PatkányBlog

Nézegettem néhány másik blogot. Vadidegenekét. Asszem még tíz oldal alatt voltam, amikor rájöttem, hogy ezt én így nem. Kétféle van: a figyelmet bármi áron kierőszakoló, meg nem értett tini (Alkonyatos és Justin Bieber-es, néhol animés idézetekkel és képekkel, szivecskék meg minden szirszar) és az emancipált nő (jaj a karrier, jaj a gyerekek, jaj a férjem, jaj a babámfasza) aki ezerfelé szakad mert szanaszét bassza a bizonyítási vágy, és közben szépen elmúlik az élete. A férfiak blogjai meg valahogy túlontúl kockák voltak. Kilencvenes évek videojátékai, legógyűjtés, ilyesmik, nem az én műfajom. Ilyen sivár lenne mára a bloggertársadalom? Mármint az amatőrök, az újságírók (újságíró, ugyan már, röhögnöm kell, néhány ripacs, aki megmondóembernek képzeli magát) blogjai rég nem érdekelnek. Magamat se tartom teljesen százasnak, de azt hiszem annyival még mindig előrébb vagyok, hogy nem akarom leszuszakolni szerénységem a társadalom torkán, elfogadásra vágyva, és ezért bármit föláldozva. Hihetetlen, hogy az emberek mi mindent meg nem tesznek azért, hogy a plebs (tehát nem ismerősök, és itt most nem a leendő munkaadókra vagy közeli barátokra gondolok, akik véleménye akár még tényleg fontos is lehet) elfogadja őket, rájuk mondja az áment. Mert ha nem, akkor mi van? Attól még a Bözsi néni lesz a szomszédod, ugyanúgy nem mosolyog rád az ellenőr (vagy éppen ugyanúgy rádmosolyog). Amíg másnak nem árt vele, mindenki csinálhat amit akar.
Vagy csak már agyamra ment a dacolás. Hogy ha fejre álltam, akkor se voltam elég jó. Mindig kellett még valami, nem nagy dolgok, csak néhány év után az ember belefárad, és lendületből beint a világnak. Tudtam, hogy nem vagyok elég jó, hiába mondja most már az ellenkezőjét. Nem haragszom rá, már jó ideje nem érdekel. De az kurvaélet, hogy soha többé nem hagyom magam szívatni. Hogy mindig kelljen még valami. Még valaki. Hogy ne érezzem, hogy olyan kurvanagy biztonságban vagyok a státuszomban. Persze az ember védi magát ahány lehetséges módon tudja, bezárkózik, és csöndben marad. Nem beszél, nem nem említ se jót, se rosszat. Ha mégis megteszi valamelyiket, csak sebezhetőbbnek érzi magát. Ha néha belé is döfik a kést, akkor is igyekszik befogni a száját, csöndben kihúzni, és alkalomadtán visszadöfni a másikba, esetleg kissé megforgatni.
Nem értem az embereket. Néha direkt okoznak fájdalmat a szeretteiknek, csak azért, hogy lássák, meddig mehetnek el, vagy hogy a másik hogyan reagál különböző helyzetekben. Szerintem ilyenkor a legokosabb dolog sehogy sem reagálni. Egye csak a kefét. Esetleg később, higgadt fejjel szóba hozni a dolgot. Ezt egészen addig lehet csinálni, amíg az ember be nem kattan, és mániákus darabolós gyilkosként fogja felkoncolni a szomszédságot. Vagy fogja magát, és elmegy piálni a barátaival. Istenem, mennyire szeretek piálni a barátaimmal! Kedden pld. Éviékkel remekül mulattunk, egész jól be is karmoltunk volna, ha nem lett volna kissé hűvös a helyen, elég hűvös ahhoz, hogy a lehúzott vodka-szódákból semmit ne érezzek meg. Őt meg felhőztetik. A másik lánynak nincs senkije, Dóri pedig ha jól értem kb. fél éve összejött a nagy szerelmével, és már le is szokott a cigiről, merthogy babát akarnak. Lepetéztem. Asszem az összes ismerősöm közül egyedül nekem van normális párkapcsolatom. Ironikus.

