PatkányBlog

Egy pasas beül a fodrászhoz hajat vágatni. Miközben a fodrász nyírja, megszólal:
   - Dugom a feleséged.
   - Mi?!
   - Csak vicceltem.
Eltelik két hét, faszi ismét megy fodrászoltatni, megint ugyanaz a fodrász vágja a haját, megint mondja neki:
   - Dugom a feleséged.
   - Tessék?!
   - Csak vicceltem.
Újabb két hét múlva megint megjelenik, megint hajvágás, megint párbeszéd:
   - Dugom a feleséged.
   - Hogyan?!
   - Csak vicceltem.
A fodrásznak azért szöget üt a fejében a gondolat, hazaérve kérdőre vonja az asszonyt:
   - Drágám, valami fószer rendszeresen bejön hozzám az üzletbe, és azzal viccelődik, hogy dug téged.
   - Jaj szívem, biztos csak valami unatkozó futóbolond, mit foglalkozol vele?
Fodrászunk megnyugszik, amíg két hét elteltével ismét megjelenik a hajvágós manus:
   - Na, panaszkodunk, panaszkodunk?

Erre péntek délután gondoltam, amikor megbeszéltük Tesómmal, Izussal és Juditkával, hogy estefelé beülünk a város egyik cukrászdájába dumálni egy jót. Még nem voltam ott, Tesóm mesélte, hogy mennyire jó hely, finomak a cuccok, kellemes a légkör... csak a délután gyilkos, mert a környékbeli fiatal anyukák napközinek használják. Beviszik Zéténykét meg Rékucit, kérnek egy gombóc fagyit 170.- forintért, és azt szépen órák alatt elnyalogatják, miközben az istencsapása kölykeik hangoskodnak, futkároznak; amit igazából nem is lehet felróni nekik, hiszen gyerekek, csak mindezt nem itt kéne. Először furcsálltam is, hogy miért vannak kirakva gyerekjátékok meg kis gyerekszékek, hát de végtére is cukrászdába járnak családos emberek is. Más kérdés, ha valaki összekeveri az óvodával vagy a játszótérrel. Persze jöttek is a sztorik, hogy kinek milyen élménye-kalandja volt már ott a kisgyerekekkel. Világos, hogy a személyzet nem fog szólni a (potenciálisan) fizető vendégnek, hogy vigye a neveletlen porontyait a kétszáz méterrel arrébb lévő hatalmas játszótérre így a kellemes tavaszi időben, hiszen az tiszteletlenség, szinte látom lelki szemeimmel, ahogy Liberális Nevelési Elveket Valló Anyatigrisünk összeszorított szájjal a hóna alá csapja a málhazsáknyi retikült (tele gyerekholmikkal) és duzzogva elrángatja a csemetéit, az asztalon hagyva a félig nyammogott fagyistölcsért. Egyszer kedvem lenne elmenni oda úgy, hogy kifogjam ezt a délutáni csúcsforgalmat. Csak úgy... terepszemle gyanánt. Szóval igen, nekik alanyi joguk van mindenhez, mindenki köteles megérteni és elfogadni a vélt vagy valós problémáikat, és mindenben prioritást kell élvezniük... akárcsak a nyuggereknek (tisztelet a maroknyi kivételnek). Átadom a helyem a buszon, és nem fogom megvenni az utolsó terméket ha neki is épp az kell, és én tudom nélkülözni vagy máshol megvenni, nyitva tartom neki az ajtót, meg babámfasza, de amikor ezzel visszaél, akkor mindkettőt fel tudnám rúgni a vérbe, mint a dohányzó várandós nőt vagy a gyerekein szándékosan élősködő nyuggert. Nem szabad szülnöm és megöregednem. Szülni mondjuk nem is akarok, öregség... ahhoz már inkább lenne kedvem. Még ha néha, néha sokszor ki is van az összes faszom az egész világgal. Sok neveletlen kis szar. Na mindegy. Ha lejár a mosásom, kiteregetek, elmosogatok, és ha nem fog fájni a szétszurkált karom (jaaa, a bal az belilult amikor múlt héten elájultál, szúrjunk a jobba, tökmindegy, hogy ott alig érezzük az eret, de legalább beszarsz amikor belédvágom a tűt... áh, inkább szúrok a balba is) akkor vasalok is. Holnap labor, nem tudom meddig font bent enni a rosseb, vagy rájövök hogy mi a hiba, vagy rengeteg időt fogok elbaszni a keresgéléssel. Vissza kell kérnem Tábornoktól a belépőkártyát, el ne felejtsem. Tesóm a hét második felében Berlinbe megy a barátosnéjához, én Bonyhádra az enyémekhez, újabb néhány napnyi D. meg én. Lemaradok az egyetemi napokról, de szerintem már régen szartam le valamit ekkora méla undorral ennyire magasról, mint most ezt, főleg a tavalyi szemétszedős műsoruk után. Várom az augusztust, mint a messiást.

