem!"

Köszi a kommentet, Zita, emlékszem még arra, amit akkor mondtál, csak valahogy olyan abszurdnak tűnik még most is, hogy pont ő... na mindegy. Már rájöttem, hogy semmin nem szabad meglepődni, ha ilyenről van szó. Mostmár tudom, hogy ő nem igaz barátom, messze nem az... arról az esetről meg annyit, hogy spongyát rá, szerencsére azóta rájöttem, hogy volt benne valami, hogy nem akartatok szólni, egy az, kettő meg hogy nem vagyok haragtartó, három: utána kibékültünk, és szerintem ez bizonyítja azt is, hogy nem csak haverok vagyunk, hanem barátok, ha szabad így mondanom. Egyébként most is tiszta stresszben vagyok, majdnem egész héten alig bírok aludni, mindig fölébredek este, és nehezen alszom vissza, forgolódok, de tudom, hogy ma már megoldódik minden. A stressz oka pedig az, hogy a mai estét ott töltöm Nagymányokon, és úgy be vagyok tojva, mint egy teljesen érintetlen szűzlány. Újabb tűzkeresztségen fogok átesni, és igen, félek!!! Na persze azért nem annyira, hogy megfutamodjak, csak hát a szerelem, az azért mégiscsak szerelem, aki már érzett ilyet, az pontosan tudja. Mert az odáig oké, hogy imádom, teljes szívemből, igazán, és örökké... de az most egy dolog... attól még teljesíteni tudni kell... meg egyebek. Anyáméknak már felvezettem, hogy ma este Bonyhádon bulizok, majd szombaton hazaszédelgek. Szerintem anyám vágja, hogy mi a dörgés, de hát most csak nem fogok az orrára kötni minden részletet! Na nem mintha olyan kíváncsiskodó lenne... szerencsére általában elég normálisan kezeli az ilyen helyzeteket. Amikor például megkérdeztem, hogy hol lesznek pénteken, visszakérdezett, hogy "miért, le kéne lépnünk itthonról?". Nem, azt majd csak jövő szombaton, de lesz még időm felvezetni. És áldd meg Uram, Lascsiknét is, hogy ötödik óra után hazamehetek irodalmat tanulni (höhö, ez fun!), és lesz időm készülődni, nem kell bent basznom a rezet a suliban háromig, és álld meg azért is hogy második óra után jöhettem most ide a könyvtárba netezni a mocskosul unalmas kabinet helyett. Akkor már áldd meg uram Sallainét is, aki megengedte ezt nekünk, és az egész tanári kart, ha mehetek a Best of Szakmunkásra. Kivéve Péterfinét, mert ő geci volt velem. Na jó, egye bassza, jó kedvem van, áldd meg őt is!

Ez egy régi Offspring idézet, pont ma hallgattam ezt a számot, és eszembe jutott a tegnap, illetve amit Nyau mondott. Megint ideges lettem, persze, de aztán megint el is gondolkoztam ezen az egészen... annak a véleményére kéne adnom, aki fontos nekem, és nem mindenféle jöttmentére. Márpedig ő kerek perec kijelentette, hogy ilyennek szeret, úgyhogy nem értem magam, hogy mit rinyálok. Amikor megjelenik akár msn-en, akár személyesen, úgy érzem magam, mint Nicole Kidman a Másvilágban, amikor hirtelen összetalálkozott a halottnak hitt (bár ez elég bonyolult) férjével, és akkor már semmi más nem érdekli, csak az, hogy nem várt hiába, visszatért hozzá az ő szerelme, újra együtt vannak, és örökké boldog lesz mellette. Persze ez neki nem jön össze, de a filmet mindenkinek csak ajánlani tudom, nekem a létező legnagyobb kedvencem, már rongyosra néztem, de még mindig nem tudom megunni. Ma reggel anya is észrevette a kincsemet... felemelte a kisszekrényről, és kérdőn nézett rám, majd a képre, majd megint rám... és akkor végre megkérdezte, hogy ez kicsoda. Én annyit válaszoltam, hogy szerintem elég egyértelmű... aztán elmondtam neki néhány alap tudnivalót: Gábornak hívják, asztalosnak tanul, és egy igazi angyal. Szégyelltem magam, hogy csak ilyen keveset mondtam róla, de hát nem anyámnak fogom elmesélni, hogy mennyire vagyok szerelmes. Ő mondjuk aranyosnak tartja a kép alapján, és a haja is tetszik neki. Egyébként Tesóm is megtoldotta a beszédemet annyival, hogy tényleg nagyon kedves a srác, és nem is törik a haja (rém fontos információ...). Ő a Gyógyító. Erről bővebben majd tortenetek.hu-n. Pénteken pedig ivás és buli Bonyhádon vagy Mányokon. Ezer bocsánat, Drága Hű Olvasóm, de nem tudok menni a jelmezbálra, születésnapot ünneplünk (igen, megint), és utána nem itthon alszok, ugye megérted, ez nekem most igazán nagyon sokat jelent! Minden esetre köszönöm hogy szóltál és hogy gondoltál rám, bulizz fergetegeset, és érezd magad nagyon jól! Mert megérdemled!