PatkányBlog

Na ja, mostanában szinte egyfolytában alszok, vagy aludni akarok. Éjfél körül nyom el az álom, hogy aztán hajnalban mindenfélét lássak, amik megtörténtek, és amik nem... vagy amik talán meg fognak történni. De legalább már nem Rockmaratonról szólnak. A hétvége jó volt, családdal meg Gáborral elmentünk hesszelni egy sort. Először Krisna-völgy, ott pont búcsú volt, na az nagyon tetszett! Annyira más a kultúrájuk, mint a miénk, sokkal színesebb és vidámabb, nem olyan mint a búvalbaszott magyar nép, hogy csak keseregni meg rinyálni tud, még mindig Trianon miatt vinnyog, meg a múltat siratja, ahelyett hogy a jövőt építené... na a krisnások ennek épp az ellenkezői. Mondjuk nekik is biztos megvan a maguk árnyoldala, amikor ki akarnak törni onnan, hiszen ha valaki oda születik, akkor ő is olyan neveltetést kap, amíg ki nem kerül középiskolába... vajon vissza akar térni utána az övéi közé? Na mindegy. Utána Balcsi, ahol anyáékat és Cintiát elkapta a zivatar, míg mi Gáborral fedett helyen ücsörögtünk, és vigyorogva néztük azokat az embereket, akik amint eleredt az eső, elkezdtek kirohanni a Balatonból. Nyilván nem akartak vizesek lenni. Oké, persze tudom hogy nem azért, de az elgondolás nem is rossz. A szállás szerény volt, tűzoltók között, mászkáltak a fiatal, helyes, izmos (és látszott, hogy azok igazi izmok, nem szteroiddal pumpált lufik!) srácok, tesómmal megnéztünk egy párat... na mindegy, jó is lett volna, csak a falak túl vkonyak voltak, az ágy meg veszettül nyikorgott. Na sebaj. Reggel Mesztegnyő, rétesfeszt, mentünk, láttunk, ettünk, vettem magamnak egy csini gyűrűt (vaciláltam rajta egy darabig, hiszen a Gábortól kapott "örök hűség" diófagyűrűn kívül nem hordok másikat... illetve nem hordtam), acélékszerem még úgyse volt. Onnan meg jöttünk haza, Gábort leraktuk Mányokon... és most hiányzik. Nagyon. Veszettül. Jó lenne minden este hozzábujcizva elaludni, jó lenne ha mindig olyan lenne mint mostanában, olyan sokminden jó lenne... de én inkább alszok, csak alszok, akkor legalább legtöbbször azt látom, amit látni szeretnék, azt élem át, amit át akarok élni, és ha fáj is az ébredés, azzal sincs semmi gond. Aludni jó. Alvás közben jönnek az ötletek, legalább nálam sokszor van így. Lehet hogy csak látok egy helyet ahol régen jártam, és amikor fölkelek, elhatározom hogy kimegyek oda hű biciklimmel, Rozival. Vagy néhány kép villan be, némi összefüggéssel, egy rövid gondolatsor, amit lehet hogy meg kéne írni, jó lenne... meg álmomban legalább nem baszogatnak, senki nem nyúz semmivel, béke van, és ezért nem szeretek sokszor fölkelni, hogy az álomvilágból, ami szerves része az én kis saját világocskámnak, visszacsöppenjek a rusnya, rohanó, koszos és büdög valóságba... na jó, persze ennyire nem tragikus a helyzet, de kb. olyan, mint egy Rolls Royce után Trabantba ülni, ami valahogy azért mégsem ugyanaz...

Igen, megint. Tudom hogy már sokszor írtam róluk, most is írni fogok. Mégpedig arról, hogy egy jó pár napja minden áldott este Rockmaratonnal álmodok. Van, hogy koncerten vagyok, vagy iszok, vagy Gábort keresem (legtöbbször), tegnapelőtt este még a hazautat is megálmodtam, igaz, hogy nem úgy, ahogy igazából történt. Álmomban a pályaudvaron akartam pénzt tarhálni, de miután senki sem adott, nekiálltam leejtett érméket keresni, és sikerült is összeszednem annyit, hogy ketten kényelmesen hazajussunk. Egy csöves késsel fenyegetett, hogy elveszi tőlem ha nem adom oda neki, de a kés életlen volt. Aztán fölébredtem. Ez megint olyan álom volt, hogy mi lett volna, ha... tegnap este meg már nem is emlékszem, hogy mit álmodtam, ha egyáltalán álmodtam valamit. Azt hiszem, ez az álomciklus lezárult a hazautazással. Viszont maga a fesztivál azóta sem hagy nyugodni, és az ember azt hinné, hogy az idő megszépíti, hát ezt ugyan nem. Persze hegednek a sebek egész szépen, és Gábor is rengeteget tesz azért, hogy túltegyem magam azon, hogy mennyire a lelkembe taposott. Ő ezt ugyan nem tudja, de azt észrevettem, hogy Rockmaraton óta minden olyan szép és jó, mint régen, amikor még alig ismertük, csak szerettük egymást, megint ártatlannak érzem magam, és tiszta a lelkiismeretem minden téren. Azt hiszem, rájöttem, hogy mit kaptam én Zolitól, ami a mai napig is az egyik legértékesebb kincsem: ő tanított meg az őszinteségre és hogy hűségesnek kell lenni. Ennyi haszna volt hát a négy hónap örömnek és utána a több mint másfél éves nyüszörgésnek. Megérte, és talán egyszer még meg is fogom köszönni neki. Talán. Egyébként szerintem abban, hogy Gábor mostanában mindenben a kedvemben jár, szerepe van annak is, hogy megkértem Ric-et, vigyázzon rám majd Pollenen. Gábor akkor ott ült mellettem, és éreztem, hogy mondani vagy inkább kérdezni akar valamit, de nem tette. Tudta jól, hogy fölösleges, mert amint kiejtette volna az első szót, a válaszra rájött volna maga is... mint ahogy rá is jött. Na ettől még lehetséges, hogy szóba fog kerülni, de meg tudom magyarázni, hogy miért kértem meg pont Ric-et, és nem őt. Ja, Pollen gond megoldva, Gábor azt mondta, hogy fizeti, mert én is sokszor segítettem már neki. Eleinte nem akartam elfogadni (tényleg nem!), de aztán beugrott, hogy addig tuti nem tudnék összeszedni legalább tízezret (két napijegy meg a fogyasztás, utazás...), így beleegyeztem. Hétvégén jön velem meg családdal hesszelni Balcsira, és