Na igen. Hétfő délben Gábor feljött msn-re, és bár én takarítottam, ezért nem voltam gépnél, írta hogy ha akarom, bejön Szekszárdra, de ha nem akarom, akkor is. Naná, hogy akartam. Rosszul éreztem magam amiatt az sms miatt, bűntudatom volt, úgy éreztem, hogy ha másik lány karjaiban keresi a vigaszt, arról egyes egyedül én tehetek. Igyekeztem elhessegetni magamtól ezeket, hiszen bízom benne, és szeretem, és ő is engem... de azért akkor nagyon féltem. Megbeszéltük, hogy a 17:08-as busszal jön be, és hogy a Polip előtt találkozunk. Előtte én még leszaladtam kicsit Promiba, elújságoltam hogy meglett a cuccaim nagyrésze, és nem bírtam magamban tartani hogy mennyire rettegek attól, hogy itt a vég, hogy nem bírja tovább a hisztis viselkedésemet (időnként tényleg nagyon kibírhatatlan tudok lenni, ha még esetleg valaki nem vette volna észre...), szóval mentem is a Poliphoz, leültem a bejárat mellé a lépcsőre (ami az épület sarkánál van). Egymás után szívtam kb. a cigiket, amíg egyszercsak biciklizajt nem hallok magam mellől... jé, egy Herci! Hát ez még él? Köszönésképp biccentett nekem egyet, ezt viszonozva én rándítottam egyet a szemöldökömön. Na, ettől valamivel jobb kedvem lett, nem láttam már vagy egy hónapja, vagy nem is tudom. Igaz, hogy nem is tűnt fel. Kis nyeszlett Bringástündér, a parásztai nyúzott béka. Szóval vártam Gábort, nem jön, nem jön... na mondom ez elaludt, nem érte el a buszt... már épp kezdett ökölbe szorulni a kezem, amikor a hátam mögött megjelent. Felkeltem, úgy üdvözöltük egymást, mintha mi sem történt volna, bocsánatot kértem az sms miatt, ő elmesélte hogy milyen volt a buli... kicsit olyan volt, mintha direkt csinálná, főleg mikor említette, hogy Nagyi is ott volt... aki előfizetéses, és nem hiszem hogy nem tudott volna írni egy kurva üzenetet, hogy nabazmeg nem jövök ám msn-re, ne várjá', vagy mit tudom én... mintha csavarhúzót vágtak volna belém... eléggé fájdalmas, de azért mégsem nagykés. Örültem hogy velem van és hogy nem fog elhagyni. Tényleg be voltam ám tojva! Tudom hogy ő valóban nem olyan mint a többi srác, aki teli pofával harsogja hogy imád meg ecet, aztán az első alkalommal lelép, amint az ember lánya felemeli a hangját valamiért, vagy egyszerűen csak meglát egy másikat, akinek esetleg jobb a segge vagy nagyobb a melle. Viszont már volt valaki akinek hittem, és amikor padlón voltam, ő rúgta belém a legnagyobbat. Igen, Zoli. Néha még a mai napig bennem van a félelem. Hiába magyarázom magamnak hosszú órákon keresztül, hogy ez nem igaz, szeret és soha nem hagy el, és én sem hagyom el őt, mi örökkön örökké együtt leszünk, az idők végezetéig, és az után is, mi leszünk az időtlenség és a tökéletes végtelen jelképe... néha látni vélem rajta, ahogy néz meredten maga elé, amikor Majos felől fúj a szél... akkor néha eltekintek Sióagárd irányába, eszembe jut néhány pillanat a régi időkből, amikor megismerkedtünk, és ennyi, semmi több. Vajon ő is így van vele? Neki hiányzik néha a régi szerelme? Nekem Zoli mint olyan, egyáltalán nem. Gábortól minden jóból milliárdszor többet kapok, mint tőle kaptam, pedig annak idején tőle is majdnem lepetéztem, hogy jé bazmeg, ez szeret... frászt. Csak van néhány jó dolog, amikre jólesik visszaemlékezni, de a nyakamat teszem rá, hogy ez sokkal inkább köthető a saját önző boldogságomhoz, mint Zolihoz. Szóval azok nem azért voltak jók, mert vele együtt történtek meg, hanem mert velem történtek meg. Na mindegy, ennyi sok is lesz már vele kapcsolatban. Szóval hétfő, Gábor... kicsit