Kilenc éve írom ezt a cuccot. Néha nem is tudom már, hogy miért. Bár olykor hasznos visszakeresni vagy visszaolvasni ezt-azt. Mindegy. Már sajnálnám abbahagyni.
Tegnap voltunk Tesómmal piálni szilveszter apropóján. Diszkó. Túlárazott pia, tömeg, közepesen szar zene, hamar leléptem. Nem volt semmi említésre méltó. Nem hiányoztam oda, szeretem Tesómat, de szívesebben ittam volna a haverjaimmal valami kocsmában vagy házibuliban. Valahol szánalmasnak éreztem, hogy aránylag fáradtan hajnal kettő és három között én estem haza legelőször, de nem érdekelt. Csak itthon akartam lenni végre. Kevés alvás után korán keltem, bevásároltam, takarítottam, mostam, főztem, glancoltam... picit fáj a bölcsességfogam, megint szarakodik valamit. Rosszat is álmodtam. Nem hiszek az újévi fogadalmakban vagy ígéretekben, úgyhogy nem is írok, mondok vagy ígérek semmit. Ha az ember el akar határozni valamit, akkor azt nem feltétlenül kell dátumhoz kötnie. Nem tudom, hogy ettől az évtől mit vártam. Mondjuk változások éppen voltak, de nem bántam meg, épp ellenkezőleg. A meglepetés ereje. Valóban nem számítottam ilyesmire, de hát ember tervez, Isten végez. Tesómmal talán mintha eltávolodtunk volna egymástól. Meh, fáradt vagyok most ehhez. Nem is nagyon van miről írnom. Várom, hogy múljon az idő. 

Rendben lezajlott a karácsony, nem volt semmi gáz vagy gebasz... igaz, hogy idén valahogy nem is volt karácsonyi hangulatom egy deka se, még annyira se, hogy törjem magam érte. Nem csináltam sütit, nem füstöltem tele a lakást fahéjjal, még az adventi koszorút se vettem elő. Egyedül akkor érintett meg egy kicsit az egész szelleme, amikor 21-én D-vel elmentünk Szentendrére a Karácsonyházba, valahogy sokkal kellemesebb volt, mint az agyonzsúfolt és csicsázott pesti karácsonyi vásár... ott úgy éreztem, az arcomba tartanak egy hangosbeszélőt, és beleordítják, hogy fogyasszak, költekezzek, herdáljak... mintha nagyon volna miből, azokat az árakat nem az én tárcámhoz szabták, és egyébként is, tömeg, vadkapitalizmus, turisták lehúzása... egynek csecse volt megnézni, de igazából ennyi. Sokkal többet jelentett, hogy biztonságban érezhettem magam arra a néhány napra, amit D-vel tölthettem. Nem mintha nagyon volna okom az ellenkezőjére, erősfüggetlennő soha nem fél és soha nem magányos. Erősfüggetlennő megoldja és mindig rendben van. Annyi mindent szeretnék leírni, elmondani, de csak nézem a falaimat, és azon tűnődök, mikor építettem őket ilyen magasra. Tudom, hogy így vagyok biztonságban, és meg tudom védeni magam, és tudok vigyázni magamra. De amikor te mondod, hogy mindig vigyázni fogsz rám, az valami sokkal mélyebb és őszintébb gondoskodás, mint amire magam felé valaha is képes lennék. Annyira hiányzol. Annyira szeretlek.