bár napok óta szidom az esőt, most örülök neki, mert már kinőttem abból a korszakból, hogy akármilyen jellegű fürdőruciban megjelenjek a nyilvánosság előtt, pláne világosban. Sötétben meg még jobban félek a víztől, úgyhogy ez storno. Ja, és a nap örömhíre: ma volt az első munkanapja! Azt mondta, hogy tök jó, normálisak, sőt rendesek vele, meg minden rendben van. Annyira örülök neki! Hosszú idő után megint azt hiszem, sőt kezdek tényleg egyre biztosabb lenni abban, hogy hátralévő életem őrá épül. Ő döntötte le a falakat, hogy meglássam a napfényt, igaz, hogy sokszor még visszahúzódom a világomba, ahol sebezhetetlen vagyok... akik ismernek, tudják, hogy ha egy picit is rossz a kedvem, akkor hajlamos vagyok erre, és eszembe jut minden sértő szó, bántó dolog, és a sírás kerülget, de kevesen jönnek oda, hogy megkérdezzék, mi a baj... Gábor szerint olyankor tiszta cuki vagyok... vajon tudja, hogy belül mekkora vihar tombol olyankor? De ha ez így megy tovább, ahogy most megy éppen, akkor talán végleg kiléphetek a dédelgetett kis világomból, örökre eltemethetem magamban a gyermeket, és lehetek egy sokkal tisztább és ártatlanabb valaki, egy boldog ember, bár most is annak érzem magam. Tegnap fent voltunk Tekében, az eső miatt nem maradhattunk kint... Istenem, olyan régen voltunk már ott! Még régen, télen, vagy talán márciusban, amikor még pénteken és szombaton este is hazament... az első alkalom, amikor fent voltunk, aznap este volt, amikor összejöttünk... koncert után... emlékszem, még vécére sem mert kimenni, mert akkor a haverja biztosan rámhajtott volna... nem hiszem, de akkor annyira jó volt minden... az az este életem egyik legcsodásabb estéje volt... és amikor megismerkedtünk, hát az is volt olyan jó... szalagtűző, ünnepélyesség, tisztaság, kint hóesés, én pedig álltam kezemben a teamécsessel, és néztem csillogó szemmel a keringőző párokat, és akkor úgy éreztem, hogy a lelkem most egy sokkal magasabb asztrálsíkon van, és biztosan tudtam, hogy aznap még valami jó dolog fog történni velem... meg is történt, és nem is egy... azóta az a dal az egyik kedvencem, amire akkor keringőztek, nagyon találó címe van: Once upon a December.

Újra hallottam, hosszú idő után tegnap végre újra hallottam, ahogy dobog a szíve, az az erős, rendíthetetlen szíve, ami az életet adó vért pumpálja szét az egész testében... csönd volt, és én a mellkasára hajtott fejjel feküdtem mellette... csodálatos volt... bal fülemmel a szíve dobbanását hallottam, jobb fülemen éreztem ahogy levegőt vesz, sóhajt, kicsit megemeli a fejét és az enyém búbjára ad egy puszit, vállamat simogatja, és akkor úgy éreztem, hogy ez pont olyan, mint régen... csak azóta valahogy sokkal szabadabb és ártatlanabb vagyok. Ma voltam kint parkban (de furcsa volt Gábor nélkül!), kiderült hogy azért itthon is zajlott az élet, amíg távol voltunk... Timit ki akarják rakni az After Wings-ből, közben ő összejött Bozonttal, amit már sejtettünk maratonon is, de hát ő dolguk... én nem akarom hogy ebből bajuk legyen... nekem ott nagyon sokat segítettek... ott voltak, és fogták a kezem, amikor senki más... de mindegy, ez már a múlté, bízom benne hogy Pollen jobb lesz. Bár az előbb írta Gábor, hogy holnap megy Szászvárra egy meghallgatásra, remélem összejön neki... igaz, akkor csak két napra tudnánk menni Pollenre, de inkább menjünk arra a két napra úgy, hogy van munkája, mint háromra úgy, hogy nincs. Én még mindig bízom a tehetségében és a tudásában, és abban, hogy egyszer majd közösen építjük föl a jövőnket, hogy minket soha nem fog tudni megállítani senki és semmi, és mindig boldogok leszünk... naiv kislány álmodozik című műsorunkat olvashatták, tisztelt olvasóink. Na mindegy, azért szép lenne... egyszer majd összeköltözni egy saját lakásba, csak mi ketten, és onnantól már nem lenne gond, hogy kettesben legyünk, hogy mikor találkozunk, minden este mellette aludnék el, és reggel ha kinyitnám a szemem, ő lenne az első akit meglátnék, és igen, ezek azok a dolgok, amiért igenis érdemes kitartani, amiért meg kell bocsájtani ezt-azt, hiszen tudom hogy ő is ugyanúgy szeret engem, ahogyan én őt... múlt hét végén, amikor Pandáéknál ivott, állítólag azért sem akarta, hogy felmenjek, mert akkor láttam volna őt olyan állapotban, amiben nem szeretett volna mutatkozni előttem. Meg amikor múlt vasárnap mentünk maratonra, és láttam a pályaudvaron, hogy közeledik Rickel, és eldobtam a csomagjaimat, állítólag azt mondta, hogy most itt a vége. Dehogyis! Haragudtam rá, ez tény és való... viszont attól a kérdéstől nem fogom megmenteni, hogy miért iszik annyit, mi a baja? Nem azt mondom, hogy egyáltalán ne igyon... de túl sokszor és túl sokat ne. Úgy értem, valami biztosan bántja... vagy megint kezd elkapni a dili? Nem gond, azért egyszer rákérdezek, ha megint elkezdi... remélem nem. Most könnyű azt mondanom, hogy minden rendben, érzem hogy nem hazudok vele se másnak, se magamnak, és igazából szerencsés vagyok. Újra vannak terveim, konkrét céljaim, és bár el akarok innen menni jó messzire, de nem Gábor nélkül. Viszont ha maradni kell, az sem gond, az ő kezét a Pokolban is fognám, életeim során át, és valamiért azt hiszem, hogy eddigi életeimben is mellettem volt valamilyen formában, ahogyan ezután is mellettem lesz, mert az lehetetlen, hogy minket akárki és akármi különválasszon... örökre.

