PatkányBlog

Na, immár húsz évesen írom a blogot: múlt szombaton sikeresen betöltöttem, bár anyám feszkózott, mert szombaton hajnalban értem haza. Gábor ugyanis kitalálta hogy bent marad, ami először bosszantott, na korántsem azért, mert bent volt velem, hanem mert megint rengeteget ivott. Később mondta, hogy ígyis-úgyis bent maradt volna, mert szombatra virradó hajnal háromnegyed egy után nem sokkal léptem át a második X-be, és velem akart lenni. Oké, így már mindjárt más. Szóval anyám cirkuszolt, hogy minek maradok én kint, meg mit tudom én, anno fater őt tuti seggberúgta volna, meg ecet, mire én már könnyes szemmel üvöltöttem, hogy nem maradtam volna kint, ha Gábor hazament volna. Még mindig azon rágódnak, amikor bealudtam a padon, és szerintem még vagy tíz évig ez is lesz a téma. Na mindegy. Kissé idegesen kimentem Nyárnyitóra, ahol már szerintem nyugodtan mondhatom, hogy sokan vártak, nyakbaugrálások, puszi-puszi, boldog születésnapot, meg ilyenek... Gábortól egy olyan nyakörvet kaptam, amit állítólag három megyén belül nem lehet találni, majd teszek fel képet, ahol rajtam van. A tüskéi kb. akkorák, mint a hüvelykujjam. Nagyon komoly, és én annyira, de annyira örültem neki! :) Kiderült, hogy szinte mindenki tudott róla... na sebaj. Anditól gyertyát, Lillától pedig egy üveg kajak fincsi vodkás körtelevet kaptam, olyat ha látok tuti veszek. Ezúton is köszönöm, Li! :) Tesóm is ott volt, meg még rengetegen. Gábor persze nálunk aludt, másnap kimentünk tanyára, és mivel az uccsó busza elég korán ment volna, hétfő reggel váltunk csak el. Ő ment haza, én meg pénztárosi vizsgára. Ott úgy elbasztam a pénztárjelentést, ahogy illik, de az éri a legkevesebb pontot, ezt kinyomoztam. A tesztem és a gyakorlat meg jól ment, szóval tuti megvan. A hét többi része zirka ugyanúgy telt, mint máskor. Itthon takarítgattam, hesszelgettem, Louie életét néztem minden nap, délutánonként meló vagy Gábor... mindehhez jött még a napsütés és a dögmeleg. Asszem kedd este megint többet ivott a kelleténél, és megint nem ment haza, hiába könyörögtem neki. Uram bocsá', aggódok érte! Tomi megígérte hogy vigyáz rá, én felajánlottam ugyan neki hogy aludjon nálunk, majd maximum azt mondom anyámnak, hogy lekéste a buszt, de nem, ő kint akart maradni. Rosszul esett kicsit, hogy pofázhatok, amit akarok, de aztán megint egy nagy adag I love you lett a vége, amikor a fűben feküdve szorított magához, és könnyes szemmel sorolta, hogy szeret. Vannak olyan pillanatok, amikor a világ összes bűnét meg tudom bocsájtani, és ez egy ilyen pillanat volt. Aztán félreültünk egy padra, és kötetlenül dumáltunk mindenféléről. Szombat, azaz tegnap volt még vicces... úgy volt, hogy már kora délután megyek hozzájuk, aztán reggel néztem hogy anyám írt SMS-t, hogy amint tudunk, tesómmal menjünk ki a tanyára, mert ki kell pucolni a beépített szekrényt. Hát mondom remek, már csak ez hiányzik! Felhívtam, és mondtam hogy már program van, tegyük át esetleg... szó sem lehet róla, őt ez nem érdekli, és hogy készüljek fel arra, hogy ez eltart estig. Legszívesebben falhoz csaptam volna a telefont, csak ez tesómé volt. Na mindegy, hamar rendbe szedtük magunkat, és úgy terveztük, hogy a negyed tizenegyes busszal megyünk ki, de papa lejött értünk. Mondanom sem kell, három órára már mindennel végeztünk, még meg is ebédeltünk. Gyalog elindultam lefelé, hogy hazajöjjek a 16:10-es busszal. Csak az az egy bökkenő volt, hogy ilyen busz nincs. Folytattam utamat szintén gyalog, így találkoztam Kunnal meg még egy haverjával, akik Sötétvölgybe mentek... Kun mondta, hogy előző nap lent volt Rémarcú, és kereste Ric-et. Ja, igen, ugyanis Lókex (nótenksz) "koncerten" smároltak. Okádék. A hideg kiráz, ha eszembe jut, mi lett volna ha még láttam volna is? Brrr, na hagyjuk. Szóval váltottunk néhány szót, aztán mentünk a dolgunkra. Később a másik srác már visszafelé ment, na gondoltam ez is megunta a harmincöt fokban, hogy hegynek fölfelé tekerjen, ráadásul olyan szar úton, ami fent van. Háromnegyed öt körül értem haza, rendbevágtam magam, és a 18:40-es busszal be is tudtam menni Bonyhádra, onnan a 19:38-assal Mányokra... olyan szép volt az út! Naplemente, mindennek narancssárgás fénye volt, és ahogy a levegőben szálltak a szöszök és a kis bogarak, szúnyogok, porok, olyan volt, mind több millió tündér. Felhő egy szem se volt, és én arra gondoltam, hogy ennyire idilli dolog kevés van. Vagy csak az én fantáziám szegényes, hogy beérem ilyen kis dolgokkal is? Bonyhádon amikor megérkeztem, találkoztam Dináékkal, próbálni voltak. Később két kis ringyó beszélgetését hallottam fél füllel, nem hittem el már egy ideje, hogy léteznek még olyan kis kurvák, akik emberek előtt nyilvánvalóan gyökér módon próbálnak okoskodni, ráadásul jó hangosan, ezzel tökéletesen leégetve magukat a normálisak (?) között, és némi bóvli tiszteletet kivívni a nyálasszájú és pattanásos, esetleg szoláriumbarna, kokszos fiúk között. Na mindegy, szerencsére a buszra már nem szálltak föl, és én nyugodtan folytathattam az utazást. Eléggé el lehettem gondolkodva, mert csak képek villannak be: zöld búzamezők, pipacsok, a mányoki templom, feljebb a kálvária, és én tudom hogy valahol alatta van a régi cipőgyár, amivel szemben egy kis ház, ahol aznap este aludni fogok olyasvalaki karjaiba bújva, akit igazán szeretek. Mikor leszálltam, már várt... a sors iróniája, hogy pont akkor ért oda az egyik haverja, aki ritka nagy hazudógép hírében áll. Egy másik haverjuknak például azt mondta, hogy én mondtam neki, hogy tegye fel a myvip adatlapjára azt a képet, ami Gáborról akkor készült, amikor tavaly nyáron kijött a kórházból. Hm, én kértem meg, hogy vegye le. Szóval erről ennyit. Hamar lelépett, tulajdonképpen csak köszönt. Mi bementünk a Casino-ba, Gábor kitalálta hogy vacsizzunk pizzát, úgyis letöltött egy jó filmet, meg ecet, amíg a pizzára várunk, igyunk egy-egy pohár sört... mesébe illő, nem? Számomra nagyon is. Csak ez a mese a valóság. Mondja nekem valaki még egyszer, hogy szar az élet. Miközben a sört vártuk, a pultosnő megjegyezte, hogy múltkor mondta Gábornak, hogy milyen helyes barátnője van... szerintem fülig pirultam. Szeretek Mányokon lenni... Gábor azt mondja, hogy a családja szeret, ami jó, mert én is tényleg nagyon bírom őket, szerintem a haverjainak sincs bajuk velem, csak Nagyinak kéne még nőt kerítenem... szóval ha valakit érdekel egy vékony, hosszú barna hajú, kék szemű, nem túl helyes de egész jó arc srác, jelentkezzen nálam! Csak lányok! Szóval a sör után elindultunk hozzájuk, anyukáját felköszöntöttem szülinapja alkalmából, aztán fel a padlásszobába, köszönés Reninek, aztán leültünk filmezni meg kajálni. Gábor még hozott fel tortát meg cseresznyét... nem maradtam éhes, na... egyébként a Dogmát néztük. Még sosem láttam, de már bazikíváncsi voltam rá, télleg joffféleee! Utána cigi, Gábor finoman utalt Reninek arra, hogy akár lent is alhatna... egy dolog van ami kiakaszt amikor náluk vagyok: Gábor kis fekete párnája, amit még a drága kis Eszterkétől kapott. Minek őrizgeti?! Legszívesebben puszta kézzel széttépném azt a párnát, és a cafatjait rituálisan elégetném, a hamvakat leönteném sósavval, és ami megmaradt, azt rászórnám a Bonyhád-Majos táblára, és csak annyit mondanék, hogy nesze te ribanc, ez a tiéd. De nem tehetem... na mindegy, azt még valahogy elviselem, ha meglátom azt a párnát, de ha egy mód van rá, nem nyúlok hozzá, arról meg aztán végképp szó sem lehet, hogy arra tegyem a fejem! Azt sem értem, hogy miért van még meg mindig Gábornak annak a szukának a telefonszáma, talán hívogatja? Oké, nem gyártok összeesküvés-elméleteket, legalábbis megpróbálom, de néha nagyon nehéz nem kombinálni... számomra az élet néha olyan mint egy Rubik-kocka, ahol szinte mindig mindent variálni kell és kombinálni... így nőttem fel, ez már bennem van, nem tehetek róla. Szóval csütörtök óta megpróbálom bemagyarázni magamnak, hogy jobb vagyok mint az a kis csicska, Gábor jobban imád engem mint anno őt, és én is a lelkemet eladnám érte, nem úgy mint ez a picsa. A durva az, hogy ezekben még hiszek is... még a végén kinevelem magam a beteges féltékenységből? =) Na az lenne aztán a valami! Mindegy, ma szinte egész nap pihiztünk, csak vécére menni meg cseresznyét szedni keltünk föl... amit sikeresen náluk is felejtettem. Nem gond. :) Kiderült, hogy nem csak öt órakor van nekem busz haza, hanem fél nyolckor is... így meg tudtuk még nézni a Jay és Néma Bob visszavág-ot is. Nagy hír: még azt sem láttam előtte. Utána még egy kis összebújás, Cartoon Network, aztán lassú séta ki a buszmegállóba, volt még búcsúzni negyed óránk a homályos naplementében... romantika, szenvedély, és mosolyogva bólintok rá: igen, tökély. Hazafelé végig bámultam ki az ablakon, és hogy min járt az agyam? Fogalmam sincs. Azt hiszem, kettőnkön. Azt tudom, hogy amikor tekertem hazafelé a pályaudvarról, akkor azon, hogy milyen jó lenne végre összeköltözni, hogy mindig, minden reggel mellette ébredjek, ahogy rám mosolyog, megsimogatja az arcom és magához szorít amikor felébred, majd visszaalszunk mindketten. Vagy ha nem is alszunk vissza, akkor is kiélvezzük a reggel szépségeit, felkel és rágyújt, utána visszabújik mellém, és én akkor nagyon nagyon nagyon boldog vagyok! Szerintem benne lenne az élet értelme abban, hogy minden reggel boldogan ébredjünk egymás mellett. Lehet ennél többet vagy jobbat kívánni? Én ugyanúgy imádom most is, ha nem jobban, mint amikor a nagy hó mellett a jeges járdán kapkodtuk a lábainkat és botladoztunk nevetve a Promi macskakövén, vagy amikor a szökőkút melletti fa virágait és illatát fújta a szél, és megjelentek az idei év első méhecskéi, és tudom, hogy ugyanúgy fogom imádni amikor a sárga, vörös, vagy barna lombú fák alatt sietünk koncertre vagy kocsmába, vagy amikor a ködben csak a fakó panellakások és a fák fekete ágai derengenek, este sárga fényű lámpák világítanak, és a boltok kirakataiba kiteszik a karácsonyi dekorációt... akkor szeretném ugyanezzel az érzéssel átölelni, és mosolyogni, hogy íme, eltelt egy év. És talán hülyén hangzik, de szeretném ezt még hosszú évtizedekig átélni, és amikor majd egyszer meghalunk, együtt menjünk el, egy sírba, egy koporsóba temetve, együtt az örökkévalóságig...

