Vagy valami ilyesmi. Gáborról kiderült, hogy emlékszik arra a bizonyos Pollenes, szombat esti beszélgetésünkre, és tartja is magát hozzá. Nem kell neki nyürrögnöm, hogy ne igyon annyit, vagy hogy velem is foglalkozzon. Azt mondta, hogy ha megígérte, akkor be is tartja. Eddig minden a legnagyobb rendben, pedig például tegnap is lett volna alkalma hülyére innia magát, amikor este felmentünk Pandáékhoz. Nekem is jobb volt, hogy nem kellett "lelki terrort" alkalmaznom, meg gondolom neki is, hogy nem lehetett miért baszogatni. :) Most hogy megint kezdődnek a szürke, munkás hétköznapok, valahogy sokmindent elfelejtek, sokminden eszembe jut, rájövök dolgokra, míg más dolgokat elhajítok magamtól. Az első számú ilyen dolog sajnos pont olyan, amire egyáltalán nem akarok gondolni, végleg ki akarom zárni magamból, és bár ez már nagyrészt sikerült, időről időre felbukkan, mint egy felszínre piszkítani járó féreg. Soha sem nyíltan... épp csak meglátom az utca túloldalán, és bár hiába van rövidebbre nyírva a haja, még mindig úgy fésüli, alóla kivillan egyenes szemöldöke, parázsló szemei, hegyes orra, vékony szája és ugyancsak hegyes, kecskeszakállas álla. A poén az, hogy nem ez a része az, ami olyan hú de nagy benyomást keltene. Igazából semmilyen komoly benyomást nem kelt, csak néha eszembe jut, hogy vele tulajdonképpen valami lezáratlan maradt... egy mese, amit elfelejtettek befejezni, és hiába lapoznak tovább a könyvben, ott már csak a hátsó borító üzeni, hogy menj tovább, ennek a mesének vége van... de valami azt súgja, hogy ha vége is van, nem lett befejezve. Legalábbis nem a jó módon. Amikor a konyhaablakon kissé kihajolva nézek északnyugat felé, tudom, hogy csak a dombon kéne átjutnom, és fent akármelyik villanyoszlopba vagy szőlőtőkébe belekapaszkodva láthatnám, hogy ott van az a kis falu, és benne ő. Ma gyönyörű idő volt, és nem tudom hogy ez honnét jutott pont ma az eszembe... Gábor éppen a lakás valamelyik másik részén tartózkodott... az a néhány hónap már soha nem jön vissza, és nem is hiányzik: Gáborral sokkal szebben és boldogabban éltem át őket, és ami a legfontosabb: tiszta lelkiismerettel, mert bár anno nem bírtam ki hogy hűséges legyek, ez most egyáltalán nem okoz gondot. Néha úgy érzem, hogy csak a pusztaságra vágyom, határtalan magányra (itt jön a magyarázatom, magány: tökéletes egyedüllét azzal az egy emberrel, aki márpedig kell, nekem természetesen Gábor), hóra, zord télre, a téli éjszakákon közelebb jövő csillagokra és kandallótűzre, majd virágos tavaszra és megújulásra, zsenge hajtásokra és óvatos napsütésre, aztán meleg és sárga színű nyárra méhek döngicsélésével és sok tücsökciripeléssel, végül barna és ködös őszre, távol mindentől ami emberi, aminek köze lehet ehhez a romlott és rothadó civilizációhoz. A nyugalom utolsó szigetét megépíteni, gyakorlatilag remeteéletet élni, nevezze ezt más menekülésnek, vagy aminek akarja... máskor viszont inkább lennék a nagyvárosi élet rabja (nagyváros, nem Szekszárd!), ahol neonreklámoktól világos az éjszaka, autó és emberek zaja fojtja meg az éjszaka nyugtalanító csendjét, ahol pörgés van és szórakozás, buli és féktelenség, orgia, tivornyázás, rohanás... hogy lendületben maradjak. De akkor inkább szívesebben mennék egy dombos helyre, messze innét... felejteni... pihenni... Gáborral... és a baj ott kezdődik, hogy néha úgy érzem, hogy a várt nyugalom ott lesz amögött a domb mögött. Hiába tudom, hogy nem. Tegnap olyan nagyon áprilisi, vagy talán októberi idő volt... de inkább áprilisi... amikor az ember érzi, hogy mennie kell, nincsen nyugalma, és a konyhaablakon kinézve hívja a múlt... de miért a múlt? Vajon milyen ősi ösztön hozza ki belőlem a gyenge napsütésben a mehetnéket? Belőlem, aki egyébként lusta vagyok, mint a föld? Mondták, hogy néha elborul az agyam, amikor például nagyon felidegesítem magam (főleg ha előtte be is ittam), és akkor lelőhetetlen vagyok, körül-belül mint egy pszichopata állat, akkor kevesen állnak szembe velem... Gábor azt mondja, hogy az is ilyen lehetett, amikor szerencsétlen Jocit cibáltam ki a sátorból, szóval hogy akkor nem mert volna kötekedni velem. De erre legalább emlékszem. Sokan jegyezték már meg pl. Zilre is, hogy van amikor bekattan és tiszta bunkó mindenkivel, meg ok nélkül bánt akárkit... de ő nem emlékszik rájuk. Lehet hogy belőlem is ez lesz? Talán ezért kéne nekem egy nyugodt helyre mennem, hogy lelkeimet végre kibékítsem, vagy ha az nem is sikerül, akkor csak egyet tartanék meg, és kitisztulva visszatérnék... kérdés hogy Gábor vajon velem jönne akkor? Egyesek esküdnek rá hogy jobban szeret engem, mint én őt, mások épp az ellenkezőjét hiszik. Nem tudom, de azt hiszem, nem is akarom tudni. Ha én szeretném őt jobban, mint ő engem, akkor még jobban keresném a hibát magamban, azt a látható vagy láthatatlan fogyatékosságot, amiért valami nem stimmel... és ha ő szeret jobban? Akkor az én kis agyacskámban nem oké valami, meglazult egy fogaskerék, elvégre túl érzelgős vagyok ahhoz, hogy valakit ne imádjak vagy ne gyűlöljek. Mármint persze azok közül, akik igazán közel állnak hozzám. Aztán ott vannak a barátok, akiket nagyon szeretek, a haverok, akiket bírok, a közömbös emberek, és az elleségeim, akiket utálok. Tulajdonképpen kit gyűlölök én? Virággal kibékültem, őt nem. Varga Danit? Ő hidegen hagy, náci seggfej. Nem tudom, de biztosan van olyan. Ha eszembe jut, majd leírom. :) Jaj, Deto, Deto, mikor nyugszol már meg? :)