Elég cinkes hetem volt, eleve ott kezdődött a dolog hogy hétfőn megfáztam, kedden nem is mentem gyakorlatra, és egész héten tüsszögtem meg kehültem, mint a kutya, ráadásul rossz kedvem volt végig. Miután végigizgultam az egész hetet, pénteken végre meg mertem nézni a nyelvvizsga eredményeit, de még nincsenek fönt. Huh, megnyugvás! Gábor hívott koncertre szombatra, de időközben kiderült, hogy pénteken lesz. Rendben, nem téma, persze pénteken kellett a legtöbbet hajtani gyakorlaton is, nehogymá' egy kevés erőm legyen! Szarni rá, mikor kiértem délután szépen frissen és üdén a parkba, már boldog voltam. Kiderült hogy Ákos és Dina nem jönnek, Ric és az öccse sem, de ott lesz Timi, Schilli Laci, és Flaskár Livi. Nekik örültem, a többi meg nem igazán érdekelt, max annyira hogy legyenek majd ott ismerős arcok. Amikor leértünk Bonyhádra, bementünk a Tesco-ba kólát venni (a borhoz, természetesen). Kitaláltam, hogy vegyünk kaját is, mert éhes voltam. Hát annyira szar, csóró, hullaszagú és hullaszínű parizert én még az életben nem ettem! Nem csodálom, hogy 199.- volt kilója. Egy szeletet ettem én, egyet Timi, egyet Gábor, vagy nem tudom, valahogy így, a többi a kukában landolt. Na mindegy, megvettük a piát, irány a művház. Azért volt ott még egy-két ember, akiről tudtam, hogy kicsoda. Kajáltunk, de a piát nem tudtuk bekeverni, mert nem volt flakon. Akkor én, az okos szakmunkás kitaláltam, hogy egy-két korty bor, rá ugyanannyi kóla, összerázzuk, és lenyeljük. Bejött! :) Később valakinek még jobb ötlet jutott eszébe: kérjünk poharakat! Jó, oké, beleegyeztem. Nem lehet mindenki zseni. Poharat kérni túl bonyolult művelet, meg aztán hé, nem ismertem a helyet, honnan tudtam volna hogy adnak kétdecis üvegpoharat?! Sebaj, adtak. Már javában ment a buli, amikor szemet szúrt nekem egy csaj, hogy bőrnadrág volt rajta. Jaaaj mondom, ki ez?! Bár ne kérdeztem volna. Megfordult, és akkor már megismertem a boglyas fekete haját és a szemüvegét, bár még csak képen láttam. Abban a pillanatban elkapott a harci ideg, szerencsére elég messze ült le tőlünk. Megkérdeztem Timit, hogy ez a leány most az, akire gondolok? Mielőtt válaszolhatott volna, Lackó már rávágta, hogy igen. Nagyon bátor volt, hogy a közelembe merészkedett, de úgy voltam vele, hogy finom leszek és nőies (kivételesen képesnek kellett lennem rá), és nem bántom. Timivel fél szemünket rajta tartottuk végig, én meg csak ittam, ittam, Gábor tombolt vagy velem volt, vagy kint, én meg csak ittam, mint a jó kocsmatöltelékek... meg is látszott. Gábor vigyorogva mondta nekem, hogy a lány úgy fél tőlem, mint a tűztől, szóval nem mer egyikünk közelébe sem menni. Hát ez egy igazán bölcs döntés volt, mert nem tudom, hogy adtam-e neki okot arra, hogy féljen, de ha kell, adok én nagyon szívesen, ha arról van szó. Van még egy olyan emlékem, hogy kimentem a mosdóba azt hiszem, hogy Livivel, és észrevettem, hogy ez az Eszter is bejött. Amikor kezet mostam, akkor is ott ólálkodott körülöttem, mire én nagy vidáman odakiabáltam Livinek, hogy "na, visszatérek szerelmemhez". Egy futó pillantást vetettem ennek a fruskának az arcára, de szerintem csak a szemüvegének a lencséi tartották vissza a szemeit, különben kiestek volna. Én meg röhögtem. Talán geci húzás volt tőlem, de hé, nem én kezdtem, és azzal még egyébként sem volt vége. Pár órával később ki kellett mennem a friss levegőre, mert rosszul voltam. Gábor jött velem, érdekes módon Eszter is megjelent kint nem sokkal később egy sráccal. Elég részeg voltam ahhoz, hogy odamenjek hozzá, és megköszönjem neki, hogy értelmet adott az életemnek, de ehhez úgy éreztem, kell Gábor áldása is. Megkaptam. Mosolyogva odamentem, félrehívtam, és idézem: "Szia őőő... Eszter, igaz? Na, csak meg akarom köszönni hogy értelmet adtál az életemnek, mert imádom ezt a srácot... de igen, van mit, és köszönöm tényleg, hogy értelmet adtál hogy éljek!", vagy valami ilyesmi. A lényege ez volt. Gábor mondta, hogy csajszikám most valószínűleg két hétig ezen fog sírni. Hát sírjon! Ha nem pedálozott volna, hogy