Tegnap volt egy asszem fura élményem. Miután laborban végeztem a dolgaimmal, elugrottam Tecsóba venni ezt-azt, meg köszönni a kollégáknak. Össze is futottam az egyik szintén diák csajjal, épp árut töltött. Váltottunk pár szót, mondta, hogy gáz, hogy nem kasszában van, mert jönni fog a pasija, és ha nem látja, hogy pénztározik, akkor gond lesz. Nem értettem, hogy miért... elmagyarázta. Mert szombaton (?) hívták be dolgozni tegnapra (hétfő), és a pasijának ez gyanús volt, szerinte nem is dolgozni megy, de majd ő bejön venni egy doboz tejet, és lecsekkolja a leányzót, hogy tényleg ott van-e. Se köpni, se nyelni nem tudtam. Asszem ezt kollegina is észrevette, mert vágyott együttérzést olvastam ki a tekintetéből, miközben mondta: "úgyhogy ja, ellenőrizve vagyok". Nekem ez teljesen abszurd, sőt, beteges. Ha a srácnak kétségei vannak a csaj hűsége felől mondjuk okkal, miért nem zavarja el a picsába ahelyett, hogy a nyakára jár? Ha pedig alaptalan a félelme, akkor azt miért nem lehet megbeszélni? Egyszerűen nem fér a fejembe. Tegnap óta ezen kattogok, hogy hogyan lehet úgy párkapcsolatban élni, hogy folyton a másik körmére néznek, akár kölcsönösen, akár csak az egyik fél. Meg se fordulna a fejemben, hogy valami kódzárat tegyek a telefonomra, a laposon is csak azért van, mert eredetileg is volt, aztán gondoltam, maradjon. Egyébként is a magánélet komoly megsértése mások cuccai között vájkálni, mászkálni utánuk, hogy mikor hol vannak, merre mennek, mit csinálnak. Semmiképp se egészséges. Láttam már amúgy a hapsit, semmi extra, full átlagos, ahogy a csaj is. Nem vagyok képes megérteni, hogy ez miért jó neki. Mit keres? Mit akar bizonyítani azzal, hogy nyomozgat? Ha egy fokkal kevésbé vagyok ledöbbent, akkor tanácsolom kolleginának, hogy ha már annyira találni akar valamit a barátja, akkor gondoskodjon róla, hogy találjon is, ne okozzon csalódást neki, hát milyen dolog má' az. Aztán legalább lesz oka puffogni. De tényleg, így mi a tököm értelme van együtt tolni a szekeret? Hanyatt-homlok menekülnék egy ilyen ember elől, terrorizáljon mást.

Jó volt tegnap piálni. Szeretek piálni. Kicsit jobban lettem tőle. Néha arra gondolok, azért neveztek Szilviának, hogy az emberek velem törölhessék ki a seggüket. Nem érzem jól magam. Apróság, de volt valami, amit szerettem. Vasárnap este a Poirot a tévében. Minden héten már csütörtökön megnéztem a műsort, hogy melyik részt adják vasárnap este. Igazából teljesen mindegy volt, úgyis már láttam, és öt perc után a vége is beugrott, hogy ki a gyilkos, meg hogyan jönnek rá, stb. De akkor is odáig vagyok érte. Olvasva nem olyan jó, mint filmen, érdekes, de így gondolom. Két hete adták az utolsó részt, amikor a nyomozó meghal, azt nem is néztem meg, nem vagyok hajlandó megnézni újra. Aztán múlt vasárnap már valami más ment helyette (Szex és New York?). Utálom ezt az érzést. Amikor csak vársz, hogy jöjjön valami, amire számítasz, ami megnyugtat, amitől jobban érzed magad, amitől kicsit elfelejtesz minden szart, és nem... és nem tudod, hogy mi történt, hova lett, mi a faszom van, csak nincs ott pedig kéne, szükség lenne rá, kurvára nagy szükség lenne rá.
