PatkányBlog

Nem valóság. Nem a valóság. Nem igazi. Nem létezik. Nincs is ott. Nem történik meg. Csak elképzeled. Nem valóság. Ez nem. Nem valóságos. Ne gondolj rá. Nyugodj meg.

Nem bírnak leállni. Egyenként szeretném felpofozni az összes liberálfasiszta jogvédő AI-buzit, és megkérdezni tőlük, hogy kellett ez nekik? Ha nekem van egy szép, rendezett kertes házam, ahova a szomszéd gyerekei átjárnak, mert otthon nem kapnak ételt, csak verést, akkor persze hogy segítek rajtuk. Egészen addig a pillanatig, amíg belém nem rúgnak. Onnantól fogva tűnés a picsába, uccu haza, vagy telelövöm ólommal az éhenkórász valagatokat. Nem azért, mert más fajta vagy, a szomszéd gyereke és nem az enyém, hanem azért, mert szánt szándékkal kárt okozol, megfélemlítesz, meglopsz, az életemre törsz. Menj haza, térj vissza a tieidhez, mert mielőtt agyonlőnél engem, én lőlek agyon téged. Akit a kígyó megmar, az utána a gyíktól is fél. Egyébiránt szánalmasnak tartom, hogy most ugyanúgy, mint novemberben piros-fehér-kék lett az egész közösségi média, most belga színeket ölt boldog-boldogtalan. Az együttérzés ugyan szép dolog, de ennél nem több. Virtuális vállonveregetés. Egy nyílt fenyegetés ellen. Közvetlenül az Európai Tanács épülete mellett robbantottak. Üzentek. Azt hiszem, az üzenet világos. Putyin csinálja jól, odadurrantott a hottentotta valaguknak, nem is baszogatják az oroszokat. Így kell megvédeni a népet, baszomalássan. Mérges vagyok, mérges ezekre a civilizálatlan bunkókra akik egy vélt istenség nevében gyilkolnak, mérges azokra az elkényeztetett belvárosi vagy épp kertvárosi gazdag gyerekekre, akik számomra érthetetlen oknál fogva védik őket, mérges vagyok az egy helyben toporgó politikusokra, akik képtelenek érdemben megvédeni a több száz vagy több ezer év alatt felépített kultúránkat és civilizációnkat (hát nem pont a miénket, a magyarok is hajlamosak barbarizmusra), hogy a földkerekség legcsodálatosabb életterét hagyják tönkretenni. Annyi értelmetlen háborút vívtak már a történelem során, többen haltak meg különböző vallások miatt (igen, lehet ekézni a kereszténységet is, van ott bűnlajstrom), csak más kérdés, hogy egy épeszű ember felismeri annak a jelentőségét, hogy békében, nyugton élhet, és nem kell hit (nem tény, nem bizonyítottság, nem kézzel fogható dolog, anyagi javak miatt) öldökölnie. Hát, nem lehet mindenki épeszű. Nem félek. Mi kis falat vagyunk nekik, pusztán ezért nem fognak ránk törni. Viszont le kéne lépni innen minél hamarabb. Ha az embernek néhány napig full jó kedve van, tuti kurva élet, hogy valaki szétbarmolja. Aztán szerencsére helyre lesz téve. Csak hát nagyon hiányzik. Mintha alacsonyabb lenne a levegő oxigéntartalma. Még tíz nap. A lényeg, hogy telik az idő. Az idő múlása mindig megnyugtat, a tény, hogy változnak a dolgok, semmi nem állandó, a változás néha lassú, néha hirtelen jön, néha pedig váratlanabb, mint hinnénk. Tegnap hazafelé azon agyaltam, hogy egy éve ilyenkor még a legvadabb álmomban se gondoltam volna, hogy ennyi minden meg tud változni egyetlen röpke év alatt. Egyáltalán nem bánom. Akartam a változást, de hogy az végül a legcsodásabb álmaimat is felülmúlta... valahogy mintha kezdenének részletek beugrani arról, hogyan ismerkedtünk meg. Utálom, hogy nem emlékszem rá pontosan. Csak szösszenetek vannak a későbbi találkozásainkról is, élénk, kristálytiszta szösszenetek, viszonylag sok.
Édes Tesóm múlt héten hivatalosan is diplomás nő lett. Felnőtt. Annyira büszke vagyok rá! :) Legszívesebben kézenfognám őt és D-t, és elszaladnék velük valahova a világ vége mögé. Ahol soha nem ér utol a rettegés.