Hát ez a Rockmaraton elég elgondolkodtató volt... vasárnap délután Gábor kezdte megalapozni a jókedvemet, amikor nem Nagymányokon szállt fel a buszra, hanem már itt Szekszárdon, egy szem csomag nélkül, mert ő még délelőtt is Pandáékkal ivott. Remek. Hosszas tortúra, átszállások, várakozás és dögmeleg után végre megérkeztünk, lesátraztunk, elkezdtünk inni, bulizni... később mikor elvonultunk aludni, reggel arra hivatkozott, hogy ő ilyen melegben (tényleg dögmeleg volt, az aláírom) nem tud aludni. Lementünk kávézni, mondta de én inkább visszafeküdtem, nem aludtam sokat előtte... mikor délelőtt tíz körül már megfürödve és viszonylag frissen kerestem, senki nem tudta hogy hol van. Livivel próbáltunk a nyomára bukkanni, majd Bozont volt barátnője, Nóri is segített. Nagyjából délig nem kaptam semmi hírt felőle, amikor is Bozont jelentette, hogy Gábor kint iszik az arborétumi kocsmában. Remek! Nem akartam hozzá kimenni, de nagyon ideges lettem. Valamikor negyed háromkor Bozont betámogatta, és kb. még Gábor volt elcsodálkozva, hogy nekem mi a bajom. Aztán elmesélte, hogy kint egy Akelás csaj rámászott, és hogy hiába mondta, hogy hagyja békén mert van barátnője, a csaj nem tágított. Erre Gábor kirúgta két fogát. Először ezt nem is hittem el, de aztán Rizsa és Bozont is mondta hogy látták, ahogy egy csajt szájbarúg... azért hétfő este is megint eltűnt egy jó időre, én meg vártam a sátorban mint egy hülyegyerek. A kedd valamivel asszem jobb volt, bár lemaradtunk a Rózsaszín Pittbullról... anno azon jöttünk össze... Szerdán megint borult a bili: aznap volt vizespólóverseny, és hiába bújtam hozzá egész nap, hiába próbáltam a kedvében járni hogy észrevegye: iszonyatosan rosszul esne, ha végignézné... nem tudom miért, de valamiért úgy éreztem, ezzel elárul, és már épp kezdtem azt hinni, hogy nem megy el... amikor meghallottuk hogy bemondják, hogy kezdődik... felcsillant a szeme, szélesen vigyorgott, kérdőn rámnézett, én meg mit mondhattam volna?! Csak annyit böktem ki, hogy menj, rágyújtottam, és sietve elbújtam a Pécsi Est színpad sátrába. Akkor döbbentem rá, hogy ez sokkal rosszabbul esik, mint hittem volna... remegtek a kezeim, ittam a vizezett sört, szívtam a cigit, és azon imádkoztam, hogy ne bőgjem el magam haragomban, csalódottságomban, magányomban... hirtelen egy idősebb arc lépett mellém, és ahogy a földön ültem, lenyújtott nekem egy Pollenes szórólapot. Ránéztem, elvettem, megköszöntem, és akkor éreztem először hogy valaki észreveszi, hogy valami nem stimmel. A fejemre tette a kezét, és annyit mondott, hogy nem éri meg. Megint ránéztem, válaszoltam, hogy tudom, és ő elment. Gábor háromnegyed óra múlva került elő, hogy hát elment megnézni az egyik zenekaprt, mert a vizespóló verseny nem volt valami nagy eresztés, vittem volna a pálmát, meg minden. De én annyira be voltam rágva rá, hogy az arcába vágtam, hogy nem érdekelnek a részletek, hogy milyen volt. Erre ő is fölkapta a vizet, és kijelentette, hogy oké, akkor többször nem fog megdicsérni. Erre kb. majdnem én kértem elnézést, hogy nem úgy gondoltam, ő elfordult és még odavetette, hogy de ő igen. Hát rendben, kiabáltam, és elmentem... kemény húsz métert legalább. Tudtam hogy nem jön utánam, megálltam, és utáltam magam a gyengeségem és kiszolgáltatottságom miatt, mégis visszamentem. Utána már ő nem akart elengedni, ez jólesett nagyon. Csütörtökön viszont végleg eldurrant az agyam, nem bírtam tovább. Délután berúgtunk kint az arborétumban, mikor visszaértünk, ő elment bulizni Moby Dick-re, persze, megértem, egyik kedvence. Én viszont nagyon elfáradtam, akartam menni aludni. Na már most azt tudni kell hogy a sátor zippzárja egy kis lakattal le volt zárva, biztos ami biztos. Na a nálam levő kulcsot elhagytam... kétségbeesetten kerestem sötétedésig. Utána nekiálltam Gábort megkeresni, de senki nem látta már megint. Timi és Bozont engem találtak meg, és akkor végre, hosszú hetek hallgatása és elfolytása után feltették nekem azt a kérdést, amit senki: mi a baj? És én elmeséltem. Elmeséltem nekik, hogy milyen érzés, amikor hiába beszélek, amikor valahova elmegy és azzal jön vissza hogy megint körülugrálták a lányok, vagy simán csak tökrészeg, hogy milyen mostmár mellette is kicsinek éreznem magam, mert azok az idők már elmúltak, amikor büszke voltam magamra, hogy ő az enyém... nem, ez már más. Egészen egyszerűen nem figyelt rám annyira, sokkal fontosabbnak tartja a bulizást mint engem... vagy csak én vagyok önző? Már két órája zokogtam mint egy hülyegyerek, remegtem, nem győztem cigizni, mikor Bozont szólt, hogy megtalálta Gábort a kijáratnál, kint beszélget két haverjával. Kimentem, szóltam hogy már ezer éve keresem... egy részeg hang szólt vissza, hogy "jé, a sapkám!", lekapta a fejemről a sapkáját, és csak bámult rám üveges tekintettel. Mondtam hogy