Na igen. Péntekre vonatkozóan megint igazam volt... Gáborom, ha nem is ivott, de kint volt a parkban, és nemhogy a hétórási, de még a tíz huszas buszt is lekéste. Nem gond. Lehet jobb lesz ha én már nem szólok semmit. Egyébként meg hiába, mert utána mindig kiengesztel, nem is kicsit, és mindig eléri hogy fülig érő mosollyal magamhoz szorítsam és a végtelenségig ismételjem, hogy szeretem, ő is magához szorít engem, és ő is ugyanígy mondogatja, hogy ő is szeret engem, nagyon nagyon nagyon nagyon... Szombaton nyárnyitó. Meg szülinapom is. A huszadik. Szóval tessék szíves lenni megjelenni majd! Visszatérve Gáborhoz: mostanában annyival jobb a helyzet, hogy már nem egész délután a Promiban rohadunk huszonöt másik ember szeme előtt, hanem kicsit visszavonulunk, rendszerint a százhatvanas előtt ücsörgünk vagy sétálgatunk valamerre. Úgy szeretnék vele elmenni csak így a városon belül valahova, ahol még sosem jártam előtte! Szűk, sötét külvárosi utcácskákba, ahova csak érintőlegesen jutott be a civilizáció, a vályogházak világába, ahol a sötét ablakok mögül a bent alvók nyugodt szuszogása hallatszik, idős házaspár beszélget a konyhaasztalnál, diófa lomba susog, cirmos cica nyalogatja a mancsát a kis árok mellett, majd elugrik... ahol még van kis virágágyás a ház előtt, ahol még falécekből van a kerítés, a régi padlásokból kihuhog a bagoly, "csapong a denevevér az ereszt sodorván"... imádom ezt a verset, most így beugrik... ezt tanultam meg először, még kicsi voltam amikor anyukám sokszor elmesélte nekem, és olyan egy-másfél évesen állítólag betéve tudtam az első hat versszakot. A legtöbb könyv kihagy belőle egy kevés részt, amikor a koldus mesél. Na nem is ez a lényeg. Szóval egy kicsit elhúzódni a város zajától, vissza a kápolnához, vagy nem is tudom, hogy hova. Júniusban lesz rá egy egész hetünk. Szerintem megkérem majd hogy menjünk el oda, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a Bonyhád felé vezető út túloldalára, azt hiszem, arra kell gyalog menni Sötétvölgybe is. Ősszel gyönyörű, romantikus, és szomorú az a táj... rozsdabarna szőlőkertek, erdő, a távolban a vékony aszfaltcsík, lankás dombok, kis falu, talán Sióagárd... novemberben lehet még csodálatos... amikor a fák fekete, nyirkos ágai ködbe vésznek, érezni lehet a régiek szellemét, ahogy ott keringenek körülöttünk, erről írtam abban a hogyishívjákban, amit Gábornak is elküldtem, és napokig nem olvasta el.

"...megmutatom neki az erdőt és a szentjánosbogarakat, vagy ahogy a Hold átsüt az ágakon, és földöntúli fénnyel világítja meg a fehérre meszelt falakat. Megmutatom majd neki a dombokat, amiket eddig talán még csak messziről látott, ahol valaha kóborló vándorok tüzei égtek, ahol talán üldözöttek menekültek, ahol esetleg szüzeket mészároltak le évszázadokkal ezelőtt, és a tudatlan nép sárkányüvöltésnek vélte sikolyaikat. Igen, az erdő egy különleges hely, bárhol is legyen. Ott a tücskök nem úgy ciripelnek, mint a város parkjában, nem... ott valami egészen más a hangjuk. Nem evilági, az biztos. Azt hiszem, tökéletesen el tudom képzelni, milyen egy éjszakai erdőben tücsökmuzsikát hallgatni. Az ember szinte érezheti, ahogy elmerül a végtelen idő mélyében, kiszakad egy kicsit a világból, csend és nyugalom veszi körül, talán túl nagy csend és nyugalom... enyhe szél fújdogál az ágak között, valamelyik fán bagoly huhog, kisegér keresi családját az avarban, és akkor hirtelen végigfut a hátán a borzongás, észreveszi, hogy milyen sűrű sötét is van körülötte, nem minden zajt tudja megmagyarázni, a lombok idegen nyelven beszélgetnek egymással, amit halandó ember füle nem érthet meg. Éjszakai vadak csörtetnek a messzeségben, és oly messze van a villanyfény vagy a város zaja... ide nem ér el semmi, és innen sem jut el semmi amoda. És szegény tücsök csak hegedül szorgalmasan, a kápolna tornyából kirepül a gyöngybagoly, a lépcsőkön koppan valami, fekete pók mászik lomhán egy repedés felé, az ember kiabálni szeretne, de nem mer, vagy nem tud. Az ilyen helyek szentek tudnak lenni némelyek számára."

