PatkányBlog

A hétvége hááát... tanulságos volt. Azt hiszem, ez a legjobb jelző, amivel illetni tudom. Szerencsére nem a párkapcsolatom bánta, sőt, az csak megerősödött általa, nem, mintha idáig ne lett volna sziklaszilárd.
Alapprobléma: ha úgy érzed hetek, vagy akár hónapok óta, hogy hűvösen bánnak veled, akkor az úgy is van. Mottóm: attól hogy paranoiás vagy, nem biztos, hogy nem üldöznek. Mondtam már márciusban is D-nek, hogy valami nem oké, akik előtte szívesen beszélgettek velem, jó társaság voltunk, most jószerivel a fejemre se szarnak. Nem értettem, és komolyan azt hittem, hogy csak beképzeltem, vagy egyszerűen felnőttünk, vagy ilyesmi. Aztán kiderült, hogy nem. Alaposan meg lett keverve a szar, és látszólag én jöttem ki belőle vesztesként, de ha ezt nevezik vereségnek, akkor örülök neki. Ha a hátad mögött savaznak, és utána arra se adnak lehetőséget, hogy előadd a te verziódat és megvédd magad, majd amikor ez valahogy mégis nagy nehezen sikerül, simán leráznak azzal, hogy őket nem érdekli... az nem vereség. Főleg ha ezek után még meg vagy vádolva olyasmivel, amiről tehetsz vagy nem (vérig sérteni valakit azzal, mert leléptél egy buliból pusztán azért, mert túl sokat ittál, és nem akartad rontani a bulihangulatot a részeg szédelgéseddel, esetleg hányással?! könyörgöm nemá), úgy, hogy előtte kb. a vádaskodó tett hasonlót, amivel szemmel láthatóan tényleg vérig sértett valakit, ironikus módon épp azt, aki a balhét gerjesztette. Ez nekem föl se tűnt volna, csak D. mondta később, és akkor állt össze a kép. Aztán másnap a nyakamba ömlött a fekete leves, hátulról, mert ha nem megyek helybe a lófaszért, ki tudja, hogy a szemembe is előadták-e volna azt sokmindent. Valószínűleg nem, mert előtte szisztematikusan kibeszéltek többeket is, akik véletlenül pár méterrel odébb voltak. Gondolom rólam is ment a pusmogás a betoppanásom előtt is. De nem is érdekel. Ilyen emberekre nincs szükségem. Nem akarok D. nevében beszélni, akit érdekel a véleménye, őt kérdezze meg, részemről elégedjen meg mindenki annyival, hogy tiszteletben tartom a döntését, és igazából kurvára örülök is neki. Arra még kíváncsi leszek, hogy az elkövetkezendő hetekben, hónapokban kik és mennyire fogják keresni a társaságunkat, bár tippjeim vannak. Azok listája pedig, akiket mi fogunk keresni, már teljes.
Ha ribancot akarnak látni a csúszdán, majd én mutatok nekik ribancot a csúszdán. Nem fogok szart keverni, nem fogok ócsárolni senkit, de azért ha szóba kerül a dolog baráti körben, készséggel elmesélem konkrétumokkal, nevekkel és dátumokkal bárkinek, hogy velem például hogy bántak. Vagy a fülem hallatára másokra miket mondtak. Az ember azt hinné, az ilyen kicsinyes dolgok valamikor a kamaszkor végén tovatűnnek BUT NOOO, jönnek szépen. Főleg azoknál, akik elfelejtik hogy honnan jöttek, és ezáltal nem látják tisztán, hogy hova tartanak. Na mindegy, nem az én dolgom. Hétvégén pedig oltári nagy ribanc leszek a világ legextrémebb csúszdáján, bicsiz.

