Ma boldog voltam. Fáradt, de boldog. Holnap találkozunk, gyakorlat után, végre megint vele lehetek, és hiába próbáltam ide képet feltölteni, nem engedi a rendszer... annyi, de annyi tervem van! Márciusra, tavaszra, nyárra, őszre, és decemberre, és utána fehérség van... de vidám fehérség! Mint amikor az ember a Napba néz. Vagy csukott szemmel elképzeli a tűz melegét, ahogy lágyan átjárja a teste és lelke minden kis zugát, és örül, hogy élhet, hogy megkapta ezt a kincset, és néha majdnem elhajította, most őrzi, őrzi, őrzi... egyszer majd ha jobb lesz az idő, szerintem majd májusban, elviszem a kápolnához. Szerintem tetszene neki. Meg ott tényleg csönd van. Hányszor és hányszor próbáltunk egy kicsit elbújni a világ elől, de sosem sikerült, a zaj és a sok ember utolért minket, szerettünk volna egy kis időre árnyékba burkolózni, de sosem sikerült, úgyhogy tényleg elviszem majd oda. És oda is (az nincs is messze a kápolnától) majd egyszer, ahonnan be lehet látni (legalábbis pár éve még be lehetett látni) az egész környéket, több kilométerig, és valami gyönyörűszép! Azt tudom, hogy ő is szereti az erdőt, és tudom azt is, hogy ő megértené a gondolataimat, ha már olvasni tud bennük, és elmagyarázná nekem a tücskök és a baglyok beszélgetését, velem hallgatná a szél suhogását, este velem fejtené meg a csillagok állását... biztos vagyok benne. Van bennünk valami, ami ugyanolyan. Sokmindenben különbözünk, de több dologban egyezünk, és azt hiszem, ez adja meg mindennek a varázsát. Nyáron bulizunk, ha minden jól megy: Rockmaraton, Pollen, helyi különlegességek... utána lemegyünk a parkba, eldőlünk a fűben, és szerintem akkor is azt fogom érezni, amit most: végtelen nyugalmat és boldogságot, és örök hálát az Istennek, amiért részem lehet ebben. Ez egy igazi csoda. De tényleg igazi csoda! Fölösleges volt minden eddigi félelmem, ő tényleg megért engem, és soha nem tart hülyének, akármit is csinálok. Ha el is megy valahova, mindig visszajön, és én annyi mindent szeretnék megmutatni neki, amik nekem nagyon fontosak, de a legfontosabbat csak akkor láthatja, ha a víztükörbe néz. Akkor látszik meg az ember teljes valója és mélysége, az fejezi ki a legjobban, hogy nem csak a felszín vagyunk, hanem alatta van még valami, amit szavakkal leírni nem lehet, azt megélni kell. Én kezdek elmerülni ebben a mélységben, az ő lelke mélységében, és ami a legszebb: ugyanúgy szabadon tudok lélegezni, mint előtte. Megtaláltam, akit egészen eddig kerestem, de csak kicsi, halovány részeit fedeztem fel olyanokban, akik arra sem lennének méltók, hogy az árnyékai legyenek, hiába minden iskolai végzettség vagy hihetetlenül hosszú haj ellenére. Számomra ő a tökéletes férfi, még ha ezt egy ideig nem is vettem észre. Sőt. De az már a múlté... már előre nézek, és megint tudok mosolyogni naphosszat... megint... életemben talán először. Mikor Zoli volt, akkor is boldog voltam, de tőle negyedennyi szeretetet, törődést és kedvességet nem kaptam. A többiről meg mélyen hallgatok, mert azok aztán... de mindegy. Mostmár minden rendben lesz. Tudom. :)