Na igen. Péntekre vonatkozóan megint igazam volt... Gáborom, ha nem is ivott, de kint volt a parkban, és nemhogy a hétórási, de még a tíz huszas buszt is lekéste. Nem gond. Lehet jobb lesz ha én már nem szólok semmit. Egyébként meg hiába, mert utána mindig kiengesztel, nem is kicsit, és mindig eléri hogy fülig érő mosollyal magamhoz szorítsam és a végtelenségig ismételjem, hogy szeretem, ő is magához szorít engem, és ő is ugyanígy mondogatja, hogy ő is szeret engem, nagyon nagyon nagyon nagyon... Szombaton nyárnyitó. Meg szülinapom is. A huszadik. Szóval tessék szíves lenni megjelenni majd! Visszatérve Gáborhoz: mostanában annyival jobb a helyzet, hogy már nem egész délután a Promiban rohadunk huszonöt másik ember szeme előtt, hanem kicsit visszavonulunk, rendszerint a százhatvanas előtt ücsörgünk vagy sétálgatunk valamerre. Úgy szeretnék vele elmenni csak így a városon belül valahova, ahol még sosem jártam előtte! Szűk, sötét külvárosi utcácskákba, ahova csak érintőlegesen jutott be a civilizáció, a vályogházak világába, ahol a sötét ablakok mögül a bent alvók nyugodt szuszogása hallatszik, idős házaspár beszélget a konyhaasztalnál, diófa lomba susog, cirmos cica nyalogatja a mancsát a kis árok mellett, majd elugrik... ahol még van kis virágágyás a ház előtt, ahol még falécekből van a kerítés, a régi padlásokból kihuhog a bagoly, "csapong a denevevér az ereszt sodorván"... imádom ezt a verset, most így beugrik... ezt tanultam meg először, még kicsi voltam amikor anyukám sokszor elmesélte nekem, és olyan egy-másfél évesen állítólag betéve tudtam az első hat versszakot. A legtöbb könyv kihagy belőle egy kevés részt, amikor a koldus mesél. Na nem is ez a lényeg. Szóval egy kicsit elhúzódni a város zajától, vissza a kápolnához, vagy nem is tudom, hogy hova. Júniusban lesz rá egy egész hetünk. Szerintem megkérem majd hogy menjünk el oda, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a Bonyhád felé vezető út túloldalára, azt hiszem, arra kell gyalog menni Sötétvölgybe is. Ősszel gyönyörű, romantikus, és szomorú az a táj... rozsdabarna szőlőkertek, erdő, a távolban a vékony aszfaltcsík, lankás dombok, kis falu, talán Sióagárd... novemberben lehet még csodálatos... amikor a fák fekete, nyirkos ágai ködbe vésznek, érezni lehet a régiek szellemét, ahogy ott keringenek körülöttünk, erről írtam abban a hogyishívjákban, amit Gábornak is elküldtem, és napokig nem olvasta el.

"...megmutatom neki az erdőt és a szentjánosbogarakat, vagy ahogy a Hold átsüt az ágakon, és földöntúli fénnyel világítja meg a fehérre meszelt falakat. Megmutatom majd neki a dombokat, amiket eddig talán még csak messziről látott, ahol valaha kóborló vándorok tüzei égtek, ahol talán üldözöttek menekültek, ahol esetleg szüzeket mészároltak le évszázadokkal ezelőtt, és a tudatlan nép sárkányüvöltésnek vélte sikolyaikat. Igen, az erdő egy különleges hely, bárhol is legyen. Ott a tücskök nem úgy ciripelnek, mint a város parkjában, nem... ott valami egészen más a hangjuk. Nem evilági, az biztos. Azt hiszem, tökéletesen el tudom képzelni, milyen egy éjszakai erdőben tücsökmuzsikát hallgatni. Az ember szinte érezheti, ahogy elmerül a végtelen idő mélyében, kiszakad egy kicsit a világból, csend és nyugalom veszi körül, talán túl nagy csend és nyugalom... enyhe szél fújdogál az ágak között, valamelyik fán bagoly huhog, kisegér keresi családját az avarban, és akkor hirtelen végigfut a hátán a borzongás, észreveszi, hogy milyen sűrű sötét is van körülötte, nem minden zajt tudja megmagyarázni, a lombok idegen nyelven beszélgetnek egymással, amit halandó ember füle nem érthet meg. Éjszakai vadak csörtetnek a messzeségben, és oly messze van a villanyfény vagy a város zaja... ide nem ér el semmi, és innen sem jut el semmi amoda. És szegény tücsök csak hegedül szorgalmasan, a kápolna tornyából kirepül a gyöngybagoly, a lépcsőkön koppan valami, fekete pók mászik lomhán egy repedés felé, az ember kiabálni szeretne, de nem mer, vagy nem tud. Az ilyen helyek szentek tudnak lenni némelyek számára."