Egyébként megváltoztak körülöttem a dolgok. Vagyis inkább az emberek körülményei. Izus más, mint régebben. Oké, férjhez ment, deal. De valahogy akkor is otthonülőbb lett. Vajon bántja valami? Történt valami? Lehet valami, amit nem akar elmondani? Azt hiszem, mindenki egyedül van körülöttem. Mindenki megépítette a saját kis falait, ki-ki olyan téglákból, amilyenekből. Elhagyatottság, meg nem értettség, kívülállóság. Az ember azt hinné, a kamaszkorral együtt ezek is odalesznek, hát ezek szerint mégse. Vajon miért szeparálódunk el ennyire egymástól? Talán ezt jelenti felnőtté válni, hogy nem beszélünk már annyira őszintén egymással? Hogy nem merünk segítséget kérni? Aggódok értük. Remélem ez az aggodalom csak keddig fog tartani, amikor is végre elmegyek Évi- és Dóribiccsel piálni egy nagyot, és az alkoholban oldódó értelmem elfolyása után végre belátom, hogy megint túlreagálok dolgokat, és nincs miért parázni. Persze az se húz éppen ki a méla búvalbaszottságból, hogy a jó Isten a megmondhatója, mikor látlak újra. No de magad, uram, ha szolgád nincsen: kihúzom magam az elkeseredésből a saját hajamnál fogva is, ha kell. Hétmilliárd ember él ezen a sárgolyón, ami egyedülálló az egész általunk ismert univerzumban, majdnem nyolcszáz millió ember Európában, közel tízmillió Magyarországon, kétmillió Budapesten, harmincezer Szekszárdon, kétezer csillag látható szabad szemmel az égen. Atomok tapadnak össze és szakadnak szét, fény és hő összefügg, egyensúlyban tartja a létezést. Jól meghatározott helyünk van itt a végtelen térben és időben, nem véletlen a létezés, több milliárd éves folyamatok vezettek idáig, amiknek az elejét és a végét még csak nem is sejtjük, mégis itt vagyunk, alkotunk, rombolunk, teremtünk és pusztítunk, és ebből a hétkibebaszottmilliárd emberből itt vagyunk mi ketten. Minden végtelen vagy annak vélt skálán vagy síkon vagy térben van egy nagyon keskeny sáv vagy aprócska pont, amit valahogy mégis meg lehet határozni. Te meg én. Az élet egy csoda.

Megint áll a bál a témában, egy pártkatona előadóművész (aki szerény véleményem szerint már évek óta szart ad ki a kezei közül, de a kormány tolja, úgyhogy megteheti) bírta azt mondani a szájával, hogy a nők tisztje nem az, hogy ugyanannyit keressenek, mint a férfiak, hanem hogy háziasszonyok és anyák legyenek. Elcsépelt, de több helyen szeretnék belekötni.
Miért ne kereshetnék annyit, mint egy férfi? Szerintem keresek. Sőt, találok is. Végzettségtől függően ofkorsz. Ugyanannyi az órabérem, mint az azonos melót azonos státuszban végző srácoknak. Imádom azokat a szálkás fapinákat, akik fröcsögve ordítoznak üvegplafonról meg hogy a nők átlagosan 30%-kal kevesebb bért kapnak. Aztán amikor rákérdezek, hogy tényleg? Te is? Jaaa, hát ő pont nem, de ismer olyat, aki hallott ilyenről, meg egyébként is nyugaton, meg a kapitalizmus, megafaszom. Jajj cicám. Nefárasszámá. Meg hogy nehezebb munkahelyet találni. Csoda? Ha én dönthetnék, hogy fölveszek-e egy férfit, vagy egy nőt, aki lehetőség szerint az egy év munkaviszony után bejelenti, hogy ő most elmegy papás-mamást játszani és sorban kipotyogtat 2-3 gyereket, én meg fizethetem utána a járandóságokat az egy tetves év munkája után... köszönöm, inkább nem. Túl sok ilyet láttam. Ha kell, a véremmel pecsételem meg, hogy nem fogok szülni.
Miért ne legyek háziasszony? Felkelek reggel hatkor. Reggelit csinálok, teát és/vagy kávét főzök, behozom az újságot, megvakarom a kutya füle tövét, csinibe vágom magam, Colgate-reklám mosollyal köszöntöm kicccsaládom, majd eltakarítom a reggeli romjait. Utána a többi romot a lakásban. Nekiállok ebédet főzni. Ezt délig. Közben bevágok pár pohár bort, mert egyébként egyedül vagyok otthon, ha nem látja senki, meg se történt. Egyedül. Magányosan. Hazajönnek a gyerekek. Ebéd. Segítek leckét írni. Jaj fiam, nem igaz hogy nem érted. Még egy pohár bor. Hazajön a férj. Van töltött káposzta? Kimostad a...? Nem? Mi a szart csinálsz egész nap? Nem is dolgozol. Délután az ebéd romjainak eltakarítása, stikában előkerül a laposüveg, vacsifőzés, gyerekek veszekednek, férj nem hallja tőlük a tévét. Ó, meccs, oké, addig elszaladok a boltba, adj pénzt. Hazaérek, vacsorát főzök, este olyan vagyok mint a mosott szar, és másnap kezdődik az egész elölről. Harmadnap is. A következő héten is. Jövőre is. Életem végéig. Minden. Áldott. Nap. Biztos, hogy nem akarok így élni. Semmibe véve. Lenézve. Megvetve.
