Még mindig történnek néha furcsa dolgok, de már olyan, mintha állatkertben járnék, és nézném a rácsok mögötti állatok dolgait. Azt hiszem, egyenesbe jött az életem, megvan a szakvizsgám, a nyelvvizsgám (62%, elég vicces), csak abból a rühös parkból kezd egyre jobban elegem lenni. Állandóan keverik a szart és/vagy a piát, itt jöttem rá hogy öregszem: egy héten maximum egyszer iszok. Oké, akkor talán sokat is, de amúgy meg egyáltalán nem. A pekvanctól már rosszul vagyok, a jónép pedig mindig azért rinyál. A friss kollégisták is kezdenek az agyamra menni, amikor lejönnek és körbelejmolnak mindenkit, verik a taknyukat, utána meg mikor már tényleg mindenkitől amit lehetett lehúztak... elhúznak. A másik ami néha sokszor fáj, hogy Gáborral is keveset vagyunk kettesben. Oké, nincs olyan nap hogy ne találkoznánk, és mindig bent is marad 22:20-ig, de akkor is kint vagyunk a parkban, mert haverok, mert pia... holnap meg fogom mondani neki, hogy ez nekem így nem jó... ha már szombaton úgyis majdnem összevesztünk, na persze nem végleg. Úgy történt, hogy délután kint találkoztunk Promiban, és előre megbeszéltük, hogy a hétórási busszal fogunk hozzájuk menni. Az ám, lent volt Schalli Barbi is, akit nem láttam már Rockmaraton óta, és nagyon megörültem neki. Ott váltott át az egész napos rosszkedvem örömmé. Később megjelentek Reizer Norbiék, és egyébként is sokan lent voltak, mentek Vádló Bitófákra (pfuj!), meg mindenfelé. Szóval fölmentünk Norbiékhoz (mármint föl a sziklákhoz), dumáltunk, ittunk, stb. Nem sokkal később én visszatértem Barbihoz, háromnegyed hétkor felkiabáltam Gábornak, hogy lassan indulnunk kéne. Jó, rendben. Kb. öt perc múlva odamentem hozzá, és megkérdeztem, hogy megyünk-e? Kitalálta, hogy ha nem baj, akkor ő még maradni szeretne, mert tök jól elvan. Erre valami olyasmit vetettem oda, hogy "jóvan akkor maradunk!!!", de igyekeztem olyan hangsúlyban, hogy azért érezze: ez nekem nagyon rosszul esett. Én is elmentem Barbival dumálni, megnéztük a tablókat, utána feltettem a fél nyolcas buszra, majd Izával folytattam a beszélgetést... illetve a monológot, hogy mennyire haragszom Gáborra, hogyha már a haverjai meg a pia fontosabb neki mint én. Leültem egy padra a fa takarásába zenét hallgatni, közben majdnem elbőgtem magam. Negyed kilenckor (!) odajött hozzám, hogy mi a bajom. Elmondtam neki. Szerinte én voltam a hülye, mert szólnom kellett volna, hogy én nem ezt akarom, hogy én a hétórási busszal akarok menni Mányokra, mert egy párkapcsolat erről szól, hogy nincsen "én" és nincsen "te", csak olyan van, hogy "mi". Hiába soroltam, hogy azért egyeztem bele hogy maradjunk, mert láttam hogy jól érzi magát, és nem akartam elrontani a szórakozását. Vagy nem figyelt, vagy nem érdekelte. Aztán jött az ötlet, hogy inkább ezt az éjszakát töltsük mégis külön. Na akkor ijedtem meg igazán! Hát gondoltam ez most szakítani akar, eddig tartott a jólét, nincs többé, mélypont, válság, mi lesz most? Még egyszer elmondtam, hogy csak neki akartam jót azzal, hogy beleegyeztem a maradásba. Mire a mondat végére értem, már szinte zokogtam. Utána bocsánatot kért, hogy ezt megjátszotta... bocsánatot kért... nem győzött bocsánatot kérni. Én meg olyan görcsösen kapaszkodtam a karjába, mintha életem