Hát ez a Rockmaraton elég elgondolkodtató volt... vasárnap délután Gábor kezdte megalapozni a jókedvemet, amikor nem Nagymányokon szállt fel a buszra, hanem már itt Szekszárdon, egy szem csomag nélkül, mert ő még délelőtt is Pandáékkal ivott. Remek. Hosszas tortúra, átszállások, várakozás és dögmeleg után végre megérkeztünk, lesátraztunk, elkezdtünk inni, bulizni... később mikor elvonultunk aludni, reggel arra hivatkozott, hogy ő ilyen melegben (tényleg dögmeleg volt, az aláírom) nem tud aludni. Lementünk kávézni, mondta de én inkább visszafeküdtem, nem aludtam sokat előtte... mikor délelőtt tíz körül már megfürödve és viszonylag frissen kerestem, senki nem tudta hogy hol van. Livivel próbáltunk a nyomára bukkanni, majd Bozont volt barátnője, Nóri is segített. Nagyjából délig nem kaptam semmi hírt felőle, amikor is Bozont jelentette, hogy Gábor kint iszik az arborétumi kocsmában. Remek! Nem akartam hozzá kimenni, de nagyon ideges lettem. Valamikor negyed háromkor Bozont betámogatta, és kb. még Gábor volt elcsodálkozva, hogy nekem mi a bajom. Aztán elmesélte, hogy kint egy Akelás csaj rámászott, és hogy hiába mondta, hogy hagyja békén mert van barátnője, a csaj nem tágított. Erre Gábor kirúgta két fogát. Először ezt nem is hittem el, de aztán Rizsa és Bozont is mondta hogy látták, ahogy egy csajt szájbarúg... azért hétfő este is megint eltűnt egy jó időre, én meg vártam a sátorban mint egy hülyegyerek. A kedd valamivel asszem jobb volt, bár lemaradtunk a Rózsaszín Pittbullról... anno azon jöttünk össze... Szerdán megint borult a bili: aznap volt vizespólóverseny, és hiába bújtam hozzá egész nap, hiába próbáltam a kedvében járni hogy észrevegye: iszonyatosan rosszul esne, ha végignézné... nem tudom miért, de valamiért úgy éreztem, ezzel elárul, és már épp kezdtem azt hinni, hogy nem megy el... amikor meghallottuk hogy bemondják, hogy kezdődik... felcsillant a szeme, szélesen vigyorgott, kérdőn rámnézett, én meg mit mondhattam volna?! Csak annyit böktem ki, hogy menj, rágyújtottam, és sietve elbújtam a Pécsi Est színpad sátrába. Akkor döbbentem rá, hogy ez sokkal rosszabbul esik, mint hittem volna... remegtek a kezeim, ittam a vizezett sört, szívtam a cigit, és azon imádkoztam, hogy ne bőgjem el magam haragomban, csalódottságomban, magányomban... hirtelen egy idősebb arc lépett mellém, és ahogy a földön ültem, lenyújtott nekem egy Pollenes szórólapot. Ránéztem, elvettem, megköszöntem, és akkor éreztem először hogy valaki észreveszi, hogy valami nem stimmel. A fejemre tette a kezét, és annyit mondott, hogy nem éri meg. Megint ránéztem, válaszoltam, hogy tudom, és ő elment. Gábor háromnegyed óra múlva került elő, hogy hát elment megnézni az egyik zenekaprt, mert a vizespóló verseny nem volt valami nagy eresztés, vittem volna a pálmát, meg minden. De én annyira be voltam rágva rá, hogy az arcába vágtam, hogy nem érdekelnek a részletek, hogy milyen volt. Erre ő is fölkapta a vizet, és kijelentette, hogy oké, akkor többször nem fog megdicsérni. Erre kb. majdnem én kértem elnézést, hogy nem úgy gondoltam, ő elfordult és még odavetette, hogy de ő igen. Hát rendben, kiabáltam, és elmentem... kemény húsz métert legalább. Tudtam hogy nem jön