PatkányBlog

Néha annyira szívesen kivágnám. Vagy kiugranék én magam. Kb. kéthetente egyszer jön ki nála, és akkor pár napig elviselhetetlen. Egyébként békés együttéléssé szelídült a lakótársi viszony az elmúlt hónapok alatt, néhány kisebb összezörrenéstől eltekintve ("faszé' nem bírsz elmosogatni", "direkt kértem hogy legyé' má' halkabban", stb), amiket főleg az iránta tanúsított türelmetlenségem generál. Nem akarok újra és újra belemenni. Ha hibáztat, védekezek, közben őt is próbálom védeni, azt hiszem, felelősséggel tartozom iránta. Hétvégén elmentünk szeszelni a körútra, odáig föl se tűnt, hogy néhány helyen milyen pofátlanul vizes a sör. Töményet nem akartam inni. Valahogy egyébként is fura volt az egész. Szerettem volna nagyon látványosan sugallni a világ felé, hogy a velem lévő srácnak nem vagyok a barátnője, szóval csajok, szabad a vásár. Ennek és a szar sörnek az lett a vége, hogy már szinte szerettem volna részt venni egy kiadós kocsmai verekedésben, hogy valahogy le tudjam vezetni a feszültséget, de ez elmaradt. Meh, pedig kivételesen tényleg hajlottam volna a dologra. Dalma barátnőm rám hagyományozta a bakancsát, szóval megint lehet nagy a pofám. :p Még éjfél sem volt, amikor elindultunk haza. Már majdnem meg is érkeztünk, amikor az utcán cigiző biológus lányokba botlottunk, szóba elegyedtünk, aztán a szalonspicc és a keserédes kiégettség sugalmazására fölmentünk hozzájuk. Előtte még hazaszaladtam borért, utána jött a java. Tökre örültem, végre Tábornok is becsajozhat, én meg lerészegedhetek szívem vágya szerint. Hát... vendéglátóink aranyosak voltak, szó se róla, de ha akkor este még valaki meglepődik azon, hogy én nem a lányokat szeretem, magamra nyitom a gázt. Meh, sztereotípiák. Tábornoknak se zárult sikerrel az éjszaka, úgyhogy olyan három óra magasságában hazajöttünk. Ettől függetlenül nem volt rossz, csak... furcsa. Nem szoktam hozzá, hogy az identitásomról vagy a szexuális szokásaimról kérdezzenek, és ahhoz sem, hogy az ilyesmire válaszoljak. Nincs bajom vele, minek beszélni róla.
Egyébként fáradt vagyok. Suli. Meló. A lakás állapotát már meg se említem, beszéljen helyettem a sarokban két hete növekvő porcica. Rendetlenség van. Javarészt nem az én cuccaim. Az övé. Mindenhol. A kibaszott őrizgetési mániája. Mindig minden szart és csetreget meg kell tartani. Törött bögre, kommersz tömegtermékek. Túl szentimentális. Ha mindezt kiszórnám, még talán el is lehetne férni ebben a lakásban. Miből merítek erőt, kérdi. Tényleg könnyebb nekem? Bizonyos tekintetben igen. Mindketten kapunk lelki támogatást, csak más irányból. Igaz, azt hiszem semmi bajom nem lenne a világon, ha nem lenne benne minden sóhajtásában a vád. Baszki ember, elhagyott a barátnőd, bumm, nem a világ dőlt össze! A legjobb barátom veszi ki a legtöbb energiámat. Néha annyira szívesen felpofoznám... csak egy nevelő célzatú saller, hogy ne az ágy szélén ücsörögjön lebiggyesztett szájjal és lehajtott fejjel, hanem legyen végre férfi, szedje össze magát, és ne tőlem várjon mindig minden motivációt, és saját magáért akarjon jobb lenni, stb.
Hétvégén meg hazamegyek. Van is kedvem hozzá, meg nincs is. Tesómat hetek óta (másfél hónap?) nem láttam. Ugyanakkor inkább csak eltűnni szeretnék. Messze mindentől. Aludni. Egyedül lenni. Valahol, ahol senki nem fáraszt a hülyeségeivel. Miért olyan nehéz megértenie a társadalomnak, hogy élni és élni hagyni egymást megoldana mindent?