Miért nem szülök gyereket? Mert türelmetlen vagyok, és önző. Csodás szüleim vannak, és tudom hogy nem lennék képes azokra, amikre ők. Három-négyóránként fölkelni etetni, pelenkázni, vigasztalni, babámfasza. Elhiszem, hogy imádnivalóak a gyerekek, csak épp nem egy magamfajta türelmetlen és önző ember számára. Bár... önző lennék emiatt? Azért, mert nem akarok szőröshónaljú, melegítőnadrágos, karikás szemű, leharcolt ember lenni? Mert nem akarom kitenni magam és a társam (nem, nem párom, párja a cipőnek van) egy életen át tartó stresszhatásnak? Jaj, jön a foga, bömböl már megint, vissza kéne mennem dolgozni, de nem veszik fel óvodába, jaj suliba íratni, nem megy neki a matek, középiskolai felvételi, jaj elhagyta a barátja/barátnője, úristen teherbe esett/teherbe ejtett valakit, miért nem vették föl egyetemre, mi lesz vele diploma nélkül, sosem megy férjhez/nősül meg, de miért ekkora kurva/tróger egyébként, jaj kirúgták az állásából, persze költözz haza... na nem. Biztos vagyok benne, hogy egy gyerek rengeteg öröm és büszkeség forrása is LEHET, de egyfelől nem akarok kockáztatni, másfelől meg... nem. Egész egyszerűen nem vágyom rá. Biztos vércuki, ahogy anyának szólítanak, de tökéletesen meg vagyok elégedve azzal is, hogy a keresztnevemen neveznek, és cumisüveg helyett sörösüveget nyomnak a kezembe. Egyébként az utóbbi években elég sok ismerősöm vált anyává vagy apává, és amennyire meg tudom ítélni, teljesen megszűntek létezni. Ezt úgy értem, hogy kevés kivétellel (van egyáltalán?) mindegyiknek olyan profilképe van a közösségin, amin a gyerekkel van, vagy ami a személyes kedvencem: konkrétan a gyerek kis gyűrött krumpli feje a profilképe (a best of egy ultrahangfotó volt). Aztán a posztok. Jaj, kakikálunk. Jaj, összebasztuk babapempővel anyu Barbie-álomkonyháját. Jaj csicsikálunk. Jaj fürdőcskézünk (ez aaaz, pakold tele a két éves kislányod pucér képeivel az üzenőfalaaat). Jaj, apu méla undorral bambulja a tévét, mert anyu túl fáradt a szexhez, és egyébként is babahányás nyúlik a haján. Látom tehát a régi haverjaimat, barátaimat a monitoron, mert élőben soha nem érnek rá. A mosolyuk megkopott, fáradtak, és elhiszem hogy mindemellett ők így boldogok, csak tessen szíves lenni elhinni nekem, hogy én meg így vagyok boldog. Gyerek nélkül. Azzal a tudattal, hogy így nagyobb eséllyel tudok az a nő maradni, akit valaki megszeretett, nem fogok elmamisodni, nem válok anyatigrissé, nem fogom a társam háttérbe tolni olyasvalaki kedvéért, akit velem együtt ő hozott létre. Árulásnak érezném. Tulajdonképpen a lehető legtöbb, amit a társadalomért tehetek az az, hogy nem szülök. Nem lennék jó anya. Türelmetlen, önző, agresszív ember vagyok, de azt hiszem, a leginkább mégiscsak következetes és boldog. Szeretek így élni. Szeretek hétvégente a haveri köröm maradékával elmenni berúgni, szeretek arra gondolni hogy nem fog hátráltatni a munkámban hogy a gyerek fosvahányik az oviban, szeretek hazajönni és nem csinálni semmit egy fárasztó nap után, szeretek káromkodni, tróger lenni, a saját magam ura lenni, a saját szabályaim szerint játszani, és amit a legjobban szeretek: azokra figyelni akikre akarok, és nem akikre kell. Szóval biztoskurvaélet, hogy nem fogok szülni egyetlen gyereket se.