elhagytam a lakatkulcsot, közben Bozont visszament és széttépte a zippzárt, hogy legalább egy pulcsit fel tudjak húzni. Persze én lettem lebaszva, még ha csak módjával is. Timiékkel visszamentünk a sátorhoz, átöltöztem, és lementem, éppen Hatóságilag Tilos koncert volt. Gábor két percen belül megtalált, összenyalta az egész arcom, én meg legszívesebben a nyakába borultam volna, vagy nem is tudom, de csak álltam annyira kifejezéstelen arccal, amennyire csak tellett tőlem akkor éppen. Amikor végre eljutottunk oda hogy a sátorban fekve megpróbáltam elmondani neki, hogy mi a baj, hiába zokogtam még mindig, és hiába kérdeztem, hogy mit rontottam el és mikor és hol, egyszerre csak arra kaptam fel a fejem, hogy horkol. Előtte még mondtam neki, hogy ha vissza akarja kapni a szabadságát, a függetlenségét, akkor egy szavába kerül, és estére még ottmaradok, de reggel szedem a cuccom és engem többet nem lát. Na ez már nem tetszett neki, leosztotta, hogy ha tényleg kimutatná azt, hogy mennyire szeret engem, már rég halott lennék. Nem tudom, hogy ezt mennyire gondolta komolyan, de én ismerem ezt az érzést, amit másnap Tcs is lenyomott a Lopott könyvekben. Azért mégis úgy éreztem hogy hiába próbáltam meg hatni rá. Pénteken másnapos voltam de akkor legalább béke volt. Mivel alig volt már pénzem, neki meg csak a kettőnk buszára, valahogy jobban húztunk egymáshoz, akkor éreztem úgy tényleg, hogy nem hiába mondtam neki végig egész héten, hogy "tökmindegy, lényeg hogy itt vagyunk egymásnak". Szombaton megint iszogattunk, de akkor már elég szar volt a gyomrom ahhoz, hogy be is rúgjak tőle. Megjelent Schalli Barbi, tarháltunk egy csomó pénzt meg visszaváltottunk jó pár sörösüveget a kocsmában, szóval volt miből. A nagy záróbuli után Gáborral végre őszintén és nyugodtan tudtunk beszélni, egymáshoz bújva, és akkor mondta ki, hogy tudta jól, hogy csinál olyan dolgokat, amikről azt is tudta, hogy nekem mennyire rosszul esnek, de kíváncsi volt, hogy mikor fogom szóvá tenni. Vicces, mert én meg pont azt vártam, hogy ő mikor fogja észrevenni, hogy néhány dolgával mélységesen meg tud bántani, úgy, hogy órák hosszat képes vagyok megint ücsörögni egy helyben, bezárkózva a magam kis világába, és azon meditálni, hogy mikor lettem én ennyire jelentéktelen, és hogy hogyan tudnám ezt megváltoztatni? Végre el tudtam mesélni neki, hogy nekem tényleg ő az első, akiről tudom (és nem csak elhiszem) hogy szeret, végre tudtam beszélni azokról, akik előtte voltak, akik megtanítottak hogy ne bízzak senkiben, akik először döfték belém a kést, akik megaláztak... akik talán megőrjítettek. Ő is elmondott eszterrel kapcsolatban ezt-azt, amiről még soha nem beszélt, de szerintem jobb hogy kiadta magából. Végül aztán egy hét bulizásnak álcázott szenvedés után úgy tudtam elaludni, hogy megint kezdek valaki lenni, megint fel tudom emelni a fejem, és szárnyalni, szárnyalni, szárnyalni... az is már régebben volt... tudom hogy még meg kell beszélnünk ezt-azt, és hogy kinyitom neki azt az ablakot, amin keresztül látni fogja, hogy mennyire fáj az, ha megjelenik egy másik... azt hittem, hogy Punkról majd azt hiszi, de nem, kiderült hogy ismerik is egymást. Na sebaj. Tisztában vagyok vele, hogy ki az a néhány srác akikre féltékeny... de azt nem tudja, hogy van egy ütőkártyám, egy fekete szemű, sápadt, tiszta lelkű, beteg angyal: Lolácska. Én nem akarom megcsalni Gábort, soha nem is akartam, de szerintem amit ő megtett velem, azt nekem is jogom van megtenni vele. Talán akkor rájön végre, hogy nem hiába mondom, hogy zavarnak dolgok... és ha tényleg nem akar elveszíteni, akkor... persze mindez egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem voltak szép vagy akár meghitt pillanatok, mert igenis voltak! Amikor kaját vagy piát kajtattunk, mert a mi pénzünkből már alig volt, amikor este, kint a pléden ülve ettünk, és egy Petőfi vers utolsó két sorát idéztem neki (a Farkasok dala, sejtettem hogy ismeri, hiszen farkas, Akelás...): "...éhezünk és fázunk, de szabadok vagyunk!". Vagy amikor összebújva aludtunk el, amikor reggel kávéztunk, amikor minden ismerősének bemutatott, hogy "ő a barátnőm, Szilvi", amikor a kezem után nyúlt, és főleg hogy utolsó este őszinte volt hozzám, és utána már semmi baj nem volt, együtt szereztünk kaját és cigit, a buszon egymás vállára dőlve aludtunk... és szerintem ezek a pillanatok milliószor fontosabbak, mint amikor úgy érzem, hogy az árnyékába kerültem. Talán most minden visszatér majd a régi kerékvágásba, több időt töltünk kettesben, SZIGORÚAN KETTESBEN, mindenféle zavarók nélkül, hogy újra ártatlan legyek, ő pedig az én hős lovagom. :)

Egyébként, kedves Ismeretlen, néhány írásomat a www.tortenetek.hu oldalra szoktam beküldeni. Ha érdekel az írói név, akkor adj lécc egy emilcímet! Ide nem írom le, mert szégyellős vagyok...