utolsó másodperceit tölteném vele. Komolyan nagyon féltem, azt hittem, hogy itt a vége, tényleg ennyi volt. Még most is beleborzongok, ha eszembe jut. Valamivel utána megkérdeztem, hogy akkor most mit akar, mi legyen? Megszorította a kezem, és azt válaszolta, hogy hazamenni velem. Akkor kezdtem megnyugodni. Persze sikerült megbeszélnünk mindent, fél órával később már olyanok voltunk, mintha semmi nem történt volna. Azt azért még bevallottam neki, hogy elkezdtem szívből rettegni, amikor kitalálta, hogy mind a ketten inkább menjünk haza. Arra a néhány pillanatra tehetetlennek, kiszolgáltatottnak és gyámoltalannak éreztem magam. Na még a hazaút volt vicces. Kitalálta, hogy hallgassunk zenét a telefonjáról, egyik fülhallgató az ő jobb fülébe, másik az én bal fülembe. Rendben. Szegénykém még valahol Kakasdon elaludt, Bonyhád előtt a telefonja is lemerült, nem ébredt föl rá. Mikor végre felriadt, csak annyit közöltem vele mosolyogva, hogy "Majos". Lassan beértünk Mányokra, ott még a Casino-ban ittunk egy sört, aztán irány hozzájuk. Vacsi (pörkölt tésztával és tejföllel isteni, próbáljátok ki!) után kávé, közben észrevettem, hogy húga nincs lent, de még az ágyneműje sem, ennek nem lesz jó vége. Bejött: húga fent aludt, amire Gábor tényleg felkapta a vizet, hiszen állítása szerint direkt szólt neki, hogy jövünk. Bekapcsolta hát a tévét, hangerőt feltekerte, Reni felébredt, jó mérges volt, emelt hangon váltottak pár mondatot, én ültem az ágyon és fogtam a fejem, közben Reni annyit mondott nekem, hogy ez nem nekem szól, nehogy magamra vegyem, aztán még pár szitok, és fogta az ágyneműjét, lement aludni. Gábor még mindig ideges volt, cigi, aztán megnyugodott kissé. Ilyen szempontból. Utána leült mellém az ágyra, és megint megkérdezte, hogy tényleg nem haragszom-e rá. Hát lehet rá haragudni? Egy kicsit lehet, de nem sokáig. És azt is csak ritkán. Megsimogattam a hátát, rámosolyogtam a sötétben, és kijelentettem, hogy egyáltalán nem, és hogy szeretem. Hosszú hetek óta először tudtam teljesen nyugodtan aludni, szorosan hozzá bújva, elalvás előtt adtam egy puszit még az arcára, és akkor rájöttem, hogy milyen hihetetlenül csodálatos és rövid is az élet valójában. De valahol tudom, hogy még ha a halál el is választ minket egyszer majd egymástól, a következő életben újra rátalálunk a másikra, ebben biztos vagyok, a mi lelkeinket az Isten is egymásnak teremtette. Mindettől függetlenül még fogok vele beszélni holnap, hogy kicsit lehetnénk tényleg többet kettesben, úgyis neki jön majd a szakvizsga, amikor aztán nem is tudunk annyit együtt lenni. Jövő héten bemutatom faternak is. Az ő szülei állítása szerint szeretnek engem - ez kölcsönös. Szerintem az enyémek is bírni fogják. De még ha nem is, az sem fog érdekelni. Én választottam magamnak, nem nekik. Én őt ilyennek szeretem, imádom, pont amilyen az összes kis és nagy hülyeségével, amikor gyerekes és amikor véresen komoly, amikor szomorú, amikor nevet, minden dologért rajongok, ami hozzá kötődik, minden pillanatban. Ja, jövhéten a kápolnát is megmutatom neki, ha minden jól megy. Dina szerint depressziós vagyok, de szerintem pont most vagyok igazán, szívből boldog, nyugodt, elégedett és világgá tudnám kiabálni, hogy az élet és a világ gyönyörű!!!