Hogy is kezdjem? A legmeglepőbb, legszélsőségesebb napom volt a szombati. Gáborral ébredtem először, aztán ő fölkelt, lement reggelizni (náluk voltunk), én visszaaludtam. Amikor megint felébredtem, éppen ágyba hozta nekem a reggelit. Nem voltam éhes, de annyira jólesett tőle, meg tényleg gusztusos volt (a kaja is), hogy mind megettem. Aztán megkérdeztem, hogy nem bújik-e még egy kicsit mellém, de. Megint másfél óra alvás... :) Délutánra valahogy kipihentük magunkat, és jöttünk be Szekszárdra, Panda bulijába, ami jól indult ugyan, leszámítva hogy nem lehetett zajongani (később bővebben), dögmeleg volt, és Gáborral a végén asszem egy olyan húsz percre lehet, hogy szakítottunk is. A gyűrűt és a nyakörvet visszaadtam neki. Úgy kezdődött, hogy Timi említette a vizespólós képeit, amik myvipen vannak. Gábor egyből rávágta, hogy ja, azt ő is megnézte. Nem tudtam mondani semmit. Rosszul esett, mert persze hogy rosszul esett. Azt hittem, rockmaratonon rájött, hogy ez nem gyere be. Valahogy megint befordultam, Timiét nézegeti, én meg mindent elkövetek (többnyire), hogy legalább annyit megjegyezzen, hogy jól nézek ki, vagy valami... és semmi... nem arra vágyom, hogy mást se halljak tőle, mint hogy engem istenít, csak néha elejteni legalább egy-két szót... tudom hogy szeret, mert azt mondja, meg Iza is mondja, és Weisz is mondja, és mindenki más is mondja, de úgy érzem, hogy kezd megunni. Szóval dacolva ezzel, és hogy elnyomjam magamban azt az érzést, ami már rockmaratonon is a hatalmába kerített, nem ittam. Vedeltem. Meg is lett az eredménye. Egyszer lementünk dumálni, nagy nehezen kiszedte belőlem, hogy mi bánt. Közben én kitettem a taccsot, utána visszament valamiért, de azt tudom, hogy akkor még béke volt. Mikor én is utána mentem X perc múlva, mire beléptem a lakásba, azt hallottam meg először, hogy engem oszt. Már pontosan nem emlékszem, hogy miket mondott, de valami azt súgja, hogy jobb is. Szokásomhoz híven megint elbőgtem magam, lerohantam, de akkor pár embernek föltűnt, hogy talán most az egyszer lehet hogy van okom a hisztire. Én elismerem, hogy sokszor nincs, de most szerintem volt. Tehát Iza, Weisz, Tesóm, Timi meg Bozont voltak körülöttem, amikor lent nekik is elmagyaráztam, hogy mi történt, meg ecet. Persze Gábor nem akart lejönni, miért is jött volna... később ránk kiabált az egész szomszédság, rendőrt hívtak (talán ezért nem akarta Panda hogy zajongjunk, minden esetre én furcsállottam, nem ilyennek ismertem meg, na de sebaj), mi addig szépen elfutottunk... de előtte még fölmentem, és akkor adtam vissza megint Gábornak a cuccokat, de ezúttal úgy terveztem, hogy hazajövök, és mindent de mindent, amit tőle kaptam, a vodkásüvegtől (persze abban nőnapkor még vodka volt) a rajzain át az utolsó cukorkáig mindent, de még bízva bíztam benne, hogy lejön és megbeszéljük... persze nem jött. Aztán megint én voltam a hülye, mert én írtam neki sms-t, hogy remélem boldog, és hogy szeretem, aztán meg föl is hívtam, hogy nem jönne-e le. De igen, jön. Kikötöttem, hogy csak akkor, ha tényleg akar. Persze. Mikor leért, mondta, hogy pár percen belül úgyis elindult volna megkeresni. Na persze, arról híres. Na de ezt ne bolygassuk. Úgy-ahogy megdumáltuk a dolgokat, naná, hogy megint az jött ki, hogy én vagyok a hibás. Tényleg én voltam? Megkérdeztem Izát, hogy ha én az utcán, Gábor mellett sétálva megfordulnék egy másik pasi után, az vajon ugyanilyen kaliber lenne-e? És ha igen, mennyire esne rosszul neki? Végülis csak azzal védekeznék, amivel ő is: hogy én csak nézegetem az étlapot. Hm, múlt héten Obiban találkoztam Norbival. Azzal a Norbival, akivel másfél éve kavartam. Említette, hogy majd egyszer lenéz parkba, aztán iszunk egyet, én meg beleegyeztem. Vagy legközelebb tíz másodperccel tovább öleljük át egymást Husival, vagy csak elolvasná myvipen Lolácska egy-két kommentjét... ők is csak étlapot nézegetnek, többek között... lehet, hogy amellett, hogy ezentúl megadok neki amit csak tudok (természetesen Gábornak), kicsit nekem is feltűnőbben kéne étlapot nézegetnem, nem? Majdcsak rájön valahogy, amikor nem egy csajt megbámul, rám meg egy kukkot nem szól, hogy azért nem túl felemelő érzés... szombaton már kezdtem rávezetni magam, hogy újra szabad vagyok, de valahogy az édes íz, az elmaradt. Helyette ott kavarogtak a fejemben olyan képek, hogy hétvégente megint egyedül fogok aludni, nem lesz kit úgy várjak a parkban vagy msn-en, mint eddig, és hogy milyen üres lesz a falam a rajzai nélkül, vagy az oltáram a tőle kapott cuccok nélkül, myvipem és iwiw-em a képei nélkül, kezem a gyűrű nélkül... az volt a legfurcsább, hogy nem volt rajtam. Mit csináljak vele? Tudom hogy szeret, de néha tényleg annyira meg tud bántani, és én nem tudom eldönteni, hogy apróságokon kapom fel a vizet ok nélkül, vagy tényleg van hozzá jogom? Vasárnap már minden rendben volt, de nekem tényleg fogalmam sincs, hogy most mitévő legyek vele... elveszíteni nem akarom, de ez se lesz így jó hosszú távon. A hétköznapok csodálatosak, de hétvégente mindig tojik valamit a pók. Mitől van ez? Én vagyok a hibás? Mit rontottam el? Ő azt mondja, hogy semmit, de ha ez tényleg így lenne, akkor most nem írnám ezeket a sorokat, hanem csak azt hangoztatnám, hogy minden szép és jó mindig... most mi legyen?