PatkányBlog

Mindenki fél valamitől. Tegnap egyik csoporttársam említette egy ismerősünk blogját. A lány étkezési zavartól szenved. Attól fél, hogy ha akár csak néhány dekát is fölszed, nem lesz szép. A rettegés az emberek egyik legelemibb és legőszintébb érzése. Mélyebb, mint a szeretet, mint a fájdalom, magával ragadóbb bárminél. Mindenki retteg valamitől. Ezek nem a fóbiák, mint amikor meglátsz egy pókot vagy földigilisztát, és sikítva menekülsz. Erről ritkán beszél az ember, miért is tenné, ha nem muszáj, nem hozza szóba, hiszen sokszor a rettegés tárgya, a bennünk élő démon egy nonszensz, hülyeségen alapul, de mégis ragaszkodunk hozzá, nem engedjük el, megmagyarázzuk, hogy a léte kézzel fogható. Az én démonom mindig azt sugdossa a fülembe, hogy soha nem leszek elég jó semmire, és az emberek el fognak fordulni mellőlem, és egyedül maradok és magányos leszek. Néha elhiszem ezt, néha nem. Vannak emberek, akik mellett úgy érzem, tiszta hülyeség ez az egész, és az élet egy véget nem érő csoda, tele örömmel és meglepetésekkel, és ehhez a néhány emberhez foggal-körömmel ragaszkodom, és itt visszacsap az egész, mert mi lesz, ha az agyukra megyek, és már menekülnének tőlem. Szóval inkább elfoglalom magam amivel lehet, bemegyek suliba vagy dolgozni, remélem a laborban is hamarosan akad számomra valami munka, a múltkori felhőset a végére már szinte élveztem.
Vicces, hogy ezeken a démonokon agyalva kapcsoltam be a tévét, az egyik kedvenc zenecsatornámra váltva épp akkor kezdődött el a Bittersweet Symphony, az a dal, aminél inspirálóbb és reménytelibb nincs még egy a világon. Az isteni gondviselés. Mára is meglesz a dolgom bőven, takarítok, mosok, vasalok, és imádom ezt csinálni. Produktív elfoglaltság.
A rettegésre alapoznak a nagy diktátorok is. Senki nem olyan engedelmes, mint az az ember, aki fél. Kiváló diktátor lennék, jól csinálnám, nem zsákmányolnám ki a népet, viszont rendet tennék ebben a cafat országban, tényleges rendet. Az kurvaélet, hogy rettegnének tőlem, de ha ez lenne az ára annak, hogy normális legyen a közegészségügy, az oktatás és a plebs ne féljen este kimenni az utcára, hát hadd rettegjenek. Ahány diktátor volt a történelem során, mindegyiktől rettegtek. Némelyik felé tanúsítottak valami tisztelettel vegyes szeretet-félét, olyan lehetett, mint a Stockholm-szindróma. Na mindegy, úgyis megpattanok innen, amint lehet. Vagyis megpattanunk. D. meg én, ha eljön az ideje. Felőlem ez az ország olyan mélyre süllyedhet a saját mocskában, amilyen mélyre csak akar, nem várjuk meg. Tegnap este egyik ismerősöm kérte A Közösségi Oldalon, hogy kedveljem egy valamilyen módon hatalmas népszerűségnek örvendő feminista oldalát. Hm. Pedig értelmes, már majdnem egyetemet végzett srácról van szó, akinek már ész érvekkel alátámasztottam néhány alkalommal, hogy mi a bajom az újvonalas feministákkal.
Új karika van a fülemben, porcba szúrták, és egyelőre nem tudom, hogy megtartom-e, mert nem olyan, mint amilyennek vártam. Persze hiába kezelgettem, kicsit begyulladt, és csak a bal oldalamon tudok aludni. Na mindegy, max ha behegedt, kiszedetem, és teszek a helyére valami mást. Tesóm diplomaosztójára (annyira de annyira büszke vagyok rá ^^ ) is ki kellett találnom valami vállalható frizurát, fogtam és hátranyaltam a maradék hajam (mert a hét eleji az nem hajvágás volt, hanem kopasztás), nem lett rossz, csak épp divatospasi-séróm lett. Amikor melóban farkasszemet nézünk minden háemcsével, hogy melyikünknek áll jobban az ecsetfrizura... az úgy fun. Meh, asszem elkezdett hatni a kávé, kattognak agyam rozsdás kis fogaskerekei, ideje nekiállnom takarítani.