PatkányBlog

Most az egyszer nem Gáborral van baj. :) Azon filóztam, hogy vajon kell-e nekem az érettségi? Azt hiszem, igen, kell, ha egyszer majd bele akarok kóstolni az egyetemisták, vagy legalábbis a főiskolások életébe. Vagy hogy elkerüljek Szekszárdról, majd egyszer talán több pénzt keressek... vagy hogy kevesebb szabadidőm legyen, stresszeljek még többet, csomó fölösleges "tudást" halmozzak fel elcsökevényesedett és alkoholtól megroggyant agyacskámban... négy napja vágtam neki, de már most unom. Eszembe jutott kb. minden, amivel anno a gimiben is nyúztak, és hogy most ugyanaz a rendszer lesz, de itt már tényleg kell hajtani, és nincs lazsálás, és nincs a sorból kipofázás, mert bár vannak akik szeretik a szakmájukat, és meg is élnek belőle (Gábor), de én nem... utálom, és még ha a végzettségemnek megfelelő munkahelyen is helyezkednék el, a keresetem arra se lenne elég, hogy éhenhaljak belőle, hiába vagyok szakképzett. Persze érettségivel, vagy akár még diplomával sincs bebiztosítva halálomig a jövőm, szóval lehet hogy a nyugdíjaséveimet nem a Bahamákon fogom tölteni művelt, jól szituált, és dúsgazdag öregemberek társaságában... nem mintha valaha is vágytam volna erre... nekem kell a kis fehér vályogház a fehér léckerítéssel, piros cseréptetővel, pázsittal, kis veteményessel, és a nagy diófával... valahol egy falu szélén... a fa alatti padra leülnék Gáborral, megfognám a kezét, és azt hiszem, boldog lennék. Valamiért máshogy nem is tudom elképzelni az öregkoromat. Egyébként látom, megoszlanak a vélemények arról, hogy a szombati dolgot hogyan reagáltam le, minden esetre megtudtam, hogy valószínűleg nem jött volna utánam, na mindegy... felvettem a kesztyűt én is, azt hiszem... írtam Lolácskának, hogy mi újság, meg mittomén, egyszer összefuthatnánk... írta hogy ja, ő is nagyon szeretné, de hát alig van ideje... félreértés még mindig ne essék, eszem ágában nincsen Gábort megcsalni, ilyesmire nem vetemednék, de hát ha ő nem mondja, ha valami tetszik rajtam, akkor majd mondja más... ez ilyen. Visszatérve a sulihoz: a félig-meddig új osztályom alapjában véve gáz. Negyvenegyen vagyunk (!), de ebből asszem négy-ötnek még a szakmunkásvizsgája sincs meg, akkor ezek hogyan is akarnak leérettségizni? Oké, én sem vagyok egy géniusz, de azért hé... az Adyból jöttek át páran, közöttük van két fodrász csaj, na ők nagyon aranyosak velem, kiderült hogy 2005-ben együtt címereztünk... egy srác (szintén volt Adys) már most azzal jön nekem, hogy mert én okos vagyok, és majd segítsek neki matekon, angolom, meg ecet. Sok automatakávéjába fog az neki kerülni... :) Másik Adys srác egyfolytában bámul. Vagy én nem tudom, lehet hogy benéztem, vagy micsoda, de akárhova megyek, megtalál, és bámul. Még ha jól nézne ki. Oké, aláírom, nem tűnik egy kimondott tirpáknak, de akkor is! Ne nézzen! A másik, na az nézhet! Neki szép a szeme. De legalább jó tanárokat fogtunk ki. Az ofő tizedikben fizikatanárom volt (most is az lesz), megértő, rendes, erős dohányos... mintha egy kedves nagynéném lenne. A magyartanár egy kissé olyan tipikus pedagógus, de belefér a "jó" kategóriába. Matektanár nagy humorzsáknak hiheti magát, oké, tényleg klassz poénokat ereszt el időnként, meg hát fiatal, laza... kár, hogy nem Révai, de hát nem gond... őt látom a folyosón... töri: Lascsikné (van Isten!!!:), info Dezsőbá, akinél annyit lehet netezni, hogy cybermérgezést kapok, vagy mi a szösz. Szóval legalább ezzel mákom van. Az angoltanárnővel lesznek gondok, ő anno általános negyedikben már tanított engem... emlékezett rám, én is őrá... és tudja, hogy nyelvvizsgám van, így nem hesszelhetek nyugodtan órákon, amíg a többiek a vácjórnéjmmel foglalkoznak, hanem az orrom alá tolja a feladatlapokat, aztán gürizhetek. Hurrá. Eddig minden simán megy minden tantárgyból, értem a dolgokat, tanulok órákra (már amikor kell), szóval asszem ja, le fogok tudni érettségizni... mostmár. Szombaton pedig megmondom Gábornak, hogy szarul érzem magam a múlt heti viselkedésem miatt, mert észre kéne vennem, hogy mi mindent megtesz értem, és hogy mennyire szeret... és hogy én is őt... egyfelől mert így gondolom, másfelől meg az ilyesmi sosem árthat. De nekem miért nem olyan jó, ha másik pasit/srácot/férfit nézek meg? Mert ha valaki tetszik, akkor egyből belém nyilall valami olyasmi érzés, hogy nem szabad, ezt nem kéne... miért? És ő miért nem? Na mindegy, ezen inkább nem idegesítem fel magam újra. Majd megoldódik. Nyuszu, Zí, mindkettőtök tanácsát megfogadom, és nagyon szépen köszönöm, hogy segítetek nekem! :)

...asszem most jön a tiszta fejes vélemény. Nyuszu, remélem tudod hogy ráébresztettél arra, hogy mekkora barom vagyok, és hogy jobban észre kéne vennem mindazt, amit megtesz értem, és ami csak az övé és az enyém... ami közös. Iszonyú lelkifurdalásom van a legutóbbi bejegyzés miatt... szegény Gábor ha tudná... a kirakatnézegetés oké, de más semmi. Imádom.

