Valahogy mostanában megint nem érzem biztonságban magam... sokat jár az agyam, nagyon ráérhetek... más a nyári szünet utolsó napjait élvezi, én meg emésztem magam. Talán hülyeségeken. Sőt, biztosan. Például olyanokon, hogy Gábor szeret-e még engem... szeret, szerintem igen. Kérdés hogy mennyire? Ezen még mindig rágódok. Vagy csak nem mutatja ki annyira... válságba kerültünk volna? Én meg nem akarom azzal a módszerrel orvosolni ezt az egészet (ha egyáltalán létezik az elmémem kívül is), hogy akkor én is hűvösebb leszek vele. De lehet, hogy mégis azt kéne... tudom hogy kevés ideje van a munka miatt, de valahogy még most is úgy érzem, hogy a nyáron elpattant egy a minket összekötő kis aranyfonalak közül. Vagy kettő? Egy rockmaratonon, az biztos. A másik? Pollenen? Vagy szépen fokozatosan, lassan de biztosan? Néha már azon kapom magam, hogy tényleg megint úgy kell kiküzdenem egy kis simogatást vagy valami ilyesmit. Máskor minden szép és jó, de azért bennem van a félsz, hogy mi lehet a gond? Keveset alszik, tény. Sajnálom, mert tényleg sajnálom, de valamiért úgy érzem, többet is figyelhetne rám. Mert az hogy együtt vagyunk, egy légtérben, az csak egy dolog. Valamelyik este (talán pénteken) megint eszembe jutott, hogy vajon egy ilyen helyzetben Zoli...? De ezt a kérdést még magamban sem mertem folytatni. Gábor néha direkt húzza az agyam, ő poénnak szánja, nekem rosszul esik. Például szombaton mondta, hogy elhozta a kispárnáját, mert amikor egy kispárnán "osztozunk", az valahogy mindig az én fejem alatt köt ki. Oké, elhozta a sajátját, még jó is. Amikor azonban vigyorogva hozzátette, hogy a feketét, hiába tudtam, hogy csak viccnek szánta, legszívesebben lelöktem volna magam mellől a földre. Ha még nem írtam, azt a kispárnát a volt csajától, a "jajhagyjadmármiértérdekelamikorengemsem" eszterkétől kapta. Mai napig vele alszik. Azért, mert álmában olyan hülyén tartja a kezét, hogy ha nem szorít magához valamit, akkor görcsbe áll a könyöke, ami reggel elég kellemetlen. Oké, ezt én is láttam már, hogy tényleg olyan mereven áll a karja, hogy csak na, amikor egyedül alszik (Pollen, első este). Szóval megmondtam neki, hogy persze, nem gáz, alhat azzal, csak nem az én ágyamban. Provokálni akart? Kíváncsi volt csak akkor este még hányszor mondom el neki, hogy imádom? Talán ez az egyik új különbség kettőnk között... amikor én iszok (nem kell, hogy berúgjak, elég csak ha picit becsípek), nem győzöm sorolni, hogy mennyire szeretem. Amikor ő iszik, én kb. le sem vagyok szarva, és amikor zokon veszem, akkor a végére persze az jön ki, hogy minden az én hibám. Most olyan gondolatok kavarognak bennem, amiket leírni sem merek, undorodok miattuk saját magamtól, és egyszer ha tudok, akkor őszintén elmondok majd valakinek mindent, de ezek olyanok, hogy még magamnak sem akarom beismerni, bár egy pici hangocska a lelkem mélyéről suttogja, hogy de igen, így van, hiába próbálod eltemetni magadban, te őrült lány... én szeretem Gábort, tényleg, és sokszor úgy érzem, én támasztok túl magas követelményeket elé... az, hogy a kedvemért már messze nem iszik annyit, mint előtte, egy kurvanagy dolog, kérdés hogy meddig fog tartani. Nem azt mondom, hogy egyáltalán ne igyon, ezt még ezerszer is le fogom írni; hanem hogy ne viselkedjen velem úgy, ahogy (szórakozik, húzza az agyam, szándékosan bosszant, vagy egészen egyszerűen az sem érdekli, hogy éppen merre lehetek, ha a szomszéd utcában strichelnék, szerintem akkor az se érdekelné). Régen tényleg nem így volt... ilyenkor vetődik fel a kérdés, hogy akarom én ezt egyáltalán? Akarom, naná hogy akarom! Nélküle sokkal rosszabb lenne minden, de tényleg minden. Biztos pont az életemben, és iszonyúan hiányozna, ha elmenne. Biztos vagyok abban is, hogy a lelkünk mélyén ugyanúgy megértjük a másikat, mint az elején, de nekem már befészkelte magát oda más is... amiről egy időben azt hittem, hogy gyökerestül ki tudtam tépni, felköhögni, és kihányi olyan messzire, hogy soha többé ne is halljak róla. Lehet, hogy túlreagálom az egészet, jó szokásom... Tanti jegyezte meg egyszer, hogy tudom ám gyártani az összeesküvés-elméleteket... lehet benne valami. :) Valamit úgyis kitalálok, csak még nem tudom, hogy mit. Még egyszer utoljára leitatom, félrevonulunk beszélgetni, akkor olyanokat is elmond, amiket máskor esetleg nem... amikor még vannak olyan percek, amikor olyan gyermeki ártatlansággal fogja meg a kezem, mintha azt kérné, hogy vigyázzak rá mindig, örökkön örökké... de azt nem fogom hagyni, hogy akkor is úgymond hátat fordítson nekem. Ezt a leitatást is úgy kell elképzelni, hogy pl. ha kezdődik a suli, akkor megint ezren fognak összegyűlni kint a parkban, lesz dínom-dánom, ivászat... vagy koncert, remélem lesz nyárzáró. Azon mindig sokan vannak, mint minden olyan bulin, ami a Sporiban van. Vagy egyáltalán ne keressem a bajt? Na majd megoldom valahogy, megoldom, megoldom, megoldom...
Kérés: akárki, aki olvassa ezt a blogot, ehhez a bejegyzéshez írjon már legyen kedves kommentet, csak hogy tudjam, kik olvasnak... érdemes-e folytatnom... előre is köszi...