Jó rég nem írtam. Privátot se. Azt hiszem, nem nagyon volt mondanivalóm. Most sincs sok, csak tanulnom kéne, ahhoz viszont már késő van, hogy nekiálljak takarítani. Meg fáradt is vagyok hozzá. Rá kell állnom a gyogyibogyóra még időben. Múltkor volt a Csúcshatás a tévében. Már rég meg akartam nézni, úgyhogy megragadtam az alkalmat, és nem bántam meg, tetszett. Klassz ez az új tévé. Olyan, mint én, nagyképű, széles és sötét. :)
Mostanában fáradt vagyok. Kíváncsi lennék, vajon miért, de azt hiszem, egyszerűen csak lelassult az életem. A diákszövetkezet folyton baszogatott az egészségügyi kiskönyvvel (régi szép idők, amikor kb cserkészbecsszóra adták a munkát...), azt intéztem, csomó időpontomat az áruház mondta le mert csóróság volt náluk... most meg mire minden elsimulna, már tanulni kell. Ettől függetlenül igyekszem majd dolgozni menni, hiányzik, kell a lé. Meg hogy ne érezzem magam haszontalannak, hogy emberek között legyek, hogy meglegyen a motiváció, hogy fölkeljek reggel, különben picsán lesz rúgva a szám széle. Sokszor legszívesebben csak feküdnék egész álló nap. Nem csinálva semmit. Nem olvasnék, nem néznék filmeket, csak feküdnék, és elképzelném, hogy az elmém kiürül, majd megszűnik létezni, finoman ráhullik egy nagy, puha felhőre, elalszik, és ott marad, lassan messze száll vele. Egy ideje azon tanakodok, hogy talán beszélnem kéne valakivel, aki jártas az ilyen gondolatokban, de nem ítélkezik. Talán jó lenne hangosan kimondani dolgokat anélkül, hogy attól kéne tartanom, hogy bárki agyára mennék. Aki nem is nézegeti az órát, hogy mikor jár le a drága ideje, amit rám szánt. Érdekes, de arra jutottam hogy el kéne mennem egy templomba. Tudom is már, hogy a környéken hol van református templom. Legjobb emlékezetem szerint még az életemben nem tettem be a lábam templomba lelki megtisztulás céljából. Máskor attól félek, hogy nem maradt bennem semmi alázat, mindent csak fikázni tudok, és tele vagyok kifogásokkal, lekicsinyléssel és felsőbbrendűségtudattal. Úgy gondolom, nem vagyok egy hülye ember, de magas lóról nagyot lehet esni. Honnan tudom, hogy mindent jobban tudok, mint mások? Honnan veszem, hogy okosabb vagyok, mint ők? Egy ideje meg se fordul a fejemben, hogy másnak talán máshogy jók a dolgok, mint nekem. Ha mégis erre jutok, egyszerűen hülyének nézem az illetőt. Aztán, ha szerencsém van, rájövök, hogy talán mégis inkább én voltam korlátolt és beszűkült. Ritka, de ilyen is van. Boldog vagyok, hogy van nekem D, aki rá tud világítani a dolgok azon oldalaira, amiket nem látok meg, vagy egyszerűen ignorálok. Rá hallgatok. Nem tudom, ragaszkodtam-e már valakihez, akit én választottam (tehát nem rokon) ennyire szívvel-lélekkel. Úgy emlékszem, hogy nem. Talán mert nem én választottam, hanem ő. Fogalmam sincs. De nincs is jelentősége. Oly sok mindent elcsesztem már az életemben, de ezt nem akarom, és ha megőrzöm, akkor megőriztem mindent. Annyira szeretnék jó feleség lenni, de vajon megvan hozzá a kellő türelmem?
Hétvégén otthon leszünk, lány- illetve legénybúcsúra megyünk, utána hétvégén esküvőre is, a kettő között lesz a szülinapom, meg egy valag zh. Bakker, jövőre harminc éves leszek. Belegondolni is rémisztő. Se családot nem alapítottam (oké, ez egy sztereotip elvárás, klasszikus értelemben vett családot nem is fogok alapítani), nincs normális munkám, nincs normális végzettségem, nincs jogosítványom... más is ennyire keveset tud fölmutatni ennyi idősen, vagy csak engem ért a megtiszteltetés, hogy főbalfasznak nevezhetem ki magam? Na mindegy, odáig még van egy év, egy hét, és fél nap. Nincs más hátra, mint előre.
Érdekeseket álmodok mostanában. Hirtelen egyet se tudnék felidézni, ami furcsa, ha az emlékezetem nem csal, néhányat még meséltem is D-nek. Élénk álmok, mozgalmasak, néha ijesztően, máskor vidámak, de van, hogy csak... szokatlanok, életszerűtlenek. Elvégre ezért álmok. Amíg nem rémálmok, addig minden csodás. Gyakran vannak rémálmaim. Rengeteg vér.
A gépem is rosszalkodik, de ezt csak tegnap kezdte. Azt hittem, ma már jobb lesz, de hogy miért gondoltam, hogy meggyógyul... abszurd, nem? :) Majd megkérem D-t, hogy nézzen rá. Na de most már ideje tanulni, amíg még van miről, mert ha kifüstöl nekem a lapos, begorombulok.