Ez lenne az. Néha nagyon elragadtatom magam, és akkor ilyeneket írok. Mivel mást nem nagyon tudok. :) Ezekben érzem úgy hogy képes vagyok a lehető legtisztábban hangot adni annak, hogy mit érzek, mit szeretnék... a természet a legcsodálatosabb nyelv, ezt mindenhol értik. Szerintem egy kisebb könyvet is tele tudnék írni ilyenekkel, ha nem lennék ilyen veszettül lusta. Állítólag az eddig legjobb "művem" a Szárnyak lett. Szakmunkás unatkozott. Bemásolom, lehet értékelni (is, persze csak pozitív kritikát fogadok el:). Íme:

 "Decemberben történt. Gyalog mentem a külvárosban, sötétben, egyedül. A közvilágítás nem sokat segített, a járda jeges volt, a blúz vékony, fáztam, szipogtam, de nem is ez volt a gond. Ha tudtam volna, repültem volna. De sajnos ez akkor képtelenségnek bizonyult. Még régen valaki ugyanis eltörte a szárnyaimat. Még tisztán emlékszem rá. Egyedül feküdtem a földön, amikor fölébredtem. Hogy aludtam-e vagy elájultam, a mai napig nem tudom. Csak azt, hogy amikor kinyitottam a szemem, néhány deres fűszálat láttam homályosan. A napsütés épphogy átderengett a ködön, sok értelme nem volt. A föld jeges volt, fel akartam kelni. Éreztem, hogy nem fog sikerülni elsőre. Bal kezemmel akartam megemelni a felsőtestem, de csak nehezen értem el vele eredményt. Mikor a hátamról át akartam fordulni, éles fájdalom hasított belém. Először nem értettem, hogy mi lehet az, hiszen csak leestem valahonnan, az még nem nagy gond... ugye nem... aztán ahogy úgy, féloldalt hátranéztem, már minden világossá vált. Szárnyaim teljesen összetörtek, tollaik véresek és sárosak voltak. A látvány és a kín könnyeket csalt szemembe, úgy gondoltam, ez nem fair, ugyanúgy kéne szárnyalnom, mint előtte! De nem sikerült. Nagy nehezen végre sikerült átfordulnom, de túl gyenge voltam ahhoz, hogy megtartsam magam. Egy pillanattal később arcom a fagyos fölhöz csapódott, és egyre inkább kezdtem ráébredni a rideg valóságra. Hát persze! Hiszen akinek a szárnya törik, az meghal! A szárnyakban van minden erőnk, minden kitartásunk, minden reményünk, minden boldogságunk! Nekem pedig most minden kócos és mocskos. Tisztában voltam vele, hogyha a földön maradok, akkor gyorsabban meghalok, mint egyébként. Én nem akartam meghalni. Élni akartam tovább, ha kínlódva is, de élni akartam. Szentül hittem, hogy van remény a gyógyulásra. Megint megpróbáltam fölkelni, először lábaimat nagy nehezen magam alá húztam, majd jobb kézzel löktem fel magam a földtől. Abban a pillanatban süvíteni kezdett a szél, és mielőtt kiálthattam volna, ismét visszaestem. Erőm elfogyott, ott hevertem a deres fűszálak között a derengő napsütésben tehetetlenül. Üvölteni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Könnyeim pengeként vágták arcomat, éreztem, hogy közeleg a halál. Akkor láttam először a koboldokat. Hasonlóak voltak hozzám, halkan beszéltek egy olyan nyelven, amit én nem értettem. Félve közelítettek, kis csoportokban. Nem tudom, mennyien lehettek, de éreztem, hogy nem akarnak bántani. A szemükbe nézve végre nem rosszindulat tükröződött. Az egyik odajött hozzám, és suttogva megkért, hogy ha tudok, üljek föl. Ismét bal kezemmel próbáltam meg ellökni magam a földtől, jobb kézzel támaszkodtam, így végre sikerült. Remegett minden porcikám, és ahogy körülnéztem, láttam, hogy a koboldok a szárnyaimra mutogatnak. Szárnyaim... csak azok a törött csökevények, amik rajtam maradtak. Szépen lassan elfoszlanak, és utána én magam is elfoszlok. Az egyik kobold végül egy kis edényt nyújtott felém. Azt mondta, igyam meg, mert orvosság. Hogy meggyógyulni nem fogok tőle, az biztos, de legalább életben tart. Viszont óvatosan kell bánni vele, mert nagy adagban halálos méreg. Megittam. Nem sokkal utána szédülni kezdtem, az alakok összefolytak előttem, minden körtáncot járt, és én megint hanyatt vágódtam. Szárnyaim még jobban összetörtek, még véresebbek és koszosabbak lettek. Arcomra torz mosoly húzódott, énekelni akartam, eldalolni, hogy nem félek a haláltól, bátran szembenézek vele. A koboldok ezt