PatkányBlog

...de olyan másnapos és álmos voltam egész nap, mint a picsa. Nagy ötlet volt tíz évvel ezelőtt újév napján kezdeni a blogolást, de arra a szilveszterre nem is emlékszem, gondolom be voltam rúgva. Most is, pedig már annyiszor megfogadtam, hogy pezsgőt semmilyen piával nem keverek, csak hideg vízzel. Na mindegy, jól éreztem magam és ez a fontos. Egyébként asszem rendben vagyok. Örülök, hogy vége van a 2016-os évnek. Nem mondom, hogy szar volt, bár igazából... de. Szar volt. Egy jó dolog történt, egy nagyon jó dolog még márciusban, de egyébként sok minden volt ami lehúzta az egészet. Azt hiszem, az élet egyensúlyra törekszik, ha történik valami szélsőségesen jó vagy rossz dolog, akkor idővel megtörténik az ellenkezője is. És az ember azt hinné, az egy pontszerű esemény lesz, amin majd túlesik, de később rájön hogy magával rántja az egész nagy süllyedő tömeg, egyre lejjebb és lejjebb, és tudatosan kell odafigyelnie, hogy ne menjen az agyára az egész, ne legyen lelkifurdalása, ne gondoljon rá minden egyedül töltött pillanatban. Hiszen a valóság éppen az, hogy volt, elmúlt. Kár kattogni rajta. Minden nap egy kicsit könnyebb. Utálom, hogy minden gondolatom végül itt köt ki. Beszélni se szeretek róla, bár van egy kolleginám, aki jártas a témában, vele csak felületesen beszélgettünk ilyesmikről, egyetlen mondata elsimított bennem valamit, és ha érzem hogy jön az a torokszorító érzés, arra a mondatra gondolok, és valahogy jobb lesz. Na de elég az emózásból, Az a dolog elmúlt, a jó viszont tart azóta is, sőt csak még jobb lett. Azt hiszem, kurvára irigylésre méltó pár vagyunk, D. meg én. A fontos dolgokban mindig egyetértünk, a kevésbé fontosakban is, az együttélés is szépen megy, segít a háztartásban (csontig hatódottság könnycseppének elmorzsolása, Istenem, hát lehet így is), meg úgy tényleg... harmónia van. Tesóm fél éve van kint külföldön, azóta kétszer volt itthon. Hiányzik, kibaszottul hiányzik. Az igazat megvallva, sokmindenki hiányzik, persze nyilván ő a leginkább. Hiányoznak az otthoni barátaim, hiányoznak az itteni barátaim, valahogy hónapok óta mintha semmire nem lenne érdemben időnk, ha pedig van, akkor csak döglünk vagy lazulunk, lóg a belünk, örülünk hogy lyuk van a seggünkön és nem esünk bele, legalábbis ami engem illet. Egyelőre az is bizonytalan, hogy van-e munkahelyem. December elején kitalálták, hogy minden diák és részmunkaidős ki lesz szórva, aztán kaptam egy fülest, hogy ez csak átmeneti, és mehetnék máshova elvileg, de banyek, ha az ember egy helyen lehúz több évet, már hozzászokik, és kialakul egy kollégák szeretésével vegyes Stockholm-szindróma. Plusz a többi meló szarul fizet. :D Kint lakunk a vérben Szentlőrincen, de a közlekedés egész emberi (kivéve amikor mínusz tíz fokban és tökig érő ködben, kijózanodás közben kell hajnal fél négykor a buszmegállótól az otthonig tartó egy kilométert legyalogolni), a lakás kicsi, de élhető, és ha nincs maxon a fűtés, akkor is kellemes szubtrópusi klíma van a jó nyílászáróknak köszönhetően, ééés van egy aránylag nagy erkélyünk, egész szép kilátással. Most zúzmarás minden fa és háztető odakint, álomszép :) És látom fel- és leszállni a repülőket. A landolás nem olyan izgalmas, de a felszállás minden alkalommal lenyűgöz. Most is hallom, ahogy épp száll föl egy. Nem hangos, ha az ember nem figyel oda rá, vagy nincs néma csönd, észre se lehet venni. Megyek vissza tanulni. Remélem holnap bejön, hogy nagy nyomás alatt jobban teljesítek. Majd még jelentkezem.