Borsódzik a hátam ettől a daltól, de valahogy találóbbat mégse tudok kitalálni. A királynővel nem bánnak olyan jól, mint velem. Ez még mindig új. Nem tudtam, hogy így is lehet. :3
Hamarosan megyek haza Tesóm diplomaosztójára, de holnap már jövök is vissza Pestre, holnapután pedig tovább Debrecenbe. Unatkozni nem fogok. :) Pénteken remélem sorra kerülünk a laborban, és tanci végre tud mondani egy A-t vagy B-t arra a munkámra, ami márciusra meg kellett, hogy legyen, ehhez képest még rá se nézett. Márpedig amíg nem mondja rá az áment, Tábornok nem fogja tudni elkezdeni érdemben írni a szakdolgozatát, arról nem is szólva, hogy nekem se lenne éppen rossz egy visszajelzés, hogy na cicám, ezt meg ezt jól/nem jól csináltad. Megígérte, hogy velünk fog kezdeni. Aztán áprilisban elkezdünk tisztán az én projektemen dolgozni. Jó lesz újra valami hasznosat csinálni, mert a "normál munkám" néha túlságosan is le tud szedálni. Az igazság az, hogy nincs kedvem hazamenni. Rossz előérzetem van. De ne legyen igazam.
Lehetne már inkább péntek.