Hogy is kezdjem? A legmeglepőbb, legszélsőségesebb napom volt a szombati. Gáborral ébredtem először, aztán ő fölkelt, lement reggelizni (náluk voltunk), én visszaaludtam. Amikor megint felébredtem, éppen ágyba hozta nekem a reggelit. Nem voltam éhes, de annyira jólesett tőle, meg tényleg gusztusos volt (a kaja is), hogy mind megettem. Aztán megkérdeztem, hogy nem bújik-e még egy kicsit mellém, de. Megint másfél óra alvás... :) Délutánra valahogy kipihentük magunkat, és jöttünk be Szekszárdra, Panda bulijába, ami jól indult ugyan, leszámítva hogy nem lehetett zajongani (később bővebben), dögmeleg volt, és Gáborral a végén asszem egy olyan húsz percre lehet, hogy szakítottunk is. A gyűrűt és a nyakörvet visszaadtam neki. Úgy kezdődött, hogy Timi említette a vizespólós képeit, amik myvipen vannak. Gábor egyből rávágta, hogy ja, azt ő is megnézte. Nem tudtam mondani semmit. Rosszul esett, mert persze hogy rosszul esett. Azt hittem, rockmaratonon rájött, hogy ez nem gyere be. Valahogy megint befordultam, Timiét nézegeti, én meg mindent elkövetek (többnyire), hogy legalább annyit megjegyezzen, hogy jól nézek ki, vagy valami... és semmi... nem arra vágyom, hogy mást se halljak tőle, mint hogy engem istenít, csak néha elejteni legalább egy-két szót... tudom hogy szeret, mert azt mondja, meg Iza is mondja, és Weisz is mondja, és mindenki más is mondja, de úgy érzem, hogy kezd megunni. Szóval dacolva ezzel, és hogy elnyomjam magamban azt az érzést, ami már rockmaratonon is a hatalmába kerített, nem ittam. Vedeltem. Meg is lett az eredménye. Egyszer lementünk dumálni, nagy nehezen kiszedte belőlem, hogy mi bánt. Közben én kitettem a taccsot, utána visszament valamiért, de azt tudom, hogy akkor még béke volt. Mikor én is utána mentem X perc múlva, mire beléptem a lakásba, azt hallottam meg először, hogy engem oszt. Már pontosan nem emlékszem, hogy miket mondott, de valami azt súgja, hogy jobb is. Szokásomhoz híven megint elbőgtem magam, lerohantam, de akkor pár embernek föltűnt, hogy talán most az egyszer lehet hogy van okom a hisztire. Én elismerem, hogy sokszor nincs, de most szerintem volt. Tehát Iza, Weisz, Tesóm, Timi meg Bozont voltak körülöttem, amikor lent nekik is elmagyaráztam, hogy mi történt, meg ecet. Persze Gábor nem akart lejönni, miért is jött volna... később ránk kiabált az egész szomszédság, rendőrt hívtak (talán ezért nem akarta Panda hogy zajongjunk, minden esetre én furcsállottam, nem ilyennek ismertem meg, na de sebaj), mi addig szépen elfutottunk... de előtte még fölmentem, és akkor adtam vissza megint Gábornak a cuccokat, de ezúttal úgy terveztem, hogy hazajövök, és mindent de mindent, amit tőle kaptam, a vodkásüvegtől (persze abban nőnapkor még vodka volt) a rajzain át az utolsó cukorkáig mindent, de még bízva bíztam benne, hogy lejön és megbeszéljük... persze nem jött. Aztán megint én voltam a hülye, mert én írtam neki sms-t, hogy remélem boldog, és hogy szeretem, aztán meg föl is hívtam, hogy nem jönne-e le. De igen, jön. Kikötöttem, hogy csak akkor, ha tényleg akar. Persze. Mikor leért, mondta, hogy pár percen belül úgyis elindult volna megkeresni. Na persze, arról híres. Na de ezt ne bolygassuk. Úgy-ahogy megdumáltuk a dolgokat, naná, hogy megint az jött ki, hogy én vagyok a hibás. Tényleg én voltam? Megkérdeztem Izát, hogy ha én az utcán, Gábor mellett sétálva megfordulnék egy másik pasi után, az vajon ugyanilyen kaliber lenne-e? És ha igen, mennyire esne rosszul neki? Végülis csak azzal védekeznék, amivel ő is: hogy én csak nézegetem az étlapot. Hm, múlt héten Obiban találkoztam Norbival. Azzal a Norbival, akivel másfél éve kavartam. Említette, hogy majd egyszer lenéz parkba, aztán iszunk egyet, én meg beleegyeztem. Vagy legközelebb tíz másodperccel tovább öleljük át egymást Husival, vagy csak elolvasná myvipen Lolácska egy-két kommentjét... ők is csak étlapot nézegetnek, többek között... lehet, hogy amellett, hogy ezentúl megadok neki amit csak tudok (természetesen Gábornak), kicsit nekem is feltűnőbben kéne étlapot nézegetnem, nem? Majdcsak rájön valahogy, amikor nem egy csajt megbámul, rám meg egy kukkot nem szól, hogy azért nem túl felemelő érzés... szombaton már kezdtem rávezetni magam, hogy újra szabad vagyok, de valahogy az édes íz, az elmaradt. Helyette ott kavarogtak a fejemben olyan képek, hogy hétvégente megint egyedül fogok aludni, nem lesz kit úgy várjak a parkban vagy msn-en, mint eddig, és hogy milyen üres lesz a falam a rajzai nélkül, vagy az oltáram a tőle kapott cuccok nélkül, myvipem és iwiw-em a képei nélkül, kezem a gyűrű nélkül... az volt a legfurcsább, hogy nem volt rajtam. Mit csináljak vele? Tudom hogy szeret, de néha tényleg annyira meg tud bántani, és én nem tudom eldönteni, hogy apróságokon kapom fel a vizet ok nélkül, vagy tényleg van hozzá jogom? Vasárnap már minden rendben volt, de nekem tényleg fogalmam sincs, hogy most mitévő legyek vele... elveszíteni nem akarom, de ez se lesz így jó hosszú távon. A hétköznapok csodálatosak, de hétvégente mindig tojik valamit a pók. Mitől van ez? Én vagyok a hibás? Mit rontottam el? Ő azt mondja, hogy semmit, de ha ez tényleg így lenne, akkor most nem írnám ezeket a sorokat, hanem csak azt hangoztatnám, hogy minden szép és jó mindig... most mi legyen?