utánam, megálltam, és utáltam magam a gyengeségem és kiszolgáltatottságom miatt, mégis visszamentem. Utána már ő nem akart elengedni, ez jólesett nagyon. Csütörtökön viszont végleg eldurrant az agyam, nem bírtam tovább. Délután berúgtunk kint az arborétumban, mikor visszaértünk, ő elment bulizni Moby Dick-re, persze, megértem, egyik kedvence. Én viszont nagyon elfáradtam, akartam menni aludni. Na már most azt tudni kell hogy a sátor zippzárja egy kis lakattal le volt zárva, biztos ami biztos. Na a nálam levő kulcsot elhagytam... kétségbeesetten kerestem sötétedésig. Utána nekiálltam Gábort megkeresni, de senki nem látta már megint. Timi és Bozont engem találtak meg, és akkor végre, hosszú hetek hallgatása és elfolytása után feltették nekem azt a kérdést, amit senki: mi a baj? És én elmeséltem. Elmeséltem nekik, hogy milyen érzés, amikor hiába beszélek, amikor valahova elmegy és azzal jön vissza hogy megint körülugrálták a lányok, vagy simán csak tökrészeg, hogy milyen mostmár mellette is kicsinek éreznem magam, mert azok az idők már elmúltak, amikor büszke voltam magamra, hogy ő az enyém... nem, ez már más. Egészen egyszerűen nem figyelt rám annyira, sokkal fontosabbnak tartja a bulizást mint engem... vagy csak én vagyok önző? Már két órája zokogtam mint egy hülyegyerek, remegtem, nem győztem cigizni, mikor Bozont szólt, hogy megtalálta Gábort a kijáratnál, kint beszélget két haverjával. Kimentem, szóltam hogy már ezer éve keresem... egy részeg hang szólt vissza, hogy "jé, a sapkám!", lekapta a fejemről a sapkáját, és csak bámult rám üveges tekintettel. Mondtam hogy elhagytam a lakatkulcsot, közben Bozont visszament és széttépte a zippzárt, hogy legalább egy pulcsit fel tudjak húzni. Persze én lettem lebaszva, még ha csak módjával is. Timiékkel visszamentünk a sátorhoz, átöltöztem, és lementem, éppen Hatóságilag Tilos koncert volt. Gábor két percen belül megtalált, összenyalta az egész arcom, én meg legszívesebben a nyakába borultam volna, vagy nem is tudom, de csak álltam annyira kifejezéstelen arccal, amennyire csak tellett tőlem akkor éppen. Amikor végre eljutottunk oda hogy a sátorban fekve megpróbáltam elmondani neki, hogy mi a baj, hiába zokogtam még mindig, és hiába kérdeztem, hogy mit rontottam el és mikor és hol, egyszerre csak arra kaptam fel a fejem, hogy horkol. Előtte még mondtam neki, hogy ha vissza akarja kapni a szabadságát, a függetlenségét, akkor egy szavába kerül, és estére még ottmaradok, de reggel szedem a cuccom és engem többet nem lát. Na ez már nem tetszett neki, leosztotta, hogy ha tényleg kimutatná azt, hogy mennyire szeret engem, már rég halott lennék. Nem tudom, hogy ezt mennyire gondolta komolyan, de én ismerem ezt az érzést, amit másnap Tcs is lenyomott a Lopott könyvekben. Azért mégis úgy éreztem hogy hiába próbáltam meg hatni rá. Pénteken másnapos voltam de akkor legalább béke volt. Mivel alig volt már pénzem, neki meg csak a kettőnk buszára, valahogy jobban húztunk egymáshoz, akkor éreztem úgy tényleg, hogy nem hiába mondtam neki végig egész héten, hogy "tökmindegy, lényeg hogy itt vagyunk egymásnak". Szombaton megint iszogattunk, de akkor már elég szar volt a gyomrom ahhoz, hogy be is rúgjak