Asszem beeszem magam a laborba, jó lesz kicsit egyedül lenni.

"A vízzel szemben a föld szilárdságát fejezi ki, átvitt értelemben a léleknek azt a részét, amely az élet, az érzelmek viharában is megnyugvást talál." Azt hiszem, ezért is tetováltattunk csütörtökön Tesómmal horgonyt magunkra. Nem feltűnő helyen, sőt, ügyelve arra, hogy ha majd egyszer állásinterjúra megyünk, lehetőleg a potenciális munkaadónknak ne az legyen a legelső kérdése, hogy az ott meg mégis micsoda. De azért ott van. Mi tudjuk, és ez a lényeg. Soha életünkben nem volt komolyabb vitánk egymással, a leghosszabb mosolyszünet, amire emlékszem, fél órás volt. Szerintem közelebb állunk egymáshoz, mintha ikerpár lennénk. Több tetkóm valószínűleg már nem lesz, ezt szerettem volna, fontos jelentése van mindkettőnk számára, nem fogom televarratni a bőröm mindenfélével. Pedig tetszik. :p Csak túl kevés olyan rész van, ahol egyfelől normálisan is nézne ki, másfelől az idő múlásával nem deformálódik-ráncosodik szarrá, amikor már tényleg úgy fogok kinézni, mint egy telefosott búvárruha. Vicces volt, amikor utána bementünk egy kebaboshoz ebédelni, és a kiszolgáló felváltva nézte őt, majd engem úgy fél percig, majd megkérdezte, hogy testvérek vagyunk-e? Szerinte ha nem szoktunk veszekedni, akkor igazán nem is. Nem mindenben értünk egyet, de meg tudjuk érteni a másik álláspontját, ez ész és szeretet kérdése. Nem is értem, hogy hogyan létezhet, hogy valakik a testvérükkel nem rajonganak egymásért.
Egyébként is jól vagyok, csak fáradtan. Ma melóban "összebarátkoztam" az új biztonsági vezetővel, valószínűleg én kezdtem el a sort, de négy órával később már mindenki szemeket forgatva sóhajtozott, hogy mekkora egy seggfej a srác. Nekem ne emberkedjen, mert tényleg olyat teszek, hogy lesz oka szólni a biztonságiaknak. Egy ekkora gyereket leveszek mellel, ha szoktam volna reggelizni, ilyeneket ennék, mint ő. Kis köcsög. Ne akarjon okosabb lenni nálam, úgyis mindig nekem van igazam.
Laborba is be kéne mennem, de ma valahogy nem vitt rá a lélek. Holnap, holnap és holnap. Tudom, hogy a holnap egy olyan nap, ami soha nem jön el, mármint amit halogat az ember, azt sokáig hajlamos tolni maga előtt. De nem, a vasárnapom erre van szánva. Kialszom szépen magam, fölkelek amikor fölkelek, zuhany, aztán irány be. Tulajcsaj tegnap bejelentette, hogy nyáron cuccol ide a lánya, értsd: mehetünk, amerre látunk. Mondjuk nagyon nem lepett meg a dolog, tudtam hogy idén érettségizik, aztán gondoltam Pesten fősuli, és akkor természetes, hogy anyuci kérójában fog csövezni. Szóval engem nem ért akkora villámcsapásként a hír, mint Tábornokot, aki teljesen kiborult. Nekem végső soron épp kapóra jön az ilyesmi, igaz, nem is én ugrok neki az államvizsgának meg a felvételinek mesterképzéshez. Próbáltam nyugtatni, de ugyanúgy, mint mindig, most is egyik fülén be, másikon ki. Egyébként jót fog tenni neki is, ebben biztos vagyok. Gonosz dolog, de tudom, hogy nekem még inkább. Nem lesz többé elbaszva a kedvem, ha hazaérek. Elköltözhettem volna idáig is, persze. De úgy éreztem, felelősséggel tartozom érte, ha már az ő szavaival élve tönkretettem az életét, akkor megpróbálok segíteni abban, hogy helyrejöjjön. De talán épp azzal ártottam a legtöbbet, hogy itt maradtam. Ez majd úgyis csak akkor fog kiderülni, ha talál egy másik közeget, ahova kénytelen lesz beilleszkedni, és rájön, hogy ennek a lakásnak a négy falán túl is van