                                                           ---

Három perce sincs, hogy mindezt leírtam. Most szólt D, hogy jövő héten valószínűleg az unokaöccseivel fogunk hazautazni. Tanácstalan vagyok. Gyerekek. Gyerekek, akiket nem ismerek. Az unokatesóim közül van kettő, akiknek a gyerekei cukik (egy kisfiú és egy kislány). De velük se tudok mit kezdeni. Meh, a saját korosztályommal se szoktam bratyizni. Oké, Isten, fogtam... ejjj, de mennyire tudom imádni a humorodat.

Néha annyira szívesen kivágnám. Vagy kiugranék én magam. Kb. kéthetente egyszer jön ki nála, és akkor pár napig elviselhetetlen. Egyébként békés együttéléssé szelídült a lakótársi viszony az elmúlt hónapok alatt, néhány kisebb összezörrenéstől eltekintve ("faszé' nem bírsz elmosogatni", "direkt kértem hogy legyé' má' halkabban", stb), amiket főleg az iránta tanúsított türelmetlenségem generál. Nem akarok újra és újra belemenni. Ha hibáztat, védekezek, közben őt is próbálom védeni, azt hiszem, felelősséggel tartozom iránta. Hétvégén elmentünk szeszelni a körútra, odáig föl se tűnt, hogy néhány helyen milyen pofátlanul vizes a sör. Töményet nem akartam inni. Valahogy egyébként is fura volt az egész. Szerettem volna nagyon látványosan sugallni a világ felé, hogy a velem lévő srácnak nem vagyok a barátnője, szóval csajok, szabad a vásár. Ennek és a szar sörnek az lett a vége, hogy már szinte szerettem volna részt venni egy kiadós kocsmai verekedésben, hogy valahogy le tudjam vezetni a feszültséget, de ez elmaradt. Meh, pedig kivételesen tényleg hajlottam volna a dologra. Dalma barátnőm rám hagyományozta a bakancsát, szóval megint lehet nagy a pofám. :p Még éjfél sem volt, amikor elindultunk haza. Már majdnem meg is érkeztünk, amikor az utcán cigiző biológus lányokba botlottunk, szóba elegyedtünk, aztán a szalonspicc és a keserédes kiégettség sugalmazására fölmentünk hozzájuk. Előtte még hazaszaladtam borért, utána jött a java. Tökre örültem, végre Tábornok is becsajozhat, én meg lerészegedhetek szívem vágya szerint. Hát... vendéglátóink aranyosak voltak, szó se róla, de ha akkor este még valaki meglepődik azon, hogy én nem a lányokat szeretem, magamra nyitom a gázt. Meh, sztereotípiák. Tábornoknak se zárult sikerrel az éjszaka, úgyhogy olyan három óra magasságában hazajöttünk. Ettől függetlenül nem volt rossz, csak... furcsa. Nem szoktam hozzá, hogy az identitásomról vagy a szexuális szokásaimról kérdezzenek, és ahhoz sem, hogy az ilyesmire válaszoljak. Nincs bajom vele, minek beszélni róla.
Egyébként fáradt vagyok. Suli. Meló. A lakás állapotát már meg se említem, beszéljen helyettem a sarokban két hete növekvő porcica. Rendetlenség van. Javarészt nem az én cuccaim. Az övé. Mindenhol. A kibaszott őrizgetési mániája. Mindig minden szart és csetreget meg kell tartani. Törött bögre, kommersz tömegtermékek. Túl szentimentális. Ha mindezt kiszórnám, még talán el is lehetne férni ebben a lakásban. Miből merítek erőt, kérdi. Tényleg könnyebb nekem? Bizonyos tekintetben igen. Mindketten kapunk lelki támogatást, csak más irányból. Igaz, azt hiszem semmi bajom nem lenne a világon, ha nem lenne benne minden sóhajtásában a vád. Baszki ember, elhagyott a barátnőd, bumm, nem a világ dőlt össze! A legjobb barátom veszi ki a legtöbb energiámat. Néha annyira szívesen felpofoznám... csak egy nevelő célzatú saller, hogy ne az ágy szélén ücsörögjön lebiggyesztett szájjal és lehajtott fejjel, hanem legyen végre férfi, szedje össze magát, és ne tőlem várjon mindig minden motivációt, és saját magáért akarjon jobb lenni, stb.