Ez lenne az. Néha nagyon elragadtatom magam, és akkor ilyeneket írok. Mivel mást nem nagyon tudok. :) Ezekben érzem úgy hogy képes vagyok a lehető legtisztábban hangot adni annak, hogy mit érzek, mit szeretnék... a természet a legcsodálatosabb nyelv, ezt mindenhol értik. Szerintem egy kisebb könyvet is tele tudnék írni ilyenekkel, ha nem lennék ilyen veszettül lusta. Állítólag az eddig legjobb "művem" a Szárnyak lett. Szakmunkás unatkozott. Bemásolom, lehet értékelni (is, persze csak pozitív kritikát fogadok el:). Íme:

 "Decemberben történt. Gyalog mentem a külvárosban, sötétben, egyedül. A közvilágítás nem sokat segített, a járda jeges volt, a blúz vékony, fáztam, szipogtam, de nem is ez volt a gond. Ha tudtam volna, repültem volna. De sajnos ez akkor képtelenségnek bizonyult. Még régen valaki ugyanis eltörte a szárnyaimat. Még tisztán emlékszem rá. Egyedül feküdtem a földön, amikor fölébredtem. Hogy aludtam-e vagy elájultam, a mai napig nem tudom. Csak azt, hogy amikor kinyitottam a szemem, néhány deres fűszálat láttam homályosan. A napsütés épphogy átderengett a ködön, sok értelme nem volt. A föld jeges volt, fel akartam kelni. Éreztem, hogy nem fog sikerülni elsőre. Bal kezemmel akartam megemelni a felsőtestem, de csak nehezen értem el vele eredményt. Mikor a hátamról át akartam fordulni, éles fájdalom hasított belém. Először nem értettem, hogy mi lehet az, hiszen csak leestem valahonnan, az még nem nagy gond... ugye nem... aztán ahogy úgy, féloldalt hátranéztem, már minden világossá vált. Szárnyaim teljesen összetörtek, tollaik véresek és sárosak voltak. A látvány és a kín könnyeket csalt szemembe, úgy gondoltam, ez nem fair, ugyanúgy kéne szárnyalnom, mint előtte! De nem sikerült. Nagy nehezen végre sikerült átfordulnom, de túl gyenge voltam ahhoz, hogy megtartsam magam. Egy pillanattal később arcom a fagyos fölhöz csapódott, és egyre inkább kezdtem ráébredni a rideg valóságra. Hát persze! Hiszen akinek a szárnya törik, az meghal! A szárnyakban van minden erőnk, minden kitartásunk, minden reményünk, minden boldogságunk! Nekem pedig most minden kócos és mocskos. Tisztában voltam vele, hogyha a földön maradok, akkor gyorsabban meghalok, mint egyébként. Én nem akartam meghalni. Élni akartam tovább, ha kínlódva is, de élni akartam. Szentül hittem, hogy van remény a gyógyulásra. Megint megpróbáltam fölkelni, először lábaimat nagy nehezen magam alá húztam, majd jobb kézzel löktem fel magam a földtől. Abban a pillanatban süvíteni kezdett a szél, és mielőtt kiálthattam volna, ismét visszaestem. Erőm elfogyott, ott hevertem a deres fűszálak között a derengő napsütésben tehetetlenül. Üvölteni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Könnyeim pengeként vágták arcomat, éreztem, hogy közeleg a halál. Akkor láttam először a koboldokat. Hasonlóak voltak hozzám, halkan beszéltek egy olyan nyelven, amit én nem értettem. Félve közelítettek, kis csoportokban. Nem tudom, mennyien lehettek, de éreztem, hogy nem akarnak bántani. A szemükbe nézve végre nem rosszindulat tükröződött. Az egyik odajött hozzám, és suttogva megkért, hogy ha tudok, üljek föl. Ismét bal kezemmel próbáltam meg ellökni magam a földtől, jobb kézzel támaszkodtam, így végre sikerült. Remegett minden porcikám, és ahogy körülnéztem, láttam, hogy a koboldok a szárnyaimra mutogatnak. Szárnyaim... csak azok a törött csökevények, amik rajtam maradtak. Szépen lassan elfoszlanak, és utána én magam is elfoszlok. Az egyik kobold végül egy kis edényt nyújtott felém. Azt mondta, igyam meg, mert orvosság. Hogy meggyógyulni nem fogok tőle, az biztos, de legalább életben tart. Viszont óvatosan kell bánni vele, mert nagy adagban halálos méreg. Megittam. Nem sokkal utána szédülni kezdtem, az alakok összefolytak előttem, minden körtáncot járt, és én megint hanyatt vágódtam. Szárnyaim még jobban összetörtek, még véresebbek és koszosabbak lettek. Arcomra torz mosoly húzódott, énekelni akartam, eldalolni, hogy nem félek a haláltól, bátran szembenézek vele. A koboldok ezt valószínűleg észrevették. Ketten megfogták a kezem, és kijelentették, hogy most már közéjük tartozom. Örültem, de ebbe az örömbe némi keserűség is vegyült: a többi koboldnak egészséges, szép szárnyai voltak. Némelyiküknek ugyan meg volt néhol sérülve, de ez nem gátolta őket semmiben. Segítettek fölkelni, és elvezettek oda, ahol ők élnek. Furcsa hely volt. Láttam már előtte, mikor még kisebb voltam, és nyakamat nyújtogatva lestem be idegen kertekbe, sötét ablakok mögé, régi házak nyitva felejtett ajtóin. Féltem tőlük kicsit, mégis vonzott a világuk: tudtam, hogy ők segítik egymást, ha kell. És tessék, most közéjük tartozom. Erre gondoltam akkor, amikor kapkodtam a lábaimat a jeges járdán, vagy épp a bokáig érő hóban. Végül elértem a helyet, ahova mentem. Ott volt mindenki, olyanok is, akiket addig még soha nem láttam. Egy kicsit megijedtem... idegennek éreztem magam egy olyan világban, aminek ugyan én is a tagja vagyok, de valahogy mégis van egy külön kis zug kialakítva nekem, amit a saját elmémmel formáltam meg, az én pici világom a világon belül... sebezhetőnek éreztem magam. Akkor rémültem meg igazán, amikor egy ismerős arc villant fel előttem, de egy másodperccel később már el is tűnt a tömegben. Hosszú éjszakákon és gyötrelmes nappalokon keresztül próbáltam elfelejteni ezt az arcot, és mire sikerült, meg is jelent. Mint egy nevető kísértet, aki nem néz rám, de mégis biztos benne, hogy a közelében vagyok, és ezzel sakkban tarthat. Ő volt az. Az áruló, aki eltörte a szárnyaimat. Azóta már valamelyest meggyógyultak, hála a koboldoknak és a tőlük kapott orvosságnak, de a teljes felépüléshez még hiányzott valami. Tudtam, hogy mi lenne az a valami, de kimondani sem mertem, annyira szentnek tartottam. Akkor és ott nagyon mérges lettem, fortyogott bennem a düh és a vágy, hogy megöljem. Érezni akartam kezemen és testemen a meleg, fémszagú vérét, agyamba égetni szemeinek utolsó, kétségbeesett pillantását, hallani könyörgését, hogy ne tegyem... és nem is tettem meg. Bajba kerültem volna. Ő pedig csak mosolygott tovább önelégülten. Vissza kellett térnem a valóságba a saját világomból, hogy ne lássam. Vissza oda, ahol az összejövetelt koncertnek, a koboldokat haveroknak, a gyógyszert alkoholnak nevezik. De a vigyorgó arc újra meg újra szembejött velem. Nem bírtam tovább, és kivonultam a teremből. Valahogy megnyugodtam, ittam tovább békésen, nem is figyeltem a hazug szárnytörőre. Akkor jöttél oda hozzám Te. Te, aki lényeddel hoztad az új reményt, az új boldogságot, az új erőt. Először nem is tűnt föl. Mellém léptél, beszélgettünk, majd leültünk a sáros padlóra, és folytattuk. Hosszú idő óta komolyan érdekelt valami, amiről meséltek nekem, és szemébe nézve rájöttem, hogy akármi is van, akárki is törte szilánkokra a szárnyaimat, mégsem vagyok egyedül. Sokat beszélgettünk később is, és milyen különös! Előtte már félévek óta törött szárnnyal mászkáltam, míg körülöttem mindenki repült, és hívtak, hogy menjek én is, ha tudok... nem vették észre, hogy repülni csak párban lehet? Hogy ha megfogják egymás kezét, attól sokkal erősebbek lesznek? De egyedül se erő, se bátorság nincs. Aki egyszer lezuhan, többé már nem kockáztat. Akinek repülés közben törték el a szárnyait, az fél a magastól, és inkább bebújik a föld alá, és ott reszket, még ha pontosan tudja is, hogy oda nem jön a megváltás. De akkor és ott csillogott előttem a remény, a szép jövő reménye, a biztonság reménye, a boldogság reménye... a megváltás reménye. A beszélgetések bő termést hoztak rövid időn belül: reggelente már nem fájtak a szárnyaim, próbálgattam őket, hogy kicsit megerősödjenek, szépen megtisztítottam mindkettőt, és ha egyedül maradtam, órákig tudtam bennük gyönyörködni. Egy szép napon pedig már hiába volt hideg, hiába volt éjszaka, már nem féltem a magasban... elrugaszkodtam a földtől, és boldogan vettem tudomásul, hogy ismét tudok repülni, kezemben egy másik lény kezével, aki visszahozta belém az életet, és végleg meggyógyította szegény megtépázott szárnyaimat."

Tényleg nem. Tegnap Gábor bent maradt a 22:20-as buszig, a megállóban úgy búcsúztunk el egymástól, hogy ma este beszélünk msn-en, mivel én dolgozok, és nem tudok kimenni a parkba... az már kérdés, hogy ha egy mód van rá, nem is akarok. Meg aztán tőle sem várom el, hogy este fél kilencig azon merengjen, hogy mikor megyek már. Mindegy, már negyed kilenckor fent voltam msn-en, elmentem kajálni, vártam, csak vártam... és vártam... de nem jött. Most fél tizenegy múlott. Szerintetek feljött? Hát nem. Annyira sejtettem, hogy ez lesz! De a rozsdás bökő vakítson meg, ha nem a Promiban ivott már megint! Tökéletesek lennénk, tényleg? Amikor együtt vagyunk, akkor talán. Én értékelem mindazt amit értem tesz, és tényleg végtelenül boldog vagyok... de ilyenkor nagyon tudok rá haragudni. Nem az a baj, hogy nincs itt... hanem hogy már megint nem szólt, hogy nem jön. Lassan kezdem megérteni, hogy amikor kéz a kézben állunk egymás mellett, akkor a hátunk mögött ott kanyarog valamiféle fekete füst, aminek borzalmas szaga van. A reménytelenség, a félelem, a féltékenység, és a más iránti vágy rotható szaga ez. Vagy csak hallucinálok? Minden tök jó lenne, csak én fújom fel megint a dolgokat? Olyan jó volt vele még tegnap este sétálni a parkban, szépen lassan, holdfényben, körülölelt minket a békakórus és a denevérek különös cincogása, a tücskök, még a távoli autózajok is. Villanyfény, lombok, villanyfény, lombok, holdfény, villanyfény... annyira csodálatos, annyira meseszerű volt az egész! És most itt vagyok egyedül egy betontömb egyik kis zugában, és ahelyett hogy egy rég elfeledett padon ücsörögnék az Egyetlennel, most itt püfölöm a billentyűket, megjegyzem elég idegesen. Ilyenkor mindig bevillan, hogy talán történt vele valami... aggódom, nem tehetek róla. Legalább valami életjelet adna magáról... tudom, hogy nem fog, és persze megint én leszek a gyökér, és nekem lesz lelkifurdalásom, amiért ezért szemrehányást tettem neki. Msn-en annyit írtam, hogy "szeretlek, viszont ahhoz képest hogy azt mondtad, ma este leszel msn-en, faszán nem vagy itt, és fogalmam sincs, hogy hol lehetsz, azért szólhattál volna, hogy ne várjalak". Ezt négy részletben. Bocsásson meg a világ, de úgy érzem, hogy korrekt voltam. Jó, tényleg megértem hogy ideges a vizsgái miatt, de könyörgöm, akkor ne mondjon olyanokat, amiket később nem tesz meg! Olyan nagy kérés lenne ez? Már nem tellik el egy hét úgy hogy ne akadjak rá ki, akár többször is? Néha úgy érzem, hogy hiába kapaszkodok belé mind a tíz ujjammal, hiába szorítom fogaimmal a pulcsiját, hiába lesz könnyes a szemem hogy alig bírjam visszatartani... akkor is a saját feje után megy, kérdés hogy mennyire van tisztában vele, hogy ez esetleg nekem elég rosszul esik. Azt hiszem, holnap komoly beszélgetésünk lesz. Ha szakít, akkor ennyit ért az egész. Bár nem hiszem, ha tényleg szeret... mostanában annyira megérzem ha valami balul fog elsülni... bele se merek gondolni, hogy mi lenne velem nélküle. Tegnap láttam Izát, ahogy kikészült Weisz miatt, teljesen jogosan. És tessék, megint szarul érzem magam! Weisz olyanokat szólt be Izának, hogy köpni-nyelni nem tudott az egész társaság. Weisz persze nevetett rajta, poénnak szánta, de mi egyáltalán nem annak fogtuk fel, pláne szegény Iza. Ilyenkor jön a képbe az, hogy Gábor mikor beszélne így velem? Mikor szégyenítene meg ennyire akár négyszemközt, akár nyilvánosan? Mikor okozna nekem szándékosan fájdalmat? Valószínűleg soha. Legalábbis nem tudom elképzelni. De ez sem jó így... várom, várom... le kellett volna néznem Promiba. Mindegy. Alszok egy jót, holnap talán majd higgadtabb fejjel fogom újraértelmezni az egészet. És ha újra mellette alszom el, akkor már semmi baj nem érhet se engem, sem őt. Ha nem... akkor utána már teljesen mindegy lesz, hogy ébren vagyok-e vagy sem.