Valahogy mostanában megint nem érzem biztonságban magam... sokat jár az agyam, nagyon ráérhetek... más a nyári szünet utolsó napjait élvezi, én meg emésztem magam. Talán hülyeségeken. Sőt, biztosan. Például olyanokon, hogy Gábor szeret-e még engem... szeret, szerintem igen. Kérdés hogy mennyire? Ezen még mindig rágódok. Vagy csak nem mutatja ki annyira... válságba kerültünk volna? Én meg nem akarom azzal a módszerrel orvosolni ezt az egészet (ha egyáltalán létezik az elmémem kívül is), hogy akkor én is hűvösebb leszek vele. De lehet, hogy mégis azt kéne... tudom hogy kevés ideje van a munka miatt, de valahogy még most is úgy érzem, hogy a nyáron elpattant egy a minket összekötő kis aranyfonalak közül. Vagy kettő? Egy rockmaratonon, az biztos. A másik? Pollenen? Vagy szépen fokozatosan, lassan de biztosan? Néha már azon kapom magam, hogy tényleg megint úgy kell kiküzdenem egy kis simogatást vagy valami ilyesmit. Máskor minden szép és jó, de azért bennem van a félsz, hogy mi lehet a gond? Keveset alszik, tény. Sajnálom, mert tényleg sajnálom, de valamiért úgy érzem, többet is figyelhetne rám. Mert az hogy együtt vagyunk, egy légtérben, az csak egy dolog. Valamelyik este (talán pénteken) megint eszembe jutott, hogy vajon egy ilyen helyzetben Zoli...? De ezt a kérdést még magamban sem mertem folytatni. Gábor néha direkt húzza az agyam, ő poénnak szánja, nekem rosszul esik. Például szombaton mondta, hogy elhozta a kispárnáját, mert amikor egy kispárnán "osztozunk", az valahogy mindig az én fejem alatt köt ki. Oké, elhozta a sajátját, még jó is. Amikor azonban vigyorogva hozzátette, hogy a feketét, hiába tudtam, hogy csak viccnek szánta, legszívesebben lelöktem volna magam mellől a földre. Ha még nem írtam, azt a kispárnát a volt csajától, a "jajhagyjadmármiértérdekelamikorengemsem" eszterkétől kapta. Mai napig vele alszik. Azért, mert álmában olyan hülyén tartja a kezét, hogy ha nem szorít magához valamit, akkor görcsbe áll a könyöke, ami reggel elég kellemetlen. Oké, ezt én is láttam már, hogy tényleg olyan mereven áll a karja, hogy csak na, amikor egyedül alszik (Pollen, első este). Szóval megmondtam neki, hogy persze, nem gáz, alhat azzal, csak nem az én ágyamban. Provokálni akart? Kíváncsi volt csak akkor este még hányszor mondom el neki, hogy imádom? Talán ez az egyik új különbség kettőnk között... amikor én iszok (nem kell, hogy berúgjak, elég csak ha picit becsípek), nem győzöm sorolni, hogy mennyire szeretem. Amikor ő iszik, én kb. le sem vagyok szarva, és amikor zokon veszem, akkor a végére persze az jön ki, hogy minden az én hibám. Most olyan gondolatok kavarognak bennem, amiket leírni sem merek, undorodok miattuk saját magamtól, és egyszer ha tudok, akkor őszintén elmondok majd valakinek mindent, de ezek olyanok, hogy még magamnak sem akarom beismerni, bár egy pici hangocska a lelkem mélyéről suttogja, hogy de igen, így van, hiába próbálod eltemetni magadban, te őrült lány... én szeretem Gábort, tényleg, és sokszor úgy érzem, én támasztok túl magas követelményeket elé... az, hogy a kedvemért már messze nem iszik annyit, mint előtte, egy kurvanagy dolog, kérdés hogy meddig fog tartani. Nem azt mondom, hogy egyáltalán ne igyon, ezt még ezerszer is le fogom írni; hanem hogy ne viselkedjen velem úgy, ahogy (szórakozik, húzza az agyam, szándékosan bosszant, vagy egészen egyszerűen az sem érdekli, hogy éppen merre lehetek, ha a szomszéd utcában strichelnék, szerintem akkor az se érdekelné). Régen tényleg nem így volt... ilyenkor vetődik fel a kérdés, hogy akarom én ezt egyáltalán? Akarom, naná hogy akarom! Nélküle sokkal rosszabb lenne minden, de tényleg minden. Biztos pont az életemben, és iszonyúan hiányozna, ha elmenne. Biztos vagyok abban is, hogy a lelkünk mélyén ugyanúgy megértjük a másikat, mint az elején, de nekem már befészkelte magát oda más is... amiről egy időben azt hittem, hogy gyökerestül ki tudtam tépni, felköhögni, és kihányi olyan messzire, hogy soha többé ne is halljak róla. Lehet, hogy túlreagálom az egészet, jó szokásom... Tanti jegyezte meg egyszer, hogy tudom ám gyártani az összeesküvés-elméleteket... lehet benne valami. :) Valamit úgyis kitalálok, csak még nem tudom, hogy mit. Még egyszer utoljára leitatom, félrevonulunk beszélgetni, akkor olyanokat is elmond, amiket máskor esetleg nem... amikor még vannak olyan percek, amikor olyan gyermeki ártatlansággal fogja meg a kezem, mintha azt kérné, hogy vigyázzak rá mindig, örökkön örökké... de azt nem fogom hagyni, hogy akkor is úgymond hátat fordítson nekem. Ezt a leitatást is úgy kell elképzelni, hogy pl. ha kezdődik a suli, akkor megint ezren fognak összegyűlni kint a parkban, lesz dínom-dánom, ivászat... vagy koncert, remélem lesz nyárzáró. Azon mindig sokan vannak, mint minden olyan bulin, ami a Sporiban van. Vagy egyáltalán ne keressem a bajt? Na majd megoldom valahogy, megoldom, megoldom, megoldom...

Kérés: akárki, aki olvassa ezt a blogot, ehhez a bejegyzéshez írjon már legyen kedves kommentet, csak hogy tudjam, kik olvasnak... érdemes-e folytatnom... előre is köszi...