Még élek. :) Nem mintha bármi olyan történt volna, amin ezen változtatna, csak mostanában kissé lusta elfoglalt voltam. Vizsgák, meg minden lószar, téós csajszi is rámhozta a frászt, rezgett a léc, de végül ami nagyon kellett, az sikerült. Mindig megfogadom, hogy óráról órára tanulok, sose csinálom. Vagy időm nincs, vagy lelkesedésem, vagy egyik se. Most reghét van, tudok pihenni, de igazából kicsit unom magam itthon, dolog van, de az nem tart ki egész nap. Melóban megint diákstoppot hirdettek, kell a lóvé nekik is, ezért mi nem tudunk menni. D. dolgozik a hétvégén, úgyhogy szerintem én is föl fogom hívni őket, hogy ne röstelljenek szólni, ha mégis kellek. Sokmindenkit fel kéne hívni, főleg így, hogy már van is rá időm meg lelkesedésem.
Egyébként jól vagyok. Leszámítva, hogy vagy a front nyom kurvára, vagy benyeltem valami bacit, amitől kicsit betegnek érzem magam, de ez nem nyomja rá annyira a bélyegét a kedélyállapotomra. Szépen alakul a lakás is, igazából már csak a tolóajtókat kell föltenni a ruhásszekrényre, és fényképezhető-villogható állapotban lesz. Úgy gondolom, nagyon ízléses lett. Kicsi, de lakályos. Ha jó idő lesz tavasz elején, kiganyézom az erkélyt is, mert az még mindig romokban hever, valahogy a hideg, nyirkos télben nem igazán vitt rá a lélek. Addig meg... van időm olvasni. Laborban is be kell mennem már pénteken, hónapok óta felé se néztem. Leginkább most dögleni szeretnék, főzni, olvasni, és betegre Születettfeleségekezni magam. Nagyon nincs mit írnom, változás nem igazán történt... Tesóm továbbra is hiányzik, néhány barátom is, akiket ritkán látok, szegény Tábornoknak azóta is próbálok segíteni, hogy összejöjjön a kiszemeltjével (bár a csaj elég zárkózott, szóval lesz még dolog vele), igazán örülök, hogy barátok tudtunk maradni. Bár amikor általánosságban beszéltünk róla, azt mondta, nem jönne el az esküvőmre. Nem forszíroztam.
Klassz, hogy közel van a repülőtér, szeretem nézni a gépeket, ahogy felszállnak. Kicsit néha hangos, de a legtöbbször észre se veszem. Valami lenyűgöző, ahogy ezek a több száz tonnás gépek úgy emelkednek föl, mint a pitypang fehér pihéi a szeptemberi szélben.
Néha rémálmaim vannak. Néha gyakran. Mindig ugyanaz. Vége lesz valaha?

...de olyan másnapos és álmos voltam egész nap, mint a picsa. Nagy ötlet volt tíz évvel ezelőtt újév napján kezdeni a blogolást, de arra a szilveszterre nem is emlékszem, gondolom be voltam rúgva. Most is, pedig már annyiszor megfogadtam, hogy pezsgőt semmilyen piával nem keverek, csak hideg vízzel. Na mindegy, jól éreztem magam és ez a fontos. Egyébként asszem rendben vagyok. Örülök, hogy vége van a 2016-os évnek. Nem mondom, hogy szar volt, bár igazából... de. Szar volt. Egy jó dolog történt, egy nagyon jó dolog még márciusban, de egyébként sok minden volt ami lehúzta az egészet. Azt hiszem, az élet egyensúlyra törekszik, ha történik valami szélsőségesen jó vagy rossz dolog, akkor idővel megtörténik az ellenkezője is. És az ember azt hinné, az egy pontszerű esemény lesz, amin majd túlesik, de később rájön hogy magával rántja az egész nagy süllyedő tömeg, egyre lejjebb és lejjebb, és tudatosan kell odafigyelnie, hogy ne menjen az agyára az egész, ne legyen lelkifurdalása, ne gondoljon rá minden egyedül töltött pillanatban. Hiszen a valóság éppen az, hogy volt, elmúlt. Kár kattogni rajta. Minden nap egy kicsit könnyebb. Utálom, hogy minden gondolatom végül itt köt ki. Beszélni se szeretek róla, bár van egy kolleginám, aki jártas a témában, vele csak felületesen beszélgettünk ilyesmikről, egyetlen mondata elsimított bennem valamit, és ha érzem hogy jön az a torokszorító érzés, arra a mondatra gondolok, és valahogy jobb lesz. Na de elég az emózásból, Az a dolog elmúlt, a jó viszont tart azóta is, sőt csak még jobb lett. Azt hiszem, kurvára irigylésre méltó pár