Hétvégén meg hazamegyek. Van is kedvem hozzá, meg nincs is. Tesómat hetek óta (másfél hónap?) nem láttam. Ugyanakkor inkább csak eltűnni szeretnék. Messze mindentől. Aludni. Egyedül lenni. Valahol, ahol senki nem fáraszt a hülyeségeivel. Miért olyan nehéz megértenie a társadalomnak, hogy élni és élni hagyni egymást megoldana mindent? 

Múlt héten azon gondolkodtam, hogy mikortól válik egy párkapcsolat hivatalossá. Nem mintha lenne bármi különösebb jelentősége (van?), csak eszembe jutott. Arckönyves megosztás? Haveri kör informálása? Kézenfogva császkálás? Szülőknek bemutatás? Nos, nálunk mindez vótmá, legutóbbi múlt hétvégén. Nagyon jól ment, nem mintha efelől bármi kétségem lett volna. Voltunk koncerten is, azt lehetett volna skippelni, a zenekarért se voltam oda különösebben, kevesen is jöttek el, és néhányan viszonylag hamar ki is dőltek. Oké, férfiasan bevallom, nálam közrejátszott egy zsönge másnaposság abban, hogy nem ittam sokat. Talán ez a gond, nem fog valami jól az agyam. Régebben egy kiadós taccsravágás után azért valahogy pörögtek a fogaskerekeim, de most csak zsibbadok. Oké, nem aludtam valami sokat, és megrökönyödve vettem tudomásul, hogy a két személyre lefőzött kávé nemes egyszerűséggel kevés. Meh... annyi mindent szeretnék leírni vagy mondani, de asszem az évek során magamba sulykolt gátlásokkal még nem sikerült leszámolnom. Nincs semmi baj, csak irtózok a gondolatától is, hogy bármilyen oknál fogva gyöngének vagy kiszolgáltatottnak tűnjek bárki szemében. Az emberek nagyrésze ezt megérzi, és rá is megy az ilyenekre, mint vadállat a vérszagra, és szétszaggatja, ízekre tépi, volt, nincs. Nem lehet hibáztatni ezért őket. Mocskos ösztönlények vagyunk mindannyian, vicsorgó, lesben álló, támadásra ráfeszült izmokkal várakozó ragadozók, és ezért egyszerre érzek megvetést és csodálatot is az emberi faj iránt. A civilizált társadalmak ezt legalább mérsékelni tudják, nyakkendő, körömcipő, és viszonylag kulturált viselkedés. De amint nyers húst lát, ugyanúgy kikezdi, mint a kannibálok az őserdőben. A szerencsésebbek dönthetnek, hogy ragadozni vagy elragadtatni szeretnének. Vagy tévedek, és a világ nem ennyire fekete-fehér? Néha szeretném azt hinni, hogy csak keveset láttam idáig, és azért gondolom így. Addig is próbálom védeni magam. Olykor sajnos reflexszerűen még azokkal szemben is, akikben tudom, hogy nincsen ártó szándék. Sőt. Akiknek én se akarok fájdalmat okozni, és addig is csak remélhetem, hogy tudják, hogy mennyire nagyon... idő kérdése és rendben leszek. Én mindig rendben vagyok és leszek. De akkor is, hogy a francba voltam meg idáig nélküled?