Vagy valami ilyesmi. Gáborról kiderült, hogy emlékszik arra a bizonyos Pollenes, szombat esti beszélgetésünkre, és tartja is magát hozzá. Nem kell neki nyürrögnöm, hogy ne igyon annyit, vagy hogy velem is foglalkozzon. Azt mondta, hogy ha megígérte, akkor be is tartja. Eddig minden a legnagyobb rendben, pedig például tegnap is lett volna alkalma hülyére innia magát, amikor este felmentünk Pandáékhoz. Nekem is jobb volt, hogy nem kellett "lelki terrort" alkalmaznom, meg gondolom neki is, hogy nem lehetett miért baszogatni. :) Most hogy megint kezdődnek a szürke, munkás hétköznapok, valahogy sokmindent elfelejtek, sokminden eszembe jut, rájövök dolgokra, míg más dolgokat elhajítok magamtól. Az első számú ilyen dolog sajnos pont olyan, amire egyáltalán nem akarok gondolni, végleg ki akarom zárni magamból, és bár ez már nagyrészt sikerült, időről időre felbukkan, mint egy felszínre piszkítani járó féreg. Soha sem nyíltan... épp csak meglátom az utca túloldalán, és bár hiába van rövidebbre nyírva a haja, még mindig úgy fésüli, alóla kivillan egyenes szemöldöke, parázsló szemei, hegyes orra, vékony szája és ugyancsak hegyes, kecskeszakállas álla. A poén az, hogy nem ez a része az, ami olyan hú de nagy benyomást keltene. Igazából semmilyen komoly benyomást nem kelt, csak néha eszembe jut, hogy vele tulajdonképpen valami lezáratlan maradt... egy mese, amit elfelejtettek befejezni, és hiába lapoznak tovább a könyvben, ott már csak a hátsó borító üzeni, hogy menj tovább, ennek a mesének vége van... de valami azt súgja, hogy ha vége is van, nem lett befejezve. Legalábbis nem a jó módon. Amikor a konyhaablakon kissé kihajolva nézek északnyugat felé, tudom, hogy csak a dombon kéne átjutnom, és fent akármelyik villanyoszlopba vagy szőlőtőkébe belekapaszkodva láthatnám, hogy ott van az a kis falu, és benne ő. Ma gyönyörű idő volt, és nem tudom hogy ez honnét jutott pont ma az eszembe... Gábor éppen a lakás valamelyik másik részén tartózkodott... az a néhány hónap már soha nem jön vissza, és nem is hiányzik: Gáborral sokkal szebben és boldogabban éltem át őket, és ami a legfontosabb: tiszta lelkiismerettel, mert bár anno nem bírtam ki hogy hűséges legyek, ez most egyáltalán nem okoz gondot. Néha úgy érzem, hogy csak a pusztaságra vágyom, határtalan magányra (itt jön a magyarázatom, magány: tökéletes egyedüllét azzal az egy emberrel, aki márpedig kell, nekem természetesen Gábor), hóra, zord télre, a téli éjszakákon közelebb jövő csillagokra és kandallótűzre, majd virágos tavaszra és megújulásra, zsenge hajtásokra és óvatos napsütésre, aztán meleg és sárga színű nyárra méhek döngicsélésével és sok tücsökciripeléssel, végül barna és ködös őszre, távol mindentől ami emberi, aminek köze lehet ehhez a romlott és rothadó civilizációhoz. A nyugalom utolsó szigetét megépíteni, gyakorlatilag remeteéletet élni, nevezze ezt más menekülésnek, vagy aminek akarja... máskor viszont inkább lennék a nagyvárosi élet rabja (nagyváros, nem Szekszárd!), ahol neonreklámoktól világos az éjszaka, autó és emberek zaja fojtja meg az éjszaka nyugtalanító csendjét, ahol pörgés van és szórakozás, buli és féktelenség, orgia, tivornyázás, rohanás... hogy lendületben maradjak. De akkor inkább szívesebben mennék egy dombos helyre, messze innét... felejteni... pihenni... Gáborral... és a baj ott kezdődik, hogy néha úgy érzem, hogy a várt nyugalom ott lesz amögött a domb mögött. Hiába tudom, hogy nem. Tegnap olyan nagyon áprilisi, vagy talán októberi idő volt... de inkább áprilisi... amikor az ember érzi, hogy mennie kell, nincsen nyugalma, és a konyhaablakon kinézve hívja a múlt... de miért a múlt? Vajon milyen ősi ösztön hozza ki belőlem a gyenge napsütésben a mehetnéket? Belőlem, aki egyébként lusta vagyok, mint a föld? Mondták, hogy néha elborul az agyam, amikor például nagyon felidegesítem magam (főleg ha előtte be is ittam), és akkor lelőhetetlen vagyok, körül-belül mint egy pszichopata állat, akkor kevesen állnak szembe velem... Gábor azt mondja, hogy az is ilyen lehetett, amikor szerencsétlen Jocit cibáltam ki a sátorból, szóval hogy akkor nem mert volna kötekedni velem. De erre legalább emlékszem. Sokan jegyezték már meg pl. Zilre is, hogy van amikor bekattan és tiszta bunkó mindenkivel, meg ok nélkül bánt akárkit... de ő nem emlékszik rájuk. Lehet hogy belőlem is ez lesz? Talán ezért kéne nekem egy nyugodt helyre mennem, hogy lelkeimet végre kibékítsem, vagy ha az nem is sikerül, akkor csak egyet tartanék meg, és kitisztulva visszatérnék... kérdés hogy Gábor vajon velem jönne akkor? Egyesek esküdnek rá hogy jobban szeret engem, mint én őt, mások épp az ellenkezőjét hiszik. Nem tudom, de azt hiszem, nem is akarom tudni. Ha én szeretném őt jobban, mint ő engem, akkor még jobban keresném a hibát magamban, azt a látható vagy láthatatlan fogyatékosságot, amiért valami nem stimmel... és ha ő szeret jobban? Akkor az én kis agyacskámban nem oké valami, meglazult egy fogaskerék, elvégre túl érzelgős vagyok ahhoz, hogy valakit ne imádjak vagy ne gyűlöljek. Mármint persze azok közül, akik igazán közel állnak hozzám. Aztán ott vannak a barátok, akiket nagyon szeretek, a haverok, akiket bírok, a közömbös emberek, és az elleségeim, akiket utálok. Tulajdonképpen kit gyűlölök én? Virággal kibékültem, őt nem. Varga Danit? Ő hidegen hagy, náci seggfej. Nem tudom, de biztosan van olyan. Ha eszembe jut, majd leírom. :) Jaj, Deto, Deto, mikor nyugszol már meg? :)

Összeveszések, kibékülések, ígéretek, összebújások, szerelem, fájdalom... meg kell hagyni, Pollen mégiscsak sokkal de sokkal jobb volt, mint maraton. Elhatároztam, hogy oda nem is megyek jövőre, de Pollenre ja. Gáborfüggő, mint minden más. Megpróbáltam ugyan magam függetleníteni tőle, legalább fizikailag, ha már lelkileg nem is ment, de a lábaim állandóan felé vittek, kétségbeesetten kérdeztem az ismerősöket, hogy látták-e... na szóval, csütörtökön kezdődött, megérkeztünk, sátrat vertünk, buli, ivás ezerrel (neki igen, nekem nem). Mivel szart a fejemre, ahogyan mostanában minden buliban szokás, meglátogattam Ragáékat, ittam egy keveset, de túl ideges voltam ahhoz, hogy érezzem. Mikor már tényleg nem tudtam mihez kezdeni, elindultam megkeresni Gábort, ha már ő nem keres meg engem. Fél kilenc volt akkor, és ő teljesen kiütötte magát, mélyen aludt a füvön elterülve. Mikola Petivel és Zillel megpróbáltuk felébreszteni, de nem ment. Már majdnem talpra állítottuk, amikor megint eldőlt, az arcát pofozgattam, kiabáltam, de semmi. Akkor egy srác adott vizet, az arcába locsoltunk belőle egy keveset, na akkor egy-két percre fölébredt, de utána megint durr vissza. Akkor megpróbáltuk kezeit és lábait fogva elcipelni a sátorhoz, hogy legalább ne a hideg füvön aludjon, estére nagyon lement a hőmérséklet mindig... ahogy cipeltük, észrevettem hogy mosolyog. Mondom ez ébren van... könyörögtem neki hogy keljen föl, ne nehezítse meg a dolgunkat, de csak cipeltette magát mosolyogva. Elengedtem a kezét, kitört belőlem minden, megint úgy zokogtam mint egy kisgyerek, hogy én ezt nem bírom tovább, nekem ebből elegem van, mire