vagyunk, D. meg én. A fontos dolgokban mindig egyetértünk, a kevésbé fontosakban is, az együttélés is szépen megy, segít a háztartásban (csontig hatódottság könnycseppének elmorzsolása, Istenem, hát lehet így is), meg úgy tényleg... harmónia van. Tesóm fél éve van kint külföldön, azóta kétszer volt itthon. Hiányzik, kibaszottul hiányzik. Az igazat megvallva, sokmindenki hiányzik, persze nyilván ő a leginkább. Hiányoznak az otthoni barátaim, hiányoznak az itteni barátaim, valahogy hónapok óta mintha semmire nem lenne érdemben időnk, ha pedig van, akkor csak döglünk vagy lazulunk, lóg a belünk, örülünk hogy lyuk van a seggünkön és nem esünk bele, legalábbis ami engem illet. Egyelőre az is bizonytalan, hogy van-e munkahelyem. December elején kitalálták, hogy minden diák és részmunkaidős ki lesz szórva, aztán kaptam egy fülest, hogy ez csak átmeneti, és mehetnék máshova elvileg, de banyek, ha az ember egy helyen lehúz több évet, már hozzászokik, és kialakul egy kollégák szeretésével vegyes Stockholm-szindróma. Plusz a többi meló szarul fizet. :D Kint lakunk a vérben Szentlőrincen, de a közlekedés egész emberi (kivéve amikor mínusz tíz fokban és tökig érő ködben, kijózanodás közben kell hajnal fél négykor a buszmegállótól az otthonig tartó egy kilométert legyalogolni), a lakás kicsi, de élhető, és ha nincs maxon a fűtés, akkor is kellemes szubtrópusi klíma van a jó nyílászáróknak köszönhetően, ééés van egy aránylag nagy erkélyünk, egész szép kilátással. Most zúzmarás minden fa és háztető odakint, álomszép :) És látom fel- és leszállni a repülőket. A landolás nem olyan izgalmas, de a felszállás minden alkalommal lenyűgöz. Most is hallom, ahogy épp száll föl egy. Nem hangos, ha az ember nem figyel oda rá, vagy nincs néma csönd, észre se lehet venni. Megyek vissza tanulni. Remélem holnap bejön, hogy nagy nyomás alatt jobban teljesítek. Majd még jelentkezem.

Annyi minden történt mostanában, vagyis az elmúlt bő három hónapban, hogy az csuda! Voltunk nyaralni, összeköltöztünk, megvolt a "hivatalos" eljegyzés is, átestem életem egyik legmegrázóbb eseményén, de összességében sokkal több jó dolog történt, és nagyobb fajsúllyal, mint rossz. Jó dolog az együttélés, bár épp meséltem Tesómnak (aki idő közben Svájcban tölt egy évet, erről majd később), hogy tele van a hűtő és minden polc kajával, nassolnivalóval, alapanyagokkal, készétellel, ami nem is lenne gond, csak imádok enni, jót enni, sokat enni, ami eléggé fasírtban (tessék, már megint a kajáláson jár az agyam) van azzal, hogy szeretem a már meglévő ruháimat is. D. naponta két és fél órát edz, viszont én olyan lusta vagyok, hogy a föld megbüdösödik alattam, marad hát az önmegtartóztatás. Hát már amikor. Belegondolva nem is értem, hogyan lehettünk mi bő egy évig kb. távkapcsolatban, havonta maximum 2-3 találkozással. Egy idő után majd biztos nosztalgikus romantikával fogok visszagondolni rá, hogy jé, hát olyan is volt, de most még nem, most még mindig az újdonság örömével is tölt el, hogy nem kell a Keletinél búcsúzkodnunk néhány nap együttlét után. Asszem köztünk megvan az a harmónia és egyetértés is, amit mindenki szeretne, de csak keveseknek adatik meg. Kurvanagy mázlista vagyok.
Tesóm augusztusban ment ki egy évre au pair-nek, legfőképp nyelvtanulás céljából. Jó családhoz került, kedvesek, segítőkészek, a picike is aranyos, csak hát szörnyen hiányzik. Mindazonáltal remélem haza se jön, ebben a putris, mocskos és korrupt országban egyszerűen nincs elég jó lehetőség a tanult, művelt, igényes embereknek.
A barátaimról keveset tudok mostanában, főleg face-en tartjuk a kapcsolatot, egyedül Tábornokkal találkozok személyesen a suliban, de a hónap végén vagy november elején be tudunk költözni Pestre (most Érden vagyunk), és akkor már kivitelezhetőbb lesz a kapcsolattartás a többiekkel is, hiányoznak nagyon.