Ma délelőtt amikor fölébredtem (és végre nem hajnal hatkor kellett agonizálás közepette kivonszolnom magam a konyhába kávéért), még nem tudtam, hogy az általam nagyra tartott liberális popkultúra rozsdás késsel fog hátulról mellbe szúrni. Öt perc múlva már tudtam. A Rózsaszín Pittbull zenekar nem fog föllépni a várva várt Karácsonyi Punkünnepen, ugyanis néhány seggfej zenekar nácit kiáltott rájuk a legutóbbi klip miatt. Punkok, bazmeg! Magukat punknak, anarchistának és szabad embernek vallók egymásra mutogatnak, megsértve ezzel éppen azokat az alapelveket, amiket ők is vallanak, vagyis vallottak idáig, mert most jó nagy segget csináltak a szájukból. Épp múlt héten hallgattam meg a dalt, a hozzá készített videót is láttam (Kassainak hova lettek a fogai btw?), hát nem egy Béla bá', de van értelme. Csak úgy tűnik, a birkák előjöttek bégetni, mert annyi eszük már nincs, hogy elgondolkodjanak azon, hogy tényleg hova is tart ez az egész ország, mit művel a rendszer... nem arról van itt szó baszomalássan, hogy mindenki mennyenhaza és monnyonle, hanem hogy amíg az itthoni szociális ellátórendszer gyakorlatilag nem működik, az átlagember kiszolgáltatottnak és szerencsétlennek érzi magát (nem minden ok nélkül), addig talán nem olyasmibe kéne pénzt ölni, ami szép dolog ugyan, de soha nem térül meg. Nagyon leegyszerűsítve: nem fogom a szomszéd kölök osztálykirándulását fizetni, ha a sajátomnak nem tudok enni adni. Erről szól ez a dal.
Közhely, de tényleg érdekes, hogy a többi nótáért soha senki nem cseszegette a Pittbullokat, pedig volt egy pár, amire mindenki fölszisszenhetett. Pedofíling? Nobody cares. Faszfej király? Nobody cares. God is pink? Nobody cares. Sátán és drog? Nobody cares. De sorolhatnám még. Valami azt súgja, hogy a nagy melós wannabe-liberális, de inkább csak ész nélkül komunistáskodó hétköznapiak kezdték a rinyát. No persze valahol a lelkem mélyén nem hibáztatom őket, szar lehet végignézni ahogy a RP népszerűségben szépen elhúz mellettük. De ez akkor is aljas húzás volt. Szemközt köpni saját magunkat, minél többet pörgök ezen, annál inkább érzem a dolog hűbazmegjét. A szólásszabadság csak addig terjed, amíg valaki azt mondja, amit hallani akarok; nahát, ez igazán érett gondolkodásra vall. Az ilyen faszarági emberek szerintem sokkal közelebb állnak a kirekesztő ideológiákhoz, nem beszélve arról, hogy a punkokat is miattuk nézik kollektíve tudatlan, kannásborvedelő, gondolkodásra és értelmes megnyilvánulásra képtelen, a társadalom perifériájára züllött majdani hajléktalanoknak. Van köztük ilyen is, persze, ahogy mindenhol máshol is. Ez törvényszerű.
Ha már verem a nyálam, hogy mekkora elfogadó liberális-toleráns punk vagyok, akkor mosolyogva végignézem, ahogy mások esetleg olyat mondanak, ami nem egyezik meg az én elveimmel. Ebből születik a vita, ami nem feltétlenül csak egymás szapulása, értelmes emberek között kifejezetten hasznos is lehet egymás álláspontjának megismerése, új távlatokat nyithat meg, olyan dolgokra derülhet fény, amikre idáig nem is gondoltunk. De neeem, inkább nekiállnak vinnyogni, hogy de hát ők náczi zenekarral nem lépnek föl egy fesztiválon. Meh, abban reménykedem, hogy nyilvánosságra hozzák, melyek voltak ezek a nagy szabotőrök, mert azon túl, hogy a naaagy karácsonyi képmutató kirekesztő divatpunk ünnepre be nem teszem a lábam, a továbbiakban az ő koncertjeiken se szeretnék részt venni. Szabadsááág! .V,,

"A fény az egyetlen, ami itt mozog. De az megváltoztat mindent. Úgyhogy... kissé nehéz. Azt is mondhatnánk, hogy elviselhetetlen. Az egyetlen módja, hogy elviseljük, ha nyugodtak maradunk. Nem szeretem a képzelgést. A fura ötleteket. Ugye ért engem? A gyerekeimnek vannak néha fura ötletei. De nem szabad, hogy odafigyeljek rájuk. A gyerekek már csak ilyenek."

Pusztán elvből nem biggyesztek most ide egy idézetet a szeretetről az egyik kedvenc filmemből.A nagymonológot kihagyom, elég annyi, hogy "felvillanyoz a halvány remény is, hogy viszontláthatom Wolf-ot."
