Hosszú, de nem eléggé. Lehetett volna hosszabb is, de nem elégedetlenkedem. Sőt. Kezdem szerdával. Aznap ballagtam, mint sokan mások (képek majd myvipen lesznek, amint Tesóm felteszi őket gépre), kaptam egy majdnem szép emlékplakettet, aminek állítólag valami bazinagy eszmei értéke van, de számomra... elvileg olyan öt-hatszáz pénzt érne a méhtelepen. Talán még annyit se. És díszdobozzal? Na mindegy. A tablónk valami okádék lett, nem tudom hogy ki lesz-e még téve, de hogy az ofőt (helyesbítek: a volt ofőt) megutáltam, az tuti. Ha ő nem akadékoskodik, akkor színes tablónk lett volna Promis tűzijátékkal, és nem barnított valami giccses csónakos naplementével. Mindegy, ballagás után még kicsit kint hesszeltem a parkban, utána uccu haza, átöltöztem, és elindultam ki Gábor elé (szintén ballagás), jól nézett ki öltönyben, dús haja a vállára omlott... elszívtunk egy-egy cigit, taxit hívtam, és kimentünk tanyára. Ideges voltam, akkor mutattam be mindenkinek szinte. Előtte a családból csak Tesóm ismerte, meg anyám látta egyszer kb. két-három percre. Nem volt semmi gáz. Kajáltunk, elvoltunk, szerintem anyáméknak is szimpatikus, nagyszüleimnek is, szóval minden rendben van. Este hazajöttünk, és én akkor nagyon örültem, mert hosszú idő után végre tényleg csak mi ketten voltunk együtt, nem zavart be senki, egymásra tudtunk figyelni. Ez nekem nagyon sokat jelentett. Másnap már reggel mentünk Bonyhádra MSZP-s majálisra. Kevesen voltunk ott, de mi legalább lelkesek voltunk. Maga a majális sokkal nagyobb felhajtás volt, de az más... itt kaptunk ingyen kaját, meg tök jól elvoltunk. Délután kimentünk Mányokra, Gábor hajat mosott és egyáltalán, lerakta a cuccait, én addig békésen netezgettem. Az ötórási busszal visszajöttünk Szekszárdra, persze elkezdett esni az eső. Szerencsére pont úgy állt el, hogy nem áztunk meg, de azért a frizurámat sikeresen lerogyasztotta. Háromnegyed nyolcassal megint ki tanyára, kaja, bájcsevegés, majd irány vissza. Akkor történt még valami, amit én romantikusnak tartok: amikor a szurdikban mentünk lefelé a Kápolna térre, én eléggé be voltam rezelve, hiszen tök sötét volt, csak telefonnal világítottam meg a makadámutat, ami nem is kicsit lejt... szóval ahogy ott botorkáltunk lefelé a vaksötétben, szorítottam a kezét, persze horrorfilmekről dumáltunk, meg hogy mi lenne ha kiugrana elénk valami vadállat... mi másról beszéltünk volna... már kezdtünk közeledni a közvilágítás legelső (vagy ha úgy nézzük, legutolsó) bástyájához, megszorítottam a kezét, ránéztem, mosolyogtam, és ő visszamosolygott rám. Hang sehol semmi, csak a tücskök. Utána már nem féltem, csak a bennem táncoló óriási boldogságot éreztem. Taxi, haza. Pénteken is reggel keltünk, mert Mányokon akkor volt a tűzoltónap, ahol faterom mondta a szentbeszédet, és az ő nagypapája kapott kitüntetést, mert 60 éve önkéntes tűzoltó. Szép, mi? :) Szóval faterom vitt ki minket hozzájuk, ott rendbe szedte magát, aztán mentünk ki, jött apukája és húga is. Utána vissza hozzájuk, pihi, ebéd, ötórási busszal Szekszárd, majd negyed hetessel tanya. Ennyit nem buszoztam az elmúlt néhány évben sem, az tuti. De nem gond, én szeretem. Tőlünk viszont még világosban, olyan nyolc óra körül lejöttünk, mert végre eljött az, amit már régóta vártam: meg tudtam mutatni neki a kápolnát. Leültünk fönt a lépcsőkre a fák alá... tiszta jól nézhettünk ki: két talpig feketébe öltözött emberke ül a vadiújra meszelt, hófehér kápolna előtt a zöld lombok árnyékában naplementekor, kéz a kézben... elszívtunk egy-egy cigit, dumálgattunk, elmondtam neki amiket hallottam, megmutattam neki a százhetven éves sírkövet a kápolna mögött, aztán taxi és haza. Itthon még megnéztük a Constantine-t, és ha már a démonokról volt szó, erről dumáltunk egy jó darabig, rám is hozta a frászt, amikor kerek perec kijelentette, hogy sötétben soha nem fog fölmenni a kápolnához. Amikor megkérdeztem, hogy miért nem, elég zavaros választ adott, amit én szerintem nem is tudnék megérteni. Kísérteties hely, az már szent igaz. Erre a témára majd még visszatérek nála holnap. Szombaton már csak annyit mozdultunk ki, hogy felmentünk anyámékhoz kajálni délután. Egyébként egész nap pihiztünk, tévéztünk, szóval elvoltunk. Nagyon meg tudnám szokni ezt az életet. Péntek este tűnt fel először, hogy gyakorlatilag szerda délután óta egyfolytában mosolygok. Reggeltől estig. De tényleg, amikor hajnalban felébredek, és alig tudok kimászni az ágyból, mert átölel és nem enged álmában sem, utána kimegyek, iszok pár korty vizet, visszabújok mellé, a sötétben halványan látom az arcát, hallom ahogy szuszog, magamhoz ölelem és visszaaszom. Reggel ő az első, akit meglátok amikor végleg felébredek. Vagy alszik még, vagy a hátam simogatja. Bennem van a tudat, hogy egész nap együtt leszünk, és nem unjuk meg egymást, mi már összetartozunk, de nem úgy, ahogy a tizenhárom-négy éves csitrik szokták hinni, amikor már két hete együtt vannak egy sráccal. Ez az, amikor két ember rájön, hogy őket az Isten is tényleg egymásnak teremtette, együtt fogadják el és szeretik őket, vagy épp együtt gyűlölik őket, és ez így van rendjén. Még a kilátóhoz szeretnék egyszer elmenni vele, akkor egy négy éves álmom valósulna meg. De lehet, hogy az majd csak a vizsgái után lesz megejtve. Nem gond, én várok. Meg még Rockmaratont szeretném, ha összejönne. Meg Pollen. Meg az a meló a piercingboltban nyárra. Bár ezek ütik egymást... na mindegy, megoldom, megoldom, megoldom... most boldog vagyok, hihetetlenül boldog, és nem fogom hagyni hogy ezt elbasszák!!!