végre nagy nehezen felkelt, kicsavarta a gyíkot, és bezuhant a sátorba aludni. Aggódtam miatta, meg nem is volt olyan zenekar, ami nagyon felcsigázott volna, ezért úgy döntöttem, hogy ott maradok vele. Sokszor akadozva vette a levegőt, vagy úgy hallottam, mintha öklendezne, ilyenkor kicsit megráztam, és a fülébe súgtam, hogy itt vagyok, hozzábújtam, és én is megpróbáltam aludni, de nem sikerült... nagyjából este kilenctől hajnal háromig vagy fél négyig fekhettünk így, ő mély álomba zuhanva, én ébren. Néha el-elbóbiskoltam, de tíz percnél nem alhattam többet. Amikor fölébredt tehát hajnalban, megint menni akart inni. Könyörögtem neki hogy ne hagyjon ott, nem érdekelte. Azt hiszem, én sem tudtam már visszaaludni, de lehet, hogy igen... nem tudom, tényleg. A következő emlékem hogy Peti, Zil, Nagyi és Győri próbáltak belém lelket önteni. Ez a két utóbbi egyébként Gábor legjobb cimborái... valamikor délelőtt aztán elpattant valami, hirtelen lenyugodtam (részben), és megkértem Petit meg Zilt, hogy kísérjenek el fürdeni. Hideg volt a víz, de jólesett, magamhoz tértem tőle, majd smink és egyéb, aztán lementem a lengyeli kocsmába, ahol is Nagyiék már próbálták ébresztgetni az én asztalon satu részegen alvó drágaságomat. Nem ment nekik. Hát mondom akkor erről ennyit, és leültem velük egy másik asztalhoz. Valami különleges úton-módon végül Gábor is csatlakozott hozzánk, folytatta az ivást, de már úgy éreztem, ennyi nekem is jár, hát elég szépen be is csíptem délutánra. De addig minden jó volt... ott voltak Weisziék is, tényleg vidám és feldobott voltam arra a néhány órára, aztán elindultunk visszafelé, olyan fél öt, vagy talán öt óra körül. Elkezdett csöpögni az eső, kértem hogy jöjjön és segítsen leszigetelni a sátrat. Azt mondta bágyadtan mosolyogva, hogy fölösleges, mert úgysem fog esni. Hiába kérleltem, mire nagy nehezn rá is szánta magát hogy velem jöjjön, megpillantott egy üveg hubit az egyik pad mellett. Néhány métert még mentem nélküle, visszaszóltam hogy jöjjön már... hát ő nem jön. Na akkor gorombultam be igazán... a nyakörvem rajta volt, én leszedtem a kezemről a gyűrűt, beletettem a markába, és idézem: "fájó szívvel, de köszönök mindent, a nyakörvet tartsd meg", és elindultam visszafelé. Akkor már javában dörgött az ég, néhány kövér esőcsepp is leesett... én meg mentem elszántan vissza a sportpályára... legalább ötven méteren át, amikor zokogva összeestem. Hallottam hogy utánam jön, de még akkor sem akartam fölnézni, amikor visszahúzta a gyűrűt az ujjamra, és kéz a kézben visszamentünk lenejlonozni a sátrat. Jó ötlet volt, hihetetlen vihar jött utána... Gábor megint elaludt, én mentem inni, úgy éreztem, ennyi nekem is jár, akkor jött Peti a vodkával... már nem tudom hogy honnan szerezte, de nyakaltam. Meg is lett az eredménye... amikor Road kezdődött, felébresztettük Gábort, de a koncertre már nem nagyon emlékszem. Ami azt illeti, egyáltalán nem. Valamikor sötétben visszamentünk a sátorhoz, akkor is azt hiszem hogy vitatkoztunk valamin, de már nem igazán dereng... lényeg hogy amikor kinyitottam a sátrat, az első dolog amit megláttam, az az volt, hogy egy szőrös vádli vigyorog rám. Gábor mellettem állt, ő nem lehetett... én sem lehettem... Peti is velünk volt, őt is kizárhattam... Zil lent volt... hát kérdeztem, most mit csináljak? Rángassam ki. Akkor megint éreztem hogy elborul az agyam, kitört rajtam a düh és csalódottság... bemásztam és a hajánál fogva kezdtem el kirángatni a kedves ismeretlent (ti mire számítottatok volna előbb: hogy kirabol, vagy összehány mindent?), közben üvöltöttem hogy ha nem jön ki azonnal, átvágom a torkát. Már éreztem arcomon a teste hőjét, de nem láttam semmit... Peti akkor belevilágított az arcába... szegény Joci (Gábor haverja, mostmár az enyém is, nagyon aranyos és jó fej srác) nézett maga elé riadtan és fájdalomtól eltorzult arccal... Gábor felkiáltott, hogy "bassza meg, ez a Joci!" aztán szólt nekem is, hogy említette Jocinak, hogy tegye be hozzánk a cuccait ha gondolja. Addigra persze már elengedtem a haját, és szégyenkezve és röhögve sűrűn bocsánatot kértem tőle. Fejét fogva mosolyogva kimászott, és megjegyezte, hogy eddig már sokmindent átélt, de ennyire még soha nem tépte meg senki. Aztán Gáborék visszamentek Moby Dick koncertre, megígérte hogy utána visszajön hozzám. Végre sikerült alunom. Valamikor felébredtem, még sötét volt, és csend... és egyedül voltam. Sebaj, gondoltam, talán nemrég ért véget a koncert... próbáltam visszaaludni, de túl ideges voltam. Már javában fent volt a nap, amikor rászántam magam és fölöltözzek, és nekiálljak Gábort keresni. A sörsátorban bukkantam rá, satu részegen aludt az egyik asztalra dőlve. Kértem egy kávét magamnak, közben egy köpcös alak megpróbált rámmászni (igazán csábos lehettem másnaposan, maszatos arccal, elkenődött sminkkel, és szerintem még büdösen is...), rövid úton leráztam, elkezdtem élesztgetni Gábort. Nagy nehezen sikerült, becincáltam a sátorba, aztán azt hiszem, aludtunk megint. Vagy lehet mást csináltunk. A következő kép, hogy egy szál édenkosztümben ülünk egymás mellett, és röhögve próbáljuk Jocit visszatartani attól hogy bemásszon. Így bökte át Gábor a sátrat késsel. Végül fölöltöztünk, kimásztunk, és elkezdtünk összekészülődni a nyársonsütéshez. Na az volt az egész fesztivál csúcsa, akkor éreztem leginkább, hogy érdemes volt elmennem... Mikola Peti, Zil, Győri, Nagyi, Gábor meg én... Nagyi meg Gábor önfeláldozóan felajánlották, hogy majd ők elmennek sörért a kocsmába. Mondtam, hogy ha egy órán belül nem érnek vissza, akkor Gábort a hajánál fogva cincálom vissza, vagy csak simán összecuccolok és hazajövök. Peti és Zil megelőzve a bajt, már háromnegyed óra múlva utánuk ment, hiába mondtam, hogy maradjanak. Kb. tizenöt perc múlva értek vissza, ráadásul négyen! Na mondom, csoda történt? Gábor szólt, hogy miért küldtem utánuk a srácokat, épp indulni akartak, amikor ők megérkeztek... én mondtam, hogy nem küldem utánuk, sőt maguktól mentek, Peti pedig megsúgta, hogy nem jöttek volna vissza. Tudom. Lényeg hogy jól elvoltunk, kajáltunk, Gábor a térdemre dőlve aludt, közben bentről végig Quimby szólt... megint boldognak éreztem magam... estefelé visszamentünk koncertre, folytattuk az ivást, hogy együtt, hogy külön. Már nem éreztem annyira a hiányát ha elment, nem voltam olyan ideges, pedig tudtam hogy ha visszajön, jó ha beszélni tudni fog majd. Arra gondoltam hogy ha lelki terroristának nevez, akkor majd adok rá okot is. Este minden szép és jó volt, amikor mentünk vissza a sátorhoz, valamivel mégis sikerült elérnem azt amit addig még soha: kiabált velem. Rászóltam, hogy fejezze be, tények elé állítottam, és azt hiszem, megértette, de biztos vagyok benne, hogy azóta el is felejtett mindent, amit akkor mondott: hogy jövőre ha nem megyek vele akkor ő sem megy sehova, hogy visszavesz magából, és hogy fontosabb vagyok neki mint a bulizás. Bár el tudnám hinni... másnap bementünk Bonyhádra, négyen ott tököltünk két órát, ettünk, hülyültünk, és elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, jövőre is megyek Pollenre.