élet, létezik világ, amit nem akkor kéne fölfedeznie, amikor már a nyugdíját várja. Ezt is oly sokszor elmondtam már neki. Azt hiszem, mindent megtettem, amit tudtam, többre nem vagyok képes, csúnyán szólva úgy is fogalmazhatnék, hogy innentől boldoguljon ahogy tud. Bassza meg, tegnap tényleg megkönnyebbültem. Azt tudtam idáig is, hogy majd valamikor össze fogunk költözni D-vel, sokszor tartotta bennem ez a gondolat a lelket, amikor bekanyarodtam az utcánkba, és eszembe jutott, hogy megint le leszek hozva az életről, és általában le is lettem hozva. No de legalább rájöttem, hogy tényleg türelmetlen és önző vagyok, tehát ha akarnék se szülnék gyereket, valószínűleg az első héten falhoz csapnám. Majd idejében szerzek dobozokat a könyveimnek, zsákokat a ruháimnak, és leszedem a falamról a képeket meg a mindenféle cetliket, felhúzom a horgonyt, és elmegyek innen.

Ez a most elkezdett könyvemben van. Az elbeszélő írta le, amikor az egyik ápoló a válla fölött nézte, amit gépel. A könyvet Tesóm ajánlotta, aztán mivel mostanában olvasni éppen van időm, meg küldött is kupont a Librihez, gondoltam megveszem. A debreceni üzletben voltunk D-vel, vásárlás előtt be akartunk ülni a Café Frei-be, mert múltkor ivott ott egy nagyon jó szegfűszeges kávét, és meg akarta mutatni nekem. Mindent meg akar mutatni nekem. Imádom. :) Persze ugyanúgy, mint Pesten, az összes paraszt ott kempelt az üres poharak, csészék mellett, kedélyesen elcsacsogva, miközben mi meg még néhány sorstársunk felhúzott szemöldökkel és egyéb grimaszokkal próbáltunk ülőhelyet vadászni. Szerencsére alig tíz perc után sikerült, és megérte a várakozás, az a kávé tényleg mennyei volt. Aztán ma délután, amikor ezt a könyvet olvasgattam, fölém hajolt, magához ölelt, és a vállam fölött hangosan olvasni kezdte. Nem tudom, mikor éreztem magam utoljára ennyire biztonságban. Mondjuk amikor vele vagyok, akkor mindig, de ez mégis valahogy más volt. Nem tudom azt se, hogy képes vagyok-e megküzdeni a démonommal. Talán igen, talán nem, tényleg fogalmam sincs, de ő minden egyes alkalommal legyőzi. Egy szóval, egy mosollyal, egy öleléssel, egy pillantással, több erő van ezekben mint amennyit idáig bármikor magamtól össze tudtam gyűjteni. Jó volt elmerülni abban az időben, amíg egymáshoz bújva a vállam fölött olvasott nekem. Veled minden nagyon jó. Mintha nem is velem történne, hanem egy másik Szilvivel, aki olyan mélyen őrzi mindezt magában, mint egy kincset, és csak akkor veszi elő, amikor senki nincs ott, mert ha más is meglátja, oda a varázslat, úgyhogy senki nem tudhat róla. Talán ezt jelenti megnyílni. Hogy más is tudhat róla. Nem is arról, hogy miket csinálunk, hova megyünk, miket tervezünk, mert ezek mind olyanok, amikért minden normális pár irigyelhet minket. Inkább az, hogy mennyire iszonyatosan mélyen szeretem, hogy életem boldogságának ő a forrása (meg Tesóm, de az más kategória ofkorsz, és ott van még a piálás is, de az inkább csak pótlék), hogy benne megtaláltam, akit kerestem. Boldog vagyok, elmondhatatlanul boldog. :3
Egyébként is jól vagyok. "Zaklatnak" a laborban, a melóban, de igazából ennek örülök, mert legalább tudom, hogy szükség van rám. Amikor hazaértem, Tábornok se állt neki nyafogni, amitől kissé tartottam. Csütörtökön Tesómmal megyünk tetováltatni. Az élet zajlik, és ez így van rendjén. Azért mégis a jövő szerdát várom a legjobban, amikor újra látom D-t, és Pesten leszünk együtt néhány napot.