Ha van egy kis időm (ritka dolog), elképzelem, hogy milyen lesz az esküvőnk. Jó lenne ősszel tartani, kicsit korábban, mint most, idén az ősz keddi napra esett, és szombaton úgy örültem, mint majom a farkának, amikor megtaláltam a télikabátom. De egy szép, halovány szeptember végi napsütéses délután tökéletes lenne. Az a csodálatosan versbe szedett, szeptemberi bágyadt búcsuzó... hiányzik az olvasás is, arra se sok időm van. No de majd kitalálok valamit :)

Nem szeretem a nyarat. Ahogy egyre idősebb leszek, úgy egyre kevésbé. All work, no play. Kivéve a hétvégi piálások, de azok tanév közben is mennek. De az idei jobb lesz. Leszámítva, hogy édes húgom augusztusban egy évre kimegy Svájcba. Örülök neki, és nagyon büszke is vagyok rá, "a mi utódaim", de gecire fog hiányozni. Viszont nem sokkal később itt lesz D, és itt is marad, ami azért ha más szempontból is, de kompenzál. Jó lesz végre nem két-három-öt napot tölteni együtt, hanem az összeset. Kalaaand! :v Mindig csinálunk valami érdekeset, múlt héten Nyíregyházán voltunk vadasparkban, és tök jó, hogy ennyi év Pesten baszódás után végre lesz kivel elmenni egy csomó olyan helyre, ahova mindig is el akartam, de a haverjaim mind be vannak kockulva, és/vagy olyan lusták, hogy a föld megbüdösödik alattuk, vagy suli/meló miatt nem érnek rá, ez utóbbit persze tiszteletben tartom. Ha minden igaz, kint fogunk lakni az Isten háta mögött három tehénbőgéssel Pestszentlőrincen, de részemről ámen, TTNY se volt sokkal messzebb a központtól. Azt meg felújítják. Berosálok, komolyan. X év ottlakás után végre kiköltöztem, abban a hónapban már nekiálltak a mosdóknak, majd a konyháknak, és most hallom, hogy az egész épületet helyrepofozzák, ami mondjuk jó, sőt, kötelező, már szanaszét rohadt az egész. A részemről mondjuk kérdés nélkül ledózerolnám a vérbe, de hát ki vagyok én, hogy ezt eldöntsem.
Elfogyott itthon a kávé, és most fáj a fejem. Meló után majd veszek más egyéb cucc mellett, de kezdem úgy érezni magam, mint egy hernyós, aki évek óta minden nap ugyanabban az órában lövi be magát, és egy szép napon arra ébred, hogy csak az adagja fele van meg. Belövi, de nem ugyanaz, fáj a feje, ideges, és pótlékot keres. Volt egy encsiüccsi a hűtőben, még Tábornok hozta az államvizsgára készüléshez, de mivel nem itta meg, és haza is ment hétvégére, gondoltam hasznosítom. Valami allergia is kijött rajtam, elég rendesen tüsszögök tőle, viszket az orrom, meg ilyesmik. Van itthon rá bogyó, de attól csak még jobban bekómálnék. Nincs sok kedvem dolgozni menni, inkább maradnék itthon takarítani, aminek úgyis az lenne a vége, hogy döglök, olvasok, kockulok, alszok, stb. :p Mindegy. Meló után bevásárolok, aztán csinálok valami jót vacsira. Holnap meg el kéne menni piálni. Voltam valamelyik este sörni Tábornokkal, de hulla fáradt voltam, aznap jól össze is vesztünk előtte, szóval nem nagyon fűlött hozzá a fogam, de mivel már megígértem, nem maradt más választásom. Végülis szar nem volt, de ki bírtam volna hagyni. Csak várok, várok és várok, ugyanúgy ahogy tavaly ilyenkor, de legalább most nincs bizonytalanság, nincs kataton állapotban való ücsörgés és nyálas-szomorú zenehallgatás. Most csak a várakozás maradt, a napok visszaszámlálása először Tihanyig, majd az összeköltözésig. Napok, órák, percek... őrjítő, de mégis jó. Este nézni kéne valami jó filmet, ha ncore-on elérhető a Dán lány akkor azt, ha nem, akkor Katedrálist. Úgyis rég láttam a kis vörösöm kis vörös fejét.

UPDATE: fönt van a Dán lány. Villants, Eddie drága.