Na igen. Hétfő délben Gábor feljött msn-re, és bár én takarítottam, ezért nem voltam gépnél, írta hogy ha akarom, bejön Szekszárdra, de ha nem akarom, akkor is. Naná, hogy akartam. Rosszul éreztem magam amiatt az sms miatt, bűntudatom volt, úgy éreztem, hogy ha másik lány karjaiban keresi a vigaszt, arról egyes egyedül én tehetek. Igyekeztem elhessegetni magamtól ezeket, hiszen bízom benne, és szeretem, és ő is engem... de azért akkor nagyon féltem. Megbeszéltük, hogy a 17:08-as busszal jön be, és hogy a Polip előtt találkozunk. Előtte én még leszaladtam kicsit Promiba, elújságoltam hogy meglett a cuccaim nagyrésze, és nem bírtam magamban tartani hogy mennyire rettegek attól, hogy itt a vég, hogy nem bírja tovább a hisztis viselkedésemet (időnként tényleg nagyon kibírhatatlan tudok lenni, ha még esetleg valaki nem vette volna észre...), szóval mentem is a Poliphoz, leültem a bejárat mellé a lépcsőre (ami az épület sarkánál van). Egymás után szívtam kb. a cigiket, amíg egyszercsak biciklizajt nem hallok magam mellől... jé, egy Herci! Hát ez még él? Köszönésképp biccentett nekem egyet, ezt viszonozva én rándítottam egyet a szemöldökömön. Na, ettől valamivel jobb kedvem lett, nem láttam már vagy egy hónapja, vagy nem is tudom. Igaz, hogy nem is tűnt fel. Kis nyeszlett Bringástündér, a parásztai nyúzott béka. Szóval vártam Gábort, nem jön, nem jön... na mondom ez elaludt, nem érte el a buszt... már épp kezdett ökölbe szorulni a kezem, amikor a hátam mögött megjelent. Felkeltem, úgy üdvözöltük egymást, mintha mi sem történt volna, bocsánatot kértem az sms miatt, ő elmesélte hogy milyen volt a buli... kicsit olyan volt, mintha direkt csinálná, főleg mikor említette, hogy Nagyi is ott volt... aki előfizetéses, és nem hiszem hogy nem tudott volna írni egy kurva üzenetet, hogy nabazmeg nem jövök ám msn-re, ne várjá', vagy mit tudom én... mintha csavarhúzót vágtak volna belém... eléggé fájdalmas, de azért mégsem nagykés. Örültem hogy velem van és hogy nem fog elhagyni. Tényleg be voltam ám tojva! Tudom hogy ő valóban nem olyan mint a többi srác, aki teli pofával harsogja hogy imád meg ecet, aztán az első alkalommal lelép, amint az ember lánya felemeli a hangját valamiért, vagy egyszerűen csak meglát egy másikat, akinek esetleg jobb a segge vagy nagyobb a melle. Viszont már volt valaki akinek hittem, és amikor padlón voltam, ő rúgta belém a legnagyobbat. Igen, Zoli. Néha még a mai napig bennem van a félelem. Hiába magyarázom magamnak hosszú órákon keresztül, hogy ez nem igaz, szeret és soha nem hagy el, és én sem hagyom el őt, mi örökkön örökké együtt leszünk, az idők végezetéig, és az után is, mi leszünk az időtlenség és a tökéletes végtelen jelképe... néha látni vélem rajta, ahogy néz meredten maga elé, amikor Majos felől fúj a szél... akkor néha eltekintek Sióagárd irányába, eszembe jut néhány pillanat a régi időkből, amikor megismerkedtünk, és ennyi, semmi több. Vajon ő is így van vele? Neki hiányzik néha a régi szerelme? Nekem Zoli mint olyan, egyáltalán nem. Gábortól minden jóból milliárdszor többet kapok, mint tőle kaptam, pedig annak idején tőle is majdnem lepetéztem, hogy jé bazmeg, ez szeret... frászt. Csak van néhány jó dolog, amikre jólesik visszaemlékezni, de a nyakamat teszem rá, hogy ez sokkal inkább köthető a saját önző boldogságomhoz, mint Zolihoz. Szóval azok nem azért voltak jók, mert vele együtt történtek meg, hanem mert velem történtek meg. Na mindegy, ennyi sok is lesz már vele kapcsolatban. Szóval hétfő, Gábor... kicsit kimentünk Promiba még, aztán inkább elvonultunk, mert már kicsit kettesben akartam lenni vele, igaz hogy ott nyüzsgött körülöttünk rengeteg ember a nagy pünkösdi miatököm miatt, de az más... amúgy Herci vagy hét-nyolc alkalommal zúgott el mellettünk, előzött be, lényeg hogy nem telt el tíz perc, hogy ne találkoztunk volna. A végén már röhögtem az egészen... amikor régen egész nap a kirakatban ácsorogtam, hogy láthassam, akkor sehol semmi... most amikor már nem érdekel, lépten-nyomon ott van. Ahhoz képest meg hogy nem szeret emberek közé menni, egész érdekes. Na sebaj. Azért Gábornak szóltam, hogy ő a könyvtáros srác, akit magamban csak Hercinek hívok. Egyszer egy pillanatig még legeltettem is a szemeimet a szép hosszú haján. De nem tovább. Egyébként kifejezetten boldog voltam, hogy végre kettesben tudunk lenni egy kicsit, elmentünk sétálni egy jót, visszatért a jó- és az életkedvem, és miután kikísértem a 22:40-es buszhoz, már úgy éreztem, mintha nem is lett volna semmi gáz, mintha nem bőgtem volna végig a szombat és a vasárnap estét, mintha "csak" egy átlagos délutáni találkozás zajlott volna le. Tegnap pedig megvolt az első hiteles munkaháromnegyednapom... mivel csak hat órát dolgoztam, nem nyolcat. De egész jó! Úgy értem, ki lehet bírni. Kasszazáráskor először kijött hatszáznemtommennyi hiány. Na mondom fasza vagyok. Átszámoltuk... utána kétszáz többlet. Gondolkoztam, hogy most kéne elájulni... megint át lett számolva... nullás, oké. Fél kilenckor indultam haza, fáradt voltam, és éhes is. Este még kis msn Gáborral, aztán olvasás, alvás. Ma délelőtt vasalás, mosogatás, teregetés, kajálás, a Louie életéből pedig végre olyan részt adtak le, amit nem láttam már nyolcvanezerszer: amikor táborba megy. Délután Gábor, utána itthon kaja, és most itt vagyok. Szombaton nálunk alszik, juhú! Drága szüleim felajánlották, hogy menjünk velük Horvátországba egy hétre. Nincs az a hülye, aki ilyen ajánlatot kihagyna! De igen, mi. Maradunk. Jól elleszünk egy hétig, csak mi ketten, őrizzük majd a lakást, ahogy anyám mondta. Én egyébként is maradni akartam, Gábor még bizonytalan volt hogy hogyan lesz pénze, vizsgája, esetleg már munkája. Biztos ami biztos... így legalább unokatesóm meg a barátnője örülhetnek. Ők mennek helyettünk. Mulassanak jól! Mi is azt fogjuk tenni, remélem. Addigra elvileg már kapok fizut is. Akkor végre megvalósíthatom néhány tervem... hosszú séták, Kilátó, talán még egyszer a kápolna, aztán valahol csak elfeküdni a fűben és nézni a felhőket csöndben, egy szó, egy mozdulat nélkül... este hazajönnénk, és én akkor határtalanul boldog lennék, mint ahogy az is vagyok mindig amikor mellettem van. Néha felidegesít, néha pedig tényleg nagyon felidegesít, de ez soha nem azt jelenti, hogy nem imádom úgy, ahogy még magamat sem. Vele tényleg úgy érzem, hogy érdemes volt megszületnem. Apropó, születés. Drága szüleim kitalálták, hogy szombathoz egy hétre mennek Domboriba, mert az egyik barátjuknak születésnapja lesz. Legalábbis akkor ünneplik. Fasza, az enyém pont aznap lesz! Sejtem mi lesz belőle megint. Aznap lesz Nyárnyitó is. Mondtam anyámnak hogy azért legalább délelőtt legyek má' itthon, azt mondta hogy akkor itthon lesznek... hm, nagyon ki vagyok segítve vele, szombat délelőtt mindig takarítani kell meg ide rohanni, oda rohanni, kapkodni... bazzzmeg húsz éves leszek, el sem hiszem, ezt is megértem... tök jó. Tapasztalom magamon a kormány reformjait. "Nő" vagyok, ezért szégyellem bevallani... de... öregebb vagyok, mint négy éve.