Szanaszét baszik az ideg. Ezer dolgom lenne, de nem tudok nekilátni, ugyanis nincs víz. Csőtörés van, az egész utca száraz. Ez a baj a régi építésű részekkel. Kávét még tudtam csinálni, de hogy zuhanyozzak, hajat mossak, elmosogassak, kitakarítsak... hát no way. Na gondoltam bassza nyuszi, addig kockulok kicsit. Mobilnetet kicsaptam a laposra, mivel a kurva júpíszí is már napok óta szemétkedik, bár ha jobban belegondolok, hetek óta. Hol van internet, hol nincs. Ugyanez a kábeltévére is igaz. Mivel az előfizetés Tábornokék nevén van, ők cseszegetik helyettem is a céget, így tévé már néha van. Ami jó, mert háttérzajnak a VH1 nem jön be anélkül. :p Diákszövit kéne váltanom, ahhoz bemenni suliba hallgató jogviszony igazolásért, de az csak délután van, amikor pont itthon kéne dekkolnom egy kicsit, aztán óra, aztán hattól tízig meló. Laborba is be kell mennem, de nem fogok mosdatlanul kilépni a lakásból. Holnap meg korán kelés. Jeee. De legalább a hétvégét megint D-vel töltöm, ami azért is jó, mert a múlt hétvége egy rohanás volt, szinte semmi lehetőségünk nem volt kettesben lenni, ami alaposan rányomta a bélyegét a hangulatomra. A rosszkedvem kezd elmúlni, valamelyik este Évivel is lementem piálni, asszem hiányzott már egy jó beszélgetés. Miért nem tudok megnyílni? Valahányszor elhatározom magam, rájövök, hogy igazából nincs hozzá bátorságom. Vagy egyszerűen már késő, és mikor újra alkalmam lenne rá, már nem akarok beszélni ilyesmiről. Egyáltalán... minek? Erősfüggetlennő soha nem fél, soha nem esik kétségbe, minden helyzetből kivágja magát. Nincs más választásom. Bármikor elveszíthetek mindent, ezt pontosan tudom, Istenem, bár ne tudnám.

Felteszem másnak is szúrja már a szemét a sok "elgondolkodtató képsorozat". Én a napokban botlottam bele egy ilyenbe, ahol a grafikus 20-25 képen mutatja be, hogy milyen hatással van az okostelefon, a közösségi média, és a könnyen elérhető információ a társadalomra. A sorozatot a fészbukon láttam, amit az okostelefonomon böngésztem, mobilnettel, lévén otthon nincs internetkapcsolatunk előfizetve, a laposom meg Pesten hagytam. Utána ugyanezen a telefonon megnéztem néhány hírt, röhögtem egy macskás videón, váltottam néhány szót néhány emberrel, aztán franc tudja, gondolom fölkeltem és ittam egy kávét. Azon tűnődöm, vajon tényleg ennyire ördögtől való lenne a technológia térhódítása? Mert szerintem kurvára nem. Meg az eggyel fiatalabbak ekézése. Amióta a barlang mélyén az ősemberben kialakulhatott egyfajta generációtudat, és látta hogy a kölykei krikszkrakszokat firkálnak a barlang falára, már megfogalmazódhatott benne, hogy ezek a mai fiatalok milyen szeleburdiak és felelőtlenek, nem tisztelik az öregeket (ezen a ponton jegyezném meg, hogy az öregkor nem érdem, hanem állapot, ergo önmagában nem érdemel semmiféle külön tiszteletet, ugyanúgy viselkedem velük, mint a korombeliekkel, max átadom a helyem a buszon, meg ilyenek, de azért hadd ne csapjam már hídba magam, mert a mammer már elmúlt hetven, én meg még nem). No de eltértem a tárgytól. Szóval gondolom amióta világ a világ, minden korosztály pikkel valamiért az utána következőkre. Megkockáztatom, hogy azért, mert irigyek. Irigylik a