PatkányBlog

Újra hallottam, hosszú idő után tegnap végre újra hallottam, ahogy dobog a szíve, az az erős, rendíthetetlen szíve, ami az életet adó vért pumpálja szét az egész testében... csönd volt, és én a mellkasára hajtott fejjel feküdtem mellette... csodálatos volt... bal fülemmel a szíve dobbanását hallottam, jobb fülemen éreztem ahogy levegőt vesz, sóhajt, kicsit megemeli a fejét és az enyém búbjára ad egy puszit, vállamat simogatja, és akkor úgy éreztem, hogy ez pont olyan, mint régen... csak azóta valahogy sokkal szabadabb és ártatlanabb vagyok. Ma voltam kint parkban (de furcsa volt Gábor nélkül!), kiderült hogy azért itthon is zajlott az élet, amíg távol voltunk... Timit ki akarják rakni az After Wings-ből, közben ő összejött Bozonttal, amit már sejtettünk maratonon is, de hát ő dolguk... én nem akarom hogy ebből bajuk legyen... nekem ott nagyon sokat segítettek... ott voltak, és fogták a kezem, amikor senki más... de mindegy, ez már a múlté, bízom benne hogy Pollen jobb lesz. Bár az előbb írta Gábor, hogy holnap megy Szászvárra egy meghallgatásra, remélem összejön neki... igaz, akkor csak két napra tudnánk menni Pollenre, de inkább menjünk arra a két napra úgy, hogy van munkája, mint háromra úgy, hogy nincs. Én még mindig bízom a tehetségében és a tudásában, és abban, hogy egyszer majd közösen építjük föl a jövőnket, hogy minket soha nem fog tudni megállítani senki és semmi, és mindig boldogok leszünk... naiv kislány álmodozik című műsorunkat olvashatták, tisztelt olvasóink. Na mindegy, azért szép lenne... egyszer majd összeköltözni egy saját lakásba, csak mi ketten, és onnantól már nem lenne gond, hogy kettesben legyünk, hogy mikor találkozunk, minden este mellette aludnék el, és reggel ha kinyitnám a szemem, ő lenne az első akit meglátnék, és igen, ezek azok a dolgok, amiért igenis érdemes kitartani, amiért meg kell bocsájtani ezt-azt, hiszen tudom hogy ő is ugyanúgy szeret engem, ahogyan én őt... múlt hét végén, amikor Pandáéknál ivott, állítólag azért sem akarta, hogy felmenjek, mert akkor láttam volna őt olyan állapotban, amiben nem szeretett volna mutatkozni előttem. Meg amikor múlt vasárnap mentünk maratonra, és láttam a pályaudvaron, hogy közeledik Rickel, és eldobtam a csomagjaimat, állítólag azt mondta, hogy most itt a vége. Dehogyis! Haragudtam rá, ez tény és való... viszont attól a kérdéstől nem fogom megmenteni, hogy miért iszik annyit, mi a baja? Nem azt mondom, hogy egyáltalán ne igyon... de túl sokszor és túl sokat ne. Úgy értem, valami biztosan bántja... vagy megint kezd elkapni a dili? Nem gond, azért egyszer rákérdezek, ha megint elkezdi... remélem nem. Most könnyű azt mondanom, hogy minden rendben, érzem hogy nem hazudok vele se másnak, se magamnak, és igazából szerencsés vagyok. Újra vannak terveim, konkrét céljaim, és bár el akarok innen menni jó messzire, de nem Gábor nélkül. Viszont ha maradni kell, az sem gond, az ő kezét a Pokolban is fognám, életeim során át, és valamiért azt hiszem, hogy eddigi életeimben is mellettem volt valamilyen formában, ahogyan ezután is mellettem lesz, mert az lehetetlen, hogy minket akárki és akármi különválasszon... örökre.