Életem legújabb fő művének címe. Olvassátok, íme:  

Sajnálom, szerelmem. Hidd el, komolyan sajnálom. Hiszen olyan szépen indult ez az egész, bár én udvaroltam neked először, és nem fordítva, ahogy kellett volna. Az első levél, amit írtam, még egy kamasz kezéből született, egy cicás levelezőpapírra, mert tudtam, hogy szereted az állatokat, ahogyan én is. Éreztem, hogy sok közös van bennünk. Aztán szembejöttél velem az utcán a haverjaiddal, és kiröhögtél, és én földbe döngölve éreztem magam. A többi levelet, amiket soha nem küldtem el neked, elégettem, miközben átkoztam az órát, amikor megismertelek. Persze az óta már megbántam azt is. Szeretlek, és soha nem akartam rosszat neked úgy igazából. Ahogy kezdtem fölnőni, éreztem, hogy a láng egyre jobban éget, már nem csak az ölelésedre vágytam, nem annál sokkal többre. Érezni, ahogy a hajad végigsimítja az arcom, érezni a tested melegét, hallgatni, ahogy szíved szétpumpálja a vért fiatal és erős porcikáidba, és még mennyi mindenre! Vártam türelemmel, tudtam, hogy egyszer eljön az időm. A második levél kissé könyörgő lett, visszagondolva szánalmas. Nem is csodálom, hogy utána két hónapig átmentél az út másik oldalára, ha szembejöttél velem. Gyűlöltem magam és kerestem a hibát, hogy miben lehetek vétkes, amiért nem kellek neked, milyen rejtett vagy nyilvánvaló fogyatékosságom van, ami mások, illetve mindenki mögé helyez? Nem bírtam megtalálni a módját, hogy mivel járhatnék a kedvedben, tisztában voltam vele hogy az új frizura vagy ruha nem elég. Aztán a sors nyújtott segítő jobbot, amikor egy illatos áprilisi estén hazamentél, és a kutyád valamiért rád támadt. Ott ólálkodtam a környéken, most már tudod, hogy követtelek, és mindent láttam mindig. Láttam, ahogy esténként a szobádban felkapcsolódik a villany, te odamész az ablakhoz, hogy elhúzd a függönyt... hányszor gondoltam, hogy igen, most bemászok a kertetekbe, hogy még többet szemügyre tudjak venni belőled... és amikor komolyan elhatároztam magam, a kutyád rád támadt, és te bemenekültél a házba. Bocsáss meg nekem, de nem tűrhettem, hogy téged akárki is bántson. Én nem akartam kibelezni azt az állatot, de elmémet elborította a düh, és mire észbekaptam, már kilógott a nyelve, fennakadtak a szemei, én pedig ijedten dobtam el magamtól véres bicskámat. Már majdnem teljesen sötét volt, de még láttam, ahogy a belei sárgállanak és foltokban vörösek a vértől, olyan volt, mint egy tálnyi undorító spagetti egy szőrmetányéron. Beletúrtam a belek közé, hogy minél jobban érezzem azt a hatalmat, amit még soha előtte, és fogamat csikorgatva szent esküt tettem, hogy soha nem fogom hagyni, hogy akárki és akármi rosszul bánjon veled. Másnap persze az egész utca és a szomszédos lakótelep is erről beszélt. A bicskámért nem mertem visszamenni, meg annyira nem is érdekelt. Te kétségbe voltál esve. Hogy mégis ki végezhetett ilyen szadista módon a kis házi kedvenceddel. Persze azóta már rájöttem, hogy miért nem tekertem ki egyszerűen a nyakát, vagy miért vágtam el a torkát, úgy mégsem tűnt volna olyan kegyetlennek. Aztán rájöttem, hogy azért, mert féltékeny voltam. Azt a dögöt simogattad, becézgetted helyettem, neki kedveskedtél, vele játszottál, minden értékes szeretetedet arra a korcsra pazaroltad, mikor ott voltam én, alig egy kőhajításnyira tőled, mégsem kaptam soha egy jó szót sem. Te persze nem gyanakodtál rám. Talán eszedbe sem jutottam. Utána jó darabig nem is nagyon mutatkoztam, bár irántad érzett szerelmem egyre erősödött, volt olyan, hogy altatót