Néha érdemes elgondolkozni azon, hogy a világon belüli világok milyen távolinak tűnnek, mégis milyen közel vannak egymáshoz. Ezt a legkönnyebben szerintem úgy lehet megérteni, ha az ember egy kicsit elszakad a civilizációtól, akár csak egy órára, és elmegy valahova, olyan helyre, ahol előtte még nem járt. Lehet az egy mező széle, vagy az erdő közepe. Ha többre vágyik, csak gondoljon az álmaira. Én akkor mindig olyan helyeken járok, amik oly ismerősek, mintha életem egy részét töltöttem volna ott, és minden más is: a repedezett betonjárda, a fehérre meszelt falra felfutó sokéves borostyán, a pók ami elszalad, és az a rengeteg öreg arc... vonz a külváros, még mindig. Az olyan helyek, ahol valamiért már megszűnnek az értelem törvényei, ahol az ember valamilyen szinten magára van utalva, ahol ódon házak omlanak le, miközben udvaraikat benövi a gaz és a régi fák ágai takarják el a napfényt felőle... ahova korhadó kerítésdeszkák között belesve látjuk a ciripelő tücsköket, kopott makadámútra rézsútosan esnek a Hold sugarai, ahol talán már közvilágítás sincs. Ott megérinti az embert a tiszta szellő, a levelek kísérteties susogása, a távolban ugató kutya hangja, és rájön, hogy alig pár kilométerre az iparteleptől és az autósnegyedtől, a bevásárlóközponttól, magától a nyüzsgő várostól mennyire más a világ. Ahogy ma kora este is szépen lassan baktattam hazafelé, még zenét hallgatni sem mertem. Tudtam, hogy egy két nap múlva már koboldok tömkelege fog körülvenni, és valószínűleg nem lesz egy nyugodt percem, elkeveredek a mámoros forgatagban, hogy a saját gondolataimat se halljam, és közben azon leszek a legjobban elfoglalva, hogy senki ne tegyen kárt a szárnyaimban. Azt hiszem, a legjobb megoldás az lesz, amit mindig szoktam tenni ilyenkor: felhúzom magam köré a falaimat, bemenekülök a világomba, ahonnét kilátok, és tudok kapcsolatot teremteni a kint lévőkkel, de én bent maradok, mindaddig, míg a zene el nem halkul, és nyugovóra nem térünk Gyógyítóval. Tudom, hogy képzelt bajaim enyhítésére is inni fogok a gyógyszerből, hogy tompítsa az agyam, és ne lássam folyton azokat a dolgokat, amikről tudom hogy csak az én kis világomban léteznek, és amikor kezeimet tördelem, egynéhány kobold gyógyszert nyújt felém, és megkérdezi, hogy mi a baj? Semmi, ha kérdeznie kell, akkor kár elmagyarázni, úgysem értené. Ők az Épszárnyúak. Akiknek már valaha volt eltörve, megtépázva, besarazva a szárnyuk, azoknak nem kell semmit csinálni, csak a szemembe nézni, és rájönnek maguktól, hogy a világom mégsem olyan tiszta és érintetlen, mint ahogy szeretném. Állandóan ott kering fölöttem Féltékenység és Aggodalom szelleme, bár tudom hogy a Gyógyító sosem fogja hagyni, hogy magukkal rántsanak. Talán mert maga is Sérült volt valamikor régen. Nem tudom. Utamon lassan elértem a város szélét, és ahogy haladtam egyre bejjebb, már éreztem, ahogy távolodik tőlem az a misztikus légkör, ahogy beérek a lámpák alá, már nem látszanak olyan tisztán a csillagok, ilyenkor néha létrát támasztanék a legelső felhőnek és felmásznék rá, mert én még nem akarok visszamenni az emberek közönséges világába, én még élvezni akarom a tisztaságot, a magányt, még meg akarom érteni hogy mit keresek itt... de az első mellettem elzúgó autó, amiből dübörög a diszkózene, már tudtomra hozza, hogy haza kell érnem, ha nem akarok megázni. Már közelről hallom a kutyák vonyítását, néhány macska néz rám ijedten innen-onnan, és tudom hogy amint megkerülöm a hegyet, amin a Kilátó áll, már visszazökkenek a nyers valóságba, lámpafény, autók, emberek, és csábít a gondolat, hogy azért lenézzek a parkba a koboldokhoz, hátha van valami orvosságuk aggódó magamnak, mert egy hét nagy idő, és annyi csinos lány lesz ott, és én nem tartozom közéjük... behunyom a szemem és látom, ahogy sáros, hosszú hajú koboldok kiabálnak néhány zenélő másiknak, és elszédülök mert a belém került gyógyszer már-már méreggé sűrűsödött, és bevetem magam az elöl lökdösődőek közé, hogy aztán kék-zöld foltokkal, de nyugodtabban szaladjak el valahova, hogy megszabaduljak az émelygéstől. Nem tagadom, hogy ettől félek, és nini, mindjárt otthon is vagyok! Beszállok a szürke mókuskerékbe, beülök a számítógép elő, hogy megbeszéljem Gyógyítóval, hogyan jutunk ki a fesztiválra, de ő nincs itt, és ilyenkor hallom a két szellem gúnyos kuncogását. Miért nem lehet egyszerűen egy álomban élni? Álmában mindenki sokkal jobban tudja irányítani a sorsát, mint az életben, az álom egy olyan csodálatos párhuzamos világ, amit azért láthatunk, hogy tudjuk: mi lett volna, ha máshogy csinálunk ezt-azt, ha a bal helyett inkább jobbra fordulunk... hányszor néztem álmomban le egy dombról, amikor a naplemente a kopasz őszi ágakon át világította meg a szántóföldeket, és ébredtem arra, ahogy a szél fúj a nyitott ablakon át az arcomba... a szél, ami a Sió menti falu felől fúj, de azok az idők már elmúltak, mégis minden naplementekor eszembe jut. Hányszor tud egy ember igazán szeretni életében? És hányféleképpen? Az biztos, hogy nem egyszer, és nem egyféleképpen. Néha Gyógyító szemében is látom csillogni az ismeretlen fényt, ahogy nyugati irányba néz néha, amikor azt hiszi, hogy nem figyelek... mi lakik az ő világában? Ő is fél, neki is megvannak a maga szellemei? Szerintem tudom a választ, csak magamnak sem merem bevallani. Nem. Inkább menekülök, vissza a falak mögé, vissza a lombok alá, a felhők fölé, hogy addig nézzek szembe a Napnak, amíg meg nem vakulok, addig üvöltsek, amíg meg nem süketülök, és addig essek, amíg le nem zuhanok, hogy elkotródjanak a szellemeim, és végleg ott tudjak maradni a világomban, ahol sebezhetetlen vagyok... ahol Gyógyító nyakában nem lóg mástól kapott amulett, ahol nem kell gyógyszert innom, ahol végre megnyugodhatok, és csak én léteznék drága Gyógyító angyalommal.