Mindenki fél valamitől. Tegnap egyik csoporttársam említette egy ismerősünk blogját. A lány étkezési zavartól szenved. Attól fél, hogy ha akár csak néhány dekát is fölszed, nem lesz szép. A rettegés az emberek egyik legelemibb és legőszintébb érzése. Mélyebb, mint a szeretet, mint a fájdalom, magával ragadóbb bárminél. Mindenki retteg valamitől. Ezek nem a fóbiák, mint amikor meglátsz egy pókot vagy földigilisztát, és sikítva menekülsz. Erről ritkán beszél az ember, miért is tenné, ha nem muszáj, nem hozza szóba, hiszen sokszor a rettegés tárgya, a bennünk élő démon egy nonszensz, hülyeségen alapul, de mégis ragaszkodunk hozzá, nem engedjük el, megmagyarázzuk, hogy a léte kézzel fogható. Az én démonom mindig azt sugdossa a fülembe, hogy soha nem leszek elég jó semmire, és az emberek el fognak fordulni mellőlem, és egyedül maradok és magányos leszek. Néha elhiszem ezt, néha nem. Vannak emberek, akik mellett úgy érzem, tiszta hülyeség ez az egész, és az élet egy véget nem érő csoda, tele örömmel és meglepetésekkel, és ehhez a néhány emberhez foggal-körömmel ragaszkodom, és itt visszacsap az egész, mert mi lesz, ha az agyukra megyek, és már menekülnének tőlem. Szóval inkább elfoglalom magam amivel lehet, bemegyek suliba vagy dolgozni, remélem a laborban is hamarosan akad számomra valami munka, a múltkori felhőset a végére már szinte élveztem.
Vicces, hogy ezeken a démonokon agyalva kapcsoltam be a tévét, az egyik kedvenc zenecsatornámra váltva épp akkor kezdődött el a Bittersweet Symphony, az a dal, aminél inspirálóbb és reménytelibb nincs még egy a világon. Az isteni gondviselés. Mára is meglesz a dolgom bőven, takarítok, mosok, vasalok, és imádom ezt csinálni. Produktív elfoglaltság.
A rettegésre alapoznak a nagy diktátorok is. Senki nem olyan engedelmes, mint az az ember, aki fél. Kiváló diktátor lennék, jól csinálnám, nem zsákmányolnám ki a népet, viszont rendet tennék ebben a cafat országban, tényleges rendet. Az kurvaélet, hogy rettegnének tőlem, de ha ez lenne az ára annak, hogy normális legyen a közegészségügy, az oktatás és a plebs ne féljen este kimenni az utcára, hát hadd rettegjenek. Ahány diktátor volt a történelem során, mindegyiktől rettegtek. Némelyik felé tanúsítottak valami tisztelettel vegyes szeretet-félét, olyan lehetett, mint a Stockholm-szindróma. Na mindegy, úgyis megpattanok innen, amint lehet. Vagyis megpattanunk. D. meg én, ha eljön az ideje. Felőlem ez az ország olyan mélyre süllyedhet a saját mocskában, amilyen mélyre csak akar, nem várjuk meg. Tegnap este egyik ismerősöm kérte A Közösségi Oldalon, hogy kedveljem egy valamilyen módon hatalmas népszerűségnek örvendő feminista oldalát. Hm. Pedig értelmes, már majdnem egyetemet végzett srácról van szó, akinek már ész érvekkel alátámasztottam néhány alkalommal, hogy mi a bajom az újvonalas feministákkal.
Új karika van a fülemben, porcba szúrták, és egyelőre nem tudom, hogy megtartom-e, mert nem olyan, mint amilyennek vártam. Persze hiába kezelgettem, kicsit begyulladt, és csak a bal oldalamon tudok aludni. Na mindegy, max ha behegedt, kiszedetem, és teszek a helyére valami mást. Tesóm diplomaosztójára (annyira de annyira büszke vagyok rá ^^ ) is ki kellett találnom valami vállalható frizurát, fogtam és hátranyaltam a maradék hajam (mert a hét eleji az nem hajvágás volt, hanem kopasztás), nem lett rossz, csak épp divatospasi-séróm lett. Amikor melóban farkasszemet nézünk minden háemcsével, hogy melyikünknek áll jobban az ecsetfrizura... az úgy fun. Meh, asszem elkezdett hatni a kávé, kattognak agyam rozsdás kis fogaskerekei, ideje nekiállnom takarítani.

"Give me one moment in time
When I'm more than I thougth I could be.
When all of my dreams are a heartbeat away,
And the answers are all up to me.
Give me one moment in time
When I'm racing with destiny.
Then in that moment of time
I will feel, I will feel
Eternity."