kellett esténként bevennem, hogy pihenni tudjak. Az sem volt sokkal jobb, álmomban mindig veled voltam, és eggyé olvadtunk össze, és együtt haltunk meg. Olyankor borzasztó volt felébredni, és belevágni egy újabb napba. Ahogy teltek az évek, lassan felnőttünk, és te elmentél egyetemre, én meg munkába álltam. Egy hipermarketben voltam árufeltöltő, és hiába vártam számtalanszor, hogy megjelenj, te soha nem jöttél. A munkabérem kevés volt ahhoz, hogy rendesen fizetni tudjam az albérletet, és éhen se haljak. Kerestem hát egy alternatív megoldást is, amit, amikor meghallottál, csak annyit jegyeztél meg, hogy „ocsmány". Csak ennyi? Ocsmány? Előtte mindig, mindenki más, aki erről hallott, le büdöskurvázott, vagy valami ilyesmit mondott. Nem volt szép időszak. Hajolt fölém mosdatlan kamionsofőr, szőrös és sörszagú segédmunkás, fogatlan, sárga bőrű, löttyedt öregember, és mind fájt... tudod, néha azt képzeltem, hogy veled vagyok, és te kefélsz szanaszét, nem pedig egy idegen szarházi. Amikor egyedül voltam, sokszor sétálgattam a lakásban fel és alá, ajtók mögé karcoltam be a neved, vagy beleírtam a cigarettafüsttel telt levegőbe. Olykor a tévé előtt ülve egy késsel véstem karomba, lábszáramba hogy mennyire imádlak, egyszer ugyanazzal a késsel rövidre vágtam a hajam, de valahogy arra sem emlékszem. Véres tenyerem nyoma ott volt az asztal alatt, a szekrény mögött, a székek alján... Ritkán takarítottam, minden társaságom csak a betévedt legyek voltak, akik később szabadulásuk lehetőségét lesve mászkáltak az ablaküvegen. Milyen vicces volt! Mind a legyek, mind én be voltunk zárva valahová, és bár láthattuk a világot, nem mehettünk ki, és talán ők is érezték, hogy ott halunk meg. Csak nekem az a világ nem a koszos lakásom volt, hanem a saját elmém, és akkorra már még többet akartam tőled. Sosem voltak olyan terveim, hogy feleségül veszel, és elmegyünk messzire, én gyerekeket szülök és főzök, vezetem a háztartást, te pedig dolgozol, és boldogan fogunk élni mindig. Nem, én egészen másra vágytam. Én nem családi életet akartam, én téged akartalak! Aztán jött az a buli. Nem tudom, hogy miként vettem rá magam, hogy elmenjek. Ki akartam kapcsolni az agyam, csak a testemet pörgetni minél jobban, üvölteni, élni a magam elképzelései szerint. Nem egy sört ittam meg, mikor észrevettem hogy te is ott vagy. Így visszagondolva is azt mondom, hogy hiába hánytad le a pólód, és hiába forogtak vérben a szemeid, akkor is elragadó voltál. Engem mindig, minden helyzetben el tudtál bűvölni. Odamentem hozzád és rádköszöntem. Először nem ismertél meg, aztán már beugrott. Megkérdezted, hogy mi van velem, és hogy mit csinálok mostanában, és hogy igaz-e az, amit hallottál, hogy van „másodállásom" is. Tagadtam, persze, Isten mentsen tőle, hogy szégyenkezz amiatt, hogy ismersz, vagy beszélsz velem. Évek óta először... leheleteden éreztem a borgőzt, és talán még ki sem öblítetted a szád a hányás után, de nem érdekelt, magamhoz szorítottalak, és áterőszakoltam kiéhezett nyelvem a tiédhez, és akkor végre már nem érdekelt más, csak hogy elértem annak az útnak az elejére, amit mindig is kerestem. Nadrágod állásából ítélve, neked sem volt ellenedre a dolog, így kötöttünk ki nálunk. És kérlek, bocsáss meg, tényleg bocsáss meg nekem, amiért nem úgy cselekedtem, ahogy vártad! De amikor ott feküdtél az ágyamon mindenféle ruha nélkül, nem tudtam uralkodni magamon. Annyira gyönyörű voltál! Ahogy mozgott a hasad, amikor lélegeztél, ahogy jóleső borzongás futott végig rajtad, amikor hozzád