Mintha bármi okom lenne rá. Kivételesen nincs. Na jó, talán egy picit, de ne szaladjunk ennyire előre. Ma délután azon gondolkodtam, hogy mennyi de mennyi dolog van, amit utálok. Főleg szavakat. Gyermek (halló, XIX. század? igen, igen, vissza fogom küldeni a kifejezéseidet!), párom (a cipőnek van párja, szerintem alsó tagozat után el lehet hagyni ezt a kifejezést, ennél még a nőm-pasim is jobb), pocaklakó (aztán meg rácsoságylakó, vagy mi?), minden "e" hanggal mondott szó, aminek az "ö"-s változata lenne a helyes (zsemle, csepp, keménymag, stb.), amikor élettelen dolgokra élő személyekként hivatkoznak ("ők kiflik, öten vannak"... érzem, hogy gyarapodnak az őszhajszálaim, faszomé' modoroskodsz bazmeg), de igazából sorolhatnám reggelig. Holnapután reggelig. Utálom, ha hülyének néznek. Most csakazé', mert teszkós pólóban nyomatom, nem biztos, hogy vért izzadtam a nyolc általános megszerzéséért. Általában a suliban a tanáraim se néznek hülyének, akkor a kitartott valagú újbudai nacsasasszony miért teszi, azt nem fogom soha megérteni. Nem a melót utálom, hanem az embereket. Liberális nevelést kaptam, így minden embert egyformán. Némelyeket talán kicsit jobban. A pontatlan fogalmazást, na attól falnak megyek. Ma este tök véletlenül ráakadtam egy fotós blogra, el is kezdtem olvasni, de az írója vagy töri a magyart, vagy szimplán példátlanul fellengzős, de három mondat után éreztem, hogy ezt én így nem bírom tovább. Átrugdostak magyar nyelvből érettségin, aztán játszod az agyad? Csodás. Már értem, miért vannak letiltva a kommentek. Legalább az autocorrect miatt a helyesírás elfogadható. A bennem élő nyelvtannáci szusszan egyet. A gyerekeket is utálom. Oké, ez ebben a formában nem teljesen igaz, mert csak a neveletlen, hisztis kis dög gyerekeket utálom, de 90%-ban olyanokat látok. Ordít mint a sakál, vörös és kétszeresre duzzadt a feje, könnye egy csöpp se, kalimpál minden végtagjával, és értetlenkedik. Szüleinek is jár a vascső, tökömé' nem lehet normálisan megfegyelmezni. Nem nadrágszíjjal, de az csak egy gyerek, nem hülye, nem hiszem el, hogy ha szépen elmagyarázzák neki amit nem ért (miért nem kapja meg X játékot most azonnal), akkor ne nyugodna meg. De nem, mert anyu-apu lusta, kiégett, frusztrált, ami oké, csak akkor nem vágom, miért akartak gyereket. Erről szerintem már írtam, és jó eséllyel még fogok is, mert átkozottul bosszant. Vannak cuki kölykök is, nem mondom. Mondjuk a szomszéd csaj kisfia, főleg ha nem játszik kora reggel azzal, hogy a belső udvaron mennyire klasszul kijön a visszhang. Vagy az alattunk lakó család kislánya, aki mindenkinek hangosan és mosolyogva köszön másfél-két éves létére.
Fél órája olvastam, hogy meghalt Bud Spencer. Isten nyugossza. Meg akartam tudni, hogy mégis mi történt, de az indexen csak a focival foglalkoztak, mire végre nagy nehezen méltóztatták kitenni a halálhírt, a cikk végére odaírták, hogy folyamatosan frissítjük. Ekkora ordas baromságot is már rég olvastam. Mit gondoltak, reggelre föltámad? Inkább ne írtak volna oda semmit, hanem holnap reggel szépen lehoznának egy részletesebb életrajzot a fontosabb képekkel. Buta index.
Legjobban mégis azt utálom, ha bele akarnak pofázni a dolgaimba. Ennek kapcsán jött elő a mit-mennyire-utálok kérdés. Mert a szokások. Meg a hagyomány. Meg ezt úgy illik. Hát hol nem szarom le mindet. Az én dolgom, engem érint legjobban, úgyhogy az lesz, amit én mondok, és akinek a véleményét kikérem, azért, mert őt ugyanannyira érinti, mint engem. Na erről lesz majd egyszer egy szép hosszú poszt, mert ki kell adni magamból a feszkót, fél óráig ordítozni szegény haverinának felindultságomban mondjuk kicsit segített, de azért nem volt az igazi, ha már az ember agyát az egekig basszák.
Ettől függetlenül ma egész jó kedvem volt végig. Remélem marad is.

