Összeveszések, kibékülések, ígéretek, összebújások, szerelem, fájdalom... meg kell hagyni, Pollen mégiscsak sokkal de sokkal jobb volt, mint maraton. Elhatároztam, hogy oda nem is megyek jövőre, de Pollenre ja. Gáborfüggő, mint minden más. Megpróbáltam ugyan magam függetleníteni tőle, legalább fizikailag, ha már lelkileg nem is ment, de a lábaim állandóan felé vittek, kétségbeesetten kérdeztem az ismerősöket, hogy látták-e... na szóval, csütörtökön kezdődött, megérkeztünk, sátrat vertünk, buli, ivás ezerrel (neki igen, nekem nem). Mivel szart a fejemre, ahogyan mostanában minden buliban szokás, meglátogattam Ragáékat, ittam egy keveset, de túl ideges voltam ahhoz, hogy érezzem. Mikor már tényleg nem tudtam mihez kezdeni, elindultam megkeresni Gábort, ha már ő nem keres meg engem. Fél kilenc volt akkor, és ő teljesen kiütötte magát, mélyen aludt a füvön elterülve. Mikola Petivel és Zillel megpróbáltuk felébreszteni, de nem ment. Már majdnem talpra állítottuk, amikor megint eldőlt, az arcát pofozgattam, kiabáltam, de semmi. Akkor egy srác adott vizet, az arcába locsoltunk belőle egy keveset, na akkor egy-két percre fölébredt, de utána megint durr vissza. Akkor megpróbáltuk kezeit és lábait fogva elcipelni a sátorhoz, hogy legalább ne a hideg füvön aludjon, estére nagyon lement a hőmérséklet mindig... ahogy cipeltük, észrevettem hogy mosolyog. Mondom ez ébren van... könyörögtem neki hogy keljen föl, ne nehezítse meg a dolgunkat, de csak cipeltette magát mosolyogva. Elengedtem a kezét, kitört belőlem minden, megint úgy zokogtam mint egy kisgyerek, hogy én ezt nem bírom tovább, nekem ebből elegem van, mire végre nagy nehezen felkelt, kicsavarta a gyíkot, és bezuhant a sátorba aludni. Aggódtam miatta, meg nem is volt olyan zenekar, ami nagyon felcsigázott volna, ezért úgy döntöttem, hogy ott maradok vele. Sokszor akadozva vette a levegőt, vagy úgy hallottam, mintha öklendezne, ilyenkor kicsit megráztam, és a fülébe súgtam, hogy itt vagyok, hozzábújtam, és én is megpróbáltam aludni, de nem sikerült... nagyjából este kilenctől hajnal háromig vagy fél négyig fekhettünk így, ő mély álomba zuhanva, én ébren. Néha el-elbóbiskoltam, de tíz percnél nem alhattam többet. Amikor fölébredt tehát hajnalban, megint menni akart inni. Könyörögtem neki hogy ne hagyjon ott, nem érdekelte. Azt hiszem, én sem tudtam már visszaaludni, de lehet, hogy igen... nem tudom, tényleg. A következő emlékem hogy Peti, Zil, Nagyi és Győri próbáltak belém lelket önteni. Ez a két utóbbi egyébként Gábor legjobb cimborái... valamikor délelőtt aztán elpattant valami, hirtelen lenyugodtam (részben), és megkértem Petit meg Zilt, hogy kísérjenek el fürdeni. Hideg volt a víz, de jólesett, magamhoz tértem tőle, majd smink és egyéb, aztán lementem a lengyeli kocsmába, ahol is Nagyiék már próbálták ébresztgetni az én asztalon satu részegen alvó drágaságomat. Nem ment nekik. Hát mondom akkor erről ennyit, és leültem velük egy másik asztalhoz. Valami különleges úton-módon végül Gábor is csatlakozott hozzánk, folytatta az ivást, de már úgy éreztem, ennyi nekem is jár, hát elég szépen be is csíptem délutánra. De addig minden jó volt... ott voltak Weisziék is, tényleg vidám és feldobott voltam arra a néhány órára, aztán elindultunk visszafelé, olyan fél öt, vagy talán öt óra körül. Elkezdett csöpögni az eső, kértem hogy jöjjön és segítsen leszigetelni a sátrat. Azt mondta bágyadtan mosolyogva, hogy fölösleges, mert úgysem fog esni. Hiába kérleltem, mire nagy nehezn rá is szánta magát hogy velem jöjjön, megpillantott egy üveg hubit az egyik pad mellett. Néhány métert még mentem nélküle, visszaszóltam hogy jöjjön már... hát ő nem jön. Na akkor gorombultam be igazán... a nyakörvem rajta volt, én leszedtem a kezemről a gyűrűt, beletettem a markába, és idézem: "fájó szívvel, de köszönök mindent, a nyakörvet tartsd meg", és elindultam visszafelé. Akkor már javában dörgött az ég, néhány kövér esőcsepp is leesett... én meg mentem elszántan vissza a sportpályára... legalább ötven méteren át, amikor zokogva összeestem. Hallottam hogy utánam jön, de még akkor sem akartam fölnézni, amikor visszahúzta a gyűrűt az ujjamra, és kéz a kézben visszamentünk lenejlonozni a sátrat. Jó ötlet volt, hihetetlen vihar jött utána... Gábor megint elaludt, én mentem inni, úgy éreztem, ennyi nekem is jár, akkor jött Peti a vodkával... már