Or "Lolácska", as I call him behind his back. He get to Szekszárd on Monday, and I wrote that we could talk, but I didn't write what I felt. I just looked at him, and I couldn't get enough of his beautiful eyes... those black eyes... I love my boyfriend as well, but hey, Lolácska and I could get together in the past (last Autumn), if we had more courage. I wrote these lines in English, because I don't want everybody to know this feeling... but some people will understand it, and I belive I can trust in them. For example, Zí or Fred. I know that my English is not the best, but... I don't care. So Monday: maybe I would hold Lola's hands, maybe I would him to kiss me, but my brain (and silently my heart) said "NO". So I just smiled and talked stupid things. Maybe he thought these things too, because a few months ago he wanted me as a "second girlfriend", and once he said that he (irigyli, nem tudom mi angolul :) Gábor. I love him and I won't cheat him, but sometimes it's a bit hard. But I know things will be all right. :)

Köszönöm hogy hitet adtok, hogy még érdemes írni ezt a blogot! :) A hétvégém amúgy elég hogyismondjam volt... pénteken berúgtam mint a vadökrök, Gábor nálunk aludt, reggel mentünk Dunapataj City-be, Gábor meg haza. Amikor odaértünk, minden ugyanaz volt, mint az elmúlt húsz évben... bár anyám esküszik rá, hogy huszonöt évvel ezelőtt is dettó ugyanaz fogadta, mint mostanában. Íztelen leves, zsíros csirkepörkölt. Nagy nehezen ettem valamennyit, bár azon túl hogy abszolúte nem kívántam, még éhes sem voltam. Ebéd után nekiálltam Andersen meséket olvasni, de másnaposságomnak köszönhetően elaludtam. Többször is fölébredtem, de akkor arra sem volt erőm, hogy a szemem kinyissam, míg fél ötkor aztán fel kellett kelni, mentünk Szelidre strandolni. Nem gond, idén még úgysem voltam. Buggyantunk egyet, aztán visszamentünk mamához átöltözni, és jöttünk is haza. Illetve a tanyára, grillezni, hogy miért, azt pontosan nem tudom, azt hiszem, hogy csak. Másnaposan én általában békés szoktam lenni, szombaton meg aztán pláne az voltam. Amikor épp nem húztam a lóbőrt, mosolyogtam, és mindenkivel egyetértettem. Este nagynénémmel és tesómmal beszélgettünk hajnalig, másnap reggel a meleg miatt ébredtem föl korán... de sebaj, délután megint aludtam fél ötig. Egyszer felébredtem a Forma 1-re, de csak mert hangos volt, egyébként ki nem állhatom. Este a nyolc órási busszal hazajöttem, msn Gáborral, még mindig nyugodt voltam, szóval azt hiszem, jó hétvége volt, még ha nem is olyan szempontból, ahogyan nézni akartam az elején. Tegnap bejött Lolácska... még mindig észbontóan jól néz ki (képek myvipen).  Csak háromig volt bent, tehát két óránk volt... de velünk volt Zil és Jucus is, tehát összeült a Keri-osztag, na! :) Igaz, hogy már csak Jucus és én járunk oda, de hát kit izgat... fél négykor bejött Gábor, aztán valahogy hárman maradtunk, Zil kivételével mindenki elment valamerre. A nagy kánikulában nem igazná tudtunk mit kezdeni magunkkal, így csak feküdtünk a füvön, és beszélgettünk. Zil mindenen nevetett, eleinte néztem hogy mi baja lehet, aztán ráhagytam. Később azért megszaporodtak a népek, estére meg elég sokan lettünk, vettek piát (amiből én nem ittam), Gábor becsiccsentett ugyan, de nem volt talaj részeg, úgyhogy nem bántam. Viszont Pollentől azért félek... nem akarom, hogy megint az legyen, mint maratonon... ja, egyébkét múlt pénteken azt is meg tudtuk beszélni, és végre őszintél elmondhattam neki, el mertem mondani, hogy mi bántott akkor, mi esett rosszul, és nem csak azért nem voltam bulizós hangulatban, mert alapjáraton nem olyan vagyok, hanem mert egyszerűen el lett véve mindentől a kedvem, ültem egyedül és azon rágtam magam, hogy neki rám is kellene figyelnie, de nem... szent igaz, hogy azóta figyel. Újra. Mint régen. És ez jó, mert megint elkezdett rajzolni, megint ugyanúgy gügyörészünk egymásnak, mintha két kiscicának gügyörésznénk. De ez így van rendjén. :) Tegnap, amikor igyekeztem rávezetni, hogy nem lenne szerencsés, ha Pollen gyakorlatilag Rockmaraton megismétlése lenne, és megkérdeztem, hogy miért, mégis mit csináljak, amikor ő Nagyiékkal elvonul inni? A világ legnagyobb természetességével vágta rá, hogy megyek velük. Oké... legyen úgy. Ric sajnos valószínűleg nem tud jönni... annyira tudtam, hogy ez lesz... és ez annyira nem jó... oké, sokan ott lesznek, akiket már régen láttam (pl. Raga), meg ott lesz elvileg Zil, Timi (Lackóstul), és a többi, de hm, az azért mégse ugyanaz, mint Ric, aki maratonig mindig ott volt, hogy beszélhessek vele, hogy elmondjam mi bánt, és ő mindig megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj. Na sebaj, bízom inkább abban hogy Pollen tényleg jobb lesz mint maraton, mert ha nem, akkor tényleg nem is tudom hogy mit csináljak. De most, hogy tényleg már talán az egész maratont át tudtam rágni Gáborral, szerintem kicsit ő is komolyabban fog venni, vagy legalábbis figyelni fog rám, nem tűnik el órákra, hogy aztán lehetőleg tökrészegen előkerüljön és elhadarja, hogy hány csaj próbálkozott be nála. Próbálok bízni benne, hogy most nem úgy lesz.