Mostanában egyre rosszabb a kedvem, és nem tudok rájönni a konkrét okára. Szombaton koncert után is olyan sírás-rívás volt megint Gáborral, hogy csak na. Buli után kitalálta, hogy ő inkább Promiba akar menni, de én meg Tesóm már jöttünk volna haza. El is indultunk, de én néhány méter megtétele után majdnem összerogytam, és határtalan részegségemben csak zokogni tudtam Tesómnak, hogy menjen haza nyugodtan, de nekem vissza kell mennem Gáborhoz, nélküle nem tudok menni, Tesóm persze nem hagyott magamra, és visszamentünk. Nem sok idő kellett hogy rávegyem Gábort, hogy velünk tartson, közben Tesóm vett két csípős-gombás hamburgert, mikor felértünk hozzánk, megkajáltuk a Gábor által hozott pörköltet meg a hambikat (ezúton is köszönöm, Tesóm!), addigra már úgy minden rendbejött. Ledőltünk, és én akkor már nem akartam mást, csak aludni, mélyen, csöndben, Gáborhoz bújva, aki ugyan még a Promiban kijelentette, hogy én mesteri szinten űzöm a lelki terrort (tudom, nekem csak ez az egy fegyverem van, ezt is ritkán használom, csak végszükség esetén). Ezt szerintem azért mondta, mert ultimátumot adtam neki: válasszon most és mindenkorra, hogy ott marad-e vagy velem jön? Jött. De azért itthon még hozzáfűzte, hogy egyébként az ilyen kérdésekre mindig olyan választ szokott adni, ami a másiknak rossz, de most nem... ma egyébként megbeszéltük, hogy mindkettőnk hülyesége volt az egész, mert én sem figyeltem oda rá, szóval pl. elfordítottam a fejem amikor puszit akart adni, meg kb. nem ismertem meg a sötétben... oké, elismerem, én is hibás vagyok. Talán pont ezek miatt félek Rockmaratontól. Azt hiszem, elég komoly megmérettetése lesz ez a kapcsolatunknak, de az legalább olyan terep lesz, ahol ha elkezdi az agyhúzást és nem tudom leállítani (bár őszintén remélem, hogy ilyenre egyáltalán nem kell majd hogy sor kerüljön), akkor lesz kihez odamennem, hogy megtudja csak egyszer: milyen érzés az, amikor szét tudna tépni valakit csak azért mert hozzám szól. És még mennyi mindent nem tud... jó, ma kibukott hogy tavaly majdnem összejöttem Csubival, de péel nem tudja, hogy Mogyi eljegyzett, meg még egy csomó mindent. Rockmaratonon meg ott lesz Punk is. Igen, az a Punk, akivel Egerben anno Zolit megcsaltam. Oké, Gáborral soha de soha nem tennék ilyet, ezt szent eskü alatt merem megfogadni, ha kell. De ahhoz képest hogy azon rinyáltam nem egy hónapig, hogy soha többé nem látom, most tessék itt lesz, gyakorlatilag az ölembe pottyan... amikor már nem kell. Senki más sem. Csak Gábor. Közben anyám is folyamatosan hisztizik mindenen, az a napi öt perc is sok amit egy légtérben töltünk, sőt, sokszor még öt perc sincs. Mindegy, vasárnapig csak kibírom valahogy, inkább azon próbálom meg járatni az agyam, hogy miket vigyek magammal. Oké, az alap megvan: ruhák, törölköző, szappan, fogkrém, fogkefe, smink, fülbevalók, dezodor, valami pacsuri hogy azért mégis valami lányillatom legyen, pénz, jegy... mi kell még? Majdcsak eszembe jut... kaját szerintem majd Pécsen veszünk... amúgy is csak reggeli meg vacsi kell, az ebédet a krisnásoktól fogjuk kérni. Most éppen youtube-on kajtatom a kilencvenes évek hángéjjrien popslágereit... áh, egyik keményebb mint a másik! :) Próbálom nyugtatni magam, remélem sikerülni fog.

Nem ismertem meg Zolit. Igen, Péló Barnát. Levágatta a haját, és vajszínű ujjatlan fölső volt rajta... és csak egy pillanatra láttam, de nem ismertem meg. Tanos Timi mondta, hogy ő az. Hát ez ilyen.

Meleg van, nagyon meleg. Hiába megy a légkondi, kint tűz a nap hétágra, én pedig itt bent kuksolok a szobámban lecsavart reluxa mögött, és érzem a világ végét: összetört anyám egyik limitált szériás, Garay teret ábrázoló porcelántálja... az egész csütörtökön volt, amikor kimentek Horvátországba. Hajnalban indultak, tesóm és fater bejöttek elköszönni, és én már nem bírtam visszaaludni. Rend volt, nem igazán kellett mit csinálnom, így az egész délelőttöt arra szántam, hogy rendbe szedjem magam. Délután jött Gábor egy heti cuccal és a súlyzóival, amiket később egyáltalán nem használt, részben miattam sem. Kint voltunk Promiban, iszogattunk, aminek az lett az eredménye, hogy én becsíptem, talán be is rúgtam, de Gábor jócskán túltett rajtam. Akkor este nagyon próbára tette a tűrőképességem. Mikor elindultunk, mondtam neki valamit, amire ő azt válaszolta, hogy nyeljek dugót. Ezen felkaptam a vizet, megmondtam neki hogy velem ne beszéljen így. Szerintem jogosan kaptam föl a vizet. Mást már rég arcon vágott volna, ha ilyet osztott volna nekem. Átmentünk az úton, utána már sírva bújtunk össze, hogy mennyire szeretjük egymást és sosem akarunk elszakadni a másiktól... Nagy nehezen hazajutottunk valamikor éjfél után, aztán valami megint kirobbantott egy hisztit: annyira emlékszem, hogy lefeküdt a nappali padlójára, alig bírtam felrángatni onnan, aztán kimentünk a konyhába, és ahogy leült, leverte azt a szart, és az ripityára tört. Arcom a kezeimbe temettem és kértem egy cigit. Nem annyira a tál érdekelt (na persze az is, anyám ki fog belezni érte), hanem az hogy nem figyel rám, kértem hát egy cigit, kihajoltam az ablakon és néztem bele a forró, fekete éjszakába, amikor megkérdezte, hogy utálom-e. Rávágtam, hogy nem. Már szerencsére nem emlékszem hogy miket mondott, de azt tudom hogy nagyon megbántott, és amikor könnyes szemmel kérdeztem tőle hogy miért, csak annyit bökött oda, hogy kíváncsi volt, meddig tudja feszíteni a húrt. Akkor lobbant fel bennem igazán a harag szikrája, akkor éreztem igazán azt, hogy nem kellek neki, át tudtam volna ugrani az asztalon hogy kitépjem az összes haját, amiért ezt csinálja... de inkább megint rágyújtottam, és megmodtam, hogy ha ilyet akar játszani, miattam játszhatunk. Lepergett