Az egész pénteken kezdődött. Mivel az OBI-ban fogok diákmunkán dolgozni, ott voltam délután pénztárostréningen. Hétkor végeztem, úgy volt hogy Gábor kijön elém. Rohantam mint az őrültek... kilépek... Gábor sehol. Na gondoltam magamban, ez tuti lent van a Promiban és talaj részeg. Tekertem le ezerrel... mire odaértem nagy lihegve, és megálltam, ötször szóltak neki, mire végre felemelte a fejét, nagy csodálkozva rám nézett, és annyit mondott, hogy "hello!", hát mondom szevasz. Így lenne ötösöm a lottón! Elég ideges lettem, de megpróbáltam nem összeveszni vele ezen, csak amikor már háromszor elmondta, hogy mit vett Livinek születésnapjára, megkértem, hogy ne igyon többet. Erre felvette a sapkáját és a táskáját, és megindult. Én csak néztem utána hogy most mi van, aztán én is uccu, amíg utol nem értem. Fruzsiékhoz ült le, nem akarta elmondani hogy mi a baja. Hiába szajkóztam hogy azért szeretném hogy ne igyon többet, mert akkor tuti rosszul lesz, de utána kb. én lettem letolva, hogy én ne akarjak jót neki, meg senki más sem. Úgy éreztem, hogy engednem kell, ha nem akarom elveszíteni. Hirtelen nagyon reményvesztett lettem, hát én is nekiálltam inni. Aztán végül összekaptunk valamin, de mire megbeszéltük volna, már mindketten elfelejtettük hogy mi volt az, így visszatért minden a rendes kerékvágásba. Később, mikor Kunék megjöttek, kihányta a fölös piát, aztán Weisz Gábor segítségével kivittem a pályaudvarra, hogy legalább haza tudjon menni. Feltettem a buszra, megvártam míg elindul aztán vissza Promi. Folytattam az ivást, még előtte találkoztam Felleg Petrával, aki javasolta hogy menjek majd le az Inco-ba. Elég sokat vedeltem, meg aztán fáztam is, így Krisztivel lementünk. Sehol senki. Ott még nekiálltunk sörözni, lassan megtelt a dizsi, ott volt Deli Dia, Petra, Zibi (?), Betti, Pulger Csaba (jajj de gyűlölöm!), Evelin, Enikő... szóval elég sokan. Én viszont rosszul lettem, hiányzott Gábor, és tudtam hogy friss levegő kell. Kizártam a Rozit, ki a parkba... útközben annyira emlékszem, hogy estem-keltem, és egyszer majdnem elgázoltak asszem. Mikor kiértem, ledobtam a táskám és Rozit, leültem egy padra meditálni... és elaludtam. Fogalmam sincs, mennyi időt tölthettem alvással, de amikor fölébredtem, a táskám már nem volt sehol. Benne volt mindenem: lakáskulcs, okmányaim, telefonom, és nem utolsó sorban 7-8000 készpénz, mivel pénteken nagybevásároltam, mert már nem volt egy rongyom amit felvegyek. Szóval teljesen kétségbeestem, elkezdtem keresgélni, de nem találtam sehol. Visszanéztem Inco-ba, ami persze teljesen fölösleges volt. Otthon nem volt senki, így hát irány a rendőrség. Faterom nagyon örült nekem amikor fél négy körül leért elém, én bőgtem mint az állat, az ügyeletes felvázolta neki a történteket, még visszamentünk parkba, közben találkozunk Ric-ékkel, aki mondta hogy az öccsét is kizsebelték. Kint aludtam a tanyán, persze kaptam az érzést szombaton anyámtól elég rendesen, hogy mit kell nekem, húsz éves nőnek részegen a Promiban aludnom, blablabla. Oké, valahol jogos, nem mondom hogy nem. Délután lementem, hogy legalább közölni tudjam Gáborral, hogy én nem tudok Bonyhádra menni Livi születésnapjára. Hattól fél nyolcig voltunk együtt, de az a másfél óra legalább jól telt el, mert lelket öntött belém, ezért van most kibaszottul lelkifurdalásom. Ugyanis azt mondta, hogy vasárnap nem megy Kaposvárra, nélkülem nincs kedve már. Megbeszéltük hogy akkor este msn, ha esetleg nem tudnék jönni, írjon valami szép emilt, attól sokkal jobb lesz. Oké, ígéret, hosszú csók, szeretlek, majd elment. Előtte még a telefonszámát felírta a kezemre, és hogy "szeretlek". Már lekopott. Utána még visszamentem parkba, ott voltak Izáék is, majd ingáztam Promi és Garay tér között. Ott volt a Pokolgép, akartam is menni meg nem is. Kíváncsi voltam, hogy Zoli ott lesz-e. Így visszagondolva szerintem ezer hogy ott volt, de nem érdekel. Vasárnap délelőtt kimentem tanyára, este a nyolc órási busszal haza. Még a buszmegben írtam SMS-t Gábornak, hogy tud-e jönni msn-re, én várom, imádom, stb. Nem válaszolt, nem gáz, tudom hogy nincs pénz a kártyáján. Felléptem, nincs sehol. Csörgettem... nem jön. Kezdtem ideges lenni, és kilenc előtt négy perccel felhívtam. Nagy nehezen felvette a telefont, és mondta, hogy Zakatán van. Közben valami csaj belesikított a telefonba, amitől még idegesebb lettem. Ja mondom jól van, és kinyomtam. Na akkor bőgtem csak igazán. Szegény Fred vigasztalt msn-en, meg Ricsi is, nekik ezúton is köszönöm, sokat segítettek. Írtam még egy üzenetet Gábornak: "Ahhoz képest hogy tegnap még azt mondtad, hogy nem mész Kaposvárra, nem is rossz. Remélem jól mulatsz majd. Én meg várlak, mint a messiást. Mindegy." Persze tíz perc sem telt el, és megbántam. Láttam lelki szemeimmel, ahogy más csajjal van, és ha behunyom a szemeimet, ezt látom most is. Később akartam írni neki még egyet, hogy akármi is van, én tiszta szívemből szeretem... de ezt már nem tudtam elküldeni. Beírtam hát neki msn-re, oda ha belép, el tudja olvasni. Még szombat este küldem át neki egy írásomat, amit asszem februárban írtam, de lehet hogy márciusban. Mindegy, róla szól, és hogy mennyire imádom. Most ugyanazt érzem, mint zirka két éve, amikor nem tudtam hogy Zoli ott fog-e hagyni vagy sem, és a lelkem mélyén bíztam benne hogy nem, de valahol tudtam, hogy igen... és úgy is lett. Most is félek. Annyiban vagyok biztos, hogy gyanús hogy nem fog Gábor ma bejönni Szekszárdra, ha egyszer már átcsövezte az éjszakát. Pihenjen, csak valami életjelet adjon magáról! Én megbántam nagyon, és tudja jól hogy inkább csendben tűrök, mint ahogy eddig is, ha arról van szó hogy neki legyen jó. Most kitört belőlem a saját akaratom, nem tehetek róla. El fog hagyni, érzem. Én rettegek. Azt álmodtam, hogy én is ott vagyok Kaposváron, és boldog vagyok vele. Szombathoz egy hétre születésnapom. Nem akarok mást, csak maradjon velem, ne hagyjon magamra, nélküle nem tudok élni, tőle annyi minden szépet kaptam, mint mástól még soha, és nagyon nagyon nagyon sajnálom hogy tahó voltam... csak maradjon velem!