tőle. Megjelent Schalli Barbi, tarháltunk egy csomó pénzt meg visszaváltottunk jó pár sörösüveget a kocsmában, szóval volt miből. A nagy záróbuli után Gáborral végre őszintén és nyugodtan tudtunk beszélni, egymáshoz bújva, és akkor mondta ki, hogy tudta jól, hogy csinál olyan dolgokat, amikről azt is tudta, hogy nekem mennyire rosszul esnek, de kíváncsi volt, hogy mikor fogom szóvá tenni. Vicces, mert én meg pont azt vártam, hogy ő mikor fogja észrevenni, hogy néhány dolgával mélységesen meg tud bántani, úgy, hogy órák hosszat képes vagyok megint ücsörögni egy helyben, bezárkózva a magam kis világába, és azon meditálni, hogy mikor lettem én ennyire jelentéktelen, és hogy hogyan tudnám ezt megváltoztatni? Végre el tudtam mesélni neki, hogy nekem tényleg ő az első, akiről tudom (és nem csak elhiszem) hogy szeret, végre tudtam beszélni azokról, akik előtte voltak, akik megtanítottak hogy ne bízzak senkiben, akik először döfték belém a kést, akik megaláztak... akik talán megőrjítettek. Ő is elmondott eszterrel kapcsolatban ezt-azt, amiről még soha nem beszélt, de szerintem jobb hogy kiadta magából. Végül aztán egy hét bulizásnak álcázott szenvedés után úgy tudtam elaludni, hogy megint kezdek valaki lenni, megint fel tudom emelni a fejem, és szárnyalni, szárnyalni, szárnyalni... az is már régebben volt... tudom hogy még meg kell beszélnünk ezt-azt, és hogy kinyitom neki azt az ablakot, amin keresztül látni fogja, hogy mennyire fáj az, ha megjelenik egy másik... azt hittem, hogy Punkról majd azt hiszi, de nem, kiderült hogy ismerik is egymást. Na sebaj. Tisztában vagyok vele, hogy ki az a néhány srác akikre féltékeny... de azt nem tudja, hogy van egy ütőkártyám, egy fekete szemű, sápadt, tiszta lelkű, beteg angyal: Lolácska. Én nem akarom megcsalni Gábort, soha nem is akartam, de szerintem amit ő megtett velem, azt nekem is jogom van megtenni vele. Talán akkor rájön végre, hogy nem hiába mondom, hogy zavarnak dolgok... és ha tényleg nem akar elveszíteni, akkor... persze mindez egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem voltak szép vagy akár meghitt pillanatok, mert igenis voltak! Amikor kaját vagy piát kajtattunk, mert a mi pénzünkből már alig volt, amikor este, kint a pléden ülve ettünk, és egy Petőfi vers utolsó két sorát idéztem neki (a Farkasok dala, sejtettem hogy ismeri, hiszen farkas, Akelás...): "...éhezünk és fázunk, de szabadok vagyunk!". Vagy amikor összebújva aludtunk el, amikor reggel kávéztunk, amikor minden ismerősének bemutatott, hogy "ő a barátnőm, Szilvi", amikor a kezem után nyúlt, és főleg hogy utolsó este őszinte volt hozzám, és utána már semmi baj nem volt, együtt szereztünk kaját és cigit, a buszon egymás vállára dőlve aludtunk... és szerintem ezek a pillanatok milliószor fontosabbak, mint amikor úgy érzem, hogy az árnyékába kerültem. Talán most minden visszatér majd a régi kerékvágásba, több időt töltünk kettesben, SZIGORÚAN KETTESBEN, mindenféle zavarók nélkül, hogy újra ártatlan legyek, ő pedig az én hős lovagom. :)

Egyébként, kedves Ismeretlen, néhány írásomat a www.tortenetek.hu oldalra szoktam beküldeni. Ha érdekel az írói név, akkor adj lécc egy emilcímet! Ide nem írom le, mert szégyellős vagyok...