Minek írok én blogot, amikor alig, vagy senki nem olvassa? Vagy ha mégis, adhatna róla jelet, mondjuk egy komment formájában. Előre is köszi! ^^,

Életem legújabb fő művének címe. Olvassátok, íme:  

Sajnálom, szerelmem. Hidd el, komolyan sajnálom. Hiszen olyan szépen indult ez az egész, bár én udvaroltam neked először, és nem fordítva, ahogy kellett volna. Az első levél, amit írtam, még egy kamasz kezéből született, egy cicás levelezőpapírra, mert tudtam, hogy szereted az állatokat, ahogyan én is. Éreztem, hogy sok közös van bennünk. Aztán szembejöttél velem az utcán a haverjaiddal, és kiröhögtél, és én földbe döngölve éreztem magam. A többi levelet, amiket soha nem küldtem el neked, elégettem, miközben átkoztam az órát, amikor megismertelek. Persze az óta már megbántam azt is. Szeretlek, és soha nem akartam rosszat neked úgy igazából. Ahogy kezdtem fölnőni, éreztem, hogy a láng egyre jobban éget, már nem csak az ölelésedre vágytam, nem annál sokkal többre. Érezni, ahogy a hajad végigsimítja az arcom, érezni a tested melegét, hallgatni, ahogy szíved szétpumpálja a vért fiatal és erős porcikáidba, és még mennyi mindenre! Vártam türelemmel, tudtam, hogy egyszer eljön az időm. A második levél kissé könyörgő lett, visszagondolva szánalmas. Nem is csodálom, hogy utána két hónapig átmentél az út másik oldalára, ha szembejöttél velem. Gyűlöltem magam és kerestem a hibát, hogy miben lehetek vétkes, amiért nem kellek neked, milyen rejtett vagy nyilvánvaló fogyatékosságom van, ami mások, illetve mindenki mögé helyez? Nem bírtam megtalálni a módját, hogy mivel járhatnék a kedvedben, tisztában voltam vele hogy az új frizura vagy ruha nem elég. Aztán a sors nyújtott segítő jobbot, amikor egy illatos áprilisi estén hazamentél, és a kutyád valamiért rád támadt. Ott ólálkodtam a környéken, most már tudod, hogy követtelek, és mindent láttam mindig. Láttam, ahogy esténként a szobádban felkapcsolódik a villany, te odamész az ablakhoz, hogy elhúzd a függönyt... hányszor gondoltam, hogy igen, most bemászok a kertetekbe, hogy még többet szemügyre tudjak venni belőled... és amikor komolyan elhatároztam magam, a kutyád rád támadt, és te bemenekültél a házba. Bocsáss meg nekem, de nem tűrhettem, hogy téged akárki is bántson. Én nem akartam kibelezni azt az állatot, de elmémet elborította a düh, és mire észbekaptam, már kilógott a nyelve, fennakadtak a szemei, én pedig ijedten dobtam el magamtól véres bicskámat. Már majdnem teljesen sötét volt, de még láttam, ahogy a belei sárgállanak és foltokban vörösek a vértől, olyan volt, mint egy tálnyi undorító spagetti egy szőrmetányéron. Beletúrtam a belek közé, hogy minél jobban érezzem azt a hatalmat, amit még soha előtte, és fogamat csikorgatva szent esküt tettem, hogy soha nem fogom hagyni, hogy akárki és akármi rosszul bánjon veled. Másnap persze az egész utca és a szomszédos lakótelep is erről beszélt. A bicskámért nem mertem visszamenni, meg annyira nem is érdekelt. Te kétségbe voltál esve. Hogy mégis ki végezhetett ilyen szadista módon a kis házi kedvenceddel. Persze azóta már rájöttem, hogy miért nem tekertem ki egyszerűen a nyakát, vagy miért vágtam el a torkát, úgy mégsem tűnt volna olyan kegyetlennek. Aztán rájöttem, hogy azért, mert féltékeny voltam. Azt a dögöt simogattad, becézgetted helyettem, neki kedveskedtél, vele játszottál, minden értékes szeretetedet arra a korcsra pazaroltad, mikor ott voltam én, alig egy kőhajításnyira tőled, mégsem kaptam soha egy jó szót sem. Te persze nem gyanakodtál rám. Talán eszedbe sem jutottam. Utána jó darabig nem is nagyon mutatkoztam, bár irántad érzett szerelmem egyre erősödött, volt olyan, hogy altatót kellett esténként bevennem, hogy pihenni tudjak. Az sem volt sokkal jobb, álmomban mindig veled voltam, és eggyé olvadtunk össze, és együtt haltunk meg. Olyankor borzasztó volt felébredni, és belevágni egy újabb napba. Ahogy teltek az évek, lassan felnőttünk, és te elmentél egyetemre, én meg munkába álltam. Egy hipermarketben voltam árufeltöltő, és hiába vártam számtalanszor, hogy megjelenj, te soha nem jöttél. A munkabérem kevés volt ahhoz, hogy rendesen fizetni tudjam az albérletet, és éhen se haljak. Kerestem hát egy alternatív megoldást is, amit, amikor meghallottál, csak annyit jegyeztél meg, hogy „ocsmány". Csak ennyi? Ocsmány? Előtte mindig, mindenki más, aki erről hallott, le büdöskurvázott, vagy valami ilyesmit mondott. Nem volt szép időszak. Hajolt fölém mosdatlan kamionsofőr, szőrös és sörszagú segédmunkás, fogatlan, sárga bőrű, löttyedt öregember, és mind fájt... tudod, néha azt képzeltem, hogy veled vagyok, és te kefélsz szanaszét, nem pedig egy idegen szarházi. Amikor egyedül voltam, sokszor sétálgattam a lakásban fel és alá, ajtók mögé karcoltam be a neved, vagy beleírtam a cigarettafüsttel telt levegőbe. Olykor a tévé előtt ülve egy késsel véstem karomba, lábszáramba hogy mennyire imádlak, egyszer ugyanazzal a késsel rövidre vágtam a hajam, de valahogy arra sem emlékszem. Véres tenyerem nyoma ott volt az asztal alatt, a szekrény mögött, a székek alján... Ritkán takarítottam, minden társaságom csak a betévedt legyek voltak, akik később szabadulásuk lehetőségét lesve mászkáltak az ablaküvegen. Milyen vicces volt! Mind a legyek, mind én be voltunk zárva valahová, és bár láthattuk a világot, nem mehettünk ki, és talán ők is érezték, hogy