előttem hogy ha tényleg ilyesmit csinálnánk, akkor miket tudnék összeműködni, de azokért a gondolatokért megundorodtam magamtól, és inkább visszatértem gondolatban oda, ahol még nem is sejtettem, hogy Gábor valaha ilyen lesz velem. Akkor már odabújt mellém, és megint megkérdezte, hogy utálom-e, én megint azt feleltem, hogy nem. Erre elkezdte magyarázni hogy pedig minden okom megvan rá, jobbat érdemelnék egy olyan fogyatékos köcsögnél, mint ő, meg ecet. Átkaroltam, és megpróbáltam vígasztalni... ő nem egy fogyatékos köcsög, és én szeretem, nagyon... elcsukló hangon kérdezte, hogy miért nem mondom, hogy utálom, amikor neki úgy sokkal könnyebb lenne? Mosolyogtam, és mondtam neki, hogy tudom, hogy könnyebb lenne. Közben csináltam neki kaját, először mondta hogy nem kéri, aztán mégis, aztán mégse, aztán mégis... de ez még a húrfeszítősdinél volt. Végül nagy nehezen lefeküdtünk aludni, megint mondta hogy szeret és bocsánatot kért, de valahogy nem volt az igazi... de reggel már minden rendben volt. Innentől fogva egész héten nem sok érdekesség történt. Szombaton elmentünk Prosecturára, ott dumáltunk Chopper barátnőjével, aki egyáltalán nem olyan tahó, mint hittük, sőt, kimondottan normális. A hétfői nap volt nagyon szép... akkor voltunk fél éve együtt... főzött nekem kaját, egész nap pihiztünk, tévéztünk, boldogok voltunk... nyolc után felbuszoztunk a kilátóhoz, sajna mire felértünk, már lement a Nap, de akkor is gyönyörű volt. Megkértem hogy maradjunk amíg besötétedik, mert este meg a fények miatt csodaszép az egész. Nem kellett sokáig győzködnöm. Persze fent volt egy csomó szteroidos újgazdag köcsög, a nagyjából tizennyolc éves kategóriából, újabbnál újabb kocsikkal jöttek, persze bömbölt a zene, vagánykodtak egymásnak, az egyik sráccal ott volt a barátnője is, hát sajnáltam szegény lányt, asszem... látszott rajta, hogy talán ha nem is szerelmes, de kötődik a sráchoz, akinek viszont csak villogni kell, meg hogy időnként megdugja. Odasimultam Gáborhoz, és vártuk a sötétedést... utána még néhány fotó (lásd myvip), és elindultunk haza. Itthon Jay és Néma Bob filmet néztünk, amikor beriasztott a telefonom. Kinyomtam, Gábor épp ki akart menni cigizni, én visszafeküdtem az ágyra. Megkérdezte, hogy mire volt beírva emlékeztető? Mondtam hogy hiába volt beírva, mert emlékeztem rá magamtól is... akkor pont fél éve csókolt meg először. "Tényleg..." - mondta, és szidta magát, amiért egész nap a fejében volt, de akkor épp elfelejtette... semmi gond. Kimentem vele cigizni, és örültem neki nagyon... ilyen sokáig még soha senkivel nem voltam együtt. Ma kora délután ment haza, és ahogy jöttem haza, olyan volt, mintha nem is egy hétig lettünk volna együtt, hanem csak egy napot... minden olyan távolinak tűnik... hogy a hasára dőlve néztük a Louie életét, hogy konzervpolipot ettünk életünkben először, hogy amíg megfürödtem, rendbe tette a szobát, hogy kaját csináltunk egymásnak, hogy ágyon fekve vártam, hogy végezzen már a Traviannal, vagy hogy reggel arra ébredek, hogy arcomra nyom egy puszit, vagy ha este felébredtem és kimentem vécére, mikor visszabújtam, úgy szorított magához, mintha az utolsó pillanatainkat töltenénk együtt... ittfelejtette a törölközőjét, a borotválkozókészletét, a fogkeféjét és a tusfürdőjét... ja meg a napszemüvegét is, meg a gyűrűje még a táskámban maradt koncertről. Várom már rockmaratont, hogy megint egy hétig a miénk legyen a világ, ugyanakkor valamiért tartok is tőle...

Azt hiszem, kezdenek rendbejönni a dolgok. Úgy látom, családom megkedvelte Gábort, talán még Cintia is, miután végigfeszítette öltönyben a ballagását. Ott volt Tanos Timi is, és hát dagadt a májam, hogy látott engem együtt Gáborral, hátha elújságolja valakinek... :) Pénteken elég szétszórt voltam, mindent elcsesztem, este nem bírtam aludni, és megint olyan érzésem volt végig, hogy van itt még valaki... akkor ijedtem meg legjobban, amikor pici gyereklábak lépteit hallottam végigcsattogni a lakáson hajnali fél egykor. Tegnap éjszaka Gábor is tett rá még egy lapáttal hogy be legyek tojva... ezentúl csak rajzfilmet nézek, Tom és Jerry-t meg Louie életét. De tudom, hogy csütörtöktől már jó lesz... kettőnké lesz a lakás egy egész hétig... csak az övé meg az enyém... tegnap mondott valamit, aminek nagyon örültem, és hosszú idő után megint úgy éreztem, hogy a gondolataimba lát: hogy amikor ketten leszünk, majd menjünk fel a kilátóhoz, mert az biztos tiszta jó lehet... én akartam megkérni rá, de csak mosolyogva beleegyeztem. Jó ez így, kedden egész délután kettesben voltunk, elmentünk sétálni Újváros felé, és bár végig csak egy utcányira voltunk a főúttól, olyan volt, mintha egy egészen másik világba csöppentünk volna, a külváros szélére. Gábor mondta is, hogy nem tudja, hogy hol vagyunk. De tényleg tiszta megnyugtató volt az egész... örültünk egymásnak, megdézsmáltuk az útba eső meggyfákat, kirakatokat nézegettünk, ettünk, ücsörögtünk, és bátran ki merem jelenteni, hogy nagyon boldogok voltunk mind a ketten. Valahogy most megint felfelé ível minden: azt ígérte, hogy megtanít főzni, szombaton megyünk Bonyhádra bulizni egyet, utána hétfőn lesz a fél éves évfordulónk, és tényleg úgy érzem, hogy két kicsi (?) kezemben ott van a világ minden kincse, és ezt vele megoszthatom... holnapután megvesszük a hetijegyet Rockmaratonra, ott végigdimbuljuk  az egész hetet, mi kell még? Ja persze fateromék már az eljegyzésről beszélnek... ha egyáltalán lesz olyan, nem hinném... jól megyvagyunk mi így is, de ha Gábor megkérné a kezem, én hozzámennék gondolkodás nélkül. Vele le tudnám élni az életemet, illetve ez így nem igazán stimmel, inkább úgy mondom, hogy nélküle nem tudnám leélni. Szeretem.