Sickratman összekalapozott három és fél misit. Tök jó, tényleg örülök neki, hogy az emberekben megvan a segítő szándék. Attól viszont húzom a számat, hogy szerinte művésznek lenni is munka (pacifaszát), meg hogy vannak elvárásai a lehetséges munkahelyét illetően. Arany apám, ha nincs miből etetned a kölkeidet, akkor ne elvárásaid legyenek, hanem szorítsd össze a fogad, és állj be bazmeg útkaparónak vagy jó Isten tudja minek, ha azért kapsz pénzt. Itt jöhet a képbe, hogy itthon nincs munka. Hát, az valóban nincs. A napokban posztolta egy diplomás ismerősöm fészbukra (dekoratív, világot látott, több idegen nyelvet beszélő, fiatal csaj), hogy lejárt a szerződése (asszem) a közmunkaprogramban, mehet amerre lát, és hogy mennyire tele van a bundája ezzel az országgal. Meg akartam veregetni a vállát. Nekem is.
Magyar film nyerte az Oscar-díjat. Erre nem is írok semmit, mert rámrúgja az ajtót a TEK. Sajnálom, de nem tudok neki örülni. Nem tudok rajta meglepődni. Ez a téma instant díjeső. Kb. olyan, mintha azt mondanám, hogy egy nő nyerte meg a női szépségversenyt. Azta. DiCaprio is kapott, az új filmjét még nem láttam, de az eddigiek alapján (Gilbert Grape, Viharsziget, meg van még egy ami bazira tetszett, csak nem jut eszembe a címe, és nem, nem Süllyedahajó) már csak méltányosságból is járt neki.
Beszólogatás a túlsúlyosakra. Ma olvastam egy kultúrantropológus blogján egy eszméletlen jó posztot, amiben Méltatlanul Híres Közszereplő Naccsádnak magyarázta el, hogy az átlag magyar nő (családdal, munkával, háztartással) miért nem ér rá naponta órákat fitneszkedni meg legelészni a bioszalmát. Deal. Én mondjuk olyan lusta vagyok, hogy a föld megbüdösödik alattam, oké, néha tényleg kurvára el tudok fáradni is a napok során. Minden tiszteletem azoké, akik annyira odafigyelnek magukra, amennyire én biztos hogy nem fogok soha, de nem hiszem, hogy ettől értéktelenebb lennék. Akár én, akár mások. A plus size modellek egy másik téma, szerintem az ő megjelenésük vetette föl ezt a gyakori becsmérlést. Nem bazmeg, a modell az legyen vékony. Annak az a dolga, hogy sétáló ruhafogas legyen. Amennyit delláznak érte, igazán megérheti nekik. Ízlések és pofonok, persze. Ismertem olyan srácot, aki bolondult a kb. anorexiás csajokért, és olyat is, aki kijelentette, hogy 90 kiló alatti nővel nem hajlandó szóba állni. Kinek mi a vonzó.
Az ENSZ komoly szankciókkal sújtotta Észak-Koreát. Elolvastam a cikket, fölnyerítettem, és arra jutottam, hogy a békefenntartók kivételével az egész szervezetet fel kéne oszlatni a picsába. Gyakorlatilag feketepiacra terelték mindazt, ami többé-kevésbé eddig is ott zajlott. Práfo kratulálok vel dán gud zsáb kecifejek. Nem tudok mást mondani rá.
Horvát álnéven futó (Magyarvezetéknév Szilárd néven anyakönyvezett, feketén-fehéren leírja az egyik könyvében), valaha általam is nagyra tartott, de aztán celebbé silányult "újságíró" vitatkozott össze egy már eleve lesajnált celebbel. Melóban olvastam a szalagcímeket (ijesztő, mennyien vesznek bulvárlapokat), és mivel érdekelt a figura sorsa, követtem az eseményeket. Gyakorlatilag a herevasalós srác többet ért a kereskedelmi csatornának, mint ő. Meh. Pedig az első könyvét még imádtam, nem tudom hányszor olvastam. A másodikat is. A harmadikat már annyira asszem nem. Az Angyali történeket meg se vettem. Aztán volt még egy, amit az Észak-Koreás riport miatt szereztem be, de érdemben annak a sztorinak is csak a fele szólt a rezsimről (nem, baby, senkit nem érdekel hogy a fiad mennyire izgult, amikor Afrikába repültetek, vagy hogy a feleségednek megfordult a belében a fing, amikor a könyved borítójáról Kim Ir Szen hatalmas aranyszobra vigyorog mellőled). Na mindegy. Kár érte, tényleg bírtam a pasast ezelőtt tíz évvel.
Sztrájkolnak a tanárok. Ha a saját középsulis tanáraimból indulok ki, megértem őket. De hogy a gyerekek emiatt lógjanak suliból, azt már kissé nehezen veszi be a gyomrom. Nem akarok vizet prédikálni, a középsuli ki se mondom, hány éve alatt nálam trógerebb, szemetebb, flegmább, pofátlanabb diák nem sok volt, viszont lógni csak egyetlen egyszer lógtam el egy napot (az egyetem megint más). Senki nem veszi észre, hogy ezek a szerencsétlen, mondjuk tény hogy elcsigázott és rengeteg fölösleges lexikális tudással gyötört kamaszkák örülnek, hogy valami alibijük van arra, hogy hétfőn ne kelljen suliba menni? 90%-uk magasról szarik a kormányra, a tanárokra, az életpálya modellre meg mindenre. Vasárnap este otthon nézik a tévét anyuékkal, amiben nincsen semmi rossz, és örül a pici lelkük, hogy holnap lesz mire fogni, hogy nem írták meg a matektézét, és lesz még egy napjuk készülni rá. Ennyi az egész, nem több. Hogy a magyar közoktatás mennyire szar, nem mennék bele, mert az tény, hogy a hígfos hozzá képest edzett acél.
No, így járok, ha híreket olvasok. A világ megérett a pusztulásra.
Egyébként jól vagyok. Keresek egy dalt, aminek nem tudom a címét, se az előadóját, se az évjáratát, de még a szövegből se emlékszem egy szóra se. Egész délután ment a VH1, de nem hozott eredményt. Sebaj. Next time maybe. Várom a pénteket. Istenem, mennyire várom a pénteket!