visszakapja Gábort, akkor egyáltalán nem lettem volna ilyen vele. Ha folytatja, akkor én is, de abban nem lesz köszönet. Szerény megítélésem szerint én ritkán vagyok bunkó, de ha kihozzák belőlem... akkor az tudok lenni. Oké, bulinak vége lett, hánytam egyet, öblögetés, stb, menjünk le a Kishordóba, úgyis majd kocsival hazavisznek minket. Jó, hatan beültünk egy kis nemtommilyen verdába, irány Kishordó. Ott épp hogy kiszálltunk, Gábor elkezdte magyarázni, hogy reméli mostmár elhiszem hogy őt nem érdekli ez az Eszter, direkt azért hívta meg, hogy bebizonyíthassa ezt nekem. Na akkor tényleg majdnem bemostam neki egyet, de csak rákérdeztem, hogy "Hogy mit csináltál?! Ugye ezt most nem mondtad komolyan?!". Ebből az lett, hogy hát ő nem is meghívta, csak szólt neki hogy lesz koncert Bonyhádon. Mielőtt megint elkezdhettem volna bőgni (mert buli alatt, kint már volt egy ilyen, amikor tökrészegen tényleg átéreztem hogy színtisztán mennyire imádom), többiek kirontottak a kocsmából, és valamit magyaráztak, hogy mennek haza, Zolikának köszönjük, és mire szólhattunk volna, már elhúztak. Bementünk, és mivel Gábor ismeri a tulajt, ingyen kapott egy üveg sört én meg egy ásványvizet. Már majd' meghaltam, olyan álmos voltam, és még csak fél három volt... több mint egy óra a busz indulásáig... azt persze lekéstük... de jött velünk szembe, Gábor leintette, így hajnali ötkor már végre ledőlhettünk aludni. Fáradtan hozzábújtam, adtam egy puszit az arcára, és utána úgy aludtam, mint akit fejbevágtak. Szombaton kicsit szar volt, hogy kell hazamenni, így hát kitalálta, hogy maradjak, szülei úgyis bírnak engem, húga meg... majdcsak lesz valahogy. Azért túl sokat nem kellett győzködnie. Dobtam haza egy SMS-t, hogy majd csak vasárnap megyek. Oké, szombat este még Nagyi kihívott minket a kocsmának nevezett, de igazából kultúráltabb, valami étteremszerűségbe (Casino), hát kimentünk, de nem voltunk kint sokat, talán olyan másfél órát, aztán irány vissza. Ma pedig délután az ötórási busszal jöttem haza, de olyan volt ez a hétvége, mintha kb. fél nap lett volna. Ültem a buszon, bámultam dombokat, és bár Bonyhádig ott ült mellettem az unokatesója, éreztem ahogy fizikailag egyre távolabb leszek tőle, két napig folyamatosan össze voltunk bújva, mint akik életük utolsó óráit töltik együtt... és nekem ez rengeteget jelent, mindent! És ezt nem tudják sokan megérteni, hogy végre elértem azt a szintet, hogy Zoli után szabadon újra úgy tudok szeretni, mintha soha nem fájt volna semmi, és hogy újra szabad vagyok, boldog, és hogy vissza tudtam térni ahhoz az ártatlan kis hülyegyerekhez, aki régen voltam. Nem csak arra gondolok, hogy rá se nagyon nézek más férfiakra, hanem hogy megint elkezdett érdekelni, hogy mit fogok csinálni ha nagy leszek, újra vannak terveim... szóval tényleg van értelme élni. Még a gyerekes álmaim is visszatértek, bár azt nem sokan tudják, hogy egyáltalán van. Most a "megvalósítható" álmaim netovábbja, hogy Gáborral össze tudjak költözni, ő el tudjon helyezkedni a szakmájában egy jó és biztos helyen, én meg folytatni tudjam a tanulást, ha már egyszer kezd benőni a fejem lágya. A pia meg a cigi az más, de abban holtbiztos vagyok, hogy az ivást simán el tudnám hagyni, mert ha nem kérek inni, akkor nem is iszok. Volt ilyen is a héten. A nyelvvizsgát meg leszarom hogy hogy sikerült, nem merem még mindig megnézni, de hogy többet az életben nem próbálkozok meg semmilyen idegen nyelvvel (csak Gáboréval), az zicher! Most egyébként már tényleg szép az április... már nem szakad az eső, nincs hideg, megint ki lehet feküdni a fűbe a narancssárga napsütétes délutánokon, amikor hunyorogva nézek körül a fény és a határtalan boldogság miatt, rágyújtok, visszadőlök, magam melett érzem Gábort, hallom a haverjaim nevetgélését, és bár eszembe jutnak elmúlt áprilisok (Zoli, Herci, Detox, stb.,), már egyáltalán nem érdekelnek. Megtaláltam az életem értelmét, és amikor ezt megköszöntem annak a csitrinek, azt nem csak azért mondtam, hogy bosszantsam, hanem mert tényleg komolyan gondoltam.