Hosszú, de nem eléggé. Lehetett volna hosszabb is, de nem elégedetlenkedem. Sőt. Kezdem szerdával. Aznap ballagtam, mint sokan mások (képek majd myvipen lesznek, amint Tesóm felteszi őket gépre), kaptam egy majdnem szép emlékplakettet, aminek állítólag valami bazinagy eszmei értéke van, de számomra... elvileg olyan öt-hatszáz pénzt érne a méhtelepen. Talán még annyit se. És díszdobozzal? Na mindegy. A tablónk valami okádék lett, nem tudom hogy ki lesz-e még téve, de hogy az ofőt (helyesbítek: a volt ofőt) megutáltam, az tuti. Ha ő nem akadékoskodik, akkor színes tablónk lett volna Promis tűzijátékkal, és nem barnított valami giccses csónakos naplementével. Mindegy, ballagás után még kicsit kint hesszeltem a parkban, utána uccu haza, átöltöztem, és elindultam ki Gábor elé (szintén ballagás), jól nézett ki öltönyben, dús haja a vállára omlott... elszívtunk egy-egy cigit, taxit hívtam, és kimentünk tanyára. Ideges voltam, akkor mutattam be mindenkinek szinte. Előtte a családból csak Tesóm ismerte, meg anyám látta egyszer kb. két-három percre. Nem volt semmi gáz. Kajáltunk, elvoltunk, szerintem anyáméknak is szimpatikus, nagyszüleimnek is, szóval minden rendben van. Este hazajöttünk, és én akkor nagyon örültem, mert hosszú idő után végre tényleg csak mi ketten voltunk együtt, nem zavart be senki, egymásra tudtunk figyelni. Ez nekem nagyon sokat jelentett. Másnap már reggel mentünk Bonyhádra MSZP-s majálisra. Kevesen voltunk ott, de mi legalább lelkesek voltunk. Maga a majális sokkal nagyobb felhajtás volt, de az más... itt kaptunk ingyen kaját, meg tök jól elvoltunk. Délután kimentünk Mányokra, Gábor hajat mosott és egyáltalán, lerakta a cuccait, én addig békésen netezgettem. Az ötórási busszal visszajöttünk Szekszárdra, persze elkezdett esni az eső. Szerencsére pont úgy állt el, hogy nem áztunk meg, de azért a frizurámat sikeresen lerogyasztotta. Háromnegyed nyolcassal megint ki tanyára, kaja, bájcsevegés, majd irány vissza. Akkor történt még valami, amit én romantikusnak tartok: amikor a szurdikban mentünk lefelé a Kápolna térre, én eléggé be voltam rezelve, hiszen tök sötét volt, csak telefonnal világítottam meg a makadámutat, ami nem is kicsit lejt... szóval ahogy ott botorkáltunk lefelé a vaksötétben, szorítottam a kezét, persze horrorfilmekről dumáltunk, meg hogy mi lenne ha kiugrana elénk valami vadállat... mi másról beszéltünk volna... már kezdtünk közeledni a közvilágítás legelső (vagy ha úgy nézzük, legutolsó) bástyájához, megszorítottam a kezét, ránéztem, mosolyogtam, és ő visszamosolygott rám. Hang sehol semmi, csak a tücskök. Utána már nem féltem, csak a bennem táncoló óriási boldogságot éreztem. Taxi, haza. Pénteken is reggel keltünk, mert Mányokon akkor volt a tűzoltónap, ahol faterom mondta a szentbeszédet, és az ő nagypapája kapott kitüntetést, mert 60 éve önkéntes tűzoltó. Szép, mi? :) Szóval faterom vitt ki minket hozzájuk, ott rendbe szedte magát, aztán mentünk ki, jött apukája és húga is. Utána vissza hozzájuk, pihi, ebéd, ötórási busszal Szekszárd, majd negyed hetessel tanya. Ennyit nem buszoztam az elmúlt néhány évben sem, az tuti. De nem gond, én szeretem. Tőlünk viszont még világosban, olyan nyolc óra körül lejöttünk, mert végre eljött az, amit már régóta vártam: meg tudtam mutatni neki a kápolnát. Leültünk fönt a lépcsőkre a fák alá... tiszta jól nézhettünk ki: két talpig feketébe öltözött emberke ül a vadiújra meszelt, hófehér kápolna előtt a zöld lombok árnyékában naplementekor, kéz a kézben... elszívtunk egy-egy cigit, dumálgattunk, elmondtam neki amiket hallottam, megmutattam neki a százhetven éves sírkövet a kápolna mögött, aztán taxi és haza. Itthon még megnéztük a Constantine-t, és ha már a démonokról volt szó, erről dumáltunk egy jó darabig, rám is hozta a frászt, amikor kerek perec kijelentette, hogy sötétben soha nem fog fölmenni a kápolnához. Amikor megkérdeztem, hogy miért nem, elég zavaros választ adott, amit én szerintem nem is tudnék megérteni. Kísérteties hely, az már szent igaz. Erre a témára majd még visszatérek nála holnap. Szombaton már csak annyit mozdultunk ki, hogy felmentünk anyámékhoz kajálni délután. Egyébként egész nap pihiztünk, tévéztünk, szóval elvoltunk. Nagyon meg tudnám szokni ezt az életet. Péntek este tűnt fel először, hogy gyakorlatilag szerda délután óta egyfolytában mosolygok. Reggeltől estig. De tényleg, amikor hajnalban felébredek, és alig tudok kimászni az ágyból, mert átölel és nem enged álmában sem, utána kimegyek, iszok pár korty vizet, visszabújok mellé, a sötétben halványan látom az arcát, hallom ahogy szuszog, magamhoz ölelem és visszaaszom. Reggel ő az első, akit meglátok amikor végleg felébredek. Vagy alszik még, vagy a hátam simogatja. Bennem van a tudat, hogy egész nap együtt leszünk, és nem unjuk meg egymást, mi már összetartozunk, de nem úgy, ahogy a tizenhárom-négy éves csitrik szokták hinni, amikor már két hete együtt vannak egy sráccal. Ez az, amikor két ember rájön, hogy őket az Isten is tényleg egymásnak teremtette, együtt fogadják el és szeretik őket, vagy épp együtt gyűlölik őket, és ez így van rendjén. Még a kilátóhoz szeretnék egyszer elmenni vele, akkor egy négy éves álmom valósulna meg. De lehet, hogy az majd csak a vizsgái után lesz megejtve. Nem gond, én várok. Meg még Rockmaratont szeretném, ha összejönne. Meg Pollen. Meg az a meló a piercingboltban nyárra. Bár ezek ütik egymást... na mindegy, megoldom, megoldom, megoldom... most boldog vagyok, hihetetlenül boldog, és nem fogom hagyni hogy ezt elbasszák!!!

Ma elég furcsa napom volt, azt hiszem. Megejtettük a bolondballagást, hát csudaszép voltam talpig rózsaszínben, majd töltök fel képet, ha tudok. Suliban végigjártuk az összes termet, és Révai tanár úr hangját is hallottam életemben először. Ez úgy történt, hogy épp mentünk ki cigizni szünetben, amikor valaki mondta, hogy majd megyünk végigjárni a termeket. Ő erre annyit mondott mosolyogva, hogy inkább ne. Hát, nyáron hiányozni fog, de szeptembertől tuti hogy megint ugyanúgy fogom bámulni, ahogy eddig... magam miatt. Is. Meg miatta is, mert jól néz ki. És mert túl elérhetetlen. Mondjuk akkor tuti hogy egyáltalán nem érdekelne, ha megkaphatnám. Végülis... annyira így sem. Gábor miatt. Is. Szóval suli után (ami delet jelent) kimentünk Sporihoz négyen, az Adidas angyalkái (mák volt, hogy nem égtem egyedül, mert Szaby is beöltözött), utána Tesco, utána gyakszi... szóval bejártuk az egész várost, közben volt egy vicces bringapumpálós mutatványom is... inkább volt szánalmas mint vicces, de optimista ember lévén én a magam részéről inkább viccesnek titulálom. Szóval gyakorlaton még ma se hagytak békén, volt kávéfőzés, vevőkiszolgálás, stb. Az oktatóktól ezüst karkötőket kaptunk (én a magam részéről fülbevalónak jobban örültem volna, de mindegy, ezt majd odaadom tesómnak) meg egy szál kálát, amit sikerült megtépáznom miközben Roziztam haza. És mindenki kinevetett a kinézetem miatt... ja, amikor mentünk Sporihoz, jött szembe Gábor. Szegénykém egy szót nem tudott szólni, csak a fejéhez kapott, és nézett rám értetlenül. Mondtam neki, hogy én szóltam előre, hogy rózsaszínben leszek, mire ő felkiáltott, hogy "de ennyire?!". Igen. Meg se csókolt, nehogy rúzsos legyen. Mert azt olyan nagyon bonyolult dolog letörölni! Mindegy, nem esett jól, szerintem ha valaki szeret engem feketében, akkor egy napig igazán kibírja, hogy rózsaszínben is szeressen. Mindegy. Utána kint a parkban már kiszedtem a hajamból a cuccokat, meg letöröltem a pofámat, gyűrűk-nyakláncok le, kezdtem hasonlítani egy olyan izéhez, bigyóhoz na, minek mondják azt, má... emberhez, na! Gábor akkor azért nézett rám furcsán amikor leértem, mert nem puszival kezdtem, hanem a leszerelkezéssel. Nem volt hajlandó elmondani hogy mi a baja, én meg azt hittem hogy még mindig a rózsaszín szerelés. Hát szedtem le magamról a sok kütyüt, mikor Kiss Tomi szólt, hogy drága szerelmem valami puszifélére vár ám, azért néz rám úgy, ahogy. Oké, puszi... ahogy ott ücsörögtünk, odajött Batman is, később még egy csöves srác, aki totál csont és bőr volt, és mindkét alkarja iszonyatosan össze volt vagdosva, tele volt hegekkel... a bal be is volt kötözve. Dina megkérdezte, hogy mi történt, a srác azt válaszolta, hogy begyulladtak a sebek és azt fertőtlenítette le meg kötözte be az orvos. Erre Dina lerántotta a kötést, mire amaz felszisszent, és látszott, hogy nem régen összevarrott sebek vannak alatta. Dina elkezdte osztani csórikámat, hogy mennyire hülye, meg tűnjön el onnét, meg emo, meg hogy akkor nem fájt amikor vágta, csak amikor leszedik róla a kötést, meg ilyenek. Rászóltam, hogy ha cseszegeti, attól nem lesz jobb szerencsétlennek. Nem érdekelte. Szerintem ezzel most túllőtt a célon. Ha így vélekedik, akkor szerintem még soha nem vágta meg magát, és nem tudja hogy az mikor esik úgymond jól és mikor fáj. Én sajnáltam azt az ágrólszakadt, tényleg csontsovány csövest, úgy tudom hogy megölték az anyukáját, vagy mi, és kb. ki-be "mászkál" az elmegyógyintézetből. De erre nem merek megesküdni. Ezt azért megjegyeztem Gábornak is, őt sem hatotta meg, mert mint mondta, nem haverja, nem ismerőse, hát akkor nem foglalkozik vele. Ez így rendben lenne? Álarcot hordó érzéketlenekkel lennék körülvéve? Ha most eszembe jut, hogy majdnem napra pontosan két éve láttam ugyanezt a pasit ülni fönt a szikláknál, akkor is frissen volt összevagdosva a keze, akkor nem én voltam az aki észrevette ezt, hanem Zoli... én először azt hittem, hogy be van tépve, Iza is azt hitte... Zoli hívta föl rá a figyelmünket, hogy lehet, de össze is nyirbálta magát. Utána már nem tudtam rajta nevetni, és nem is akartam. De most akkor mi van? Hol van az a határ, ami előtt meg kell vagy lehet szólni az embereket és utána már inkább csöndben kell maradni, hogy ne tetézzük a bajt? Ma valaki azt mondta, hogy állítólag Panda soha nem bízta meg Dinát azzal, hogy terelgesse a társaságot. Az más kérdés, hogy ehhez én hozzáfűztem, hogy anno Panda nekem is magyarázott erről valamit, de én úgy vagyok vele, hogy mindenki egyenrangú ott lent a parkban, és nekem sincs semmi jogom, hogy mint egy pulikutya, terelgessem a nyájat, de ugyanígy másnak sem. Voltak akik megpróbálták, és most meg lehet nézni őket. Neveket nem írok, nem is akarok írni, de szerintem a Promis társaság tudja, kikről beszélek. Minden esetre nekem rosszul esett, hogy Dina megbántotta ezt az ágrólszakadt kis szerencse nélkülit, mert ő nem azért metélte össze a karját, hogy utána teli pofával hősködjön vele, hogy milyen vagány, hanem mert megnyugtatja. Szemébe néztem és láttam. Van különbség emos geci és valódi lelkibeteg között. Nem arra van szüksége az ilyennek, hogy mindenki belerúgjon és baszogassa, hanem inkább néhány jó szóra, és az is rosszul esett, hogy Gábor is letojta. Vagy csak bennem van a hiba? Néha elgondolkodom azon, hogy mennyiben hasonlítunk és mennyiben különbözünk egymástól Gáborral? Minden esetre holnap megkérem, hogy miután bemutattam fateromnak, ne Promiba vagy kocsmázni menjünk, hanem egyenesen hozzánk, mert már tényleg szeretnék vele kettesben lenni. Nem a felnőtteknek való dolgok miatt, hanem csak úgy, hogy egymásra tudjunk figyelni. Bár ma megint éreztem hogy fogja a gondolataimat... ha azt akartam, hogy jobban hozzám bújjon, megtette, ha azt akartam, hogy hosszan megcsókoljon, megtette... és ilyen már régen volt. Úgy értem, mikor elkezdtünk rendszeresen lejárni Promiba, akkor még volt rendszeresen, azóta ritkán... és én ezt szeretném visszahozni, mert ez nekem nagyon hiányzik. Ettől valahogy úgy érzem, hogy közelebb kerülünk egymáshoz, és hát egy szerelmes mit szeretne ennél jobban? Most már tényleg pihenni szeretnék, és csöndet is szeretnék, és hozzábújni és aludni, és végleg megnyugodni. Neki más tervei vannak. Öregszem?

