Ma egész nap karácsonyi hangulatom volt, talán a hirtelen jött hideg és felhők miatt. Vártam, hogy mikor kezd el esni a hó, vagy legalábbis az eső, szimatoltam a levegőben fenyő és narancs illata után, olvasás közben vártam, hogy Tesóm bejöjjön, hogy kész a süti, aztán amikor jobban belegondoltam, rájöttem, hogy nem is igazán a karácsonyt várom, hanem a halottak napját. Egyszerűen azt a napot imádom. Meghitt, békés, ünnepélyes... tudom, hogy a karácsony is, de ez valahogy más. Karácsonykor nem megy az ember temetőbe, nem látja a sírok között bolyongó embereket, ahogy a novemberi éjszakán sejtelmesen világítják meg őket a mécsesek kis lángjai... és úgy érzem, hogy az idei különösen jó lesz. Szombatra fog esni, ami azt jelenti, hogy bőven lesz időm kiélvezni a csípős hideget, alkonyatkor a fajszi temetőben gyönyörködni, mint a régi álmaimban is (persze még mindig nem értem, hogy annyi más hely közül miért pont a fajszi temető fogott meg engem annyira, hogy álmodtam vele, és nem is egyszer?), itthon pedig este megyek a dolgomra boldogan és elégedetten, egy olyan helyre, ahol zene keveredik a kék cigarettafüsttel, nevetéssel és boldogsággal. Várom a telet is... jobban mint hittem. Várom a lassú és csúszós sétákat esténként, a hosszúvölgyi buszokat a sötétbarna ég alatt, épp úgy, mint tavaly karácsony előtti napon... a szél havat fújt az arcomba, és csak egy lámpa világított majdnem az egész völgyben... csúszott minden, és sietni akartam, mégsem tudtam mit tenni az ellen, hogy ne késsek sokat... életem legszebb és legboldogabb éjszakája volt, de az utána következő napok is szépen teltek el... olyan fiatalnak éreztem magam... szinte gyereknek... és ártatlannak, és nem tudtam, hogy akarom-e azt az egészet, ami körülöttem volt akkor... és igen, akartam, akarom a mai napig is... mellette ébredni, vele menni, vele lenni... nekem már őt jelenti a tél, amikor cinkét fog az orrom, a lehelletbe bele tudom írni a nevünket, piros az arcunk, és orrom hegyéig lehúzom a sapkámat, akármilyen hülyén is néz ki. De addig is itt az ősz... ami csodaszép, átmenet éberségből az álomba, nyugalomba... amire szükségem is van, úgy érzem. Mostanában megint minden rendbejött, persze vannak zavaró tényezők, de azok már tőlünk függetlenek. Ilyen például, amikor Panda kiabál, hogy ő a főnök. Tényleg? Kár, hogy ezt rajta kívül senki nem tudta eddig. Ez még csak az egyik, vannak még dolgok, de azok nem tartoznak az egész világra. Ki kell másznom a Promis társaságból, már egyáltalán nem arról szól az egész, amiért régen odamentem. Már csak az ivászat megy, meg egymás lehúzása, kétszínűsködés, uszítgatás, és még sorolhatnám. A lényeg az, hogy én ezekből nem kérek. Már nincs olyan, hogy támogatjuk egymást, akármi baja van (fiú, lány, iskola, család, otthon, aranyhörcsög), nem beszélünk meg semmit, nem is hallgatjuk meg azt, aki esetleg beszélni szeretne, megnyugvást és támogatást találni... kezébe nyomjuk a tablettás boros löttyöt, és ezzel el van intézve minden. De ez nem így működik! Hol vannak a régiek, akik még emlékeznek rá, milyen volt az, amikor a Promi tényleg egyfajta menedéknek számított? Hol van Mészi, Tanti, Netti, Rizsa, Totó, és még sorolhatnám? Nem azt mondom, hogy akik most lejárnak, azok közül mindenki egytől egyig aljas szemétláda, mert egyáltalán nem, csak valahogy én már nem találom meg azt, amit annak idején valahogy mindenki természetesnek vett. Sosem hittem volna, hogy ezt fogom mondani, de elegem van a piálásból. Most szombaton is voltunk Fürgén, tanúim vannak rá, hogy egész nap két sört (a másodikat már alig bírtam), egy boroskólát meg egy nyalintás vodkát ittam, ez utóbbit is csak azért, mert Gábor hozta... nem szóltam neki, hogy valahogy most nincs kedvem alkoholizálni. Lényegében egész este kávéztam meg kóláztam, és még így is émelygett a gyomrom. Weiszi ugyan hozott nagyon fincsi házi fehérbort, muskotályos volt, szinte itatta magát... de akkor sem kívántam. Viszont ott volt az emos barátnőm, Fancsika, úgy be volt tojva tőlem, ahogy el is vártam. Valami barátosnéjával volt, az is csak grimaszolt rám, de szólni egy szót sem szólt. Elkapom valamelyiket úgy, hogy mind a ketten egyedül legyünk, azt hiszem, elbeszélgetek vele. Rühellem az emosokat, ez van, na. Gondolkoztam azon is, hogy beszélgessek megint Rémarcúval, de nem vitt rá a szentlélek... majd talán holnap, vagy valamikor a héten. Most a kis plüsscsigámat magamhoz húzva, andalító dallammal az agyamban inkább csak békésen álomba szeretnék merülni, messzire kerülni ettől a rohanó világtól, egy másikba, a sajátomba... Gáborral, az ereklyéimmel, néhány emlékemmel és az örök fiatalság titkával.