Meleg van, nagyon meleg. Hiába megy a légkondi, kint tűz a nap hétágra, én pedig itt bent kuksolok a szobámban lecsavart reluxa mögött, és érzem a világ végét: összetört anyám egyik limitált szériás, Garay teret ábrázoló porcelántálja... az egész csütörtökön volt, amikor kimentek Horvátországba. Hajnalban indultak, tesóm és fater bejöttek elköszönni, és én már nem bírtam visszaaludni. Rend volt, nem igazán kellett mit csinálnom, így az egész délelőttöt arra szántam, hogy rendbe szedjem magam. Délután jött Gábor egy heti cuccal és a súlyzóival, amiket később egyáltalán nem használt, részben miattam sem. Kint voltunk Promiban, iszogattunk, aminek az lett az eredménye, hogy én becsíptem, talán be is rúgtam, de Gábor jócskán túltett rajtam. Akkor este nagyon próbára tette a tűrőképességem. Mikor elindultunk, mondtam neki valamit, amire ő azt válaszolta, hogy nyeljek dugót. Ezen felkaptam a vizet, megmondtam neki hogy velem ne beszéljen így. Szerintem jogosan kaptam föl a vizet. Mást már rég arcon vágott volna, ha ilyet osztott volna nekem. Átmentünk az úton, utána már sírva bújtunk össze, hogy mennyire szeretjük egymást és sosem akarunk elszakadni a másiktól... Nagy nehezen hazajutottunk valamikor éjfél után, aztán valami megint kirobbantott egy hisztit: annyira emlékszem, hogy lefeküdt a nappali padlójára, alig bírtam felrángatni onnan, aztán kimentünk a konyhába, és ahogy leült, leverte azt a szart, és az ripityára tört. Arcom a kezeimbe temettem és kértem egy cigit. Nem annyira a tál érdekelt (na persze az is, anyám ki fog belezni érte), hanem az hogy nem figyel rám, kértem hát egy cigit, kihajoltam az ablakon és néztem bele a forró, fekete éjszakába, amikor megkérdezte, hogy utálom-e. Rávágtam, hogy nem. Már szerencsére nem emlékszem hogy miket mondott, de azt tudom hogy nagyon megbántott, és amikor könnyes szemmel kérdeztem tőle hogy miért, csak annyit bökött oda, hogy kíváncsi volt, meddig tudja feszíteni a húrt. Akkor lobbant fel bennem igazán a harag szikrája, akkor éreztem igazán azt, hogy nem kellek neki, át tudtam volna ugrani az asztalon hogy kitépjem az összes haját, amiért ezt csinálja... de inkább megint rágyújtottam, és megmodtam, hogy ha ilyet akar játszani, miattam játszhatunk. Lepergett előttem hogy ha tényleg ilyesmit csinálnánk, akkor miket tudnék összeműködni, de azokért a gondolatokért megundorodtam magamtól, és inkább visszatértem gondolatban oda, ahol még nem is sejtettem, hogy Gábor valaha ilyen lesz velem. Akkor már odabújt mellém, és megint megkérdezte, hogy utálom-e, én megint azt feleltem, hogy nem. Erre elkezdte magyarázni hogy pedig minden okom megvan rá, jobbat érdemelnék egy olyan fogyatékos köcsögnél, mint ő, meg ecet. Átkaroltam, és megpróbáltam vígasztalni... ő nem egy fogyatékos köcsög, és én szeretem, nagyon... elcsukló hangon kérdezte, hogy miért nem mondom, hogy utálom, amikor neki úgy sokkal könnyebb lenne? Mosolyogtam, és mondtam neki, hogy tudom, hogy könnyebb lenne. Közben csináltam neki kaját, először mondta hogy nem kéri, aztán mégis, aztán mégse, aztán mégis... de ez még a húrfeszítősdinél volt. Végül nagy nehezen lefeküdtünk aludni, megint mondta hogy szeret és bocsánatot kért, de valahogy nem volt az igazi... de reggel már minden rendben volt. Innentől fogva egész héten nem sok érdekesség történt. Szombaton elmentünk Prosecturára, ott dumáltunk Chopper barátnőjével, aki egyáltalán nem olyan tahó, mint hittük, sőt, kimondottan normális. A hétfői nap volt nagyon szép... akkor voltunk fél éve együtt... főzött nekem kaját, egész nap pihiztünk, tévéztünk, boldogok voltunk... nyolc után felbuszoztunk a kilátóhoz, sajna mire felértünk, már lement a Nap, de akkor is gyönyörű volt. Megkértem hogy maradjunk amíg besötétedik, mert este meg a fények miatt csodaszép az egész. Nem kellett sokáig győzködnöm. Persze fent volt egy csomó szteroidos újgazdag köcsög, a nagyjából tizennyolc éves kategóriából, újabbnál újabb kocsikkal jöttek, persze bömbölt a zene, vagánykodtak egymásnak, az egyik sráccal ott volt a barátnője is, hát sajnáltam szegény lányt, asszem... látszott rajta, hogy talán ha nem is szerelmes, de kötődik a sráchoz, akinek viszont csak villogni kell, meg hogy időnként megdugja. Odasimultam Gáborhoz, és vártuk a sötétedést... utána még néhány fotó (lásd myvip), és elindultunk haza. Itthon Jay és Néma Bob filmet néztünk, amikor beriasztott a telefonom. Kinyomtam, Gábor épp ki akart menni cigizni, én visszafeküdtem az ágyra. Megkérdezte, hogy mire volt beírva emlékeztető? Mondtam hogy hiába volt beírva, mert emlékeztem rá magamtól is... akkor pont fél éve csókolt meg először. "Tényleg..." - mondta, és szidta magát, amiért egész nap a fejében volt, de akkor épp elfelejtette... semmi gond. Kimentem vele cigizni, és örültem neki nagyon... ilyen sokáig még soha senkivel nem voltam együtt. Ma kora délután ment haza, és ahogy jöttem haza, olyan volt, mintha nem is egy hétig lettünk volna együtt, hanem csak egy napot... minden olyan távolinak tűnik... hogy a hasára dőlve néztük a Louie életét, hogy konzervpolipot ettünk életünkben először, hogy amíg megfürödtem, rendbe tette a szobát, hogy kaját csináltunk egymásnak, hogy ágyon fekve vártam, hogy végezzen már a Traviannal, vagy hogy reggel arra ébredek, hogy arcomra nyom egy puszit, vagy ha este felébredtem és kimentem vécére, mikor visszabújtam, úgy szorított magához, mintha az utolsó pillanatainkat töltenénk együtt... ittfelejtette a törölközőjét, a borotválkozókészletét, a fogkeféjét és a tusfürdőjét... ja meg a napszemüvegét is, meg a gyűrűje még a táskámban maradt koncertről. Várom már rockmaratont, hogy megint egy hétig a miénk legyen a világ, ugyanakkor valamiért tartok is tőle...