Még mindig történnek néha furcsa dolgok, de már olyan, mintha állatkertben járnék, és nézném a rácsok mögötti állatok dolgait. Azt hiszem, egyenesbe jött az életem, megvan a szakvizsgám, a nyelvvizsgám (62%, elég vicces), csak abból a rühös parkból kezd egyre jobban elegem lenni. Állandóan keverik a szart és/vagy a piát, itt jöttem rá hogy öregszem: egy héten maximum egyszer iszok. Oké, akkor talán sokat is, de amúgy meg egyáltalán nem. A pekvanctól már rosszul vagyok, a jónép pedig mindig azért rinyál. A friss kollégisták is kezdenek az agyamra menni, amikor lejönnek és körbelejmolnak mindenkit, verik a taknyukat, utána meg mikor már tényleg mindenkitől amit lehetett lehúztak... elhúznak. A másik ami néha sokszor fáj, hogy Gáborral is keveset vagyunk kettesben. Oké, nincs olyan nap hogy ne találkoznánk, és mindig bent is marad 22:20-ig, de akkor is kint vagyunk a parkban, mert haverok, mert pia... holnap meg fogom mondani neki, hogy ez nekem így nem jó... ha már szombaton úgyis majdnem összevesztünk, na persze nem végleg. Úgy történt, hogy délután kint találkoztunk Promiban, és előre megbeszéltük, hogy a hétórási busszal fogunk hozzájuk menni. Az ám, lent volt Schalli Barbi is, akit nem láttam már Rockmaraton óta, és nagyon megörültem neki. Ott váltott át az egész napos rosszkedvem örömmé. Később megjelentek Reizer Norbiék, és egyébként is sokan lent voltak, mentek Vádló Bitófákra (pfuj!), meg mindenfelé. Szóval fölmentünk Norbiékhoz (mármint föl a sziklákhoz), dumáltunk, ittunk, stb. Nem sokkal később én visszatértem Barbihoz, háromnegyed hétkor felkiabáltam Gábornak, hogy lassan indulnunk kéne. Jó, rendben. Kb. öt perc múlva odamentem hozzá, és megkérdeztem, hogy megyünk-e? Kitalálta, hogy ha nem baj, akkor ő még maradni szeretne, mert tök jól elvan. Erre valami olyasmit vetettem oda, hogy "jóvan akkor maradunk!!!", de igyekeztem olyan hangsúlyban, hogy azért érezze: ez nekem nagyon rosszul esett. Én is elmentem Barbival dumálni, megnéztük a tablókat, utána feltettem a fél nyolcas buszra, majd Izával folytattam a beszélgetést... illetve a monológot, hogy mennyire haragszom Gáborra, hogyha már a haverjai meg a pia fontosabb neki mint én. Leültem egy padra a fa takarásába zenét hallgatni, közben majdnem elbőgtem magam. Negyed kilenckor (!) odajött hozzám, hogy mi a bajom. Elmondtam neki. Szerinte én voltam a hülye, mert szólnom kellett volna, hogy én nem ezt akarom, hogy én a hétórási busszal akarok menni Mányokra, mert egy párkapcsolat erről szól, hogy nincsen "én" és nincsen "te", csak olyan van, hogy "mi". Hiába soroltam, hogy azért egyeztem bele hogy maradjunk, mert láttam hogy jól érzi magát, és nem akartam elrontani a szórakozását. Vagy nem figyelt, vagy nem érdekelte. Aztán jött az ötlet, hogy inkább ezt az éjszakát töltsük mégis külön. Na akkor ijedtem meg igazán! Hát gondoltam ez most szakítani akar, eddig tartott a jólét, nincs többé, mélypont, válság, mi lesz most? Még egyszer elmondtam, hogy csak neki akartam jót azzal, hogy beleegyeztem a maradásba. Mire a mondat végére értem, már szinte zokogtam. Utána bocsánatot kért, hogy ezt megjátszotta... bocsánatot kért... nem győzött bocsánatot kérni. Én meg olyan görcsösen kapaszkodtam a karjába, mintha életem utolsó másodperceit tölteném vele. Komolyan nagyon féltem, azt hittem, hogy itt a vége, tényleg ennyi volt. Még most is beleborzongok, ha eszembe jut. Valamivel utána megkérdeztem, hogy akkor most mit akar, mi legyen? Megszorította a kezem, és azt válaszolta, hogy hazamenni velem. Akkor kezdtem megnyugodni. Persze sikerült megbeszélnünk mindent, fél órával később már olyanok voltunk, mintha semmi nem történt volna. Azt azért még bevallottam neki, hogy elkezdtem szívből rettegni, amikor kitalálta, hogy mind a ketten inkább menjünk haza. Arra a néhány pillanatra tehetetlennek, kiszolgáltatottnak és gyámoltalannak éreztem magam. Na még a hazaút volt vicces. Kitalálta, hogy hallgassunk zenét a telefonjáról, egyik fülhallgató az ő jobb fülébe, másik az én bal fülembe. Rendben. Szegénykém még valahol Kakasdon elaludt, Bonyhád előtt a telefonja is lemerült, nem ébredt föl rá. Mikor végre felriadt, csak annyit közöltem vele mosolyogva, hogy "Majos". Lassan beértünk Mányokra, ott még a Casino-ban ittunk egy sört, aztán irány hozzájuk. Vacsi (pörkölt tésztával és tejföllel isteni, próbáljátok ki!) után kávé, közben észrevettem, hogy húga nincs lent, de még az ágyneműje sem, ennek nem lesz jó vége. Bejött: húga fent aludt, amire Gábor tényleg felkapta a vizet, hiszen állítása szerint direkt szólt neki, hogy jövünk. Bekapcsolta hát a tévét, hangerőt feltekerte, Reni felébredt, jó mérges volt, emelt hangon váltottak pár mondatot, én ültem az ágyon és fogtam a fejem, közben Reni annyit mondott nekem, hogy ez nem nekem szól, nehogy magamra vegyem, aztán még pár szitok, és fogta az ágyneműjét, lement aludni. Gábor még mindig ideges volt, cigi, aztán megnyugodott kissé. Ilyen szempontból. Utána leült mellém az ágyra, és megint megkérdezte, hogy tényleg nem haragszom-e rá. Hát lehet rá haragudni? Egy kicsit lehet, de nem sokáig. És azt is csak ritkán. Megsimogattam a hátát, rámosolyogtam a sötétben, és kijelentettem, hogy egyáltalán nem, és hogy szeretem. Hosszú hetek óta először tudtam teljesen nyugodtan aludni, szorosan hozzá bújva, elalvás előtt adtam egy puszit még az arcára, és akkor rájöttem, hogy milyen hihetetlenül csodálatos és rövid is az élet valójában. De valahol tudom, hogy még ha a halál el is választ minket egyszer majd egymástól, a következő életben újra rátalálunk a másikra, ebben biztos vagyok, a mi lelkeinket az Isten is egymásnak teremtette. Mindettől függetlenül még fogok vele beszélni holnap, hogy kicsit lehetnénk tényleg többet kettesben, úgyis neki jön majd a szakvizsga, amikor aztán nem is tudunk annyit együtt lenni. Jövő héten bemutatom faternak is. Az ő szülei állítása szerint szeretnek engem - ez kölcsönös. Szerintem az enyémek is bírni fogják. De még ha nem is, az sem fog érdekelni. Én választottam magamnak, nem nekik. Én őt ilyennek szeretem, imádom, pont amilyen az összes kis és nagy hülyeségével, amikor gyerekes és amikor véresen komoly, amikor szomorú, amikor nevet, minden dologért rajongok, ami hozzá kötődik, minden pillanatban. Ja, jövhéten a kápolnát is megmutatom neki, ha minden jól megy. Dina szerint depressziós vagyok, de szerintem pont most vagyok igazán, szívből boldog, nyugodt, elégedett és világgá tudnám kiabálni, hogy az élet és a világ gyönyörű!!!