lehetőségeiket, mivel ők már egy minden szempontból fejlettebb érában élnek. Nem két hétig várnak egy levélre, hanem harminc másodpercig egy messenger-válaszra. Számtalan lehetőségük van az önképzésre pld. youtube-videókkal, nem csak egy múlt század elején kiadott könyv kikölcsönzése a közkönyvtárból. Igen bazmeg, ott van az internet, és ez az egyik legzseniálisabb találmány, amit ember alkotott, meg a mikrohullámú sütő, a kerék, és az ischler. Imádom az ischlert. Szóval szerintem az közönséges ferdítés, hogy már nincsenek meghitt családi vagy baráti beszélgetések, mert mindenki a telefonját pötyögi. Egyszerűen baromság. Az emberi faj ennél egészen egyszerűen több, civilizáltabb. Nem mondom, hogy sokkal, de valamivel. Ha valami érdekeset vagy szépet látok, én is lefotózom, ráteszek néhány szűrőt, aztán úgy baszom ki Instára, hogy csak úgy rottyan. Kb. naponta posztolok az arckönyvön, ezt a szart már majdnem tíz éve írom. Nem gondolom, hogy közlési kényszerem lenne, egyszerűen csak ha valami kivált belőlem egy lehetőleg pozitív érzést, akkor tök jó lenne, ha másokkal is ugyanezt tenné, hát miért vonnám meg tőlük a lehetőséget? Hogy visszatérjek az elejéhez: akik az ilyen bazira demagóg fos szar unalmas semmitmondó elcsépelt feltűnési viszketegségről árulkodó figyelemfelkeltő képsorozatokat csinálják, ugyanúgy felteszik a netre, lehetőleg valami közösségi térbe, és ugyanúgy okostelefonról követik nyomon az internet segítségével, hogy hol tart épp a dolog, hányan kedvelték, kommentelték, stb. Mégis mivel lennének jobbak, mint azok, akiket végtelen sznobizmusukban lebiggyesztett szájjal virtuálisan köpködnek? Semmivel. A technológiai fejlettség szempontjából nagyon örülök, hogy ebbe a korba születtem, ahol minden egy karnyújtásnyira van, és milliónyi eszköz áll rendelkezésemre bármihez, amit meg akarok tudni vagy mutatni. Ez valami csodálatos. Eleink a nyomtatott könyveket ekézték, aztán az újságokat, aztán a rádiót, aztán a tévét, most meg itt az internet. Évszázadok teltek el, és a sok paraszt felfogása ugyanaz maradt. A média csupán egy csatorna (általános iskola hatodik osztályos tananyag), hogy ki mire használja, az meg csak a plebs-től függ. Bárhol lehet olvasni, látni, hallani baromságot is és hasznos dolgokat is. Ha valaki gyökér, az nem a többi ember hibája. Ha az emberek nem figyelnek egymásra (mint ahogy nem is figyeltek a történelem során igazából soha), az nem a 2002. óta piacon lévő okostelefonok miatt van. Nekem az életemet nagyban megkönnyíti a létezésük, és hoppá, mégse csak róla szól. Talán a következetesség és a mértékletesség a kulcs, de ez utóbbiról nem ejtenék több szót, mert egy hedonista állat vagyok.
Egyébként minden rendben. Az utóbbi napokban kissé magam alatt voltam, de aztán ahogy jött, úgy el is múlt. Ahogy mindig. Azért jó lenne, ha egyszer örökre elmúlna. Ha holnap reggel nem kéne dolgozni mennem, elhívnék valakit estére piálni. Évit vagy Denit maybe. Kiborulásra megnyugvás, megnyugvásra ráivás. Meg kiborulásra is ráivás. Imádok piálni.

Nem valóság. Nem a valóság. Nem igazi. Nem létezik. Nincs is ott. Nem történik meg. Csak elképzeled. Nem valóság. Ez nem. Nem valóságos. Ne gondolj rá. Nyugodj meg.