Fáradt vagyok. Nincs bajom, csak ki kéne aludnom magam. Persze, százszor is inkább a túlhajszoltság, mint a haszontalanság. 

Aztakurva. Érdemes néha arckönyvön belenézni az üzenetek szűrt mappájába.

Az a jó a GinkoPrim-ben, hogy baromi valóságos álmai lesznek tőle az embernek. Így sokkal izgalmasabb. Ráadásul általában szépek. Volt egy időszak néhány éve, amikor hetekig minden álmom hasonló volt úgy, hogy egyébként nem volt köthető semmilyen olyan helyzethez, ami a valóságban történt. Baromi pihentető volt, reggel nem azért akartam visszaaludni, mert még fáradt voltam, hanem olyan csodás volt az egész miliő, hogy vissza akartam menni. Néha sikerült. Bár... akkoriban elég sokat hallgattam egy angol duó zenéjét, talán azért.
Elveszett egy bejegyzésem a buzeráns vírusok miatt. Talán jobb is, de az is lehet, hogy semmi jelentősége. Ma alig némi kis vérhugyozás után sikerült rendbe raknom ezt is, úgyhogy megint zavartalanul tudok hírt olvasni, ghettoredhot-ot nézni, és a monitoron is azonnal megjelennek a leütött karakterek. A zene se akadozik. Halál pöpec. Hm. Eszembe jutott a minap egy vers is, amire már évek óta nem gondoltam. Nem nagyon találtam sehol, bár szerencsére emlékszem az egészre. Persze mire kifogástalanul összeraktam a sorokat agyban, a google is megtalálta. Meh, hiányzik a szépirodalom. Bár... a környezetkémia legalább érdekes. A szerves nem az. Meg is húztak belőle. Remélem szerdán átmegyek.
Hívtak inni péntekre, de nem lehet... tanulni kell. A szombat az más, akkor lehet hogy érdemes lenne kiereszteni a gőzt. Gyümisör, sör, bor, konyak, rövid, rövid, tömény, rövid, shot, pezsgő, rövid, tömény, tömény, aztán opcionálisan asztalon táncolás, kocsmai verekedés, csoportos garázdaság, vagy bármi ilyesmi.

Pontosan tudom, hogy hol a helyem. Az ember csak saját magára számíthat. Azért valahol mégis ijesztő, hogy amikor szeretnék beszélni valakivel, rájövök, hogy nem tudok kivel. Akik volnának, azokkal nem akarok ilyesmiről beszélni, akikkel még tudnék... olyan nincs. Talán jobb is így. Építgetem tovább a falakat. Meh, pedig már majdnem abbahagytam. :)