kimentünk Promiba még, aztán inkább elvonultunk, mert már kicsit kettesben akartam lenni vele, igaz hogy ott nyüzsgött körülöttünk rengeteg ember a nagy pünkösdi miatököm miatt, de az más... amúgy Herci vagy hét-nyolc alkalommal zúgott el mellettünk, előzött be, lényeg hogy nem telt el tíz perc, hogy ne találkoztunk volna. A végén már röhögtem az egészen... amikor régen egész nap a kirakatban ácsorogtam, hogy láthassam, akkor sehol semmi... most amikor már nem érdekel, lépten-nyomon ott van. Ahhoz képest meg hogy nem szeret emberek közé menni, egész érdekes. Na sebaj. Azért Gábornak szóltam, hogy ő a könyvtáros srác, akit magamban csak Hercinek hívok. Egyszer egy pillanatig még legeltettem is a szemeimet a szép hosszú haján. De nem tovább. Egyébként kifejezetten boldog voltam, hogy végre kettesben tudunk lenni egy kicsit, elmentünk sétálni egy jót, visszatért a jó- és az életkedvem, és miután kikísértem a 22:40-es buszhoz, már úgy éreztem, mintha nem is lett volna semmi gáz, mintha nem bőgtem volna végig a szombat és a vasárnap estét, mintha "csak" egy átlagos délutáni találkozás zajlott volna le. Tegnap pedig megvolt az első hiteles munkaháromnegyednapom... mivel csak hat órát dolgoztam, nem nyolcat. De egész jó! Úgy értem, ki lehet bírni. Kasszazáráskor először kijött hatszáznemtommennyi hiány. Na mondom fasza vagyok. Átszámoltuk... utána kétszáz többlet. Gondolkoztam, hogy most kéne elájulni... megint át lett számolva... nullás, oké. Fél kilenckor indultam haza, fáradt voltam, és éhes is. Este még kis msn Gáborral, aztán olvasás, alvás. Ma délelőtt vasalás, mosogatás, teregetés, kajálás, a Louie életéből pedig végre olyan részt adtak le, amit nem láttam már nyolcvanezerszer: amikor táborba megy. Délután Gábor, utána itthon kaja, és most itt vagyok. Szombaton nálunk alszik, juhú! Drága szüleim felajánlották, hogy menjünk velük Horvátországba egy hétre. Nincs az a hülye, aki ilyen ajánlatot kihagyna! De igen, mi. Maradunk. Jól elleszünk egy hétig, csak mi ketten, őrizzük majd a lakást, ahogy anyám mondta. Én egyébként is maradni akartam, Gábor még bizonytalan volt hogy hogyan lesz pénze, vizsgája, esetleg már munkája. Biztos ami biztos... így legalább unokatesóm meg a barátnője örülhetnek. Ők mennek helyettünk. Mulassanak jól! Mi is azt fogjuk tenni, remélem. Addigra elvileg már kapok fizut is. Akkor végre megvalósíthatom néhány tervem... hosszú séták, Kilátó, talán még egyszer a kápolna, aztán valahol csak elfeküdni a fűben és nézni a felhőket csöndben, egy szó, egy mozdulat nélkül... este hazajönnénk, és én akkor határtalanul boldog lennék, mint ahogy az is vagyok mindig amikor mellettem van. Néha felidegesít, néha pedig tényleg nagyon felidegesít, de ez soha nem azt jelenti, hogy nem imádom úgy, ahogy még magamat sem. Vele tényleg úgy érzem, hogy érdemes volt megszületnem. Apropó, születés. Drága szüleim kitalálták, hogy szombathoz egy hétre mennek Domboriba, mert az egyik barátjuknak születésnapja lesz. Legalábbis akkor ünneplik. Fasza, az enyém pont aznap lesz! Sejtem mi lesz belőle megint. Aznap lesz Nyárnyitó is. Mondtam anyámnak hogy azért legalább délelőtt legyek má' itthon, azt mondta hogy akkor itthon lesznek... hm, nagyon ki vagyok segítve vele, szombat délelőtt mindig takarítani kell meg ide rohanni, oda rohanni, kapkodni... bazzzmeg húsz éves leszek, el sem hiszem, ezt is megértem... tök jó. Tapasztalom magamon a kormány reformjait. "Nő" vagyok, ezért szégyellem bevallani... de... öregebb vagyok, mint négy éve.