Néha minden nehéz. Nehéz felkelni reggel és kitotyogni a szobából, nehéz megenni a reggelit, nehéz elindulni... és nehéz hinni, hogy szép nap lesz a mai. A pénteki például szépnek indult... egészen kora délutánig az is volt... akkor mondta Noémi msn-en, hogy Kinga meghalt. El sem tudtam hinni, és igazából még most sem tudom. Osztálytársam volt egy évig Bátaszéken, és amikor átjöttem a Keribe, ő is ott volt, azt hiszem, abban az évben volt végzős, és utána ott is maradt technikumon... előtte volt az élet: a családja szerette, a barátja istenítette, már megvolt az eljegyzés, talált is asszem állást magának... és akkor agytumor, és hiába volt úgy amikor utoljára dumáltam az egyik osztálytársával, hogy meggyógyul, mégsem. Nyugodj békében, Kingu! Kimentem parkba, Gábor előző nap vizsgázott utoljára, szóval megvan a bizonyítványa, ő is okos szakmunkás lett, mint én. Elkezdtünk inni, és csak ittunk, ittunk, ittunk... nem csak mi, mindenki más is... kiütöttem magam, majdnem megint elaludtam, valamiért nagyon álmos lettem szinte egyik pillanatról a másikra. Akkor már réges rég a mozi előtt ültünk, mert esett az eső, jobb oldalamon Gábor, balon Tesóm. Mikor kicsit magamhoz tértem, kértem hogy menjünk haza. Nem. Ami ez után jött, abból nem sok minden maradt meg, szóval maga a folyamat nem, csak a vége: én zokogtam és üvöltöttem, ő csak ült és nézett maga elé, hiába könyörögtem neki, nem értett meg. Mert még van pia. Többen (Timi, Dina, Pumpi) mondták neki hogy vigye a piát is ha akarja, de nem lehet ilyen velem, meg minden... kitalálta, hogy ő kint alszik meg mit tudom én. Végén Tesóm is nekiállt kiabálni vele, szerintem teljesen jogosan is, hogy ilyenkor hol van a nagy szerelem, meg hogyha másra nem is, legalább énrám hallgasson, ha egyszer már azt mondja, hogy szeret... nagy nehezen rávettem hogy induljunk haza, addigra már kiment belőlem az alkohol is, de egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ez megtörtént: sírva könyörgök neki, csak azért, úgy éjfél előtt valamivel, hogy induljunk el haza, és ő csak annyit bök oda, hogy nem. Ez szerintem kegyetlen dolog volt tőle. Aztán ledobtak ránk egy petárdát a százhatvanasból, majd kijöttek a rendőrök igazoltatni, aztán végre elindultunk a biztonságot nyújtó otthon felé. Békét kötöttünk úgy-ahogy, mert sokat nem beszéltünk róla asszem. Annyit tudok hogy elalvás előtt még megmondtam neki miután hozzábújtam, hogy remélem tisztában van vele, hogy nagyon megbántott. Most bevillant az is, amikor kérdeztem tőle nem túl higgadt állapotban, hogy most ez ennyi volt-e, és nem szólt semmit. Szombat reggel arra ébredtem, hogy anyám hozott haza nekünk kaját, és hogy szakad az eső. Néztem Gábort ahogy alszik... olyan messze volt az előző este minden perce, valahol belül viszont még most is éget... bocsánatot kért asszem, de valami azt súgja hogy az nem szívből szólt, inkább csak álmos volt és azt akarta hogy hagyjam aludni. Viszont ha feljön msn-re, akkor erre még visszatérek nála. Nem bújt hozzám úgy mint szokott... adtam egy puszit a vállára, betakartam, a fal felé fordultam és próbáltam visszaaludni. Akkor éreztem hogy átkarok és mégis hozzámbujcizik... visszaaludni mégsem tudtam. Kiment az álom a szememből. A szombati nap viszont teljes harmóniában telt. Pénteken kitakarítottam, úgyhogy semmi dolgom nem volt. Kajáltunk és tévéztünk egész nap, megkértem hogy maradjon még, ráér vasárnap hazamenni. Nem tiltakozott. Este felugrott Iza is, kissé becsípve, mert pénteken ők is összevesztek Weisszel, viszont kibékültek, és akkor volt fél éve, hogy megismerkedtek. Szóval kint cigiztünk az erkélyen, és amikor Gábor bement, Iza megkérdezte, hogy lehet-e hozzám őszinte. Persze, ezt egy barátnőtől el is lehet várni. Akkor mondta ki azt, hogy Gábor szeret engem, viszont a piát jobban. Van benne valami, ezt le is szögeztem. Mostmár megvan a bizonyítványa, hármas elmélet és négyes gyakorlat, ami szerintem tök jó, mostmár csak visszavesz kicsit az ivásból... kitalálta ugyan, hogy Rockmaratonig nem iszik, de az igazat megvallva... nem is tudom. Mindegy, majdcsak lesz valahogy. Szóval szombaton este tizenegyig alig bírtunk ébren maradni, hiába nem csináltunk semmit egész nap... az alig három óra alvás megtette a hatását: párnát ért a fejünk, ő még magyarázott nekem valamit, de hamar elaludtam... viszont arra határozottan emlékszem, hogy olyan szorosan bújtunk egymáshoz, mintha az utolsó együtt töltött éjszakánk lett volna. Ma is csak lazítottunk meg filmeztünk, délután elmentünk egy kicsit sétálni, mert anyám színházba ment Pestre (az óvónő barátnője beszervezte őt is) és készülődnie kellett, fürdés, hajvágás... csini lett. Hiába csöpögött az eső, mi csak mentünk, mentünk szép lassan, kirakatokat nézegettünk, mindenféléről beszélgettünk, vett csokigolyót, és amikor már elegünk lett a takony időből, beültünk a Randiba (ahova pedig elég sokáig nem tettem be a lábam max. cigiért ha nagyon nem volt más választásom, ugyanis régen Zolival sokat voltunk ott), megittunk egy-egy sört, majd hazajöttünk. A negyed hatos busszal ment haza, és sajnos a jövő hetem úgy jön ki, hogy tudunk találkozni kedden, és utána már csak szombaton. Mert a meló az meló, csinálni kell... pénteken meg Tesóm ballag, Kingát pont akkor temetik, szóval oda nem tudok elmenni, de amint lesz időm megkeresem a sírját, és személyesen is elköszönök tőle, nem csak Noémi szavain keresztül. Csütörtökhöz egy hétre pedig megy a család Horvátországba, egy hétig miénk lesz az egész lakás, és pont abba az egy hétbe esik bele a fél éves évfordulónk... rekord! Szerintem kapcsolati szempontból igencsak tartalmas egy hétnek nézünk elébe... Szeretem. Jobban mint a piát. Jobban mint bármi mást.