Csak kicsit össze kéne szednem magam. Mostanában nem alszok valami sokat, az ébren töltött időt igyekszem hasznosan tölteni, de kissé lemerültem. Jövő héten ugyan őszi szünet, és biztoskurvaélet, hogy délután négynél előbb egyik nap se akarok dolgozni menni*. Persze van megoldás, egy sokkal jobb alternatíva, de arra még várni kell. Ettől függetlenül jól vagyok. Sőt, kimondottan boldog.
Más. Némi görgetés és káromkodás után elolvastam a régi csetes beszélgetéseinket. Bánatos Isten. Nincs mentségem. Nem tudom, mire kerestem választ. Volt egyáltalán kérdés? Azt hiszem, mindent megbeszéltünk, amit kellett, nincs más hátra, mint előre. Nincs bennem kétség, nem bánok semmit, boldog vagyok hogy így alakult, és ha újra döntenem kéne, akkor is így döntenék. Mintha törvényszerű lett volna, vagy mi. Nem tudom, hogy olvasod-e ezt valamikor, egyáltalán miért írom le ide nyilvánosan (a privát bejegyzéseimet úgyse látja senki), de ha mégis, szeretném, hogy tudd.




*De.

...ja, de. Bár amelyik barátságnak vége tud szakadni, annak szakadjon is. Szombaton volt Izus esküvője, amire már nagyon készültünk, meg vártuk, meg ecet. Nem emlékszem, hogy valaha is gondolkodtam azon, hogy a csapatból ki fog leghamarabb férjhez menni, bár azt sejtem, hogy ha valaha ilyesmire adnám a fejem, akkor én zárnám a sort. Mindegy. Elkaptam a csokrot, ennek túl nagy jelentőséget nem tulajdonítok, főleg miután Tesóm mondta, hogy pár éve unokatesónk esküvőjén ő volt a szerencsés, aztán mégis inkább szakítottak a barátjával. Shit happens. Sokat gondolkodtam a barátságon, mint olyanon. Ott ült az asztalnál még Tanti, akivel már vagy tíz éve vagyunk barátok, töretlenül, jóban és rosszban, és el se tudom képzelni, hogy ez másként legyen. Juditka mellettem ült, egyszerűen imádom azt a csajt, hatalmas forma, és mindig nevet a vicceimen és a szemétségeimen. :D Tesóm, aki egy személyben a legeslegjobb barátom is, és Izus, ofkorsz, akinek a majd' húsz éves, néhol ugyan mosolyszünetekkel tarkított ismeretségünket megkoronázandó a tanúja voltam az esküvőjén. Ugyanakkor amikor egy másik asztalra néztem, kicsit belémmart a félelem, hogy milyen kis nüansznyi hülyeségeken tudnak múlni sokéves barátságok. Pár órával később tudtam meg, hogy iiigen, igazából tisztában van vele, hogy egy fasz volt, és majd valamikor bocsánatot fog kérni. Azt leshetem. Ismerem, mint a rossz pénzt. Három mondatot ha váltottunk, valami random felszínes témáról, közben arra gondoltam, hogy mennyire szívesen kilökném az erkélyről, ha mondjuk nem az első emeleten lennénk, hanem kicsivel magasabban. Vannak olyan barátságok, amiket az ember erőltetne, vagy legalábbis próbálná, de a vásár mindig kettőn áll, és hiába tesz meg minden tőle telhetőt az ügy érdekében, nem megy, nem akar működni, és egyszer azon kapja magát, hogy gyűlöli a másikat, de minimum látni se akarja. Hála Istennek némely barátság ha megszakadni látszik is, évekkel később ugyanott folytatódik, ahol abbamaradt, csak épp egy sokkal letisztultabb, érettebb formában, ami ha őszinte akarok lenni, már sokkal több és mélyebb, mint a barátság.
Túl sok Született Feleségeket nézek mostanában. Nem vagyok, soha nem is voltam egy sorozatbuzi, de erre most szükségem van. A sulit szeretem, bár mostanában a körülmények miatt derekasan kimaxoltam a lógást, bár a laborra meg a gyakorlatokra igyekszem odafigyelni. A meló... hát, élni kell valamiből. Itthon néha jó, néha nem. Csak a hétvégét várom, de azt kurvára. A fontos, hogy telik az idő.