Tényleg nem. Tegnap Gábor bent maradt a 22:20-as buszig, a megállóban úgy búcsúztunk el egymástól, hogy ma este beszélünk msn-en, mivel én dolgozok, és nem tudok kimenni a parkba... az már kérdés, hogy ha egy mód van rá, nem is akarok. Meg aztán tőle sem várom el, hogy este fél kilencig azon merengjen, hogy mikor megyek már. Mindegy, már negyed kilenckor fent voltam msn-en, elmentem kajálni, vártam, csak vártam... és vártam... de nem jött. Most fél tizenegy múlott. Szerintetek feljött? Hát nem. Annyira sejtettem, hogy ez lesz! De a rozsdás bökő vakítson meg, ha nem a Promiban ivott már megint! Tökéletesek lennénk, tényleg? Amikor együtt vagyunk, akkor talán. Én értékelem mindazt amit értem tesz, és tényleg végtelenül boldog vagyok... de ilyenkor nagyon tudok rá haragudni. Nem az a baj, hogy nincs itt... hanem hogy már megint nem szólt, hogy nem jön. Lassan kezdem megérteni, hogy amikor kéz a kézben állunk egymás mellett, akkor a hátunk mögött ott kanyarog valamiféle fekete füst, aminek borzalmas szaga van. A reménytelenség, a félelem, a féltékenység, és a más iránti vágy rotható szaga ez. Vagy csak hallucinálok? Minden tök jó lenne, csak én fújom fel megint a dolgokat? Olyan jó volt vele még tegnap este sétálni a parkban, szépen lassan, holdfényben, körülölelt minket a békakórus és a denevérek különös cincogása, a tücskök, még a távoli autózajok is. Villanyfény, lombok, villanyfény, lombok, holdfény, villanyfény... annyira csodálatos, annyira meseszerű volt az egész! És most itt vagyok egyedül egy betontömb egyik kis zugában, és ahelyett hogy egy rég elfeledett padon ücsörögnék az Egyetlennel, most itt püfölöm a billentyűket, megjegyzem elég idegesen. Ilyenkor mindig bevillan, hogy talán történt vele valami... aggódom, nem tehetek róla. Legalább valami életjelet adna magáról... tudom, hogy nem fog, és persze megint én leszek a gyökér, és nekem lesz lelkifurdalásom, amiért ezért szemrehányást tettem neki. Msn-en annyit írtam, hogy "szeretlek, viszont ahhoz képest hogy azt mondtad, ma este leszel msn-en, faszán nem vagy itt, és fogalmam sincs, hogy hol lehetsz, azért szólhattál volna, hogy ne várjalak". Ezt négy részletben. Bocsásson meg a világ, de úgy érzem, hogy korrekt voltam. Jó, tényleg megértem hogy ideges a vizsgái miatt, de könyörgöm, akkor ne mondjon olyanokat, amiket később nem tesz meg! Olyan nagy kérés lenne ez? Már nem tellik el egy hét úgy hogy ne akadjak rá ki, akár többször is? Néha úgy érzem, hogy hiába kapaszkodok belé mind a tíz ujjammal, hiába szorítom fogaimmal a pulcsiját, hiába lesz könnyes a szemem hogy alig bírjam visszatartani... akkor is a saját feje után megy, kérdés hogy mennyire van tisztában vele, hogy ez esetleg nekem elég rosszul esik. Azt hiszem, holnap komoly beszélgetésünk lesz. Ha szakít, akkor ennyit ért az egész. Bár nem hiszem, ha tényleg szeret... mostanában annyira megérzem ha valami balul fog elsülni... bele se merek gondolni, hogy mi lenne velem nélküle. Tegnap láttam Izát, ahogy kikészült Weisz miatt, teljesen jogosan. És tessék, megint szarul érzem magam! Weisz olyanokat szólt be Izának, hogy köpni-nyelni nem tudott az egész társaság. Weisz persze nevetett rajta, poénnak szánta, de mi egyáltalán nem annak fogtuk fel, pláne szegény Iza. Ilyenkor jön a képbe az, hogy Gábor mikor beszélne így velem? Mikor szégyenítene meg ennyire akár négyszemközt, akár nyilvánosan? Mikor okozna nekem szándékosan fájdalmat? Valószínűleg soha. Legalábbis nem tudom elképzelni. De ez sem jó így... várom, várom... le kellett volna néznem Promiba. Mindegy. Alszok egy jót, holnap talán majd higgadtabb fejjel fogom újraértelmezni az egészet. És ha újra mellette alszom el, akkor már semmi baj nem érhet se engem, sem őt. Ha nem... akkor utána már teljesen mindegy lesz, hogy ébren vagyok-e vagy sem.