nem tudom hogy honnan szerezte, de nyakaltam. Meg is lett az eredménye... amikor Road kezdődött, felébresztettük Gábort, de a koncertre már nem nagyon emlékszem. Ami azt illeti, egyáltalán nem. Valamikor sötétben visszamentünk a sátorhoz, akkor is azt hiszem hogy vitatkoztunk valamin, de már nem igazán dereng... lényeg hogy amikor kinyitottam a sátrat, az első dolog amit megláttam, az az volt, hogy egy szőrös vádli vigyorog rám. Gábor mellettem állt, ő nem lehetett... én sem lehettem... Peti is velünk volt, őt is kizárhattam... Zil lent volt... hát kérdeztem, most mit csináljak? Rángassam ki. Akkor megint éreztem hogy elborul az agyam, kitört rajtam a düh és csalódottság... bemásztam és a hajánál fogva kezdtem el kirángatni a kedves ismeretlent (ti mire számítottatok volna előbb: hogy kirabol, vagy összehány mindent?), közben üvöltöttem hogy ha nem jön ki azonnal, átvágom a torkát. Már éreztem arcomon a teste hőjét, de nem láttam semmit... Peti akkor belevilágított az arcába... szegény Joci (Gábor haverja, mostmár az enyém is, nagyon aranyos és jó fej srác) nézett maga elé riadtan és fájdalomtól eltorzult arccal... Gábor felkiáltott, hogy "bassza meg, ez a Joci!" aztán szólt nekem is, hogy említette Jocinak, hogy tegye be hozzánk a cuccait ha gondolja. Addigra persze már elengedtem a haját, és szégyenkezve és röhögve sűrűn bocsánatot kértem tőle. Fejét fogva mosolyogva kimászott, és megjegyezte, hogy eddig már sokmindent átélt, de ennyire még soha nem tépte meg senki. Aztán Gáborék visszamentek Moby Dick koncertre, megígérte hogy utána visszajön hozzám. Végre sikerült alunom. Valamikor felébredtem, még sötét volt, és csend... és egyedül voltam. Sebaj, gondoltam, talán nemrég ért véget a koncert... próbáltam visszaaludni, de túl ideges voltam. Már javában fent volt a nap, amikor rászántam magam és fölöltözzek, és nekiálljak Gábort keresni. A sörsátorban bukkantam rá, satu részegen aludt az egyik asztalra dőlve. Kértem egy kávét magamnak, közben egy köpcös alak megpróbált rámmászni (igazán csábos lehettem másnaposan, maszatos arccal, elkenődött sminkkel, és szerintem még büdösen is...), rövid úton leráztam, elkezdtem élesztgetni Gábort. Nagy nehezen sikerült, becincáltam a sátorba, aztán azt hiszem, aludtunk megint. Vagy lehet mást csináltunk. A következő kép, hogy egy szál édenkosztümben ülünk egymás mellett, és röhögve próbáljuk Jocit visszatartani attól hogy bemásszon. Így bökte át Gábor a sátrat késsel. Végül fölöltöztünk, kimásztunk, és elkezdtünk összekészülődni a nyársonsütéshez. Na az volt az egész fesztivál csúcsa, akkor éreztem leginkább, hogy érdemes volt elmennem... Mikola Peti, Zil, Győri, Nagyi, Gábor meg én... Nagyi meg Gábor önfeláldozóan felajánlották, hogy majd ők elmennek sörért a kocsmába. Mondtam, hogy ha egy órán belül nem érnek vissza, akkor Gábort a hajánál fogva cincálom vissza, vagy csak simán összecuccolok és hazajövök. Peti és Zil megelőzve a bajt, már háromnegyed óra múlva utánuk ment, hiába mondtam, hogy maradjanak. Kb. tizenöt perc múlva értek vissza, ráadásul négyen! Na mondom, csoda történt? Gábor szólt, hogy miért küldtem utánuk a srácokat, épp indulni akartak, amikor ők megérkeztek... én mondtam, hogy nem küldem utánuk, sőt maguktól mentek, Peti pedig megsúgta, hogy nem jöttek volna vissza. Tudom. Lényeg hogy jól elvoltunk, kajáltunk, Gábor a térdemre dőlve aludt, közben bentről végig Quimby szólt... megint boldognak éreztem magam... estefelé visszamentünk koncertre, folytattuk az ivást, hogy együtt, hogy külön. Már nem éreztem annyira a hiányát ha elment, nem voltam olyan ideges, pedig tudtam hogy ha visszajön, jó ha beszélni tudni fog majd. Arra gondoltam hogy ha lelki terroristának nevez, akkor majd adok rá okot is. Este minden szép és jó volt, amikor mentünk vissza a sátorhoz, valamivel mégis sikerült elérnem azt amit addig még soha: kiabált velem. Rászóltam, hogy fejezze be, tények elé állítottam, és azt hiszem, megértette, de biztos vagyok benne, hogy azóta el is felejtett mindent, amit akkor mondott: hogy jövőre ha nem megyek vele akkor ő sem megy sehova, hogy visszavesz magából, és hogy fontosabb vagyok neki mint a bulizás. Bár el tudnám hinni... másnap bementünk Bonyhádra, négyen ott tököltünk két órát, ettünk, hülyültünk, és elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, jövőre is megyek Pollenre.