Elég cinkes hetem volt, eleve ott kezdődött a dolog hogy hétfőn megfáztam, kedden nem is mentem gyakorlatra, és egész héten tüsszögtem meg kehültem, mint a kutya, ráadásul rossz kedvem volt végig. Miután végigizgultam az egész hetet, pénteken végre meg mertem nézni a nyelvvizsga eredményeit, de még nincsenek fönt. Huh, megnyugvás! Gábor hívott koncertre szombatra, de időközben kiderült, hogy pénteken lesz. Rendben, nem téma, persze pénteken kellett a legtöbbet hajtani gyakorlaton is, nehogymá' egy kevés erőm legyen! Szarni rá, mikor kiértem délután szépen frissen és üdén a parkba, már boldog voltam. Kiderült hogy Ákos és Dina nem jönnek, Ric és az öccse sem, de ott lesz Timi, Schilli Laci, és Flaskár Livi. Nekik örültem, a többi meg nem igazán érdekelt, max annyira hogy legyenek majd ott ismerős arcok. Amikor leértünk Bonyhádra, bementünk a Tesco-ba kólát venni (a borhoz, természetesen). Kitaláltam, hogy vegyünk kaját is, mert éhes voltam. Hát annyira szar, csóró, hullaszagú és hullaszínű parizert én még az életben nem ettem! Nem csodálom, hogy 199.- volt kilója. Egy szeletet ettem én, egyet Timi, egyet Gábor, vagy nem tudom, valahogy így, a többi a kukában landolt. Na mindegy, megvettük a piát, irány a művház. Azért volt ott még egy-két ember, akiről tudtam, hogy kicsoda. Kajáltunk, de a piát nem tudtuk bekeverni, mert nem volt flakon. Akkor én, az okos szakmunkás kitaláltam, hogy egy-két korty bor, rá ugyanannyi kóla, összerázzuk, és lenyeljük. Bejött! :) Később valakinek még jobb ötlet jutott eszébe: kérjünk poharakat! Jó, oké, beleegyeztem. Nem lehet mindenki zseni. Poharat kérni túl bonyolult művelet, meg aztán hé, nem ismertem a helyet, honnan tudtam volna hogy adnak kétdecis üvegpoharat?! Sebaj, adtak. Már javában ment a buli, amikor szemet szúrt nekem egy csaj, hogy bőrnadrág volt rajta. Jaaaj mondom, ki ez?! Bár ne kérdeztem volna. Megfordult, és akkor már megismertem a boglyas fekete haját és a szemüvegét, bár még csak képen láttam. Abban a pillanatban elkapott a harci ideg, szerencsére elég messze ült le tőlünk. Megkérdeztem Timit, hogy ez a leány most az, akire gondolok? Mielőtt válaszolhatott volna, Lackó már rávágta, hogy igen. Nagyon bátor volt, hogy a közelembe merészkedett, de úgy voltam vele, hogy finom leszek és nőies (kivételesen képesnek kellett lennem rá), és nem bántom. Timivel fél szemünket rajta tartottuk végig, én meg csak ittam, ittam, Gábor tombolt vagy velem volt, vagy kint, én meg csak ittam, mint a jó kocsmatöltelékek... meg is látszott. Gábor vigyorogva mondta nekem, hogy a lány úgy fél tőlem, mint a tűztől, szóval nem mer egyikünk közelébe sem menni. Hát ez egy igazán bölcs döntés volt, mert nem tudom, hogy adtam-e neki okot arra, hogy féljen, de ha kell, adok én nagyon szívesen, ha arról van szó. Van még egy olyan emlékem, hogy kimentem a mosdóba azt hiszem, hogy Livivel, és észrevettem, hogy ez az Eszter is bejött. Amikor kezet mostam, akkor is ott ólálkodott körülöttem, mire én nagy vidáman odakiabáltam Livinek, hogy "na, visszatérek szerelmemhez". Egy futó pillantást vetettem ennek a fruskának az arcára, de szerintem csak a szemüvegének a lencséi tartották vissza a szemeit, különben kiestek volna. Én meg röhögtem. Talán geci húzás volt tőlem, de hé, nem én kezdtem, és azzal még egyébként sem volt vége. Pár órával később ki kellett mennem a friss levegőre, mert rosszul voltam. Gábor jött velem, érdekes módon Eszter is megjelent kint nem sokkal később egy sráccal. Elég részeg voltam ahhoz, hogy odamenjek hozzá, és megköszönjem neki, hogy értelmet adott az életemnek, de ehhez úgy éreztem, kell Gábor áldása is. Megkaptam. Mosolyogva odamentem, félrehívtam, és idézem: "Szia őőő... Eszter, igaz? Na, csak meg akarom köszönni hogy értelmet adtál az életemnek, mert imádom ezt a srácot... de igen, van mit, és köszönöm tényleg, hogy értelmet adtál hogy éljek!", vagy valami ilyesmi. A lényege ez volt. Gábor mondta, hogy csajszikám most valószínűleg két hétig ezen fog sírni. Hát sírjon! Ha nem pedálozott volna, hogy visszakapja Gábort, akkor egyáltalán nem lettem volna ilyen vele. Ha folytatja, akkor én is, de abban nem lesz köszönet. Szerény megítélésem szerint én ritkán vagyok bunkó, de ha kihozzák belőlem... akkor az tudok lenni. Oké, bulinak vége lett, hánytam egyet, öblögetés, stb, menjünk le a Kishordóba, úgyis majd kocsival hazavisznek minket. Jó, hatan beültünk egy kis nemtommilyen verdába, irány Kishordó. Ott épp hogy kiszálltunk, Gábor elkezdte magyarázni, hogy reméli mostmár elhiszem hogy őt nem érdekli ez az Eszter, direkt azért hívta meg, hogy bebizonyíthassa ezt nekem. Na akkor tényleg majdnem bemostam neki egyet, de csak rákérdeztem, hogy "Hogy mit csináltál?! Ugye ezt most nem mondtad komolyan?!". Ebből az lett, hogy hát ő nem is meghívta, csak szólt neki hogy lesz koncert Bonyhádon. Mielőtt megint elkezdhettem volna bőgni (mert buli alatt, kint már volt egy ilyen, amikor tökrészegen tényleg átéreztem hogy színtisztán mennyire imádom), többiek kirontottak a kocsmából, és valamit magyaráztak, hogy mennek haza, Zolikának köszönjük, és mire szólhattunk volna, már elhúztak. Bementünk, és mivel Gábor ismeri a tulajt, ingyen kapott egy üveg sört én meg egy ásványvizet. Már majd' meghaltam, olyan álmos voltam, és még csak fél három volt... több mint egy óra a busz indulásáig... azt persze lekéstük... de jött velünk szembe, Gábor leintette, így hajnali ötkor már végre ledőlhettünk aludni. Fáradtan hozzábújtam, adtam egy puszit az arcára, és utána úgy aludtam, mint akit fejbevágtak. Szombaton kicsit szar volt, hogy kell hazamenni, így hát kitalálta, hogy maradjak, szülei úgyis bírnak engem, húga meg... majdcsak lesz valahogy. Azért túl sokat nem kellett győzködnie. Dobtam haza egy SMS-t, hogy majd csak vasárnap megyek. Oké, szombat este még Nagyi kihívott minket a kocsmának nevezett, de igazából kultúráltabb, valami étteremszerűségbe (Casino), hát kimentünk, de nem voltunk kint sokat, talán olyan másfél órát, aztán irány vissza. Ma pedig délután az ötórási busszal jöttem haza, de olyan volt ez a hétvége, mintha kb. fél nap lett volna. Ültem a buszon, bámultam dombokat, és bár Bonyhádig ott ült mellettem az unokatesója, éreztem ahogy fizikailag egyre távolabb leszek tőle, két napig folyamatosan össze voltunk bújva, mint akik életük utolsó óráit töltik együtt... és nekem ez rengeteget jelent, mindent! És ezt nem tudják sokan megérteni, hogy végre elértem azt a szintet, hogy Zoli után szabadon újra úgy tudok szeretni, mintha soha nem fájt volna semmi, és hogy újra szabad vagyok, boldog, és hogy vissza tudtam térni ahhoz az ártatlan kis hülyegyerekhez, aki régen voltam. Nem csak arra gondolok, hogy rá se nagyon nézek más férfiakra, hanem hogy megint elkezdett érdekelni, hogy mit fogok csinálni ha nagy leszek, újra vannak terveim... szóval tényleg van értelme élni. Még a gyerekes álmaim is visszatértek, bár azt nem sokan tudják, hogy egyáltalán van. Most a "megvalósítható" álmaim netovábbja, hogy Gáborral össze tudjak költözni, ő el tudjon helyezkedni a szakmájában egy jó és biztos helyen, én meg folytatni tudjam a tanulást, ha már egyszer kezd benőni a fejem lágya. A pia meg a cigi az más, de abban holtbiztos vagyok, hogy az ivást simán el tudnám hagyni, mert ha nem kérek inni, akkor nem is iszok. Volt ilyen is a héten. A nyelvvizsgát meg leszarom hogy hogy sikerült, nem merem még mindig megnézni, de hogy többet az életben nem próbálkozok meg semmilyen idegen nyelvvel (csak Gáboréval), az zicher! Most egyébként már tényleg szép az április... már nem szakad az eső, nincs hideg, megint ki lehet feküdni a fűbe a narancssárga napsütétes délutánokon, amikor hunyorogva nézek körül a fény és a határtalan boldogság miatt, rágyújtok, visszadőlök, magam melett érzem Gábort, hallom a haverjaim nevetgélését, és bár eszembe jutnak elmúlt áprilisok (Zoli, Herci, Detox, stb.,), már egyáltalán nem érdekelnek. Megtaláltam az életem értelmét, és amikor ezt megköszöntem annak a csitrinek, azt nem csak azért mondtam, hogy bosszantsam, hanem mert tényleg komolyan gondoltam.