értem, ahogy a holdfény csillogott a szemeidben... akkor vált biztossá számomra, hogy soha, de soha többé nem engedhetlek el. Nem akartalak bántani! Ugyanúgy nem tudtam uralkodni magamon, mint amikor a kutyád felbosszantott. De téged nem akartalak megsebezni, még egyelőre nem. Meg akartam mutatni neked, hogy mennyire imádlak, bálványozlak, és amikor két kezem a nyakad köré fonódott, már hiába könyörögtek azok a riadt, mégis csillogó szemeid, hogy hagyjam abba, nem tudtam, nem voltam képes rá, elvégre azt akartam, hogy mindig velem maradj, és tudom hogy a lelked mélyén te is akartad, bármit is mondtál vagy mutattál a nagyvilág felé... aztán kiveszett szemeidből a fény, már nem próbáltad meg lefeszíteni a nyakadról kezeimet, csak ott feküdtél kiterülve, csak az enyém lettél, örökké az enyém! Egy darabig még meleg is volt a tested, és én hozzád bújtam, végre nyugodtan tudtam aludni, éreztem az illatod, és bár soha nem esett meg az, ami annyi más férfival már megesett köztünk, én mégis úgy éreztem, hogy ennél teljesebb módja nincs az együttlétnek. Még utoljára megcsókoltalak elalvás előtt, majd magamra tettem jobb kezed, és mély álomba merültem. Utána minden napot veled töltöttem. Nem mentem dolgozni, nem vettem föl a telefont, nem kapcsoltam be a tévét, az ablakokat se nyitottam ki többé. Más talán bűznek nevezné azt, ami ott a lakásban volt, de én tudom, hogy a te tested molekulái keringtek ott, és nem akartam őket kiengedni a szabadba, hogy annyival is kevesebb legyen belőled nekem. Naphosszat ültem az ágy mellett, és néztelek, kiskésemmel mintákat vágtam nyálkásodó bőrödbe, számtalanszor beleírtam, hogy imádlak, tele volt ilyen motívumokkal az arcod, a tested, a végtagjaid, sőt. Csak a legyeket kellett időnként lehessegetnem rólad, hogy ne marják szét húsodat az undorító kukacok. Csodálatos voltál úgy, hajad a vállaidon tekeredett, bőröd halványkék, míg a sebek feketék voltak. Egyetlen egy valami hiányzott belőled, az pedig a szíved, amit én magam metszettem ki másnap. Emlékszem, milyen mohón faltam föl, bár az homályos, hogy az én szívemet és elmémet akkor milyen elborult vágy hajtotta, de élvezettel rágtam és nyeltem alvadt és vasszagú véred, csíkokat rajzoltam belőle ujjaimmal az arcomra, majd a testem más pontjaira is. Rajongtam érted, és minden vágyam volt, hogy a szíved az enyém legyen. Mostmár az is. És végre minden este melletted alhattam el, minden este búcsúcsókot adhattam neked. Beszéltem hozzád, biztos vagyok benne, hogy hallottad, és a magad módján valahogy válaszoltál is rá. Néha hallottam. Aztán jött az az éjszaka... amikor betörték az ajtót, és nagyon megijedtem, rájöttem, hogy most elveszítelek... nem érdekelt a rendőrök üvöltözése és a villogó fények, nem érdekelt az a szürke belsejű autó, amivel elvittek, nem érdekelt már semmi, csak látni akartam a tested még egyszer... soha többé nem tudtam másra gondolni. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el az óta. Nincsenek éjszakák vagy nappalok, hetek, évek... megszűnt az idő. De tudom, hogy valahol vársz rám, csak most még nyugtatókkal kábítanak, és fehér köpenyt kell hordanom. Azt mondták, hogy ahol most vagyok, ott biztonságos minden. De én nem hiszek ám nekik! Itt ruganyosak a falak, és kényszerzubbony van rajtam. De tudom, hogy tudod: én soha nem akartam neked rosszat! És tévedés, hogy én most itt vagyok, mert nem itt kéne lennem, hanem veled, akárhol is. Egyszerűen csak büntetnek olyanért, amiről nem tehetek: hogy én még tudtam igazán szeretni valakit.