valószínűleg észrevették. Ketten megfogták a kezem, és kijelentették, hogy most már közéjük tartozom. Örültem, de ebbe az örömbe némi keserűség is vegyült: a többi koboldnak egészséges, szép szárnyai voltak. Némelyiküknek ugyan meg volt néhol sérülve, de ez nem gátolta őket semmiben. Segítettek fölkelni, és elvezettek oda, ahol ők élnek. Furcsa hely volt. Láttam már előtte, mikor még kisebb voltam, és nyakamat nyújtogatva lestem be idegen kertekbe, sötét ablakok mögé, régi házak nyitva felejtett ajtóin. Féltem tőlük kicsit, mégis vonzott a világuk: tudtam, hogy ők segítik egymást, ha kell. És tessék, most közéjük tartozom. Erre gondoltam akkor, amikor kapkodtam a lábaimat a jeges járdán, vagy épp a bokáig érő hóban. Végül elértem a helyet, ahova mentem. Ott volt mindenki, olyanok is, akiket addig még soha nem láttam. Egy kicsit megijedtem... idegennek éreztem magam egy olyan világban, aminek ugyan én is a tagja vagyok, de valahogy mégis van egy külön kis zug kialakítva nekem, amit a saját elmémmel formáltam meg, az én pici világom a világon belül... sebezhetőnek éreztem magam. Akkor rémültem meg igazán, amikor egy ismerős arc villant fel előttem, de egy másodperccel később már el is tűnt a tömegben. Hosszú éjszakákon és gyötrelmes nappalokon keresztül próbáltam elfelejteni ezt az arcot, és mire sikerült, meg is jelent. Mint egy nevető kísértet, aki nem néz rám, de mégis biztos benne, hogy a közelében vagyok, és ezzel sakkban tarthat. Ő volt az. Az áruló, aki eltörte a szárnyaimat. Azóta már valamelyest meggyógyultak, hála a koboldoknak és a tőlük kapott orvosságnak, de a teljes felépüléshez még hiányzott valami. Tudtam, hogy mi lenne az a valami, de kimondani sem mertem, annyira szentnek tartottam. Akkor és ott nagyon mérges lettem, fortyogott bennem a düh és a vágy, hogy megöljem. Érezni akartam kezemen és testemen a meleg, fémszagú vérét, agyamba égetni szemeinek utolsó, kétségbeesett pillantását, hallani könyörgését, hogy ne tegyem... és nem is tettem meg. Bajba kerültem volna. Ő pedig csak mosolygott tovább önelégülten. Vissza kellett térnem a valóságba a saját világomból, hogy ne lássam. Vissza oda, ahol az összejövetelt koncertnek, a koboldokat haveroknak, a gyógyszert alkoholnak nevezik. De a vigyorgó arc újra meg újra szembejött velem. Nem bírtam tovább, és kivonultam a teremből. Valahogy megnyugodtam, ittam tovább békésen, nem is figyeltem a hazug szárnytörőre. Akkor jöttél oda hozzám Te. Te, aki lényeddel hoztad az új reményt, az új boldogságot, az új erőt. Először nem is tűnt föl. Mellém léptél, beszélgettünk, majd leültünk a sáros padlóra, és folytattuk. Hosszú idő óta komolyan érdekelt valami, amiről meséltek nekem, és szemébe nézve rájöttem, hogy akármi is van, akárki is törte szilánkokra a szárnyaimat, mégsem vagyok egyedül. Sokat beszélgettünk később is, és milyen különös! Előtte már félévek óta törött szárnnyal mászkáltam, míg körülöttem mindenki repült, és hívtak, hogy menjek én is, ha tudok... nem vették észre, hogy repülni csak párban lehet? Hogy ha megfogják egymás kezét, attól sokkal erősebbek lesznek? De egyedül se erő, se bátorság nincs. Aki egyszer lezuhan, többé már nem kockáztat. Akinek repülés közben törték el a szárnyait, az fél a magastól, és inkább bebújik a föld alá, és ott reszket, még ha pontosan tudja is, hogy oda nem jön a megváltás. De akkor és ott csillogott előttem a remény, a szép jövő reménye, a biztonság reménye, a boldogság reménye... a megváltás reménye. A beszélgetések bő termést hoztak rövid időn belül: reggelente már nem fájtak a szárnyaim, próbálgattam őket, hogy kicsit megerősödjenek, szépen megtisztítottam mindkettőt, és ha egyedül maradtam, órákig tudtam bennük gyönyörködni. Egy szép napon pedig már hiába volt hideg, hiába volt éjszaka, már nem féltem a magasban... elrugaszkodtam a földtől, és boldogan vettem tudomásul, hogy ismét tudok repülni, kezemben egy másik lény kezével, aki visszahozta belém az életet, és végleg meggyógyította szegény megtépázott szárnyaimat."