ott halunk meg. Csak nekem az a világ nem a koszos lakásom volt, hanem a saját elmém, és akkorra már még többet akartam tőled. Sosem voltak olyan terveim, hogy feleségül veszel, és elmegyünk messzire, én gyerekeket szülök és főzök, vezetem a háztartást, te pedig dolgozol, és boldogan fogunk élni mindig. Nem, én egészen másra vágytam. Én nem családi életet akartam, én téged akartalak! Aztán jött az a buli. Nem tudom, hogy miként vettem rá magam, hogy elmenjek. Ki akartam kapcsolni az agyam, csak a testemet pörgetni minél jobban, üvölteni, élni a magam elképzelései szerint. Nem egy sört ittam meg, mikor észrevettem hogy te is ott vagy. Így visszagondolva is azt mondom, hogy hiába hánytad le a pólód, és hiába forogtak vérben a szemeid, akkor is elragadó voltál. Engem mindig, minden helyzetben el tudtál bűvölni. Odamentem hozzád és rádköszöntem. Először nem ismertél meg, aztán már beugrott. Megkérdezted, hogy mi van velem, és hogy mit csinálok mostanában, és hogy igaz-e az, amit hallottál, hogy van „másodállásom" is. Tagadtam, persze, Isten mentsen tőle, hogy szégyenkezz amiatt, hogy ismersz, vagy beszélsz velem. Évek óta először... leheleteden éreztem a borgőzt, és talán még ki sem öblítetted a szád a hányás után, de nem érdekelt, magamhoz szorítottalak, és áterőszakoltam kiéhezett nyelvem a tiédhez, és akkor végre már nem érdekelt más, csak hogy elértem annak az útnak az elejére, amit mindig is kerestem. Nadrágod állásából ítélve, neked sem volt ellenedre a dolog, így kötöttünk ki nálunk. És kérlek, bocsáss meg, tényleg bocsáss meg nekem, amiért nem úgy cselekedtem, ahogy vártad! De amikor ott feküdtél az ágyamon mindenféle ruha nélkül, nem tudtam uralkodni magamon. Annyira gyönyörű voltál! Ahogy mozgott a hasad, amikor lélegeztél, ahogy jóleső borzongás futott végig rajtad, amikor hozzád értem, ahogy a holdfény csillogott a szemeidben... akkor vált biztossá számomra, hogy soha, de soha többé nem engedhetlek el. Nem akartalak bántani! Ugyanúgy nem tudtam uralkodni magamon, mint amikor a kutyád felbosszantott. De téged nem akartalak megsebezni, még egyelőre nem. Meg akartam mutatni neked, hogy mennyire imádlak, bálványozlak, és amikor két kezem a nyakad köré fonódott, már hiába könyörögtek azok a riadt, mégis csillogó szemeid, hogy hagyjam abba, nem tudtam, nem voltam képes rá, elvégre azt akartam, hogy mindig velem maradj, és tudom hogy a lelked mélyén te is akartad, bármit is mondtál vagy mutattál a nagyvilág felé... aztán kiveszett szemeidből a fény, már nem próbáltad meg lefeszíteni a nyakadról kezeimet, csak ott feküdtél kiterülve, csak az enyém lettél, örökké az enyém! Egy darabig még meleg is volt a tested, és én hozzád bújtam, végre nyugodtan tudtam aludni, éreztem az illatod, és bár soha nem esett meg az, ami annyi más férfival már megesett köztünk, én mégis úgy éreztem, hogy ennél teljesebb módja nincs az együttlétnek. Még utoljára megcsókoltalak elalvás előtt, majd magamra tettem jobb kezed, és mély álomba merültem. Utána minden napot veled töltöttem. Nem mentem dolgozni, nem vettem föl a telefont, nem kapcsoltam be a tévét, az ablakokat se nyitottam ki többé. Más talán bűznek nevezné azt, ami ott a lakásban volt, de én tudom, hogy a te tested molekulái keringtek ott, és nem akartam őket kiengedni a szabadba, hogy annyival is kevesebb legyen belőled nekem. Naphosszat ültem az ágy mellett, és néztelek, kiskésemmel mintákat vágtam nyálkásodó bőrödbe, számtalanszor beleírtam, hogy imádlak, tele volt ilyen motívumokkal az arcod, a tested, a végtagjaid, sőt. Csak a legyeket kellett időnként lehessegetnem rólad, hogy ne marják szét húsodat az undorító kukacok. Csodálatos voltál úgy, hajad a vállaidon tekeredett, bőröd halványkék, míg a sebek feketék voltak. Egyetlen egy valami hiányzott belőled, az pedig a szíved, amit én magam metszettem ki másnap. Emlékszem, milyen mohón faltam föl, bár az homályos, hogy az én szívemet és elmémet akkor milyen elborult vágy hajtotta, de élvezettel rágtam és nyeltem alvadt és vasszagú véred, csíkokat rajzoltam belőle ujjaimmal az arcomra, majd a testem más pontjaira is. Rajongtam érted, és minden vágyam volt, hogy a szíved az enyém legyen. Mostmár az is. És végre minden este melletted alhattam el, minden este búcsúcsókot adhattam neked. Beszéltem hozzád, biztos vagyok benne, hogy hallottad, és a magad módján valahogy válaszoltál is rá. Néha hallottam. Aztán jött az az éjszaka... amikor betörték az ajtót, és nagyon megijedtem, rájöttem, hogy most elveszítelek... nem érdekelt a rendőrök üvöltözése és a villogó fények, nem érdekelt az a szürke belsejű autó, amivel elvittek, nem érdekelt már semmi, csak látni akartam a tested még egyszer... soha többé nem tudtam másra gondolni. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el az óta. Nincsenek éjszakák vagy nappalok, hetek, évek... megszűnt az idő. De tudom, hogy valahol vársz rám, csak most még nyugtatókkal kábítanak, és fehér köpenyt kell hordanom. Azt mondták, hogy ahol most vagyok, ott biztonságos minden. De én nem hiszek ám nekik! Itt ruganyosak a falak, és kényszerzubbony van rajtam. De tudom, hogy tudod: én soha nem akartam neked rosszat! És tévedés, hogy én most itt vagyok, mert nem itt kéne lennem, hanem veled, akárhol is. Egyszerűen csak büntetnek olyanért, amiről nem tehetek: hogy én még tudtam igazán szeretni valakit.