Napi rutinom fontos része, hogy reggel vagy este (esetleg mindkétszer) elolvasom a híreket. Erre egy bizonyos hírportált használok, ami mondjuk már többször tölt el méla undorral, mint hálával az iránt, hogy jeee, megtudom, mi újság abban az alantas, brutális külvilágban. Hogy olyan stilisztikai hibákat vétenek az állítólagos újságíróik, amikért egy alsós gyereket is leszidnának, azt már kezdem megszokni. De hogy mennyire iszonyatosan részrehajlóak, semmi objektivitás nincs bennük, azt nem bírom lenyelni. Szóval ugyanitt tényszerű hírportál kerestetik. Mai ajánlat:
   - Valami női hölgy tanyavilágban gondnok. Az egész cikk arról szól, hogy panaszkodik hogy ez mennyire nehéz, de ő nem panaszkodik, mert. De, anyukám, mást se csinálsz. Nem baj, szar és sok a meló, add ki magadból nyugodtan, csak utána ne mártírkodj, hogy te nem, mert de, te igen. Budapestről (vagy bármelyik nagyvárosból) bazira romantikusnak tűnhet a vidék, mármint a klasszikus értelemben vett vidék, a tanyavilág. Hát, nem az. Bizony nincs leaszfaltozott út, központi fűtés, Teszkó két megállón belül, idő kell az orvosnak amíg kiér, munkalehetőségek közül se nagyon lehet válogatni, vagyis igen: dolgozol-e a földeken, vagy nem. Feltéve hogy van napszám. Aztán ha jön egy szép nagy jégeső, esetleg három hónapos aszály, megette a fene az egész éves munkát. A tanyasi élet szívás. Még mamám mesélt róla annak idején, hogy lánykorában milyen is volt. Lehet mondani, hogy az ötvenes évek, de ott annyira nem telik az idő, mint mondjuk az V. kerületben, ahol dizájnerruhás fiatalok csipognak az iPhone-jukon. A munka- és pénzhiány elkeseredettséget szül. Nem véletlenül indult be pár évtizede az urbanizáció. A tanyavilág azoknak lehet tényleg jó élmény, akik hétvégi kikapcsolódás gyanánt vesznek ott egy épületet valami telekkel. Na az romantika. Más kérdés, hogy tőlem az is távol áll. Bocsássa meg a világ, szeretem a várost a maga minden kényelmével és zajával együtt.
   - Tanárok alsós gyerekeket aláztak meg, mert egyikük a vécé mellé kakkantott, és a pedagógusok szerint jó ötlet nyilvánosan mindenkivel lehúzatni a bugyiját (ebből feltételezem, hogy lányvécében történt az eset) és segget vizsgálni. Az egy dolog, hogy érdekes megoldást választottak a bűnös seggrekerítésére, hiszen nyilván nekik se lehetett felemelő érzés potenciálisan szaros végbeleket vizslatni. Más kérdés, hogy lehet hogy nem mondjuk Budai Ilonkával kezdtem volna a sort, hanem Kalányos Eszmeraldácskával. Erre persze nyakamba zúdított az internet népe hideget-meleget. Persze az igazság sosem fog kiderülni, mert nincs hírértéke, csak hogy tancik gyerekeket aláztak. Tény, hogy én is más módszert alkalmaztam volna. Gondolom tanítás ilyenkor már nincs, csak nyári napközi. Akkor addig nincs játék, csak csöndben olvasás bent a teremben, szigorúan valami rémunalmas tananyagot (nekünk anno az autó és a bicikli meg talán a vasút történetét kellett olvasnunk délutánonként, elég hosszú volt, semmire nem emlékszem belőle, csak arra, hogy utáltam, és néhány nevet nem tudtam, hogyan kell ejteni), amíg ki nem derül, hogy ki volt. Néhány szülő még hálás is lenne.
   - Radikális politikai párt képviselőnője aztat bírta mondani a szájával e, hogy az abortuszra jelentkező nőkkel kötelezően meghallgattatná a magzati szívhangot. Szeretem a reggeli hírolvasást, egyszer még le fog hozni a kávéról. Mert az abortusz bűn. Szeretném látni, ahogy ez a női hölgy minden parlamenti gyűlés, vita, happening előtt meghallgat egy szép velős előadást arról, hogy a multikulturális társadalom milyen nagyszerű és hatékony, hogy a magyar adófizetők pénzéből igenis érdemes felzárkóztató programokat csinálni a murmucoknak, emberbaráti kötelességünk menedéket biztosítani kivétel nélkül minden migránsnak, és civilizált országként meg kell adnunk a jogot a homoszexuálisoknak az egymással való házasságkötésre (ezt mondjuk szerintem tényleg megtehetnénk). Ez ugyanaz. A várandós nő maga döntött úgy, hogy elveteti a gyereket, mint ahogy képviselőasszonyunk is maga döntött arról, hogy politizálni fog egy jobboldali párt tagjaként. Merthogy a nemzethalált el kell kerülni. Igen, láttunk már ilyet, legutóbb Romániában a Ceausesku-uralom idején, ahol minden fogamzásgátló szer és az abortusz minden formája tiltott volt, sőt, törvénybe iktatták, hogy a születendő magzat nem az anya (és apa), hanem a nemzet tulajdona (sic!).
   - A többi hír szinte mind a fociról szól az EB miatt. Van rá egy ezresem, hogy ma délután kikap a magyar csapat a portugáloktól. Öttől kilencig melózok, szóval reményeim szerint az összes paraszt hazamegy meccset nézni, és lesz egy kis nyugtom.