Nem bírnak leállni. Egyenként szeretném felpofozni az összes liberálfasiszta jogvédő AI-buzit, és megkérdezni tőlük, hogy kellett ez nekik? Ha nekem van egy szép, rendezett kertes házam, ahova a szomszéd gyerekei átjárnak, mert otthon nem kapnak ételt, csak verést, akkor persze hogy segítek rajtuk. Egészen addig a pillanatig, amíg belém nem rúgnak. Onnantól fogva tűnés a picsába, uccu haza, vagy telelövöm ólommal az éhenkórász valagatokat. Nem azért, mert más fajta vagy, a szomszéd gyereke és nem az enyém, hanem azért, mert szánt szándékkal kárt okozol, megfélemlítesz, meglopsz, az életemre törsz. Menj haza, térj vissza a tieidhez, mert mielőtt agyonlőnél engem, én lőlek agyon téged. Akit a kígyó megmar, az utána a gyíktól is fél. Egyébiránt szánalmasnak tartom, hogy most ugyanúgy, mint novemberben piros-fehér-kék lett az egész közösségi média, most belga színeket ölt boldog-boldogtalan. Az együttérzés ugyan szép dolog, de ennél nem több. Virtuális vállonveregetés. Egy nyílt fenyegetés ellen. Közvetlenül az Európai Tanács épülete mellett robbantottak. Üzentek. Azt hiszem, az üzenet világos. Putyin csinálja jól, odadurrantott a hottentotta valaguknak, nem is baszogatják az oroszokat. Így kell megvédeni a népet, baszomalássan. Mérges vagyok, mérges ezekre a civilizálatlan bunkókra akik egy vélt istenség nevében gyilkolnak, mérges azokra az elkényeztetett belvárosi vagy épp kertvárosi gazdag gyerekekre, akik számomra érthetetlen oknál fogva védik őket, mérges vagyok az egy helyben toporgó politikusokra, akik képtelenek érdemben megvédeni a több száz vagy több ezer év alatt felépített kultúránkat és civilizációnkat (hát nem pont a miénket, a magyarok is hajlamosak barbarizmusra), hogy a földkerekség legcsodálatosabb életterét hagyják tönkretenni. Annyi értelmetlen háborút vívtak már a történelem során, többen haltak meg különböző vallások miatt (igen, lehet ekézni a kereszténységet is, van ott bűnlajstrom), csak más kérdés, hogy egy épeszű ember felismeri annak a jelentőségét, hogy békében, nyugton élhet, és nem kell hit (nem tény, nem bizonyítottság, nem kézzel fogható dolog, anyagi javak miatt) öldökölnie. Hát, nem lehet mindenki épeszű. Nem félek. Mi kis falat vagyunk nekik, pusztán ezért nem fognak ránk törni. Viszont le kéne lépni innen minél hamarabb. Ha az embernek néhány napig full jó kedve van, tuti kurva élet, hogy valaki szétbarmolja. Aztán szerencsére helyre lesz téve. Csak hát nagyon hiányzik. Mintha alacsonyabb lenne a levegő oxigéntartalma. Még tíz nap. A lényeg, hogy telik az idő. Az idő múlása mindig megnyugtat, a tény, hogy változnak a dolgok, semmi nem állandó, a változás néha lassú, néha hirtelen jön, néha pedig váratlanabb, mint hinnénk. Tegnap hazafelé azon agyaltam, hogy egy éve ilyenkor még a legvadabb álmomban se gondoltam volna, hogy ennyi minden meg tud változni egyetlen röpke év alatt. Egyáltalán nem bánom. Akartam a változást, de hogy az végül a legcsodásabb álmaimat is felülmúlta... valahogy mintha kezdenének részletek beugrani arról, hogyan ismerkedtünk meg. Utálom, hogy nem emlékszem rá pontosan. Csak szösszenetek vannak a későbbi találkozásainkról is, élénk, kristálytiszta szösszenetek, viszonylag sok.
Édes Tesóm múlt héten hivatalosan is diplomás nő lett. Felnőtt. Annyira büszke vagyok rá! :) Legszívesebben kézenfognám őt és D-t, és elszaladnék velük valahova a világ vége mögé. Ahol soha nem ér utol a rettegés.