Megint áll a bál a témában, egy pártkatona előadóművész (aki szerény véleményem szerint már évek óta szart ad ki a kezei közül, de a kormány tolja, úgyhogy megteheti) bírta azt mondani a szájával, hogy a nők tisztje nem az, hogy ugyanannyit keressenek, mint a férfiak, hanem hogy háziasszonyok és anyák legyenek. Elcsépelt, de több helyen szeretnék belekötni.
Miért ne kereshetnék annyit, mint egy férfi? Szerintem keresek. Sőt, találok is. Végzettségtől függően ofkorsz. Ugyanannyi az órabérem, mint az azonos melót azonos státuszban végző srácoknak. Imádom azokat a szálkás fapinákat, akik fröcsögve ordítoznak üvegplafonról meg hogy a nők átlagosan 30%-kal kevesebb bért kapnak. Aztán amikor rákérdezek, hogy tényleg? Te is? Jaaa, hát ő pont nem, de ismer olyat, aki hallott ilyenről, meg egyébként is nyugaton, meg a kapitalizmus, megafaszom. Jajj cicám. Nefárasszámá. Meg hogy nehezebb munkahelyet találni. Csoda? Ha én dönthetnék, hogy fölveszek-e egy férfit, vagy egy nőt, aki lehetőség szerint az egy év munkaviszony után bejelenti, hogy ő most elmegy papás-mamást játszani és sorban kipotyogtat 2-3 gyereket, én meg fizethetem utána a járandóságokat az egy tetves év munkája után... köszönöm, inkább nem. Túl sok ilyet láttam. Ha kell, a véremmel pecsételem meg, hogy nem fogok szülni.
Miért ne legyek háziasszony? Felkelek reggel hatkor. Reggelit csinálok, teát és/vagy kávét főzök, behozom az újságot, megvakarom a kutya füle tövét, csinibe vágom magam, Colgate-reklám mosollyal köszöntöm kicccsaládom, majd eltakarítom a reggeli romjait. Utána a többi romot a lakásban. Nekiállok ebédet főzni. Ezt délig. Közben bevágok pár pohár bort, mert egyébként egyedül vagyok otthon, ha nem látja senki, meg se történt. Egyedül. Magányosan. Hazajönnek a gyerekek. Ebéd. Segítek leckét írni. Jaj fiam, nem igaz hogy nem érted. Még egy pohár bor. Hazajön a férj. Van töltött káposzta? Kimostad a...? Nem? Mi a szart csinálsz egész nap? Nem is dolgozol. Délután az ebéd romjainak eltakarítása, stikában előkerül a laposüveg, vacsifőzés, gyerekek veszekednek, férj nem hallja tőlük a tévét. Ó, meccs, oké, addig elszaladok a boltba, adj pénzt. Hazaérek, vacsorát főzök, este olyan vagyok mint a mosott szar, és másnap kezdődik az egész elölről. Harmadnap is. A következő héten is. Jövőre is. Életem végéig. Minden. Áldott. Nap. Biztos, hogy nem akarok így élni. Semmibe véve. Lenézve. Megvetve.
Miért nem szülök gyereket? Mert türelmetlen vagyok, és önző. Csodás szüleim vannak, és tudom hogy nem lennék képes azokra, amikre ők. Három-négyóránként fölkelni etetni, pelenkázni, vigasztalni, babámfasza. Elhiszem, hogy imádnivalóak a gyerekek, csak épp nem egy magamfajta türelmetlen és önző ember számára. Bár... önző lennék emiatt? Azért, mert nem akarok szőröshónaljú, melegítőnadrágos, karikás szemű, leharcolt ember lenni? Mert nem akarom kitenni magam és a társam (nem, nem párom, párja a cipőnek van) egy életen át tartó stresszhatásnak? Jaj, jön a foga, bömböl már megint, vissza kéne mennem dolgozni, de nem veszik fel óvodába, jaj suliba íratni, nem megy neki a matek, középiskolai felvételi, jaj elhagyta a barátja/barátnője, úristen teherbe esett/teherbe ejtett valakit, miért nem vették föl egyetemre, mi lesz vele diploma nélkül, sosem megy férjhez/nősül meg, de miért ekkora kurva/tróger egyébként, jaj kirúgták az állásából, persze költözz haza... na nem. Biztos vagyok benne, hogy egy gyerek rengeteg öröm és büszkeség forrása is LEHET, de egyfelől nem akarok kockáztatni, másfelől meg... nem. Egész egyszerűen nem vágyom rá. Biztos vércuki, ahogy anyának szólítanak, de tökéletesen meg vagyok elégedve azzal is, hogy a keresztnevemen neveznek, és cumisüveg helyett sörösüveget nyomnak a kezembe. Egyébként az utóbbi években elég sok ismerősöm vált anyává vagy apává, és amennyire meg tudom ítélni, teljesen megszűntek létezni. Ezt úgy értem, hogy kevés kivétellel (van egyáltalán?) mindegyiknek olyan profilképe van a közösségin, amin a gyerekkel van, vagy ami a személyes kedvencem: konkrétan a gyerek kis gyűrött krumpli feje a profilképe (a best of egy ultrahangfotó volt). Aztán a posztok. Jaj, kakikálunk. Jaj, összebasztuk babapempővel anyu Barbie-álomkonyháját. Jaj csicsikálunk. Jaj fürdőcskézünk (ez aaaz, pakold tele a két éves kislányod pucér képeivel az üzenőfalaaat). Jaj, apu méla undorral bambulja a tévét, mert anyu túl fáradt a szexhez, és egyébként is babahányás nyúlik a haján. Látom tehát a régi haverjaimat, barátaimat a monitoron, mert élőben soha nem érnek rá. A mosolyuk megkopott, fáradtak, és elhiszem hogy mindemellett ők így boldogok, csak tessen szíves lenni elhinni nekem, hogy én meg így vagyok boldog. Gyerek nélkül. Azzal a tudattal, hogy így nagyobb eséllyel tudok az a nő maradni, akit valaki megszeretett, nem fogok elmamisodni, nem válok anyatigrissé, nem fogom a társam háttérbe tolni olyasvalaki kedvéért, akit velem együtt ő hozott létre. Árulásnak érezném. Tulajdonképpen a lehető legtöbb, amit a társadalomért tehetek az az, hogy nem szülök. Nem lennék jó anya. Türelmetlen, önző, agresszív ember vagyok, de azt hiszem, a leginkább mégiscsak következetes és boldog. Szeretek így élni. Szeretek hétvégente a haveri köröm maradékával elmenni berúgni, szeretek arra gondolni hogy nem fog hátráltatni a munkámban hogy a gyerek fosvahányik az oviban, szeretek hazajönni és nem csinálni semmit egy fárasztó nap után, szeretek káromkodni, tróger lenni, a saját magam ura lenni, a saját szabályaim szerint játszani, és amit a legjobban szeretek: azokra figyelni akikre akarok, és nem akikre kell. Szóval biztoskurvaélet, hogy nem fogok szülni egyetlen gyereket se.
---
Három perce sincs, hogy mindezt leírtam. Most szólt D, hogy jövő héten valószínűleg az unokaöccseivel fogunk hazautazni. Tanácstalan vagyok. Gyerekek. Gyerekek, akiket nem ismerek. Az unokatesóim közül van kettő, akiknek a gyerekei cukik (egy kisfiú és egy kislány). De velük se tudok mit kezdeni. Meh, a saját korosztályommal se szoktam bratyizni. Oké, Isten, fogtam... ejjj, de mennyire tudom imádni a humorodat.