D. szeptember hetedikén kezd Pesten, augusztusra kéne találnunk valami normális albérletet. Minél hamarabb. Ezt a mostanit szeretem, de innen egyfelől mennünk kell (tisztázatlan okok miatt, de van sejtésem, hogy fogjuk látni mi még ezt a lakást havi kilencvenért is meghirdetve), másfelől nem is lenne tisztességes itt maradni.
Tábornok holnap államvizsgázik, egy hónapja igyekszem csöndben lenni és lelket önteni belé, szerintem sikerülni fog neki. A környtanosok mind négyest meg ötöst kapnak, a fizikusokat alapszakon szeretik szívatni, a többi szakról nincs infóm.
Szombaton voltam Prosecturán, nagyon jól éreztem magam, és végre bebizonyosodott, hogy a tájékozódási képességem egyenlő a nullával, hacsak nincs mínuszban. Adj nekem egy térképet, és figyeld ahogy meghalok.

Reggel arra ébredtem, hogy szúr a mellkasom. Nem volt vészes, de ahhoz épp elég volt, hogy fölébredjek rá. Talán hülye pózban aludtam, vagy a fene tudja. Akkor volt régen ilyen, amikor együltő helyemben elszívtam másfél doboz cigit, ó, a régi szép idők, kocsmában dohányzás. Napközben szépen elmúlt, néha kicsit éreztem, de most már akkor se, ha nagyon mély levegőt veszek. Ha hinnék a természetfölöttiben, biztosra venném, hogy boszorkány volt. A boszorkány azért boszorkány, mert kiszorítja a szuszt az áldozatából úgy, hogy éjszaka a mellkasára telepedik, ez a lidércnyomás. Krúdy Gyula tudott ilyesmiről úgy, olyan ízesen írni, hogy meg kell keresnem az Álmoskönyvét. Egy másik könyvben azt olvastam, hogy ha "tetten érik" a boszorkányt, ilyen-olyan módszerekkel lépre lehet csalni, és elkapni, vagy legalábbis beazonosítani, hogy ki lehetett. Ja, aztán majd megjelenik valami fekete gyertyát tartó pucér wicca a szobában, de az legalább a kevésbé parasztvakító felekezet tagja, de nem akarok vallási kérdésekbe bonyolódni. Valmont novelláit imádom, időnként ír boszorkányokról, de egy másik oldalon is akadtam már igazi gyöngyszemre. Érdekesek ezek a népi hiedelmek. Lehet egy nép vagy környék akármilyen fejlett, művelt, előrehaladott, a saját kis babonaságaitól nem fog megszabadulni. Nem azért, mert nem tud, hanem talán azért, mert nem akar. A fekete macskáktól a kék lidércfényen át a lucaszékig teljesen átitat mindent ez az ezredéves hagyomány, talán az egyetlen, amit tisztelek. Talán mert ezt sehol nem erőltetik, sőt. Huszonöt-harminc éves kor fölött aligha van olyan lány, aki soha nem öntött ólmot, és minden korosztályból van, aki húzza az orrát, ha egy hónap tizenharmadik napja péntekre esik, vagy igyekszik valami jót csinálni újév napján, hogy boldog legyen tőle, és akkor az egész éve boldog lesz. Vannak aztán különféle rituálék is, otthon van néhány könyvem, ahol elég szép részletesen leírják őket. Néprajzosnak kellett volna mennem, de hát abból nem lehet megélni. Állítólag a farkasfog megvéd a boszorkányok bűbájától. Szerintem a kevesebb cigarettázás fog megóvni. Mondjuk mostanában nem is szívok sokat. Mindenre van magyarázat, esetleg most még nem tudjuk. De attól még van. Persze nincs az a racionális megoldás, képlet vagy törvény, ami az emberek hitét, legyen szó akármiről, kitörölhetné. És ez valahol így van rendjén. Lassan ismerjük az emberi test minden atomját, fehérjéjét, sejtjét, a biológiai és kémiai folyamatokat, leírhatóvá válik a szerelem, a gyűlölet, a közöny, a ragaszkodás, a függés, az elutasítás, egyszóval minden, de mégis... mégis kell valami ember fölötti. Egy istenség, egy eszme, egy kapaszkodó, hogy ennél többek vagyunk. Hitre mindenkinek szüksége van, ki-ki másban találja meg. Én egy kicsit babonás vagyok, de csak egy nagyon kicsit, Istenben hiszek, de a túlvilágot nem tartom létező dolognak. Fiatal vagyok még ahhoz, hogy agyaljak rajta, de néha azt gondolom, hogy ha lenne, az jó lenne.